Felkai Ferenc
Egy „pesti srác” emlékei
1956. október 24.
Október 23-ának, az „ELSÕ NAP”-nak az emlékei nagyon tisztán élnek bennem. A nap eseményeirõl már írtam 1996-ban, az írást a Rákóczi Alapítvány adta ki. A következõ napokra is jól emlékszem, de az is lehet, hogy néhol tévedek egy keveset.
Másnap, szerda reggel, október 24-én a budai Duna parton idõnként fegyverropogást hallottunk. A Magyar Rádió kommunista kézben volt, és korán reggel figyelmeztette a lakosságot, hogy kijárási tilalom van. A rádió bemondta, hogy Budapesten bizonyos kapitalista és reakciós bûnözõ csoportok fegyverrel próbálják a népi hatalmat támadni, de azokat a karhatalom felszámolja. A lakosság nem maradt otthon, sokan kijártak, nem féltek: az ellenállás tehát nem ijedt meg.

Toldy Ferenc Gimnázium
Reggel bementem a Toldy Ferenc Gimnáziumba, ahol elsõéves gimnazista voltam. A gimnázium tõlünk öt-hét percnyi járásra volt. Talán három-négy diák jött be az osztályba. Tanárunk nem volt, a folyosók többnyire üresek maradtak. Félelem és izgatottság lebegett a levegõben.
Meséltünk egymásnak, többen résztvettünk a Bem téri eseményekben az elõzõ napon. Csodálkoztunk a lyukas magyar zászlón (a tüntetõk kivágták a szovjet vörös csillagot, a kommunista címert), azon, hogy a magyar katonák integetni, tapsolni mertek a Bem kaszárnya ablakaiból, és azon, hogy a rendõrök nem avatkoztak be. Elmondtam, hogy mit láttam, mit hallottam a Parlament elõtt, és meséltem a harcokról a Rádiónál. De akkor, másnap reggel nem tudtuk mi történt a felvonulás, a tüntetések és a Rádió körüli harcok után. Nem hittük el a kommunista Rádió rágalmazását. Mi tudtuk, hogy mi voltunk a felkelõk, és nem a kapitalisták. De bizonytalanságban éltünk: mi történt az éjjeli harcokban? Valaki mondta, hogy menjünk a Margit híd felé, ahol harcok kezdõdtek.

Margit híd budai hídfõ, 1956. október 24.
A Toldy Ferenc Gimnázium a budai Vár oldalán tekintett le a Dunára, innen jól lehetett látni a Parlamentet a pesti oldalon. A Margit híd 15 perc sétára volt a gimnáziumtól. Elindultunk ketten-hárman a híd irányába. A Fõ utcai politikai börtön útba esett, körüljártuk a nagy, egy háztömbnyi épületet: minden ablak, kapu be volt zárva, nem láttuk a fehérruhás rabokat. Nagy csend volt, a börtönben senki nem mutatkozott. A börtön csak egy utcányira volt a Duna parttól, Pestrõl hallottuk a lövöldözést. A Fõ utcán elmentünk a Király Fürdõ (a törökök kezdték építeni 1565-ben) és a Bem tér mellett. Ahogy közeledtünk a hídhoz, itt is hallottuk a lövöldözést északi irányból, Óbuda felõl.
A Margit körúton nagy tömeg, zászlók, tüntetés volt. Nem fogadtuk el a Rádió parancsait. Most láttuk és hallottuk, hogy mi történt a múlt éjjel közel hozzánk, a budai oldalon. Éjjel és hajnalban magyar és szovjet motorizált csapatok és tankok külön-külön siettek Budapestre, de nem volt köztük együttmûködés. A budai hídfõt a Magyar Hadsereg foglalta el, és nem engedték át a hídon Pestre a szovjet alakulatokat. A pesti hídfõt a szovjetek foglalták el, és nem engedték a magyar katonákat Pestre. A nagykörúti villamos nem mûködött. Elõször senki nem mert átmenni a Margit hídon Pestre, de lassan gyalogosok kezdtek óvatosan, lassan menni a hídon, ott a lövöldözés szünetelt.

Budapesti hidak 1944-1945.
Itt említem meg, hogy a második világháború végén, miután a szovjet Vörös Hadsereg körülvette Budapestet, német utászok felrobbantották a Margit híd elõdjét, a hídon a robbanáskor három villamos és sok gyalogos tartózkodott. Budapest sokat szenvedett, minden dunai hidat felrobbantottak 1944-45-ben. Ezzel szemben Párizsban, Rómában, Bécsben, a helyi német parancsnokok, tábornokok ellenálltak a robbantási parancsnak, és megmentették a hidakat, azon fõvárosokat a kegyetlen utcai harcoktól.

Sebesültek, tûzszünet
Közben a békésen tüntetõ tömeg elárasztotta a Margit körutat és a budai hídfõt, barátságosan beszélgettek a magyar katonákkal. A magyar tankok és hadijármûvek csak állomásoztak. A közhangulat hihetetlen öröm, feszültség és félelem között váltakozott. Mit hoz a jövõ? Sokan meséltek az elõzõ nap eseményeirõl, kevesen mentek dolgozni.

Október 24-én reggel, délben idõnként hallottuk a fegyveres harcok dörgését északi irányból, Óbuda felõl. Csend volt a Margit hídfõn, mert a magyar felkelõk megállították a szovjet alakulatokat tõlünk északra, a Frankel Leó, Török és Üstökös utcák elõtt. A szovjetek próbáltak bejönni a Bécsi úton, de a magyar forradalmárok ellenálltak, és védekezésre kényszerítették a Vörös Hadsereg katonáit!

Sajnos elkezdték hordani a magyar sebesülteket a Margit körút védõ épületei mögé. Egy fegyveres magyar fiatalember jött és kiáltott, hogy komoly utcai harcok folynak Óbuda felé, sok az utcán fekvõ védtelen sebesült, magyarok és szovjetek véreznek, tûzszünetre van szükség, és megkérdezte, hogy van-e valaki, aki beszél oroszul, mert tolmácsra van szükségük. Én jelentkeztem.

Orosz nyelvtanulás
Ahogy angolul mondják: “I digress”: kicsit kitérek. A nagyhatalmak a világháború után átadták, kiszolgáltatták Magyarországot, hogy a sztálini Birodalom megszállhassa az országot. Az iskolákban át kellett írni a történelemkönyveket. (1990-es években, a Szovjetunió vége után, két évig nem tanítottak történelmet Oroszországban, ott is új történelemkönyveket kellett készíteni).

A magyar iskolákban 1950 körül kötelezõ lett az orosz nyelvtanítás, tanulás. Eleinte nem volt elég orosz tanár: az én egyik orosztanárom megsúgta, hogy õ latin szakos volt, és majdnem velünk együtt tanult oroszul, mivel nem volt szükség a latinra. Az orosz nyelv kötelezõ lett az iskolákban, kötelezõ az egyetemi felvételhez.

Így elkezdtem oroszul tanulni 1952-ben, az ötödik osztályban. Elég jól haladtam, négy év után sokat értettem az általános iskolában, ahol más idegen nyelvet nem lehetett tanulni. Gimnáziumban lehetett más nyelveket is tanulni, de az orosz is kötelezõ volt.

Sebesültek
Valaki talált egy fehér lepedõt, és bátran kiment az Üstökös utca közepére, ott lengette a zászlót. Többen mentünk mögötte, messze mögötte. Csend volt. Akkor megláttam az utcákon halottakat, jajgató sebesülteket: több fiatalt, majdnem gyerekeket. Megdöbbentõ volt, hogy milyen fiatalok voltak a sebesült szovjet katonák is, talán 18-20 évesek. A közelben volt egy kórház. Egy páncélos kocsi mögül kijött egy szovjet tiszt, békésen integetett egy fehér ronggyal. Találkoztunk az utca közepén, én próbáltam tolmácsolni, kézzel-lábbal is, hogy legyen tûzszünet, mentsük meg a sebesülteket, magyart és szovjetet egyaránt. Sikerült, megszûnt a lövöldözés. Jött néhány mentõ és más kocsik, teherautók, és vitték a vérzõ sebesülteket. Azt mondták, mennek a kórházba, a Bem laktanyába, börtönökbe, orvosi kezelésre.

Ezután visszamentem a Margit hídhoz, elindultam a hídon Pestre, kíváncsi voltam, hogy ott mi történik. Félúton, a Margitszigetnél megálltam: láttam a szovjet tankokat a pesti oldalon. Inkább visszafordultam Budára. Ezután hazaindultam a Bem rakparton. Pest felõl, messzirõl tompa lövéseket hallottam. Az este, mint rendszerint, Nagymamám próbálta hallgatni a BBC Magyar Rádió híreit: a tudósítás nem volt tiszta, a kommunista kormány továbbra is próbálta torzítani a nyugati “kapitalista” rádióadást. BBC szerint fegyveres felkelés történt a kommunista kormány ellen, utcai harcok folytak Budapesten, sok a halott.

Október 25.
Zavaros hírek, az volt a kérdés: menni, vagy nem menni iskolába, dolgozni. A magyar kommunista Rádió rendrõl beszélt, idegen, régi rendszeri felkelõkrõl, felfegyverzett rabló bandákról. Mi nem hittük el a kommunista rémhíreket. Mi tudtuk, hogy mi nem raboltunk, és nem is láttunk rablást, ezenkívül nem hallottunk senkit, aki rablásról panaszkodott volna.

Az állami Rádiónak nem hittünk, de hallgattuk. A második napon, október 24-én reggel a Rádió bemondta, hogy kijárási tilalmat rendeltek el, késõbb ezt meghosszabbították. Másnap a hatóság azt a felhívást adta ki, hogy mindenki menjen munkába. Majd megint kijárási tilalom volt, de lehetett menni ennivalóért. Éreztük, hogy a Kommunista Párt bizonytalan, és már nem tud uralkodni a helyzeten. Az utcákon a lakosság szabadon, de óvatosan járkált, már nem féltünk a terrorkormánytól, a parancsoktól. Én mentem a gimnáziumba 25-én. Megint kevesen voltunk. Közel volt a Széna tér és a mellette lévõ Moszkva tér. Hallottuk, hogy ott kell segítség, barikádot építettek, azt kell erõsíteni. Rábeszéltem egy pár diáktársamat, hogy menjünk oda. Barátom Reszler Béla jött velünk.

Széna tér
Akkor tudtuk meg, hogy Széna tér lett a legerõsebb magyar ellenálló csoport Budán. A szovjet vörös tankok és katonák erre jöttek támadni a budai hegyekbõl, Hûvösvölgybõl, át a Szilágyi Erzsébet fasoron. A Magyar Rádió nem említette, de jött a szájról-szájra terjedõ hír Budára a Corvin közi és Kilián laktanyabeli felkelõk hõsies ellenállásáról, akik harcoltak a szovjet tankok, rohamkocsik ellen, és kitartottak: gyõztek, a szovjetek nem bírták a Corvin közt bevenni. Október 25-e reggel a Széna téren láttam elõször a nagy barikádépítést: a feltépett makadám utcaköveket, felborított villamost a szovjet tankok, támadók elleni védekezésül. A barikádban láttam több vasúti vagont is. A Széna tér és a Csalogány utca sarkán egy magas lakóház erkélyein láttam a fegyveres forradalmárokat, figyelték a barikádot.
A Széna tér másik oldalán egy kb. két méter magas téglafal õrizte az új földalatti építés telepet, ott volt a fõ gócpont: az irányítás és a forradalmi parancsnokság. Mi jelentkeztünk, 14 évesek voltunk, fegyver és tapasztalat nélkül. Egy parancsnokféle azt mondta, hogy mi nem tudunk fegyverrel harcolni, de gyûjtsünk üveget és benzint, és abból készítsünk Molotov koktélt, amihez kell dugó és egy kis szövet. Kaptunk egy nagy kosarat, és mentünk gyûjteni üveget és benzint. Dugót kaptunk a kocsmákban. Érdekes, hogy nekünk volt már ebben tapasztalatunk: azelõtt a Medve utcai Általános Iskola, mint más iskolák, kiküldte a diákokat, az “úttörõket”, használt szemét, vas- és acélhulladékot gyûjteni, ez komoly kommunista feladata volt az ifjúságnak. Ez segített az üveggyûjtésben, tanultunk a mesterektõl.

A Csalogány utcában, a lépcsõkön kevertük, mint “palackozók” a koktélt. Többnyire gyerekek voltunk, 12-16 évesek, fegyver nélkül. Október 25-én reggel csend volt a Széna téren, így lementem a Margit hídhoz. Békés, kíváncsi emberek járkáltak, többen fegyverrel, beszélgettek a magyar katonákkal. Szovjet katonát ott nem láttunk.

Nyugati rádiók
Az utcán hallottuk a hangos rádiót, a Szabad Európát, vagy az Amerika Hangját, vagy mindkettõt: biztatták Budapestet, a forradalmat, hogy álljunk ki továbbra is, ne engedjünk: hamar, pár napon belül kapunk segítséget. Sajnos ez hamis, felelõtlen biztatás vagy ígéret volt Nyugatról.

Széna tér
Vissza a Széna térre: aznap vagy az azután következõ nap átkerültem a Széna tér másik oldalára, a földalatti építési telepre, ahová vittünk egy kosarat a Molotov üvegekkel, amiket letettünk a téglafal mögé. Hirtelen szovjet tankok támadtak a Hûvösvölgy felõl. A elsõ tank elkezdett tüzelni, és egy tanklövés egy nagy lyukat lõtt a téglafalba, tõlem talán 15-20 méterre. Borzasztó tüzelés kezdõdött, robbanások. Nagyon megijedtem, elkezdtem szaladni a Lövõház utcán, majd jobbra a Keleti Károly utca felé, ott lakott a Keresztmamám. Futottam messzi a Széna tértõl. Arra a napra elegem volt. Átmentem a Margit körúton, és mentem hazafelé, a Bem rakpart felé, el a Fõ utcai börtön és a Medve utcai iskola mellett. Arrafelé csend volt. Kimentem a Duna partra, közel a volt Kossuth hídhoz, de tragikus helyre értem a Szilágyi téri templomnál: csak egy háztömbnyire a lakásunktól, a kis Halász utcában messze a veszélyes utcai harcoktól, egy fiatalember feküdt a templom dunai oldalán, halott volt, a fejébe kapott egy véletlen golyólövést egy különben csendes járdán. A körbenállók szerint Pestrõl a Dunán repült át a vad golyó. Mind éreztük a harcok veszélyét. Akkor Budán még nem hallottunk a Parlament elõtti tragédiáról, a tömegbe lõtt tüzelésrõl, a sok békésen tüntetõ haláláról. Október 25-e lett a forradalom legvéresebb napja.

Mit hoz a sors?
Azt hiszem október 25-én vagy 26-án jött hozzánk a Halász utcába egy unokatestvérem: Erzsi. Kérte, hogy én segítsek neki és férjének.

1945.
Itt említem meg, hogy 1945 március végén - a szüleim mesélték késõbb -, több ezer emberrel együtt menekültünk nyugatra a szovjet Vörös Hadsereg elõl. A szüleim késõbb elmondták, hogy egy lovasszekéren kocogtunk nyugat felé, a majdnem kétéves Gyuszi öcsém, én háromévesen és Édesanyám pedig 6 hónapos várandós volt jövendõ húgommal, Magdival.

Pápa környékén a szovjetek leszedték Édesapámat, aki nem volt katona, és mondták, hogy elviszik egy kis munkára (“malenkij robota”oroszul). Közismert volt, hogyha a szovjetek kísértek száz hadifoglyot, de a számlálásnál csak kilencvenötöt találtak, akkor elfogták az elsõ öt akármilyen férfit, akiket találtak, még akkor is ha azok postás vagy államvasúti egyenruhát viseltek. Így vitték el Apámat szovjet fogságba, több mint három évre. Hála Istennek, nem Szibériába, csak a Fekete-tenger keleti partjára. “Malenkij robota”: három-négy év. Apám mesélte, hogy sokan nem bírták elfogadni a fogságot, és a szovjet hajóról beugrottak a Fekete-tengerbe. Apámat erõs római katolikus hite segítette túlélni a fogság éveit. Az egyik elsõ gyerekkori emlékem: 1947-48-ban kimentünk a Nyugati pályaudvarra, hallottuk, hogy jönnek vissza a foglyok. Jöttek a vasút vagonok, tele sovány, gyenge, tántorgó emberekkel, a várakozó emberek imádkoztak, majd sírtak örömükben, mert megjött az õ foglyuk, vagy csak sírtak. Apámmal 1948 végén találkoztunk végre: sovány volt, mint egy csontváz.

Gellért Hotel 1944.
Szüleim mesélték, hogy 1944-ben, amikor Budapestet kezdték bombázni, Újpesten laktunk. Nálunk Újpesten nem volt pince vagy óvóhely, és, hogy védjenek minket gyerekeket, bementünk a híres Gellért Hotelbe, ahol mély pincék voltak. Kaptunk itt egy szobát. Azonban két nap múlva ott hagytuk a Gellértet, visszamentünk Újpestre: kiderült, a Gellért Hotel tele volt német katonatisztekkel. Ha a szövetségesek ezt megtudják, akkor agyonbombázzák a Gellértet, gondolták szüleim, talán jobb lesz számunkra Újpest külvárosa.

A tágabb család
Szegény Anyámnak három kisgyereket apa nélkül egyedül kellett nevelni, de a tágabb család segített. Gyuszi és Magdi testvéreim idõnként hónapokig rokonoknál laktak: Hajdúszoboszlón, Kelet-Magyarországon, közel Debrecenhez. Engem legkedvesebb nagynéném és családja fogadott be alkalmanként Újpesten, majd Budán két-három éven keresztül. Igy kezdtem az iskolát 1948-ban Újpesten, az Erzsébet utcai Általános Iskolában. Nagynéném lánya a jóval idõsebb unokatestvérem volt, Erzsi. Gyermekkoromban csak kétszer mehettem nyaralni egy üdülõbe, mindkétszer Erzsivel.

Vissza '56-ba: október 25-26.
Unokatestvérem, Erzsi férje egy értelmes, szolid ember volt, de ávós. Erzsi nem látta férjét napok óta, de azt hallotta, hogy talán a Fõ utcai politikai börtönbe talált “menedéket” (de nem ott szolgált). Erzsi megkért engem, hogy vigyem el a Fõ utcába a kis csomagot: megnéztem, csak fehérnemû volt benne. Gyerekként, gondolta, nekem könnyebb a Fõ utcai börtönbe bejutni. A lelkiismeretem nagyon zaklatott volt, mint Medve utcai iskolás tudtunk a Fõ utcai politikai elítéltekrõl, láttuk a fehérruhás rabokat a pincében. Utáltam a kommunista rendszert, a terrort, a koncepciós tárgyalásokat, amiket az ávósok vezettek le. Utáltuk a szovjet elnyomást, amit az ávósok támogattak. Abban az évben, 1956 nyarán és õszén a kommunista kormány elismerte a rengeteg hamis 1950-53-as tárgyalást, ártatlan emberek és “elvtársak” kivégzését, kínzások utáni vallomások alapján. Véletlenül 1956. október 6-án temetõbe mentünk: egyik nagybátyám meghalt. Aznap temették újra Rajkot, láttam az állami dísztemetést, nagy tömeg volt a temetõben: Rajk kommunista külügyminiszter volt, kínozták, amikor hamis ígéretre (miszerint nem fogják kivégezni), az '50-es évek elején bevallotta, hogy Titónak kémkedett. Mégis felakasztották. Hruscsov 1956-as februári leleplezése Sztálin ellen megdöbbentette a magyar kormányt is. A kommunista párt elismerte, hogy hibát követtek el Rajkkal és több ezer más áldozattal, “elvtárssal” szemben. A kormányzó Kommunista Párt elismerte, hogy hibákat követtek el, amikor kínzás után az „igaz elvtársakat” felakasztották. A valóban ártatlan, más magyar kivégzettekrõl nem beszéltek.

Emlékeztem, hogy 23-án a Rádiónál az ávósok szuronnyal jöttek ellenünk - én is a közelben voltam -, majd késõbb lõttek ránk, a magyar népre. Mellettem a Múzeum kertben egy fiút lábon lõttek.

Mi a Halász utcában 5-7 percre laktunk a Fõ utcai börtöntõl, és október 23-a óta többször mentem el a börtön mellett. Láttam, tudtam, hogy mi, a forradalmárok figyeltük a Fõ utca környékét, a börtön kapuit, elöl és hátul. Ez az én környékem volt, hiszen ismertem az utcákat.

Mit tegyek?
Erzsire gondoltam, az unokatestvéremre. Másnap reggel korán indultam, fogtam a kis csomagot, mentem a Fõ utcán, majd a börtön hátsó nagy kapujához, (teherautó be tudott hajtani), nem láttam senkit. A bõröndben minden le volt zárva. Kopogtam, egy õr végre kinézett a kisablakon, kérdezte: „Egyedül vagy? Mit akarsz?” Azt válaszoltam: „Hoztam fehérnemût, ha van itt valaki.” A fegyõr kinyitotta a kiskaput, próbáltam átadni a csomagot, de nem vette el, inkább behívott. Féltem, de beléptem. A férfi fegyõr egyenruhát viselt, nem kéksapkás ávóst. Pár perc múlva a sötétbõl megjelent Erzsi férje civilben. Átadtam a fehérnemût, nem akartam társalogni, siettem kifelé. Ávós egyenruhát és más embert ott nem láttam. Nem kérdeztek tõlem semmit. A fegyõr csak figyelmeztetett, hogy ne mondjam el senkinek, hogy ott voltam. Kiengedtek rögtön. Balra mentem, a Medve utcai iskola felé, onnan fel a Margit körúton vissza a Széna térre, ahol forradalmárként a barikádot építettem, a szabad hazáért.

A téren megint jelentkeztem, és küldtek “palackozni”. A barikádot megerõsítették, több volt a kõ, sokkal több a fegyveres forradalmár. Hallottam, hogy jöttek a bányászok fegyverrel vidékrõl. A Moszkva tér környékén, a barikád elõtt több szovjet jármû roncsát láttam.

Olimpia 1956
Aznap, október 26-án, vagy talán 27-én egy parancsnok jött oda a Csalogány utca sarkára, és segítséget kért tõlünk: “Srácok, le kellene szedni a barikádból, egy kis utat kellene csinálni két autóbusznak, itt fognak jönni a magyar olimpikonok, akik utaznak Ausztráliába!” Mi imádtuk az olimpiát, 1952-ben Helsinkiben a magyarok 16 aranyérmet nyertek, harmadik helyen végeztek az USA és Szovjetunió mögött. (Magyarország lakossága csak kilencmillió!) A tornavizsgán az egyik feladat az volt, hogy fel kellett sorolni a 16 aranyérmet 1952-ben. Végre kellemes feladatot kaptunk, nekiestünk az úttisztításnak, dobáltuk a nehéz köveket. A nagy forradalmi izgalomban könnyû elfelejteni az olimpiát. Késõ reggel Pest felõl a Margit körúton közeledett két nagy busz, a sportolók integettek, a buszok megálltak a barikádnál. Láttam, hogy kinyílt egy ajtó, és Papp Laci, akkor már kétszeres olimpia aranyérmes bokszoló kiszállt, és kicsit beszélgetett az emberekkel. Mindenki tapsolt és azt dörögte: “Hajrá magyarok!”. Az egész Széna tér-Moszkva tér tele volt boldog, büszke, tapsoló emberekkel. Valaki megkérdezte Papp Lacit, a kiváló sportsztárt: „Miért mentek el, itt kell a segítség…?!”
A buszok elindultak, és mi visszaépítettük a barikádot.

Nagykörút
Egy nap anyámmal átmentünk Pestre. A fõbb utcákban sok volt a rombolás, a tereken új magyar sírok, virágokkal. A Nagykörúton láttam az üzleteket: kirakatok kilõve, áru az ablakban, de senki nem nyúlt hozzájuk. Több üzlet ablakán kézírással írt táblák: „Vigyázz a forradalom tisztaságára!” Nem volt lopás. Itt-ott nyitott dobozok az utcán: gyûjtés az áldozatok családjainak megsegítésére: sok pénzadomány gyûlt össze. Tehát a kommunista Rádió megint hazudott, hogy Budapesten rabló fegyveres bandák rombolnak, fosztogatnak. Anyámmal elértünk az Oktogonhoz, amely egy nagy tér az Andrássy út és a Nagykörút keresztezõdésénél. Akkor láttam elõször a feldúlt pesti Nagykörutat. Éppen akkor nagy tömeg vonult fel lyukas magyar zászlókkal a Nyugati pályaudvar felé, majd lövöldözést hallottunk, a tömeg meghátrált, valamennyire szétfutott, de pár perc múlva újra kezdett vonulni a Nyugati felé. Kiabáltak: “Ruszkik haza!”. Én is csatlakozni akartam, de anyám azt mondta, hogy túl veszélyes lenne, és menjünk vissza Budára.

Corvin köz
A Rádió idõnként bemondta hogy a karhatalom leverte a “fegyveres bandákat” Budapesten, és rendet csináltak. A Rádió akkor nem beszélt a Corvin közrõl, az ottani hihetetlen hõsi forradalmárokról, akik kevés fegyverrel, benzines üvegekkel legyõzték a szovjet tankokat. De mi tudtuk, hogy a Rádió hazudik: a mi Széna terünk is még mindig ellenállt. A Széna téri ellenállást nem verték le. A harcok közben Budán többször hallottuk, hogy a Corvin közi és a Kilián laktanyabeli forradalmárok - ahol a magyar katonák átálltak a forradalom mellé -, többször leverték és kilõtték a támadó szovjet tankokat, páncélos jármûveket. A budai felkelõknek is a Corvin köz-Kilián laktanya lett a legendás ellenállás hihetetlen példája. Kétkedõ, nehéz idõkben a Széna téren azt mondogattuk: „A Corvin köz még mindig harcol és szabad!”

Egy nap gyalog átmentem az Üllõi út (ott születtem egy kórházban) és a Ferenc és József körút keresztezõdéséhez, itt volt a Corvin köz és a Kilián. Csata közben lehetett, borzasztó harcok nyomait láttam. A Kilián laktanya sarka ki volt lõve. Minden saroképület erõs lövéseket kapott: erkélyek és ablakok szétestek. Kiégett szovjet tankok, ágyúk, jármûvek hevertek az utakon. Benzinszag terjengett. Felkelõ magyar járõrök vigyáztak a rendre. Az épületek sok kárt szenvedtek. Erkélyeken láttam a géppuskás forradalmárokat. A Corvin köz nyüzsgött a felkelõktõl, javítottak, dolgoztak egy kis ágyún. A Kilián elõtt és a mellékutcákban magyar tankok állomásoztak. Ez volt a forradalom bátor, hõsies gerince. A Corvin köz és Kilián laktanya híre messze terjedt: ez lett a forradalmi fegyveres ellenállás elismert gócpontja.

„Hazudtunk..”
Az elsõ napokban a kommunista Rádió csak fegyveres rabló bandákról, ellenforradalmárokról adott hírt. Továbbra is hazugságot híresztelt. Végre, talán 27-28-án a Rádió is átállt, új szöveggel: “nemzeti demokratikus mozgalom“ volt az utcákon. A szabad Magyar Rádió elismerte hogy a múltban “Hazudtunk reggel, hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel, hazudtunk megállás nélkül.”

Nemzetközi segítség-Vöröskereszt
Erzsi unokatestvérem kapott egy megbízást: a külföldi adományok fogadásának megszervezését. Erzsi kérte, hogy jöjjek vele, lássam a szervezést, a szétosztást. A magyar orvosok kineveztek két öreg, nyugdíjas, õsz hajú orvost fõszervezõknek, nyitottak egy kis irodát közel a Kálvin térhez. Két nap után láttam, hogy nem volt semmiféle szervezés, nem volt irányítás: senki nem tudta, hogy mi hol van, hogyan lehet szállítani, ténylegesen milyen segítséget kaptunk (eleinte az orvosság volt a legfontosabb).

A szabad Budapest
Október végén, 27-28-án a forradalom gyõzött, szabadság uralkodott Budapesten. A szovjet hadsereg tervezte, ígérte a kivonulást. A harcok a fõvárosban majdnem megszûntek, de itt-ott helyi összetûzések történtek. Láttam az új karszalagos magyar nemzetõröket: volt rendõrök, honvédek és forradalmárok õrizték a közrendet. A Nyugat sok orvosságot ígért, gazdasági adományt, segítséget Budapest, Magyarország újjáépítéséhez.

Hihetetlen örömmel élveztük az új szabadságot, a szabad sajtót. Megszûnt a terror, a kommunista párt propagandája, a politikai letartóztatások, az éjjeli razziák. Megszûnt az ávós uralom, a kormány megígérte, hogy az ÁVO-t feloszlatják! Érdekes, a forradalom elõtt mennyit beszéltünk, álmodtunk utazásról, különösen a Nyugatra való utazásról. A határ Nyugat felé 1950 óta le volt zárva: aknasávok, különféle drótakadályok, õrtornyok, kutyák védték. Sokan próbáltak disszidálni. Akit elkaptak, annak öt év börtön járt, és elfelejthette az egyetemi tanulmányokat. Érdekes, a szabadság napjaiban nem beszéltünk utazásról, nem említettük a disszidálást Nyugatra: nem volt okunk rá, mi is szabadok lettünk!

A békés napokban többször átmentem Pestre. Villamos, busz még nem mûködött a feldúlt utakon, ezért gyalog mentem, de így többet láttam. Meglátogattam a nagynénémet, akinek a férje meghalt 1956 nyarán. õk Zuglóban laktak, közel a Keleti pályaudvarhoz. A Rákóczi úton értem a Baross térre, amely egy nagy, széles nyílt tér a Keleti pályaudvar elõtt. Ott láttam 10-15 szovjet halott gyalogos katonát, elestek a nyílt téren. A szovjeteknek nem volt idejük elszállítani a halottakat, akik fehér mészporral voltak betakarva. A magyar hõsi halottakat hamar elvittük. A Baross tér épületei is sok lövést kaptak. Néhány éjszakát Zuglóban töltöttem. Megint csend lett, a szovjet katonák tényleg kivonultak Budapestrõl. A lakosság elkezdte a romokat takarítását, az utcák tisztítását. Pékségnél hosszú sorokban vártunk, hogy kenyeret kapjunk. Teherautókról adtak ki nyugati vajat, konzerveket. Több új újság jelent meg. Vasúti sztrájk is volt, de a normális élet elkezdõdött, a terv az volt, hogy kezdõdik a munka, iskola hétfõn, november 5-én.

Szuez
Az új szabadság ünneplését és élvezetét egy veszélyes hír zavarta meg: Anglia és Franciaország megtámadta és elfoglalta a Szuezi csatornát. Éreztük, hogy nekünk ez borzasztó csapás lehet, ha a világ közvéleménye most Szuezzal törõdik és minket elhanyagol, mit fog tenni Moszkva? November elsõ napjaiban már hallottuk a nyugtalanító híreket, hogy új szovjet csapatok vonulnak be hazánkba. Az új forradalmi Nagy kormány viszont a szovjet megszálló csapatok kivonulását jelentette. Maléter Pál, az új hadügyminiszter (akit korábban három tankkal a Corvin köz és a Kilián laktanyához küldtek ki rendet teremteni és a felkelõket lefegyverezni, de átállt a forradalom mellé) vasárnap, november 4-én Tökölön, nem messze Budapesttõl, a szovjet parancsnokkal készült találkozni. Bíztunk a jövõben, a szabad demokratikus Magyarországban.

Szovjet orvtámadás, hazaárulás - 1956. november 4.
November 3-án látogattam meg a nagynénémet, és Zuglóban töltöttem az éjszakát. Másnap korán reggel, 4-én hangos lövésekre ébredtünk. A szabad Magyar Rádió bemondta, hogy a szovjet csapatok ígéretük ellenére újra megtámadták hazánkat, új hadsereget hoztak be a Szovjetunióból. Utcai harcok folynak Budapesten. A Rádió segítséget kért az ENSZ-tõl, a világtól. Nagy Imre beszélt a Rádión. Magyar csapataink ellenálltak.

Thököly út - November 4.
Rákospalota felõl robogtak a nagyobb, erõsebb szovjet tankok a Thököly úton a Dózsa György út és a Keleti irányába. Mellékutcákból, az Izsó utcából, ahol a Román Nagykövetség volt a sarkon, néztem a szovjet bevonulást, gondoltam nem lõnek Románia zászlójára.

Talán öt-hat óriás szovjet tank hajtott a belváros felé, és szovjet gyalogság követett minden tankot, a tankok mögött bujkálva. A Thököly út elején csak alacsony épületek voltak, kétemeletes házak. De közel a Dózsa György úti sarokhoz magasabb épületek emelkedtek, és onnan kezdtek lõni a magyar védõk. Borzasztó utcai harcokat láttam: a védõk lõtték a szovjet gyalogságot, akik átfutottak a tank baloldalára, ekkor onnan kaptak tüzet, és többen elestek. A maradék gyalogság menekült a tank jobboldalára, és ott érte õket találat. A szovjet gyalogosok kegyetlen parancsot kaptak, õk többnyire elestek, a szovjet tankok lõtték a házakat, de megállás nélkül mentek tovább, áthajtottak a saját elesett szovjet katonáikon. A szovjet tankok Keleti felé vonultak. Borzasztó utcai harcok zajlottak. Szomorúan hallgattuk a Szabad Rádiót, amíg tudták az adást közvetíteni, amíg nem foglalták el a kommunisták a Rádiót. Pesten hallottuk, hogy volt ellenállás. Veszélyes volt a fõbb utakon járni. Az új szovjet csapatok gyorsan, kegyetlenül lõttek. Mellékutcákon indultam haza, vissza Budára, a Halász utcába, a Bem rakpartnál. Rengeteg szovjet katonát, tankot, páncélos teherautót láttam Pesten.

Roosevelt tér
A Roosevelt tér a híres Lánchíd pesti hídfõjénél egy nagy kör alakú tér, az amerikai elnök nevét viseli. Szovjet katonák pihentek a füvön, a járdán, konzervdobozból ettek. Majdnem elértem a Lánchidat, amikor egy nagy robbanás érte a Roosevelt teret, közel a márvány épülethez (mostani Gresham Palota). Több szovjet katona megsebesült. A szovjetek lefogtak minden járókelõt az épület közelében, és bevitték õket a márványépületbe, ami akkor valamilyen belügyi hivatal volt. Szerencsémre én már a Lánchídon mentem át Budára. A következõ napokban veszélyes volt a lakás elhagyása, engem is otthon tartottak. Nagy volt az elkeseredés, szidtuk az angol-francia szuezi támadást: a Nyugat megint eladta, cserbenhagyta Magyarországot az utált szovjet kommunista rendszernek. Megint eladták hazánkat, mint a Sztálin-Roosevelt-Churchill paktumban, Krímben, 1944-ben. A Széna tér környékén a szabadság napjaiban sokan leadták a fegyvert. Az új, erõs tankok nem szállítottak védtelen benzines hordókat a tank hátsó részén. A Molotov koktélos üvegek nem ártottak a vastag páncélnak. A szovjet tankok szétlõtték az erkélyeket. Hogyan lehetett harcolni az erõsebb, nagyobb szovjet tankok, bombázók ellen? Elkezdõdtek a letartóztatások.

A forradalom eleste
A szovjet hadsereg túlnyomó ereje és tankjai három-négy nap után leverte az ellenállást Budapesten. Körülnéztem a fõutakon. A Nagykörút, a Rákóczi út, az Üllõi út rengeteg kárt szenvedett, lövéseket kapott. A házak romokban álltak, szét voltak lõve mint az ostrom után, 1945-ben. Két barátommal, Reszler Bélával és Balassával elkezdtük tervezni a menekülést Ausztriába. Nem volt könnyû a határt elérni. A nyugati rádiók, a Szabad Európa és az Amerika Hangja bemondták, hogy a határ nyitva van, könnyû átlépni és disszidálni. Vár a szabad világ. De ezek a nyugati rádiók a forradalom elsõ napjaiban hamis ígéretet hirdettek a nyugati segítségrõl, azt mondták, hogy csak tartsunk ki és jönnek a segítséggel.

„Pesti srácok”
Évekkel késõbb Torontóban elõször olvastam a legjobb verset 1956-ról, Koosa Antal : Pesti srácok. Álljon itt egy idézet a nyugati segítségnyújtásról:

„Nyugat küldte a csokoládét...
Ki sírt, ki meg káromkodott,
s tudtuk, hogy pokrócba csavarva
holnap a pesti srác halott.

Az új kommunista rádió, aminek nem hittünk, viszont azt mondta, hogy a határ le lett zárva, nem lehet átlépni. A büntetésrõl is beszéltek: öt évet adnak a szökési kísérletért. Kinek lehetett hinni? Ki hazudott nagyobbat, a nyugati, „szabad rádió”, vagy az új, kommunista rádió?

Nem minden szovjet gyilkos
Eközben egyik nap, a nagy harcok után novemberben elindultam nagynénémet meglátogatni Zuglóba.

Elkerülve a fõutakat és a szovjet tankokat, a mellékutcákon mentem. Valahol át kellett menni az Erzsébet körúton: a széles út fel volt dúlva, barikádok és hadironcsok hevertek a Nagykörúton. Én a Wesselényi utcánál futottam át a körúton, és próbáltam tovább menni Zugló irányába, északkeletre. A körút másik oldalán néztem be a Wesselényi utcába, és láttam egy szovjet tankot a következõ saroknál, a Hársfa utcánál, a tank az utca közepén állt. Én lassan, óvatosan indultam a tank felé a jobboldali járdán, közel a falhoz, de nem akartam gyanút kelteni, nem bujkáltam a fal mellett. Valaki jött utánam, és a baloldalon is jöttek ketten. Közben figyeltem a szovjet tankot. Talán tíz méterre haladtunk a körút sarkától a szovjet tank felé, amikor a szovjet tank kezdett felénk fordulni. Hirtelen a tank géppuskája (nem az ágyú) felvillant, tüzet láttam, és a tank kétszer három golyót lõtt felénk, de az utca közepén, és nem a járdán, így nem sebesült meg senki.

Rögtön megértettük, hogy a tank nem akart minket lelõni. Mindannyian visszafutottunk a sarok mögé, a körútra. Miután elfutottunk a veszélytõl, a szovjet tank megint lõtt kétszer-háromszor három golyósorozatot, de ezúttal lesöpörte az üres Wesselényi utcát, balról jobbra. Nem volt sebesült. A szovjet azt üzente: „Én élni akarok, hallottam, hogy a fiatal magyarok veszélyesek a tankokra, én nem lõttelek le titeket, de erre ne jöjjetek!” Többet a tank nem lõtt, és mi nem mentünk felé.

Menekülni vagy maradni?
November közepe után kezdõdtek a letartóztatások, újra éreztük a szovjet titkosrendõrség hatalmát. Közben hallottam, hogy barátaim, Reszler es Balassa elindultak nélkülem az osztrák határhoz. Elõször kezdtünk komolyan beszélgetni menekülésrõl. Elvesztettük a szabadságot Magyarországon. A rokonok is különbözõ véleményen voltak, egyrészt, amiatt, hogy én túl aktív voltam a forradalomban, és emiatt bajban leszek ha maradunk. Viszont szerencsére túléltem a harcokat, és ha menekülünk Nyugat felé, a sebesülés, a letartóztatás, a börtön mind lehetséges. Édesapám 1948 végén érkezett vissza a szovjet fogságból, 1949 elején erõsödött meg a kommunista terror. õ nem bírta a kommunista rendszert, és késõbb megtudtam, hogy 1949 elején sikerült kiszöknie Ausztriába, postásnak álcázta magát a Budapest-Bécs vonaton. Akkor már a vasfüggönnyel kezdték lezárni a határt: aknamezõk, drótkerítések, határõrök és vadászkutyák uralkodtak az osztrák határon. Az iskolában sokszor kellett kérdésekre válaszolni a családról, mi mindig azt mondtuk: „Apa eltûnt.” Bizony, a háború alatt és után sok férfi, sok katona meghalt, hadifogoly lett, sokan közülük eltûntek. Az „eltûnt” válasz nem volt ritka. Az ilyen családok attól féltek, hogy egy hadifogoly vagy elmenekült rokon a kommunista rendszer szemében a család életét megnehezíti, és „osztályellenségnek” bélyegzik õket. Apánk Ausztria és Belgium után 1953-ban érkezett Kanadába. A forradalom gyõztes napjaiban nem terveztük a szabad Magyarország elhagyását.

Sajnos november közepe után sodródtunk vissza a kommunista titkos, besúgó terror rendszerbe. Az új kommunista kormány kutatta az újságokat, fényképeket, sokat nyugatról szereztek be, és így is nyomoztak a forradalmárok ellen. Olvasták a nyugati újságokat, nézték fényképeket.

November közepe után találkoztam Erzsi unokatestvérem férjével, a volt ávóssal, akinek én vittem fehérnemût a Fõ utcába. Mesélte, hogy sok ávóssal együtt õ is kivonult Budapestrõl a szovjet katonákkal október végén, és a szovjetekkel maradt táborokban. Azt mondta, hogy õ nem vett részt a harcokban. Jóval november 4-e után a szovjet csapatokkal visszajött Budapestre, és dicsérte a szovjet katonákat, amiatt, hogy a szovjetek adtak enni a csajkájukból az ávósoknak. Egy szót sem említett a felkelõ hõsökrõl. Ez nagyon bántott: a volt ávós dicsérte a szovjet támadókat. Azután rám nézett és mondta, hogy aggódott, hogy én talán megmutatom a lakását a forradalmároknak. Ekkor gondoltam azt magamban, hogy tényleg veszélyes lesz a helyzetem, ha itt maradok.

1956. november 25.
November 25-én reggel 8-kor Gyuszi öcsém jött értem a nagynénémhez Zuglóba, ami tíz perc sétányira volt a Keleti pályaudvartól. Gyuszi mondta, hogy Anyám vár a Keletinél, reggel 10-kor indul az elsõ vonat a harcok után Bécsbe, és mi azzal akartunk menni. Gyorsan fel kellett öltözni és siettünk a Keletihez. Az állomáson az utasok csak a szökésrõl beszéltek. Már fél tíz volt, el kellett dönteni, hogy vagy felszállunk a vonatra akkor, minden nélkül, csak egy nagykabátban, iratok nélkül, vagy maradunk. A bizonytalanság csak azért volt, mert húgom Magdi Budán maradt nagymamánkkal. Vitatkoztunk Magdi miatt, hogy itt lehet-e õt hagyni, de õ nem volt veszélyben, mint mi, a fiúk. Telefon, villamos nem mûködött, nem volt idõ Magdiért menni. Úgy éreztük, most van bátorságunk menekülni, vagy soha többé. Felléptünk a vonatra és tízkor elindultunk. Vonatjegy nem volt fontos.

Szovjet roncsok
A vonat átment egy külvárosi vasúti rendezõ pályán, ahol három hosszú szovjet tehervonatot láttam, tele kiégett szovjet tankokkal, páncélos jármûvekkel, ágyúkkal. Sajnáltam, hogy nem volt nálunk fényképezõgép, tudtam volna hozni bizonyítékot a szovjet kudarcról. A vonaton majdnem mindenki arról beszélt, hogyan, hol lehet a határt átlépni, hol nem szedték fel az aknákat a határnál stb.. Azt tudtuk, hogy a Magyar Határõrség a forradalom alatt felbomlott, és nem õrizték a határt, de új szovjet csapatok érkeztek a határ lezárásához.

Gyõr
A vonat megérkezett Gyõrbe, a nagy dunántúli városba, közel az osztrák határhoz. A mi vonatunk megállt egy félórára Hegyeshalomban a forgalmas magyar határállomáson Bécs elõtt. Gyõrött a vasúti platformon hallottunk híreket, ment a sok duma, pletyka. A közvélemény szerint a szovjetek elfoglalták Hegyeshalmot és környékét, minden utast igazoltattak. Kiutazási vízum, vagy határsávi igazolvány nélkül leszedtek a vonatról mindenkit és letartóztatták. Talán könnyebb volt Sopron felé utazni, habár az út hosszabb volt arrafelé. Érdekes volt, hogy az utasok többsége átszállt velünk a másik helyi lassú vonatra, Sopron irányába.

Láttam az izgalmat, az idegességet az utasok arcán, akik között voltak fiatal vagányok, idõsebbek, gyermekes családok, többen kisbabákkal.

Sopron felé
A soproni vonat nem gyors, csak helyi vonat volt, megállt minden állomáson. Csornán - ahol határõrség körzeti parancsnoksága volt -, és a következõ két állomáson is szovjet katonák vártak a platformon. Csak néhány utas szállt le.

Kapuvár
Körülbelül félúton, Kapuvár állomáson nem volt senki a platformon. Körülnéztünk, a legtöbb utassal együtt leszálltunk. Nehéz volt elhinni, hogy itt nincsenek sem határõrök, sem szovjet járõrök. Bizonytalanul, lassan kezdtünk gyalogolni a sötét utcákon északra, az osztrák határ felé. Átmentünk a fõutcán, az országúton, majd száz méterre az utca jobb oldalán kinyílt egy kiskapu és a házigazda megkérdezte, hogy tudjuk-e hol a határ, akarunk-e valamit enni, kicsit megmelegedni. A mi véletlenül toborzott csoportunkban 12-15 személy volt. Kaptunk meleg teát, zsíros kenyeret. A gazda ajánlotta, hogy elkísér és mutatja merre kell menni, mit kell kikerülni. A felnõttek összeszedték, ami forintjuk maradt, és átadták a gazdának. Nem mindenki bízott benne, aggódtunk, hogy fog-e segíteni, vagy esetleg elárul bennünket. Viszont milyen más megoldás lehetett a sötét éjszakán egy idegen környéken?

Menekülés a sötét éjszakában
Felhõs éjjel volt, nem láttuk a holdat, Kapuváron kívül semmi fény vagy lámpa nem volt. Azt hallottuk, hogy a határ 15-20 kilométerre van Kapuvártól, attól függ milyen egyenesen megyünk. A kevés rendes, kisebb út veszélyes volt, mert szovjet járõrök már jártak az ilyen utakon, és igazoltattak, elfogtak menekülõket. Késõ este, jóval éjfél elõtt elindultunk a kis csoporttal, elkerülve a betonozott utakat, át a szántóföldeken. November vége elõtt már felszántották a földet, fárasztó volt gyalogolni a sok helyen sáros földön. Szerencsénkre egy kis hó fedte a szántóföldet, és a fehérség adott egy kis fényt a vaksötét éjszakában. A házigazda vezetett jó pár kilométeren át, és megtalálta az ösvényeket, ahol könnyebb volt gyalogolni.

Mentünk tovább a felszántott földön, a tanyákon itt-ott kutyák ugattak, néha köves utakon haladtunk északi irányba. Lassan gyalogoltunk, de a csoport néha elvesztett fáradt tagokat, majd a sötétségbõl mások jelentek meg, és csatlakozni próbáltak hozzánk. Az éjszakában nem túl messzirõl idõnként puskatüzet hallottunk, jajgatást, sírást, szovjet katonák kiabáltak: „sztoj....davaj csaszi”, majd még több jajgatás magyarul, azután újra csönd lett. A szerencsétlenek a sötétben találkoztak szovjet járõrökkel, nem tudni mi lett velük. Egész éjjel kisebb-nagyobb csoportok szétmentek, voltak, akik elvesztek, lemaradtak a sötétben, mert tilos volt beszélni, nehogy a szovjetek ránk találjanak. Idõnként csoportok találkoztak, és együtt mentek tovább. Gyanúsak voltak az egyedüli csatlakozók, féltünk, hogy talán karhatalmisták, talán elárulnak bennünket. Hogyan lehet bízni egy teljesen idegen emberben, amikor körülöttünk lövöldöznek, kiabálnak, sírnak a magyar menekülõk?

Valamikor éjfél után a házigazda mutatta a további irányt, elbúcsúzott, kapott még több pénzt, és visszafordult Kapuvár felé. Még szomorúbb volt találkozni a sötétben kisbabás családokkal, a szülõk cipelték a babákat, kisgyerekeket. A csoportok nem akarták befogadni a kisgyermekes családokat, féltek, hogy a babák és kisgyerekek elkezdenek hangosan sírni, és így a szovjetek könnyen rájuk találnak az éjszakában. Néhány szülõ elfáradt és kérte, hogy segítsünk vinni a piciket. A sötétben komoly suttogó vita következett, volt, aki nem akarta beengedni az új kisgyerekes bolyongókat, a kisgyerekes szülõk sírtak, könyörögtek, hogy velünk jöhessenek. Egy család térdre esve könyörgött, hogy velünk tarthassanak: jöhettek velünk. Apák, anyák mondták, hogy a picik altatót kaptak, nem fognak sírni. A sötét éjszakában a csoportok így többször eltévedtek, szétmentek, gyerekkel vagy gyerek nélkül. Párszor én is vittem egy pici gyereket, amíg bírtam, de vigyáztam nehogy elkerüljünk a családoktól.

Órákig gyalogoltunk a határ felé. A szovjet lövöldözés tovább tartott, a lövések és a riasztó golyók néha világítottak az éjszakában. A szovjet parancsok, a magyar sírásók a sötétben nem hagytak pihenni vagy elfáradni, ösztönöztek Ausztria felé. Ekkor újabb félelmek kerítettek hatalmukba.

Vasfüggöny
Köztudott volt, hogy a kommunisták 1949-50 után valódi vasfüggönyt építettek ki a nyugati, osztrák határon: drótkerítés, határõrtornyok, vadászkutyák, és a legveszélyesebb vasfüggöny: itt-ott aknázott, felszántott föld. Magyaroknak nem volt joguk a határmenti megyékbe belépni, a saját országunkban nem lehettünk turisták, ehhez külön engedély kellett: vagy ott laktunk a határsávban, vagy különös okból utaztunk a határ közelébe. A kommunista, szovjet bábkormány hamisan mesélte, hogy így védték a kommunista rendszert a veszélyes nyugati kémektõl, kapitalistáktól, akik illegálisan akartak beszökni hazánkba kémkedni. Miután Hruscsov 1956 elején leleplezte Sztálint és a szovjet terror rendszert, a Gulágot, Magyarországon is enyhült a terror, és elkezdték felszedni a határon az aknákat. Nem volt valószínû, hogy az aknafelszedést befejezték 1956 októberig. Ahogy közeledtünk a határhoz, hirtelen megpillantottuk az igazi határsávot, kb.100-200 méter széles (a sötétben nehéz számolni) óvatosan szántott föld, néhol kis drótdarabok lógtak, talán az aknákhoz voltak kötve.

Óvatosan lépdeltünk, kicsit jobban láttunk, mert a távolban osztrák tábortüzek égtek és valamennyire világítottak. Sikerült átmenni az utolsó felszántott 100-200 méteren, és elértük a Fertõ kanálist, jobban mondva a Hansági-csatornát, azt mondták ez volt az országhatár. Lementünk a vízhez, sokan voltunk, a túlparton volt Ausztria és a szabad világ. A víz hideg volt, a csatorna kb. 10 méter széles, többen átúszták. Mi találtunk két csónak „járatot”: ezek kis csónakok voltak, három utas evezhetett át, egy pedig visszahozta a csónakot, azután újra három utas kelt át a csatornán Ausztriába, és egy visszajött.

Tábortûz
Ahogy beléptünk Ausztriába, nagy öröm és szomorúság kapott el: öröm, mert szabadok voltunk, szomorúság mert egy szétrombolt hazát hagytunk el, és az ismeretlen jövõ várt. Magdi húgomra gondoltam, aki akkor nem tudott semmit rólunk, egyedül maradt az idõs nagymamával. Emlékeztem, és láttam magam elõtt a romokat, a szétlõtt utakat Budapesten, az áldozatokat, gondoltam a hõsökre, akik nem tudtak elmenekülni. Azt kérdeztem magamtól, hogy én miért élek, miért sikerült megmenekülnöm, amikor mások meghaltak, megsebesültek vagy börtönbe kerültek.

Pamhagen-Ausztria
A határmenti osztrák nép megszervezett egy mentõjáratot: szénából tábortüzeket égettek a határtól 500 méterre, és mi, menekültek abba az irányba mentünk. Osztrák gazdák önkéntesként óránként traktorral jöttek a tábortûzhöz, és vittek elszállásolni minket egy kis iskolába, Pamhagenben. Sok ezer magyar menekült érkezett Ausztriába november közepe után, és decemberben. Az osztrákok segítõ kezet nyújtottak, befogadtak, de a sok menekültet nehéz volt ellátni. Nekünk egy ideiglenes szállást készítettek Pamhagenban, egy kis faluban, az általános iskolában: éjjel ott aludtunk a padlón, kaptunk pokrócokat és az iskolában tudtunk mosakodni. Reggel visszaadtuk az iskolát a tanulóknak, és kaptunk enni. Néztem az osztrák gyerekeket, jöttek az iskolába, sokan biciklin. Mutattak egy kis, számmal mûködõ lakatot, ilyet akkor láttam elõször. Iskolába menni! Kicsit irigyeltem õket, amiért járnak iskolába. Már nekem is hiányzott az iskola, a tanítás megszûnt október 24-én. Aggódtam, vajon mi mikor tudunk megint tanulni? Több menekült érkezett naponta, és tovább kellett küldeni minket nagyobb táborokba. Naponta jöttek az autóbuszok, amik vitték a menekülteket a különbözõ táborokba és nagyvárosokba. A második nap sikerült egy menekültszállító busszal Bécsbe eljutni.

Bécs
A busz közeledett Bécshez és a külvárosokban csodálkoztam a jól kivilágított utakon, a kápráztató neonreklámokon. Bécshez képest szegény Budapest gyenge világításával és a kommunista rendszerrel majdnem sötétben élt. Elõször láttam egy ilyen fényes, élénk várost.
Bécs és a hatóságok nagyszerûen fogadták a számûzött magyarokat, például kaptunk ingyen villamosbérletet.

Budapesten a forradalomban csodálatos volt az összetartás, a magyar nép egy emberként kelt fel, és harcolt a zsarnokok, a szovjet kommunista rendszer, a szovjet hadsereg és a helyi bábkormány és azok az ávósok ellen, akik a népre lõttek. Azonban sok ávós, közöttük sorkatonák megtagadták a parancsot, hogy a népre lõjjenek. (Azt is hallottuk hogy november 4-e elõtt sok szovjet katona, különösen ukránok és baltikok sem lõttek a forradalmárokra.). Budapesten a forradalomban nem volt semmiféle megkülönböztetés, a barikádon, az utcai harcokban, az üveg és benzingyûjtésben nem kérdeztük senki társadalmi osztályát, azt, hogy munkás, paraszt vagy értelmiségi-e, vezetéknevét, pártállását, vallását, vidéki származását. Mind magyarok voltunk, és ahogy tudtunk, együtt harcoltunk a szabad Magyarországért, a terror ellen, a jobb, szabad, demokratikus hazáért. Sajnos a nyugati szervezetek ezt nem értették meg, amikor Ausztriában próbáltak segíteni a hontalan menekülteknek, és szétválasztottak minket különbözõ kérdésekkel. A budapesti barikádon ilyen kérdések nem hangzottak el, és minket nem osztottak külön. Sajnálatos, hogy ez a szabad Nyugaton kezdõdött el.

Bécs-Rotschildspital-menekülttábor
Szomorú, de ez a megkülönböztetés már Pamhagenben is elkezdõdött: több busz jött, de volt busz, amelyik csak bizonyos csoportokat engedett felszállni. Bécsben mi a városi táborba kerültünk: Rotschildspitalba, egy nagyon régi, akkor üres kórházba, vastag kétméteres falaival emlékeztetett az Üllõi úti kórházakra. A vastag falak védték a bombázástól, vagy régebben a török támadástól. A Rotschildspital tömve volt menekültekkel. Mi egy hatalmas teremben kaptunk szállást, én negyven ágyat számoltam: szerencsére kaptunk egy kórházi ágyat, ketten-hárman aludtunk egy ágyon, valaki az ágy alatt aludt, és ketten a padlón, az ágyak között. Egész éjjel világítottak a villanylámpák, mindig hallottuk valakinek a köhögését, horkolását vagy csoszogását a WC felé. Aludni nem volt könnyû, de nem panaszkodtunk. Naponta háromszor kaptunk ingyen enni, pénzünk nem volt. Hosszú sorokban álltunk a mindennapi kenyérért, de nem éheztünk.

A sorban türelmesen álltunk, és közben beszélgettünk: hova akarunk menni, hova lehetséges kivándorolni? Rotschildspitalban mindenki szomorú sorsunkról és a jövendõbeli befogadó országról beszélt, hova mehetünk, mi a jobb, mi a gyorsabb. Legtöbben tovább akartunk menni, sokan féltek attól, hogy esetleg a Szovjetunió visszafoglalja Ausztriát, ami csak 1955-ben, semleges államként szabadult meg a szovjet megszállástól. Bécsben örültünk, hogy szabadok lettünk, de aggódtunk, hogy mit hoz a jövõ, hová jutunk ki. Tele voltunk kérdésekkel, hogy mi lesz az otthoni családdal, a lakással.

Bécsi nagykövetségek
Rotschildspital közel volt a bécsi magas villamoshoz, és így gyorsan beértünk a belvárosba. Voltak, akik Ausztriában akartak maradni, otthonról rokonra várni, vagy féltek túl messzire menni a hazától. Legtöbben kerestük a nyugati nagykövetségeket, hogy kérdezõsködjünk, jelentkezzünk befogadásra.

Elõször a bécsi rendõrségen kellett jelentkezni, ahol magyar származású diákok tolmácsoltak. Kaptunk ideiglenes személyi bizonyítványt. Nagyon szépen bántak velünk. A rendõrségen kérdezték, hogy részt vettünk-e a forradalomban, harcoltunk-e. Én el akartam mondani, hogy mit tettünk a Rádiónál, mit tettem a Széna téren, de anyám nem engedte, nehogy benntartsanak tovább, és még tovább kérdezzenek. Késõbb olvastam, hogy Bécsben kevesen ismerték el, hogy harcoltak, talán féltek a bizonytalanságtól, attól, hogy esetleg Ausztria visszaküldi õket.

Kanadai Nagykövetség
Mi apánkat kerestük, reméltük, hogy Kanadába utazhatunk. Megtaláltuk a Kanadai Nagykövetséget, de aznap késõn értünk oda, reggel újra oda kellett menni. Rotschildspitalban köztudott volt, hogy milyen hosszú sorok vártak a különbözõ nagykövetségeken. Azt a jótanácsot kaptuk, hogy ha be akarunk jutni egy követségre, legjobb hajnal elõtt odamenni sorban állni. Egyébként is nehéz volt aludni a zajos kórházi teremben.
Emlékszem, hogy Rotschildspitalból éjjel, reggel két óra körül indultunk el. Villamos nem járt, így gyalog mentünk a belvárosba, volt aki az USÁ-ba, Angliába akart jelentkezni, együtt mentünk az üres utcákon. Reggel 3 óra körül érkeztünk Kanada épületéhez, már volt kis egy sorbanállás, mi lettünk a tizedikek. Vártunk, álltunk, feküdtünk a járdán reggelig, hála Istennek nem esett az esõ. Végre bejutottunk, mondtuk, hogy apánk Kanadában lakik, a pontos címre nem emlékeztünk, de a városra igen: Tillsonburg, Ontario. A kedves kanadai diplomata tolmács által ígérte, hogy rögtön küld táviratot Kanadába. Ez történt november végén, de emlékszem közbe jött egy hétvége. Mi csodálkoztunk, hogy szombaton a hivatalok nem dolgoznak. Pár nap múlva többször érdeklõdtünk, de napokig nem jött válasz. Közben elmentünk több másik nagykövetség mellett, láttuk a hosszú sorbanállást. Ilyenkor találkoztunk pamhageni ismerõsökkel, akik külön buszokon távoztak, azok elõkelõ hotelekben tartózkodtak, nem tábori tömegnyomorban. De szerencsére mind szabadok voltunk.

Kaptunk egy kis költõpénzt, de az nem sokra volt elég. Bámultuk a gyönyörû kirakatokat, a nyugati életszínvonalat. Járkáltunk egész nap, imádkoztunk a Szent István Katedrálisban. Járkáltunk a városban, de mint nincstelen turisták, néztük a palotákat, a történelmi szobrokat. Rotschildspitalban naponta örömmel mesélték azok, akik kaptak vízumot valahova, mások vártak, kerestek családot, barátot. Távoztak a vízumos lakók, és jöttek az újak. A „tábor” mindig zsúfolásig tele volt. Kevés és ellentmondó híreket hallottunk Magyarországról. Ausztria segítséget kért, hogy fogadjanak be menekülteket más országok is.

Kanada befogad
Végre, december 3-4-én jó hírt kaptunk: apánk távirattal válaszolt Kanadából, vár bennünket. Másnap a nagykövetségen megkaptuk a vízumot Kanadába, és mondták, hogy 6-án tudunk Vancouverba repülni, de a kiutazást az osztrák rendõrség intézi. Rögtön mentünk a rendõrségre, ahol újra mondták, hogy van hely egy kanadai repülõn 6-án. Nem sokat, de annyit tudtunk, hogy Tillsonburg messzire volt Vancouvertõl. Megkérdeztük, hogy lesz-e gép Torontóba. Az osztrákoknak az volt fontos, hogy a menekülteket minél gyorsabban tovább küldjék. A tolmács mondta, hogy az a gép Kanadába repül, és kérdezte, hogy ugye nem akarunk tovább maradni a zsúfolt Rotschildspitalban. Elmondta, hogy egyelõre nincs repülõgép Torontóba, és különben sincs választási lehetõség, nekünk azzal a géppel el kell mennünk. Gyuszi öcsémmel december 6-án busszal vittek a repülõtérre, anyánk úgy döntött, hogy õ még Bécsben marad, megpróbálja Magdi húgomat kihozatni, kicsempészni. Anyát nagyon bántotta, hogy Magdit otthagytuk. Valamikor a repülés elõtt alá kellett írni egy ígéretet, hogy majd visszafizetjük a repülõjegy árát a kanadai államnak. December 6-án végre felszálltunk a Canadian Pacific Airlines gépére, soha nem felejtem el a járat számát: CPA 361. A repülõgép leszállt benzinért Amszterdamban, és onnan repültünk tovább. Valahol Izland környékén az Atlanti-óceán felett, vacsora közben valaki fontos hírt tolmácsolt Kanadából: a kormány úgy döntött, hogy nem kell fizetni a repülõjegyért! Nagyon hálásak voltunk ezért a gesztusért az országnak! A CPA 361 leszállt Grönlandon, egy nagy amerikai reptéren - akkor láttam elõször amerikai katonákat -, akik úgy fogadtak bennünket mint a hõsöket. Kiszálltunk egy kis pihenõre, borzasztó hideg volt, kaptunk enni, és a bár - amit akkor láttam életemben elõször -, ingyen szolgált ki bennünket, whiskyt kínáltak, ami nekem nem ízlett. A sötét éjszakában a gép újra elindult Kanada felé. December 7-én érkeztünk Vancouverbe, zuhogott az esõ, egy külön hotelbe vittek a kikötõ partján: Kanada hõsökként fogadott bennünket.

A lelkem visszalátogat
1998.
A vasfüggöny, a Berlini Fal magyar segítséggel 1989-ben szétesett. A már kétkedõ, bizonytalan magyar (névleg kommunista) kormány ellentmondott a szigorú kelet-német, csehszlovák, román kommunista kormányoknak, és kinyitotta a magyar határt a sok ezer kelet-német elõtt Ausztria felé. Hála Istennek, a Kremlben nem Hrucsov, hanem Gorbacsov uralkodott 1989-ben, nem volt szovjet támadás, beavatkozás. 1989 elõtt én kétszer jártam Pamhagenben és környékén, ahová az osztrák oldalról jutottam el. Bécsbõl utaztam le a határhoz 1974-ben és a nászutunkon 1985-ben. Akkor még láttuk az osztrák oldalról a magyar határõrtornyokat. Egy kis Pamhageni kocsmában, kis német tudásommal elmondtam, hogy 1956 novemberében itt szöktünk át Ausztriába, megköszöntem az osztrák segítséget, és meghívtam a vendégeket egy italra, az én számlámra.

David fiunk Torontóban született 1990-ben, és sokat hallott tõlem 1956-ról. David most azt mondja, hogy én szerintem csak egy igazi forradalom történt: 1956-ban. Többször feltette azt a kérdést, hogy hol menekültünk 1956-ban. Gondoltam, érdekes lenne végre végigkövetni az '56-os menekülési utunkat. Ajánlom minden '56-osnak: le kell járni a határátlépést a családdal, újra átélni a félelmet, rettegést, reményt, a sötét éjszakát, a szovjet razziát - és a szabadulást. Amíg állt a vasfüggöny nem lehetett újra átjárni a határsávi utakat, így Joannal, a feleségemmel és Daviddel 1998 augusztusában bejártuk a forradalom helyszíneit, elõször Budapesten: Bem tér, Parlament, Múzeum kert, a Rádió, Corvin-köz-Kilián laktanya, Mûegyetem. David hallotta a forradalom történetét, látogatta a fontos helyeket, de azért neki legjobban a Gellért Fürdõ hullámmedencéje tetszett.

Látogatás a határra-1998
Budapestrõl autóval mentünk Kapuvárra, onnan pedig északra, a határ felé. Amennyire emlékeztem 1956. november 26-án sötétben gyalogoltunk, most 1998-ban autóval haladtunk. És persze nem lövöldöztek. A Hansági-csatornánál mutattam, hogy körülbelül hol eveztünk át a sötétben 1956-ban. Joan és David fényképeztek. Azután bementünk egy kis üzletbe egy pici tanyán: Tõzeggyármajor volt a helység neve, közel a határhoz. Ott üldögélt, borozott pár öreg bácsi. Elmondtam, hogy miért jöttünk: valahol errefelé szöktünk át a határon, november végén '56-ban.

Kérdeztem, emlékeznek-e, hol volt az a homokkotró, amit a kezelõ „partra szállított” és hidat csinált belõle, sokan azon mentek át a határon. Mondták a bácsik, hogy az itt történt nem messzire, ismerték a „kapitányt”,aki 5 évet kapott!

Andaui híd
A bácsik kérdezték, hogy láttuk-e az 1996-ban újjáépített hidat Andaunál. Mutatták az irányt. James Michener történelmi regényt ír a forradalomról, a címe: „The Bridge at Andau”. Andau egy kis osztrák falu közel a határhoz. A keskeny fa átjáró '56-ban lett híres: nyugati tévécsatornák ott filmezték a futó, botladozó menekülõket, látni lehetett, hogy a kis híd majdnem szétesett.

Az akkori amerikai alelnök, Richard Nixon is elalátogatott, a „Bridge at Andau”-hoz. Sajnos 1998-ban nem volt semmi jel a hídról az országúton, de akkor mi már ismertük az utat. Kis ösvényen vezettünk a csatornáig, azután jobbra fordultunk, a volt határõr úton. Nagy meglepetésünkre egyetlenegy határõrtornyot láttunk. Megálltunk, és olvastam az emléktáblát a tornyon, a neveket nem írtam le:

„X és Y, volt határõrök ajándékozzák a hazának emlékben.” Egy kilométerrel arrébb megnéztük a vadonatúj fahidat Andaunál, nem hasonlított az '56-os keskeny deszkákra. Sajnos ott sem volt semmi emléktábla. Az új andaui hídon csak egy kis alacsony kapu volt a határ, egy kis lakattal, sehol egy határõr. David, aki akkor nyolcéves volt, azt kérte, hogy átléphesse a határt Ausztria felé. A kiskapun átemeltem Davidet a határon, õ lábra állt és azt mondta: én is voltam Ausztriában!

David
David Torontóban született, de ismeri 1956 történetét, azt, hogy az apja hogyan küzdött a szabadságért, hogyan menekült, és talált szabadságot Kanadában. David négyéves volt, amikor találkozott Ottawában Pickersgill miniszterúrral.

Epilógus
Miért emlékezünk 1956. október 23-ra?

Egy pesti-budai srác miért ír megint 2006-ban, 50 év után 1956-ról? Ebben az évben lesz az 50. évforduló. A magyar forradalom, 1956. október 23-án kezdte bomlasztani, felszámolni a sztálinista szovjet kommunista birodalmat.

Elie Wiesel, Auschwitz egyik magyar származású túlélõje 15-16 éves korában ezt írta: „Nincs nagyobb bûn mint az elhallgatás, a csönd, a nem törõdés-nem szabad elfejteni...”.Nem szabad elfelejteni a hõsi ellenállást 1956-ban a szovjet zsarnokok ellen a véres budapesti utcákon.

Albert Camus, a híres francia író 1957. március 15-én Párizsban emlékezett a magyar '56-os hõsökrõl: „Abban a magányban, melyben ma Európa él, csak egy módon lehetünk hûségesek, és ez az, hogy soha el ne áruljuk sem otthon, sem másutt azt, amiért a magyar hõsök meghaltak, és soha ne igazoljuk itthon, vagy másutt azt, ami õket meggyilkolta.”

Miért emlékezünk? A költõ, Koosa Antal fejezte ki legméltóságosabban:

Mikor gyötör a szégyenérzet,
S lelkem visszalátogat,
álmatlan éjjel látom õket:
a Corvin-közi srácokat...

Sírod jeltelen, nevedet nem
jegyezte fel történelem,
de látlak üveges szemeddel
önvádló, hosszú éjeken.

Torontó - 2006
Budai, Széna téri srácként még mindig emlékezem, idõnként éjeken valóban szégyenérzet gyötör. Ott voltam a Széna téren és Mansfeld Péter is. Nekem sikerült Nyugatra menekülnöm. A hazaáruló Kádár kommunisták halálra ítélték a kiskorú Mansfeldet, és várták, hogy 18 éves legyen, és akkor akasztották fel.

Orbán Viktor miniszterelnökként 1999-ben emléktáblát adott át a mi MEDVE UTCAI iskolánknak: Mansfeld Péter, az 1956-os forradalom „egyik legtragikusabb hõsének”. Pár évvel késõbb, 2004 október 23-án Antalóczy Imrével visszalátogatottam, és tisztelegtem a Mansfeld Péter szobornál, a Rózsadombon, közel a Medve utcai iskolához: Szobor egy pesti srácnak.


Felkai Ferenc
1956-ban, 14 évesen hagyta el Magyarországot. Családjával elõször Bécsbe, majd Kanadába menekült. Jelenleg Torontóban él feleségével Joannal és David fiával, aki 1990-ben született.