print version
Kisvarsányi Éva
Visszaemlékezés 56-ra

Azon a verõfényes õszi napon szokás szerint reggel 9-re bementem az egyetemre, ahol az Eötvös Lóránd Tudományegyetem harmadéves geológus hallgatója voltam. Irónikus módon, éppen marxizmus-leninizmus óra lett volna, ami kötelezõ tárgy volt mindenkinek. Évfolyamtársaim izgatottan közölték, hogy a mai napon minden óra elmarad, mert délután az egyetemi ifjúság tüntetésére megyünk. Az elkövetkezõ néhány óra alatt megtárgyaltuk az eseményeket, egy Mûegyetmista diák közreadta az egyetemi ifjúság 16 pontban összefoglalt követeléseit, amelyet elõzõ este fogalmaztak meg, és ezeket tanulmányoztuk. Belesápadtunk a követelések merészségébe, hiszen olyan nemzeti és forradalmi programnak adtak kifejezést, amelyrõl az elmúlt 10 évben nem is álmodhattunk. Követeltük a szovjet csapatok azonnali kivonulását Magyarországról, Nagy Imre vezetésével új kormány alakítását, több párt résztvételével általános, titkos, és egyenlõ választásokat, a sajtó- szólás- és vallásszabadságot, a koncepciós perekkel kapcsolatban a felelõsök, névszerint Rákosi Mátyás és Farkas Mihály népbíróság elé állítását. Követeltük a szovjet mintájú címerrel megcsúfított nemzetiszínû lobogóra a Kossuth címert, a Városligetben idétlenkedõ hatalmas Sztálin szobor lebontását, és március 15-e nemzeti ünneppé való visszaállítását.

A délelõtt nagy izgalomban telt el. Egymással ellentétes rémhírek váltották egymást, hogy a rendõrség/ÁVÓ engedélyezte illetve nem engedélyezte a felvonulást, hogy mindenkit le fognak tartóztatni, aki résztvesz a felvonuláson, hogy ki fognak csapni az egyetemrõl. A végén azonban senki nem ment haza és 2 óra tájban a Természettudományi kar transzparense alatt rendezett sorokban elindultunk a Múzeum körútról a Kossuth Lajos utcán át a Duna felé a Petõfi szoborhoz. Ott Sinkovics Imre, a Nemzeti Színház fiatal mûvésze elszavalta Petõfi Nemzeti Dalát, amelynek refrénjét az akkorra már 15,000-nyi budapesti egyetemi ifjak együtt kiáltottuk az elõadóval: „ A magyarok Istenére esküszünk esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Megrendítõ, soha el nem felejthetõ pillanatok voltak ezek. Az ifjúság idealizmusában valóban úgy éreztük, hittük, hogy „mit ránk kentek a századok—lemossuk a gyalázatot,” hogy merõ ottlétünkkel valami nagy, történelmi jelentõségû eseménynek vagyunk részesei. A szavalat után az egyre duzzadó tömeg, még mindig zárt, rendezett sorokban, visszafordult a Rákóczi út felé majd a Kiskörúton az Órás Háznál a Deák tér felé vettük az utat: célunk a budai Bem szobor megkoszorúzása volt. Útközben soraink megnövekedtek a pesti utca népével. Az Órás Ház egyik erkélyérõl lobogtatva láttam az elsõ nemzetiszínû zászlót, melynek közepébõl kivágták a gyûlölt kommunista címert: abszolút megrendítõ volt a lyukas zászló látványa, talán akkor döbbentem igazán rá, hogy valóban történelmi eseménynek vagyok részese.

A Szent István körúton a Margit híd felé az utca már emberfolyó volt, nemcsak az úttesten, a járdán is velünk menetelt Budapest népe. 48-as Kossuth nótákat és népdalokat énekeltünk, s újonnan született jelszavakat kiáltottunk. Olyanokat, hogy „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!” meg „Aki magyar velünk tart!” és „Ruszkik haza!” Rendõrt nem sokat láttunk, ÁVÓst egyet sem. Mire átértünk Budára már közel 50 ezren voltunk. A Bem szobor megkoszorúzása után a Parlament elé mentünk, ahol már 200 ezren voltunk.

Személy szerint én a harcokban nem vettem részt, de az a csodálatos októberi délután, s az azt követõ 12 napos szabadság örökre az emlékezetemben marad. És nem fogom soha elfelejteni barátnõmet Kováts Máriát, akivel 8 évig jártam egy osztályba, akivel egy padban ültem, s akit az október 25-i Országháztéri tüntetésen a gyilkos ÁVÓ golyója sebezett halálra. Húsz éves volt és magyar tanárnõ szeretett volna lenni.

A Forradalom Világtörténelmi Jelentõsége

Az 1956 óta eltelt közel fél évszázad megengedi, hogy a forradalmat történelmi távatokban értékeljük. A forradalom utáni események minden kétséget kizáróan bizonyítják világtörténelmi jelentõségét: az elsõ szeget verte a kommunizmus koporsójába és leleplezte a kommunizmus hazugságait. A nyugati demokráciák kommunista pártjaiból ezrével léptek ki a tagok, mert nyilvánvalóvá vált a kommunista ideológia és a gyakorlat közötti különbség. A kis magyar nép pedig kivívta a világ népeinek az elismerését hõsies elszántságáért, amivel szabadságáért küzdött, mint Dávid Góliát ellen, a sokszoros túlerõvel szemben.

Hosszútávon tehát gyõztes forradalom volt 1956 annak ellenére, hogy november 4-én szovjet tankok vérbe tiporták a magyar nép eme páratlan, legendás küzdelmét, s hogy ezt követõen 200,000 magyar kényszerült számüzetésbe.

Hogy az 1989-es rendszerváltás nem váltotta be teljesen a hozzáfûzött reményeket, ne csodálkozzunk rajta. Egy csökkenõ népességû, nyersanyagszegény, kifosztott ország próbálkozik a demokrácia, a piacgazdálkodás, és a kapitalizmus hullámzó tengerén, mint apró ladik, a célba érni, a szebb jövõt megteremteni.

Mit üzen nekünk, nyugati magyaroknak 1956? Elsõsorban hogy ne felejtsük azt ami összeköt bennünket: 1100 éves történelmünk a Kárpátmedencében, közös kultúránk, magyar anyanyelvünk, és szülõhazánk iránti szeretetünk. 1956 lángja fényesen ragyog a magyar történelem egén. Tartsuk életben a fényt, ne engedjük hogy kioltódjék és elfelejtõdjék.

Kisvarsányi Éva
Jelenleg Sarasota, Floridában lakik, a Sarasota-i Kossuth Klubjának igazgatója. A Hírmondónak, a Kossuth Klub havi hírlapjának alapítója. Tíz év alatt közel 200.000 dollárt gyûjtött jótékony célokra a Kárpátmedence magyar gyermekei számára.