print version
Fodor P. András
Egy Régi Napló Lapjaiból
Budapest fiatal hõsei
Mint egy régi napló lapjai, lassan fakulnak emlékeink. Ahogy emlékeink fakulnak, mi egyre kevesebben és kevesebben vagyunk életben, hogy beszéljünk róluk. Emlékszem, mit írt Marcel Proust Az eltûnt idõ nyomában címû híres könyvében : “... amikor a távoli múltból semmi sem marad fenn ... a dolgok illata és íze hosszú ideig érezhetõ ...és lényegük nem homályosodó kicsi és szinte tapinthatatlan cseppjét adja az emlékezet óriási szerkezetében...”

Nem emlékszem már a sebesült és elesett kadétok jajkiáltásaira, sem a bajtársaiméra, de még mindig emlékszem a vérük szagára.

Még mindig emlékszem a virágok illatára és ízére a budapesti Városligetben, ahol elõször öleltem át egy szép magyar kislányt, akit nagyon szerettem.

Még mindig emlékszem a Duna szagára, azon a komor, szomorú õszi reggelen, 1956 november 4-ikén, amikor az orosz csapatok igen nagy túlerõvel tértek vissza Budapestre, hogy leverjék és csírájában fojtsák el a forradalmat.

Még mindig emlékszem a sütemények és pogácsák csodálatos illatára, amelyeket a nagyanyám készített.

De leginkább emlékszem az általam annyira szeretett város, Budapest ezernyi illatára és ízére; és emlékszem a hõsies és lelkesítõ október 23-ára, a forradalom kitörésének napjára.

Az elmúlt években, október hónapjában, ahogy közeledett a forradalom évfordulója, bárhol jártam és bármit is csináltam, próbáltam fellapozni ezt a régi naplót, amely már csak egy pár lapból állt, hogy újra átgondoljam és átéljem azokat a felejthetetlen napokat.

Az idõ múltával a naplóm lapjait egyre nehezebb volt olvasni, a lapok megsárgultak, törékenyek lettek és kezdtek darabokra törni. Már egy ideje terveztem, hogy emlékezetbõl is fogom rekonstruálni az átélt eseményeket. A 40. évforduló kiváló alkalom volt erre. Most, az 50-ik évforduló közeledtével visszaemlékezéseimet próbálom még jobban kiegészíteni azokkal az eseményekkel, amelyek október 29-ike és november 7-ike között történtek, mivelhogy ezek a dátumok voltak feljegyezve a megmaradt naplómban.

Az itt következõ oldalakon tisztelettel adózom azoknak a kadétoknak, katonatársaimnak, bajtársaimnak, akik megsebesültek vagy életüket vesztették a forradalom idején. Tisztelettel adózom azoknak, akiket kivégeztek vagy bebörtönöztek a brutális elnyomás éveiben. Továbbá adózom azoknak is, akik az erõs ideológiai behatás és a parancsok ellenére is hûek maradtak a forradalom eszményeihez.

Október 29.
Emlékszem arra a hírre, amely mintegy erdõtûz gyorsaságával terjedt : “Elmennek az oroszok! Az oroszok kivonulnak!” A laktanyámban leginkább öröm és boldogság uralkodott.

A Tüzértiszti és a Mûszaki Tüzértiszti Iskola kadétjai az utcákon meneteltek, a magyar Himnuszt és az 1848-as forradalom dalait énekelték. A zászlóaljunk zászlaja, a magyar zászló és a forradalom zászlaja csattogott a friss, élénk szélben.

A gyalogjárón láttam néhány idõsebb férfit, akik levették a kalapjukat ahogy megláttak benünket, asszonyokat, akik térdre hullva imádkoztak, és láttam fiatal lányokat, akik késõbb virágokat hoztak nekünk. Néhányan integettek, néhányan sírtak, amint látták ahogy elmasírozunk mellettük. Sokan kiabálták: – “Éljen a forradalmi hadsereg”-, és azt is, hogy -“A hadsereg velünk van!”-

Amint elhaladtunk a Kilián laktanya mellett és a Corvin köz elõtt, ahol a legvéresebb és a leghõsiesebb harcok zajlottak, a katonák és a felkelõk éljeneztek és tapsoltak a laktanya ablakaiból.

Megálltunk a Boráros téren, mivel a parancsunk arra szólt, hogy biztosítsuk és irányítsuk a szovjet csapatok kivonulását a város néhány stratégiailag fontos pontjáról. A parlamentereink megközelítették a szovjet tankokat a Petõfi-hídnál. A tankok lassan elkezdtek kivonulni.

Zuhogott az esõ, és hideg volt. Sok szabadsagharcos gyûlt körénk és élelmet is hoztak nekünk. Azután tovább meneteltünk. Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Mi voltunk az új hadsereg, a forradalmi hadsereg. Talán nem is teljesen megérdemelten, a forradalom hõseinek tekintettek bennünket.

Óriási büszkeséget éreztem… a könnyeim is kezdtek folyni az arcomon, összekeveredve a hulló esõcsepekkel. De nem is próbaltam elrejteni az érzelmeimet.

November 4.
Hajnalban riadót fújtak, és tudatták velünk, hogy az oroszok nagy túlerõvel tértek vissza. Lelkesek voltunk és készek voltunk harcolni – néhány parancsnokunkat kivéve.

Az iskola területén volt a hadsereg 27. állományának fõhadiszállása, egy alezredes parancsnoksága alatt. A Legfelsõbb Forradalmi Tanács utasítására a kadétok szintén az õ parancsnoksága alá kerültek.

Hajnali fél négykor, az új parancsnok azt az utasítást kapta, hogy szervezze meg Budapest déli részének védelmét az oroszok csapatok ellen, akik nagy túlerõvel közelednek. Tizenhat szovjet hadosztály, köztük páncélos és gépesített gyalogsági osztagok kezdték meg támadásukat Budapest ellen.

A mi védelmi kerületünk az Üllõi út volt, egészen a Kõbányai úttal való keresztezõdéséig. Az iskola Forradalmi Tanácsa elrendelte, hogy a kadétok egy pár ágyúval es géppuskákkal felfegykezve álljanak készenlétben. A parancsnokunk viszont azt állította, hogy lehetetlen megvédeni az iskolát a nagy szovjet túlerõvel szemben. A Forradalmi Tanács elnöke ragaszkodott a parancs végrehajtásához. A parancsnok ezért riadót fújatott és a kadétokat készenléti állapotba rendelte, de úgy döntött, hogy nem teljes erõvel fogunk ellenállni az oroszoknak.

Öt óra húsz perckor a budapesti rádióból felhívás szólt : “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fõvárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes demokratikus magyar kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!“

Amikor az elsõ szovjet tankoszlop megjelent az Üllõi úton, iskolánk védelmi kerületénél, elsöpörték néhány felállított tankelhárító fegyverünket. Egyszerre csak két orosz katona és egy tiszt közelítette meg az épületet. Követelték, hogy beszélni akarnak az iskola parancsnokával.

Amikor a parancsnok megjelent, elkísérték a Népligetbe, ahol az orosz fõhadiszállás volt. Ott, Bachtin szovjet ezredes ultimátumot adott a parancsnokunknak. A kadétoknak egy órán belül le kellett tenni a fegyverüket. Bármilyen ellenállás esetén, a fegyverletétel elutasítását is beleértve, az oroszok tüzet fognak nyitni a Népligetbõl az összes rendelkezésükre álló tankkkal és tüzérségel együtt azzal a szándékkal, hogy porig rombolják az épületet a benn tartózkodó kadétokkal együtt.

Amikor a kadétokkal ismertették a oroszok követeléseit, többségük azt kiálltotta, hogy inkább meghal, minthogy megadja magát. Sokan fogadkoztak, hogy utolsó leheletükig kitartanak a harcban. A tisztek egy része megpróbálta lebeszélni a kadétokat errõl az öngyilkossággal felérõ elhatározásról. Néhányan nem is akarták meghallgatni ezt a tanácsot és azt kiabálták, hogy “Ez árulás!”

A nagy kavarodásban, egy pár felfegyverzett kadét (köztük István barátom és én), kiszöktünk a hátsó kijáraton, ahol még az oroszok nem jelentek meg. Ezek a kadétok vagy megpróbáltak hazajutni, vagy tovább harcoltak a városban. Az ottmaradókat végül is meggyõzték bizonyos tisztek, hogy hiábavaló lenne az ellenállás. Összegyûjtötték a fegyvereiket, és megadták magukat a szovjeteknek. Néhányan csalódottságukban sírtak, sokan átkozták az õket foglyul ejtõ szovjeteket.

November 5.
Istvánnal lerohantunk egy omladozó, öreg ház pincéjébe. Pokoli volt a látvány. Széttört ágyak, fegyverek hevertek szanaszét, nagyrészüket megrongálták a robbanások.
Emberi testrészek hevertek szerteszét valamint súlyos sebesültek és halottak. Néhányan sebesülten tántorogtak, a húsuk kicsüngött szétroncsolt testükbõl. A bûz, a vér és vizelet szaga elviselhetetlen volt, mindent vastagon borított a vakolat. A rádióból gyászzene szólt felhívásokkal megszakítva, amelyek megadásra szólították fel a harcolókat.

Megpróbáltuk lefektetni a súlyos sebesülteket a törött vaságyakra. Igyekeztem felhasználni a hadseregbeli elsõsegély-tanfolyamon tanultakat, és egy lepedõbõl készült tépéssel próbáltam bekötözni az elõttem fekvõ sebesült felkelõt.

István keze megállított. Felnéztem rá. “Mit akarsz még tõlem?”-kiáltottam. Kezdtem mérges lenni. “Nem látod, hogy meghalt, hogy meghalt?! Ez halott.” – mondta határozottan, de gyengéden.

Most már a holttestre néztem. Nem akartam elhinni, de valóban halott volt. A fiú nem lehetett több tizenhat évesnél. Mindentõl elment a kedvem, hirtelen nagyon fáradt és szomorú lettem. Nem akartam már senkinek a sebeit bekötözni.

Amikor kint újra csend lett, Istvánnal együtt elhagytuk a pincét. Ahogy egy utolsó, hosszú pillantást vetettem a vaságyra, a fiú arca meg fiatalabbnak tûnt, mint valaha.

“Ezek a budapesti srácok, ezek a budapesti srácok, ezek az igazi hõsök” -motyogtam magamban, miközben kimásztam a pincébõl az utcára.

November 7.
Néha, néha lövedékek csapódtak le körülöttünk, míg végül Istvánnal menedéket találtunk egy kis gyárban.

A munkások nagyon segítõkészek voltak, etettek minket, fedél volt a fejünk felett. Mivel veszélyes lett volna akkoriban magyar katonai egyenruhában sétálgatni a szovjet ellenõrzés alatt álló utcákon, munkásruhával is elláttak.

Két vagy három napot tölthettünk ott. Megkértek minket, hogy vigyünk utánpótlást a felkelõk egy kis csoportjának, amelyik a közeli téren beásta magát egy épület pincéjébe. Nem volt nehéz odajutni, mivelhogy a környezõ házak pincéiben a falak átjárhatóak voltak; így soha nem kellett felmennünk az utcára. Aztán hosszú, hosszú csend következett, nem lehetett már órák óta még gépfegyver-tüzet sem hallani. Istvánnal kicsit habozva, feljöttünk a gyár pincéjébõl.

Kikukucskáltam a gyár kapuján. Alig hittem a szememnek. Az utca túloldalán, egy romos ház sötét, homályos kapualjában az egyik kadéttársunk állt állig felfegyverkezve és a fegyverét valamire szegezte. De mire? Megint kikukucskáltam. Tõlünk körülbelül két utcasarok távolságra egy szovjet tank állt.

Megint kinéztem az utcára, mivel gondoltam, hogy a kadét a tankra fog tüzelni. És valóban tüzelt. A tank azonnal válaszolt. Az utca túloldalán, ahol a kadét állt, az egész kapualj összeomlott az épület egy részével együtt. István és én sietve visszatértünk a gyár pincéjébe.

Soha nem tudtam elfelejteni a kadét arcát. A gyenge, õszi napsütés halványan világította meg ennek a hõs kadétnak az arcát. A harca kétségbeesett és reménytelen volt, de õ igazi hazafi volt. Amikor végre Istvánnal elhagytuk a gyár épületét, átmentem az utca másik oldalára és virágot akartam tenni arra a helyre ahol állt, – de arrafelé nem voltak virágok. Belenyúltam a zubonnyom zsebébe, ahová a katonasapkámat raktam és lassan letettem az összezúzott vakolatdarabokra, ami megmaradt a kapualjból, – ahol a kadét állt. Ez a nap egy szomorú, esõs, egy nagyon szomorú novemberi nap volt Budapesten.

Az évek múlásával a kadét képe lassan elhalványult az emlékezetemben, de néha újra eszembe jut, magam elõtt látom és kísért az õ kétségbeesett, de hõsies harca.

Utoljára akkor láttam magam elõtt nagyon világosan és élénken, amikor egy magányos kínai diák Beijingben megpróbálta megállítani a Tiananmen térre menetelõ tankokat.

“Egy régi napló lapjából” kivonatok és kiegészítések az “Az 1956-os forradalom öröksége, öt résztvevõ negyven évvel késõbb”, címû könyvbõl, Bessenyi György Kör, New Brunswick, NJ 1996, ISBN 0-910539-07-3.

Jegyzet: A Gábor Áron Tüzér Technikus Tiszti Iskola folytatása a Kossuth Lajos Tüzér és Tüzér Technikus Tiszti Iskola, amelynek utódja a jelenlegi Bolyai János Katonai Mûszaki Kar, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem.


Fodor P. András
A forradalom idején Fodor P. András kadét volt a Gábor Áron Tüzér Technikus Tiszti Iskolában, Budapesten. 1956-ban hagyta el az országot. Az Egyesült Államokba való érkezése után gépészmérnöki oklevelet szerzett New Yorkban a Politechnikai Egyetemen (Politechnic University). További matematikai és mérnöki oklevelet szerzett a Columbia Egyetemen és a Londoni Városi Egyetemen, Angliában. Nagyrészt Londonban dolgozott, szakterülete a mélytengeri és part menti kõolaj- és gázkitermelés kutatása és megtervezése, továbbá kísérleti mélytengeri berendezések az Északi-tengeren és az egész világon. Jelenleg feleségével, Kathyval együtt Stamford városában, Connecticutban él. Részt vesz amerikai-magyar szervezetek munkájában. Nyugdíjas éveiben tovább kutat, konzultál, és elõadásokat tart tudománytörténetbõl és mûszaki tudományokból. Igyekszik megvalósítani régen vágyott irodalmi ambícióit.