Mariann Damström

Egy unoka tollából
Két éve, mikor a kilencedik osztályba jártam, egy nagyobb dolgozatot kellett írnunk történelembõl. Én a "magyar forradalmat” választottam mint témát. Megkértem nagymamámat, hogy mesélje el a menekülésüket. A dolgozat svéd nyelven készült. Mivel a magyar tudásom nem tökéletes, újból megkértem nagymamámat, hogy segítsen nekem.

Menekülés 1956-ban Magyarországról

1956. október 21-én születetett Marianna és László elsõ gyermeke Marianne (édesanyám). A már érezhetõ nyugtalanság miatt ez otthon történt. Sopronban laktak, ez az egyetemi város az osztrák határ mellett fekszik. Itt harcok nem voltak, de az egyetem fontos szerepet vállalt a segélyszállítmányok (fõleg élelem és fegyver) Budapestre irányításában. Itt fogadták a külföldi újságírókat is.
A forradalom elsõ két hetében, amely október 23-án tört ki, reményteli boldogságban éltek és tervezték leánykájuk keresztelõjét, melynek idõpontját november 4-ére, vasárnapra tûzték ki. Ezen a napon kora reggel arra ébredtek, hogy a rádió Nagy Imre segélykiáltását sugározza! László, aki tanársegéd volt az egyetemen, azonnal bement az munkahelyére, hogy megtudja mi is történt. Ünneplõ ruhába öltözött, attól tartva, hogy hazaérve talán már nem lesz ideje erre a keresztelõ elõtt.

Marianna éppen a gyermekkel foglalatoskodott, mikor László hazajött, és elmondta, hogy az osztrákok megnyitották a határt, hogy minden nõt és gyermeket befogadjanak, így az esetleges harcok idején biztonságban lehessenek. László maga is részt kívánt venni a harcban ezért átöltözött, ünneplõ ruha helyett a hétköznap viselt ruhába. Közben Marianna gyorsan összepakolta a legszükségesebb dolgokat, néhány pelenkát, László egyetemi diplomáját, és az esküvõi keresztjüket, mellyel a pap az esküvõjükön megajándékozta õket.
Az egyetemrõl egy autó vitte el õket az osztrák határig. A tervezett keresztelõ ezen a napon elmaradt. A 3 kilométeres út Soprontól a határig a menekültek áradatával telt meg. Az autó Lászlóval visszafordult a határ elõtt Sopron felé. Mikor Marianna búcsút intett neki, eszébe jutott, hogy még egy fénykép sincs nála, amit majd megmutasson leánykájuknak a papáról, ha esetleg nem találkoznának újra.
A határ osztrák oldalán busszal szállították a menekülteket a vasútállomásra, hogy onnan vonattal folytatva útjukat érjenek a menekülttáborba. Marianna nem akart tovább utazni, hogy ne kerüljön még messzebbre Magyarországtól. Leült az állomás elõtti padra, gondolta, késõbb biztosan talál menedéket egy kolostorban. Szürke esõs idõ volt, aggódott a kicsiny kéthetes gyermek miatt.

Kis idõ múlva jött egy autó, megállt, és apósa szállt ki belõle.

-Mit csinálsz itt? - kérdezte.

-László biztonságban akart tudni minket.

-És õ hol van?

-Magyarországon maradt.

Csoda
Apósa elvitte õket egy ismerõséhez, ahol anyósa és sógornõje már ott voltak. Nagyon kedvesek voltak a házigazdák, rögtön megvendégelték õket, és Marianna végre nyugalomban szoptathatta meg gyermekét. De László miatt nagyon aggódott, rózsafüzért imádkozott, kérte hogy történjék csoda, és újra együtt lehessenek. Nem számít ha dolgaik, az otthonuk el is veszik, csak a kis család legyen együtt. Marianna gyermekével egy padlásszobában pihent. Három óra körül lépések hangzottak a lépcsõn, majd ott állt az ajtóban László. Nagy volt az öröm és még nagyobb a hála Istennek.

László néhány kollégájával járta a várost, de látták hogy nyugalom van. A professzorok az egyetemen és a város vezetõi belátták, hogy teljesen értelmetlen volna harcot kezdeni az óriási túlerõvel, ez csak tönkre tenné szép, régi történelmi városukat. 2-3 családos férfi László társaságában elhatározta, hogy leteszik fegyvereiket, és elindulnak megkeresni családjaikat. Ekkor már a férfiak számára is nyitva állt az osztrák határ.

László is elkerült ugyanarra a vasútállomásra, ahol minden ismerõstõl érdeklõdött, hogy látták-e a családját. Hirtelen figyelmes lett egy hangra, ami ismerõsnek tûnt. Egy hangszórón keresztül próbálták megkeresni az elveszett szülõket, gyerekeket. László követve a hangot felfedezte, hogy a hangszóróban az édesapja beszél. Mindjárt meg is kérdezte: - Tudod hol vannak? - Igen tudom, de várjál míg befejezem a mondanivalómat. - felelte, aztán elvezette õt a családjához.

Még aznap este beköltözhettek egy nagy lakásba, ahol több menekült család gyûlt össze. Egyszer csak kopogtak az ajtón, egy szegény kis öreg néni állt ott egy nagy tollpárnával a kezében: - Hallottam hogy van itt egy kismama, szeretném ha kényelmesen pihenhetnének. -, és átadta a párnát. Egy hétig maradtak ebben a városban, Eisenstadtban, magyarul Kismartonban.

Keresztelõ
Másnap késõ délután Marianna és László elmentek sétálni a városba, a nagymama vigyázott a kicsire. Séta közben Marianna felfigyelt egy apácára. Rendruháján látta, hogy ahhoz a rendhez tartozik, melynek tagjai Budapesten abban az iskolában tanítottak, ahová õ elsõ elemitõl az érettségiig járt, a budai Szent Margit Intézetben. Tudtak németül, így megszólították õt. Érdeklõdtek, hogy nincsenek-e nõvérek Magyarországról az itteni intézetben. Hat kedvesnõvért találtak, aki tanította Mariannát. Inez nõvér volt a felsõbb leányiskola internátusának igazgatója, szívélyesen fogadta õket, és kérte, hogy mondják el a leányoknak menekülésüket. - Ezek a leányok nagy érdeklõdéssel követték a magyar forradalom eseményeit, így biztosan nagy örömet jelentett számukra, hogy találkozhattak olyan személyekkel, akik meg is élték azt. Mikor a lányok hallottak a kisbabáról és az elmaradt keresztelõrõl, azonnal megkérdezték a nõvért, hogy nem rendezhetnék-e õk meg a keresztelõt. Azután még valamit titokban is kérdeztek, majd megjelentek negyven darab kézzel varrott és hímzett babainggel. Ezzel mindjárt megajándékozták a kicsit. Ugyanezeket a kisingeket használta a kis Marianne négy testvére, majd késõbb elsõ gyermeke is (Én).

Három nap múlva volt a keresztelõ egy szép nagy templomban, mely a zeneszerzõ Joseph Haydnról van elnevezve. Az egész internátus részt vett, énekeltek, majd utána az iskolában (Theresianum) rendeztek uzsonnát, ahol egy nagy csomagot adtak át Mariannának, ami mindazt tartalmazta, amire egy kismamának szüksége van: krémek, vatta stb. Inez nõvér odaajándékozta magyar nyelvû Újszövetségét és missaléját, úgy gondolta erre Mariannának nagyobb szüksége van mint neki.

Svédország?!
Egy hét múlva Salzkammergutba kerültek, ahol a soproni egyetem egy része összegyûlt. De ott már nem jutott nekik hely, ezért St. Wolfgang polgármestere elintézte, hogy egy szép panzióba befogadták a családot. Néhány nap múlva Lászlót Bécsbe hívta az unokatestvére, akinek sikerült összeköttetést szerezni a bécsi Olajvállalattal, itt esetleg lett volna lehetõsége munkát kapni. De itt találkozott az édesapjával, akitõl megtudta, hogy a nõvére családjával együtt már elindult Svédországba. Az édesapja arra kérte, fontolják meg: legjobb volna ha az egész család együtt lehetne. Így, ha Lászlóék is Svédországot választják, õk is (László édesanyja, édesapja és 13 éves kishúga) megpróbálnak odajutni.

Bécsben akkor a világ legtöbb államának a konzulátusa megtalálható volt, az ember választhatott, hol szeretne ezután élni. Egyes országok a magas képzettségûeket válogatták elsõsorban, de a svédek legfõképpen a betegeket, öregeket és a családokat fogadták be. Marianna a kicsivel St. Wolfgangban volt, ott kapta a táviratot, melyben az állt, hogy utazzon Bécsbe, ahonnan három nap múlva indulnak Svédországba. Svédország?! - gondolta Marianna - alig tudunk valamit róla. Hideg van, 150 éve nem volt háború és meztelenül fürdenek az emberek (ahogy ezt nem régen látta az ”Egy nyáron át táncolt” címû filmben). - Igaz, a második világháború után Marianna az iskolában svéd ebédet kapott a ”Rädda barnen”-tól, így két svéd kifejezéssel találkozott: ”Rädda barnen” - ”Mentsd meg a gyerekeket!” és ”Kron vete” - ez volt a kekszkenyér márkája.

Persze nem volt pénz a vonatjegyre, de megnyugtatták az ismerõsök, hogy a menekültek ingyen utaznak. De a kalauz más véleményen volt, mindenáron a jegyet akarta látni, másképp le akarta szállítani õket a következõ állomáson. Erre a kupé öszes utasa fellázadt, összeszidták a kalauzt, és megvették Marianna jegyét. Meg akarták hívni az étkezõkocsiba is, de mivel nem akarta otthagyni a kicsit, hoztak neki ennivalót. Bécsben már várta õket László, és a hétvégén ismerõsöknél lakhattak. László kapott a Caritastól (katolikus segélyszervezet) egy kis pénzt, így tudtak ennivalót is venni. Az egyik utcasarkon egy öreg néni sültgesztenyét árult. László tudta, hogy Marianna ezt nagyon szereti, ezért akart venni egy keveset. Mikor a néni meglátta a kabátjukon a nemzetiszínû szalagot feketével áthúzva, nem fogadott el pénzt a gesztenyéért.

Az új haza
1956. november 25-én hétfõn indultak el az új haza felé. Különös érzés volt az a tudat, hogy hátuk mögött bezárult a vasfüggöny. Megkönnyebbüléssel vegyes fájdalom töltötte el õket. Különösen Marianna számára volt nehéz: szülei, testvérei Magyarországon maradtak. Vajon láthatja még õket valaha?!

Kényelmes, wc-vel ellátott buszokon utaztak. Naponta háromszor álltak meg pihenni, ekkor ettek is. Az étel elõre meg volt rendelve, így aránylag ez gyorsan ment. De így is majdnem három napig tartott az út. Kis Marianne egy bébi cinkkádban utazott (az eisenstadti Caritastól kapták) pólyástól betéve igazán kényelmesen volt. Az étel nem volt probléma, mert Marianna szoptatta a kicsit. Útközben sohasem sírt, de mikor a busz megállt, és nem ringatta, azonnal sírva fakadt. Szerdán, november 27-én érték el a dán határt, ahol meleg kakaóval, szendviccsel és kaláccsal kínálták õket. Délután érkeztek meg Svédországba, Helsingborgba, ahol elõször kávét és szendvicset kaptak. Ezek igen szépek és mutatósak voltak, de mikor megkóstolták, nagyon meglepõdtek, mert a kenyér édes volt, számukra szokatlan ízû. Mind a mai napig ez az egyetlen a svéd ételek közül, amit nem tudtak megszokni. Helsingborgba fertõtlenítõ fürdõbe vitték õket, és orvosi vizsgálat után új fehérnemût és meleg ruhát, cipõt kaptak. Megalázó volt ott állni meztelenül az üzleti személyzet elõtt, akik a ruhákat osztották. (A férfiaknál is voltak nõi kiszolgálók.)

Utána a közelben fekvõ Ramlösa üdülõhelyre vitték õket, ahol egy szép nagy szállodában kaptak elhelyezést. Másnap hivatalosan regisztrálták õket, ami nagy nehézséggel járt, hiszen igazolvány nélkül hagyták el Magyarországot. Pénteken november 29-én utaztak tovább vonaton Sala városba (közép Svédország), melynek közelében fekvõ Sätrabrunn szanatóriumban rendeztek be menekülttábort. Minden család külön szobát kapott. A kényelemben és a szép környezetben végre nyugalomra találtak. Kedves, meleg fogadtatásban részesültek, majdnem minden nap jöttek látogatók a környékrõl, svédek és magyarok is. Mindig hoztak ajándékokat, ruhát, gyümölcsöt, édességeket.

Nagyon érdekes volt az elsõ Lucia-ünnepség. Már kora reggel jött a hosszú, fehér ruhába öltözött Lucia, égõ gyertyakoszorúval a fején, piros szalagövvel. õt követték a fehérruhás leányok, égõ gyertyákkal hozták a fényt. Minden szobába bementek, Lucia-napi és karácsonyi énekeket énekelve.

A szép, nagy, hófedte parkban egy speciális ülõ szánkóval közlekedtek, amit lábbal hajtottak. Mivel gyerekkocsijuk nem volt, erre a szánra helyeztek el egy papír kartondobozt, ebbe téve a kis Mariannét, így mentek sétálni. Ezt látva már másnap jött egy ottlakó, és hozott ajándékba egy gyerekkocsit. A svéd nyelv tanulását is megszervezték, a régebben itt élõ magyarok segítségével.

A munkaügyi hivatal már Ramlösában érdeklõdött, hogy kinek mi a képzettsége, szakmája hogy így a lehetõségek szerint ennek alapján szerezzenek munkalehetõséget. László, munkáján keresztül (geofizikusként dolgozott) már Magyarországon ismert egy svéd vállalatot Stockholmban, akiknek igazgatója az európai Geofizikus Egyesület elnöke volt. Már tíz nap múlva hivatták Stockholmba, ahová a két hetes karantén idõ elteltével el is utazott. Úgy érezte, nem utazhat síruhában, síbakancsban, ezért a menekültek igyekeztek megfelelõ öltözéket összegyûjteni számára. Az egyik inget, a másik nyakkendõt, stb.-t hozott. Január 1-jével kezdõdõen alkalmazták is, a probléma a lakás volt. Abban az idõben lehetetlen volt Stockholmban lakást bérelni. Albérletet szerzett, Marianna a kicsivel a táborban maradt.

Vándorlás
Elsõ svédországi karácsonyukat a táborban ünnepelték. Nehéz volt megélni a karácsonyi örömhírt ilyen távol a hazától, rokonoktól, barátoktól. A tábor vezetõi igyekeztek ezt enyhíteni: különbözõ ünnepségeket rendeztek, és az ünnepek alatt a menekültek maguk fõzhettek magyaros ételeket. Élmény volt a karácsonyi hajnali svéd istentisztelet, de nagy örömükre magyar katolikus misérõl is gondoskodtak.

Január elején László megkezdte munkáját, egy indiai kollégája vállalkozott, hogy bevezeti a feladatokba, teendõkbe, német nyelven. Azonban nagy megpróbáltatást jelentett távol lenni egymástól, az új élet kezdeti nehézségeiben nem volt lehetõségük támogatni egymást. Ezért február 1-jén Marianne a kicsivel elhagyta a tábort. Saltsjöbadenben, elég messze a várostól, sikerült egy bútorozott szobát bérelni, ahol sem fõzni, sem mosni nem lehetett, éjjel még fûtés sem volt. Egy kis rezsó segítségével próbálták a legszükségesebb egyszerû ételeket elkészíteni, de ezért egy hónap múlva fel is mondtak nekik. Ezt hallva László munkahelyén két hónapra biztosítottak számukra egy lakást, míg a tulajdonosok külföldi munkán voltak. Ezután ideiglenesen egy üresen álló öregotthonban lakhattak, míg azt le nem bontották. Akkor már Marianna és László második gyermeke útban volt, jó lett volna már egy igazi otthon! Az 1957. év karácsonyát már abban a tudatban élték, hogy január 1-jén újra hontalanok lesznek.

Szerencsés fordulatok
Ebben a reménytelen helyzetben csoda történt! Megint László kollégái jöttek segítségükre: az egyik házat vett, a másik megkapta a lakását azzal a feltétellel hogy a fennmaradó kislakást Lászlóék kapják. Nagy volt az öröm és a hála: végre megvolt az elsõ otthonuk az új hazában! Négy és fél hónap múlva megszületett a második gyermekük, egy kisfiú. Idõvel azután, ahogy nõtt a család (öt gyerek született) - egyre nagyobb lakásba költöztek.

Hét év után, 1963-ban svéd állampolgárok lettek, és akkor végre lehetõségük nyílt hazalátogatni Magyarországra. De valahányszor ott voltak, érezték a kommunizmus nyomását, így mindig megkönnyebülést jelentett Svédországba visszatérni.

1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Szabad ország lett, demokratikusan választott kormánnyal és különbözõ pártokkal. Így idõsebb korukban sikerült egy kis lakást venni Budapesten - így most két otthonuk is van -, egy Magyarországon, ahol a gyökereik vannak, és egy Svédországban, ahol az összes gyermekük és nyolc unokájuk lakik.

Két éve, mikor a legidösebbik lányom a 9-ik osztályban járt kellett egy külön munkát irnijuk történelemböl. Ö elhatározta hogy a 56-os forradalomrol ir. Magát a forradalmat is leirta és elmesélte az osztálytársainak, de azt nem forditottuk le magyarra. Itt mellékelem a menekülés történetét, ahogy azt a nagymamája (az én édesanyám) mesélte el neki.


Mariann Damström
Darmström tizenhét éves diáklány, akinek nagyszülei 1956-ban hagyták el Magyarországot. Gereben László és felesége Marianna Svédországban talált új hazát. Öt gyermekük és nyolc unokájuk született.