print version
Bõjtös László
Távolban, de mégis együtt
1956 október 23-t közvetlenül megelõzõ szellemi és lelki hangulatot mint két éve diplomázott és fél éve házas 24 éves építészmérnök munkahelyileg Budapesten egy tervezõ irodában éltem át.
A diktatúra béklyóját egyre erõsebben feszegetõ közszellem engem is elért. Végül az okt. 23 délutánra tervezett, lengyelekkelegyüttérzõ, a Mûszaki Egyetemre hivó és onnét induló tüntetésbe én is bekapcsolódtam. A dunaparton vonulva, a Bem szobor volt a cél a Bem téren. A lakosság részérõl lelkes, együttérzõ biztatások kisérték utunkat. Zászlók jelentek meg az épületek ablakaiban, majd elindult a zászlókból a szocialista cimer kivágása. Ezzel valósult meg az 1956-os népfelkelés legjellegzetesebb szimbóluma a ”lyukas zászló.”
A Bem szoborhoz minden irányból érkezõ lelkes tömeg az egész teret betöltötte. Hangszórós autók jelenléte bizonyította a szervezettséget. Innét lakásunkra tértem. Másnap rádióból, majd személyesen gyõzõdtem a népi megmozdulás fegyveres harcba fordulásáról.
Az októbet 23-t követõ napokat, heteket Budapest-Vadosfa (özvegy édesanyám és két öcsém lakhelye) és Gyõr között töltöttem. Fegyveres harcban nem vettem részt, de a jelentõsebb események helyein ott voltam feleségemmel együtt.

ZSARNOKI URALOMBÓL NEMZETI EGYSÉG
1956-ot megelõzõ idõ magyar állapotát Illyés Gyula 1950-ben írt, de betiltott verse az „ Egy mondat a zsarnokságról” jellemzi legtalálóbban. A vers illusztrálja a zsarnoki uralom alá kényszerített ember alapélményét, a teljes kiszolgáltatottságot. Azt a felismerést tudatosítja, hogy az államhatalomnak az élet minden területére kiterjedt korlátlan uralma elviselhetetlenné teszi az életet, megfosztja a személyiséget és a nemzetet emberi méltóságától, megfosztja öntudatától, önismeretétõl, önazonosságától.
1956 október 23-án a magyar nép ezzel a totális zsarnoksággal szállt szembe.
A keserüség egy megcsalt, kiszolgáltatott , elnyomott nemzet szenvedéseiben érlelõdött egy hosszú évtizeden keresztül. Félmillió ártatlan ember elhurcolása, megbüntettések, kitelepítések, internálótáborok, kuláklisták, koncepciós perek, ávósterror elõzte meg ezt a forradalmat.
Ebben a forradalomban egy nemzet közös akarata szólalt meg, mert nem egyetlen kizsákmányolt osztály, nem egyetlen elnyomott népréteg kereste benne a maga igazát, hanem a totális emberi kiszolgáltatottság ellen lázadt fel egységesen egy egész nemzet.
Nem véletlen, hogy az Irodalmi Újság forradalmi száma 1956 november 2-án Petõfi „Ismét magyar lett a magyar” cimû versével indult.

Ez a nemzeti közakarat néhány nap alatt hiánytalanul megfogalmazta és kinyilvánította a korszerû európai életforma alapelveit: az egyéni szabadságot, a nemzeti függetlenséget, az ország semlegességét, az önkormányzatot, demokráciát és a többpártrendszert. Ezekben a követelésekben a teljes nemzeti egység nyilvánult meg.
A forradalmi kormányt a nemzet irányította, a kormány csak követte a nemzet akaratát. A miniszterelenök is csak a forradalom napjaiban nõtt fel a nemzet méltó képviseletére.
November 2-án még legjelesebb iróink arról tanusítottak, hogy csodát mûvelt az „emelkedõ nemzet”(Németh László), kivívta történelmének legnagyobb és elsõ gyõztes forradalmát” (Déry Tibor), a magyarság „az emberi fajta csillagfénye lett” Örkény István)
Azután bekövetkezett november negyedikének hajnala, amikor a miniszterelnök néhány mondatos rádióbeszéde a nemzeti tragédiát jelentette be:... „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fõvárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”...Történelmünk tragikus nagy pillanata volt ez. Egy magára hagyott kis ország végzete.

MENEKÜLÉS
A teljes reménytelenség láttán december 1-én úgy döntöttünk, hogy a felajánlott menekülési segítséget kihasználva elhagyjuk Magyarországot. Egy Mosonmagyaróvár környéki cukkorrépa begyüjtõ ügynök ismerõsünk kis motorkerékpárjával egyenként egy olyan határmenti falusi emberhez szállított bennünket, akinek kertje mögött kis távolságra huzódott a határ. Az éjszaka folyamán az õ vezetésével, aki egy két méteres botot, esetleges akna drót veszélye miatt, pár centiméterrel a föld fölött maga elött tarva ment elõttünk. Az ujra lezárás folyamatában levõ határ miatt a fellõtt világító rakéták alkalmával többször a földre vetve magunkat jutottunk el ahhoz a tulajdonképpen semmi jelet nem mutató helyhez, amikor vezetõnk kijelentette, hogy Ausztriában vagyunk. Felettünk a csillagos ég, ott álltunk a decemberi éjszakában teljes bizonytalanságban. Egy traktor vontatott oldalnélküli kocsira ültünk fel, ami egy osztrák falusi vendéglõben elhelyezett vöröskeresztes helyre vitt bennünket.
Az átélt szabadságharc, majd annak szétverése okozta teljes lelki összetörtség állapotában éltük napjainkat Ausztriában. Helyileg ez hol a YMCA tornatermében százat meghaladó létszámban gumimadracon, nemrégiben kiürített szovjet katonai laktanyában, vagy a pályaudvar félreesõ folyosóján, a kõre teritett télikabáton telt egy-egy éjszakánk. A hontalanság, a kivetettség állapotának teljes bizonytalansága töltötte be napjainkat. E napok letargikus hangulatú állapotába csak lassan világított be valami fény, ami kiutat, valami stabilitást jelentett.
A Lutheránus Világszövetség sponzorolása révén kerültünk választott lehetõségû helyünkre, Amerikába december utolsó napjaiban, majd néhány nap mulva Cleveland lett új életkezdésünk városa.

MAGYARSÁGOM MEGTARTÁSA
A fizikai eltávolodás ellenére sem tudtam elfogadni a gondolatot, hogy elhagytam hazámat. Az ideiglenesség állapotának hangoztatása adott valami lélektani elfogadhatóságot számomra. Munkát keresve, egy ’45-ös menekült, aki már hat éve élt itt, vitt a lehetõség helyére. Tõle e hangulatban azt kérdeztem: ugye Sándor bátyám, ha rendezõdnek a dolgok, te is hazajössz? Negatív válasza napokig keserített, mert hiszen õ akkor tudatosan adott fel mindent és veszett el a haza számára –éreztem én akkor. E válságon a mindennapok létkényszere, az idegen környezetben való nyelvi, szakmai helytállás igyekezete segített át.
Évek multával jelentkezett a Magyarországon kivül élés ellenére az együvé tartozás gondolatának, gyakorlati mûvelésének útkeresése. Elhagyott hazánkban a szabadságnak a forradalomban átélt nagyszerû pillanatai és a forradalom soha meg nem cáfolt eszméi a nemzet belsõ, megtartó erejévé váltak az újabb hodoltság évtizedeiben. S egyre visszafoghatatlanul szólaltak meg, követelték igazságukat. Egy ideig csak metaforikus költõi áttételekben, rejtjeles beszéddel lehetett szóbahozni a szabadság eszméjét. Sokféle módon adott jelt magáról a némaságra itélt igazság. (Utassy József „Zúg március” cimû versének sorai: „

KÖZÖSSÉGI SORSUNK: LELKI HAZA
Nyugaton éltünk a lehetõséggel, hogy a forradalom tiszta eszméit nyiltan õrizzük. Gloria victis! Dicsõség a legyõzötteknek! hangozhatott és iródott a szabadságharc emlékmûvére. Része és munkása lettem annak a közösségnek, mely a Magyarországon kivül élés, a szórvány, a diszpora állapot lelki, szellemi kötõdésének mûvelését munkálta. Magunkhoz hivtuk azokat az egyéneket akik a tiszta szellemet képviselték hazánkban.
Elõször 1968-ban tértünk haza családi látogatásra. Ez után többször még a „rendszer”évei alatt. A kettõs határsorompó, drótkerités és õrtornyokban figyelõ katona állapota szinte végig megmaradt, de enyhült az elsõ látogatás személyi megfigyelésének állapota, mely tartózkodási helyünk bizalmijától probálta tudakolni esetleges negatív megnyilatkozásainkat.
Ezalatt az évtizedek alatt kialakult bennünk az a lelki, szellemi állapot, hogy nem hazatérésre képeztük magunkat, hanem a lelki hazát építettük körénk. Ez nem a mindenkori magyar állapotok függvénye, hanem itteni egyéni és közösségi sorsunk alakította vetület, mely magyar szellemi és kulturális értékekbõl merít. Vagyis a nemzetben gondolkozás igéje, hogy a magyar nyelv, történelem és kultúra hordozójaként, bárhol élve is a magyar egyetemesség része lehetünk. Ez egyéni elhatározás és emberi tartás kérdése.

1989: A MEGNYERT SZABADSÁGGAL MÉLTÓ MÓDON ÉLÜNK?
Az 1989 október 23 óta eltelt idõben megadatott a lehetõség, hogy a haza is megfeleljen forradalmunk szellemének és erkölcsének. Kötõdésünk és kapcsolatunk gátlástalanná vált. Az évtizedekre visszanyúló szellemi kapcsolaton kivül, vállalt konzuli megbízásom további lehetõséget ad közös nemzetépítõ munkára. Sokszor azonban úgy tünik, hogy a megnyert szabadsággal nem tudunk méltó módon élni. Úgy tünik, hogy megint felülkerekedett bennünk a széthúzó, civódó magyar. Nemzeti összefogás pedig csak az alapdolgokban való közmegegyezéssel jöhet látre. A közmegegyzéshez tiszta erkölcs, tárgyilagos szemlélet, a történelem szine elõtt is vállalható magatartás lenne szükséges. Ennek eléréséhez legyen példa az a közös akarat, közös eltökéltség, mellyel a magyar nép az 1956-os forradalom és nemzeti szabadságharc napjaiban nemzetté emelkedett.
Legyen ez életcélunk 1956 október 23 ötvenedik évfordulója közeledtén!


Bõjtös László
Épitész. Cleveland városában tiszteletbeli magyar konzul, és évek óta vezet
õ egyénisége a Magyar Baráti Közösségnek, amely évente szervezi az Itt-Ott magyar értelmiségi találkozót. Lányai, unokái is beszélnek magyarul.