print version
Mrs. Anikó Gáal Schott
Az Éjszaka, Amely Megváltoztatta Az Életemet
Alig múltam tizenkét éves, még elég fiatal voltam ahhoz, hogy ugróiskolát játszhassak, de már elég idõs ahhoz, hogy megértsem, mi történik körülöttem.

Az 1956-os forradalom felvillanyozta az egész országot, öreget és fiatalt egyaránt. Azon a napon a budapesti Váci utcai iskolában izgatottan figyeltük, amint egyetemisták tömege az iskola ablakai alatt vonulva követeli, hogy az oroszok hagyják el az országot. Szolidaritásunkat kimutatván levettük a kötelezõen hordott piros úttörõ nyakkendõket, kipucoltuk velük cipõinket, majd darabokra szabdaltuk õket. Ez, bár csak egy apró gesztus volt, mégis úgy éreztük, hogy a rendszer szívére mérünk csapást vele, arra a rendszerére, amely oly nyomorúságossá tette életünket.

Ahogy teltek a napok és a hetek, beköszöntött a valóság. Novemberben tanúi voltunk a forradalom bukásának, és az embereken újból eluralkodott a csalódottság. Azoknak, akik részt vettek a felkelésben és decemberig az országban maradtak, nem volt más választásuk, csak a menekülés, kockáztatva a bebörtönzést, vagy még annál is rosszabb sorsot.

Egy család története
1956. december 9-én minden világi ingóságunkat hátrahagyva elhagytuk Budapestet és Sopron felé vettük utunkat. Felfegyverezve szívünket reménnyel és bátorsággal, két váltás ruhával hátizsákunkban, egy bõröndnyi sóval, paprikával és fûszerekkel úgy tettünk, mintha disznóölésre tartanánk. Ez szolgált ugyanis ürügyül arra az esetre, ha elfognának. Anyám, apám, öcsém és én indultunk így útnak a szabadság felé.

Gyõrnél a titkosrendõrség megállította a vonatot, mi pedig gyorsan leszálltunk. Az iratokat ellenõrizték, de nálunk persze semmi nem volt, mivel csak a „pártelitnek” lehettek úti okmányai.

Kipróbáltunk egy másik útvonalat, mely az Ausztriától 26 kilométernyire fekvõ Kapuvár nevû kisvárosba vezetett. Mivel a határok ekkorra már látszólag zárva voltak, találnunk kellett egy vezetõt, vagy egy gazdát, aki átvisz minket Ausztriába.

Az elsõ próbálkozásaink egy megfelelõ vezetõ megtalálására kudarcba fulladtak. Egyik este egy kisvendéglõben vacsoránkat félbeszakította egy, a szomszéd asztal felõl jövõ hang: „Ezek a poharak nyugaton olcsóbbak.” A célzásra apám hasonlóképpen válaszolt, és hamarosan megkötötték az üzletet. A férfi azzal dicsekedett, hogy húszezer embernek segített átjutni a szabadságba. Természetesen mindezt nem ingyen tette! De mivel a szabadságot nem lehet pénzben mérni, odaadtuk neki mindenünket, amink csak volt, ami akkoriban Magyarországon megfelelt egy szakember csaknem féléves fizetésének, és ezen kívül valami kis ékszert is.

A férfi remek fickó volt. Elvitt minket otthonába, forró csokival kínált, amit mi gyerekek nagyon szerettünk, fõleg mivel nagyon ritkán jutottunk hozzá. Ahogy elindultunk, mások is csatlakoztak hozzánk – hamarosan egy 96 fõs csoport gyûlt össze. Vezetõnk utasított, hogy szigorúan egyes oszlopban haladjunk. Este tízkor kezdõdött a hatórás menekülés. Felvettünk egy lépésütemet, melyet a túl sok rajtunk lévõ ruha miatt idõnként fújtatva és izzadva tartottunk, de a hóesés lehûtötte arcunkat. Öcsémmel én elõször kalandként fogtam fel az egészet, de a kalandot felváltotta a valóság és én a következõ kis versikét költöttem:

Leszállt a hó, s minden oly csendesnek látszik,

De szívemben háborút játszik

A fájdalom.

A gyaloglás egyre fárasztóbbá vált. Hideg esõ és hódara hullott ránk, és a cél elérése egyre nehezebbnek tûnt. Egy órányi gyaloglás után, melyet meg-megszakított az útszéli árkokba való bujkálás, küzdöttük magunkat elõre.

Ájulás
Szovjet tankok pásztázták a földeket, menekülõk után kutatva. Reflektoraik az éj sötétjébõl nappali világosságot árasztottak. Valószínûleg sok minden közrejátszott: árkokból kellett leselkedni, féltem az elfogástól és annak következményeitõl, és valóban teljesen kimerült is voltam. A végén egyszerûen elájultam.

Két fiatalember felajánlotta, hogy vállukra vesznek; a többiektõl lemaradva kissé tovább haladtunk. Bár a fiatalemberek jószándékúak voltak, bizonyára eluralkodott rajtuk is a kimerültség, letettek és otthagytak egy fatörzsnél az út szélén. Csodával határos módon az öcsém meghallotta a nyöszörgésem. Apám, öcsém útmutatása alapján felvett. Õk voltak az utolsó két ember a menetoszlopban. Egy órával, vagy valamivel késõbb visszanyertem az eszméletemet. Akkor már csak egy órányi járásra voltunk a határtól.

Okos vezetõnk lefizette az összes magyar határõrt, hogy segítsék az átkelés utolsó néhány kilométerét. Egy szisztematikus, madárfüttyöt utánzó jelzésrendszert dolgoztak ki maguk között. Bizonyos madárfüttyök azt jelentették, hogy haladhatunk, mások, hogy maradjunk egy helyben, vagy bukjunk le az árokba.

Veréb, vörösbegy, varjú… mindegyik jelentett valamit. Eddig soha nem hallottam ennyi madárfüttyöt – egyszerre.

Aztán csak átkeltünk egy patakon. Vezetõnk összeterelt mindenkit, és csöndesen azt suttogta: „Csak eddig hozhattam magukat… Mostantól saját magukra vannak utalva.” Egy pislákoló fény felé mutatott, jelezvén, hogy az már Ausztria. Amint eltûnt az éjszakában, úgy éreztük, életünk leghosszabb kilométerét kell megtennünk.

Ausztria
A Vöröskereszt munkatársai már vártak ránk a másik oldalon, teherautókba ültettek, és a három, ránk váró menekülttábor közül az elsõbe szállítottak. Az elsõ megálló egy nagy, régi pajta volt, sûrû, csomós szalmával a piszkos padlón. De akkor ez a szalma is olyan volt számunkra, mint a selyem. Aludtunk, míg fel nem ébredtünk… Én pedig a következõ néhány hétben csak csipkedtem a karom, hogy rájöjjek, ez az utazás tényleg valóság volt-e, vagy csak álom?!

Végre, itt a szabadság… valóban ilyen érzés? Jó úton voltunk afelé, hogy megtudjuk.

Az elsõ néhány napban kézhez kaptuk az ottléthez szükséges okmányokat, ami hontalannak minõsített bennünket. Örömmel fogadtuk a kenyér és sajt fejadagokat és a meleg levesbõl álló vacsorákat. Neisidlamsee, Eisenstadt és Steier volt a három következõ ideiglenes otthonunk, melyek a Vöröskereszt, különbözõ vallási szervezetek és a jótékony osztrák kormány által mûködtetett menekülttáborok voltak.

Mire Steierbe érkeztünk – amely mindegyik közül a legfelszereltebb menekülttábor volt –, már „edzett” menekültekké váltunk. Hozzászoktunk az emeletes ágyakhoz, az idegenekkel teli szobákhoz, a magánélet hiányához, a fejadagokhoz. A kényelmetlenségek ellenére nagy boldogsággal töltött el az a tudat, hogy szabadok vagyunk.

És a szabadság ereje hathatós elixír. Igazából ez volt az elsõ alkalom az életemben, hogy nem féltem a hatóságtól, és a lehetõség, hogy hallgathattuk a rádióadásokat – az Amerika Hangját, a Szabad Európát –, nézegethettük, olvashattuk a nyugati magazinokat és újságokat: fantasztikus volt.

Szüleim nem akarták, hogy továbbra is szemtanúi legyünk a táborok nyomorának. Habsburg Ottó bécsi hivatalainak közbenjárásával öcsémet és engem elhelyeztek a helyi Szent Szív Kolostorban, ahol a következõ négy hónapot töltöttük, kanadai beutazási engedélyre várva. Izgatottá tett minket a gondolat, hogy egy fiatal, lehetõségekkel teli országban teremtünk majd otthont magunknak.

Bécs kedvessége
Ez idõ alatt minden vasárnap meglátogattuk szüleinket. Ezeken a napokon a család néhány alkalommal együtt kószált Bécsben, és láthattuk, milyen a „normális élet”. Tavasz volt. Bécs tavasszal gyönyörû. Sétáló emberek, gyerekek a parkban, jól öltözött emberektõl nyüzsgõ kávéházak, kongó templomi harangok, kacagó diákok. Micsoda boldogság volt mindez! A város tisztasága, az Operaház épülete, a templomok, a kastélyok, a múzeumok – mind lélegzetelállítóak voltak. Amint egyik villamosról a másikra szálltunk, hogy megnézzünk mindent, amit csak lehet, egy nagyon kedves gesztusban volt részünk: idegenek gyakorta ajándékokat adtak nekünk: csokoládét, banánt, cukorkát, és hasonlókat…

Meghökkenve kérdeztem anyámat „miért adják nekünk ezeket az emberek?” „Mert menekültek vagyunk, drágám.” – válaszolta. „De honnan tudják, hogy menekültek vagyunk?” – kérdeztem. „Mert látszik rajtunk.” – válaszolta. És lassan, nemcsak hogy elfogadtam menekült státuszomat, de büszke is lettem rá.

Éjszakánként arról álmodoztam, hogy olyan életem lesz, mint azoknak, akiket Bécsben láttam.

Kanada
Egy boldog napon megérkezett a beutazási engedély Kanadába. 1957. április 6-án egy katonai repülõgéppel Montreálba repültünk. Alig vártuk, hogy új hazánkat láthassuk. Amint a géppel lefelé ereszkedtünk, megláttuk a hóval borított Kanadát. Gyönyörû volt! Az elkövetkezõ évek, melyek életemet formálták, szinte közvetlen eredményei voltak gyerekkorom kíméletlen valóságának. És szívderítõek azok a lehetõségek, melyekkel az új hazámban találkoztam. Mindenért hálás voltam, semmit sem vettem biztosnak.

Nagy köszönettel tartozom Kanadának, amiért befogadott minket, állampolgárságot adott nekünk, jó alapos oktatást biztosított számunkra, és megismertetett a szabadsággal, a demokráciával és a jóléttel.

Az Egyesült Államok
Késõbb hálás voltam Amerikának, amiért elfogadott az Egyesült Államok Külügyi Szolgálat egyik tagjának feleségeként, s hogy toleranciára és diplomáciára tanított. S azért a rengeteg lehetõségért, amivel késõbb életem során találkoztam, még mindig hálát és meghatottságot érzek.

Csodálatos szülõkkel voltam megáldva, akik – a kommunistákkal ellentétben – igaz dolgokat tanítottak nekünk; akik belénk nevelték a teljesíteni akarást, a reményt, hogy álmaink valóra válnak, az együttérzést és a könyörületességet. Úgy érzem, kitûnõ magyar génekkel vagyok megáldva, és mindig büszke leszek a gyökereimre… még akkor is, ha mára már jóval inkább amerikai a mentalitásom.

Magyarországot 1100 éves történetében sokszor támadták és elfoglalták, a tatároktól kezdve a szovjetekig. De fõnixmadárként, állhatatosságának köszönhetõen mindig feltámadt poraiból. A bátor férfiak és nõk, akik Magyarország szabadságáért és a demokráciáért harcoltak, pontosan az ország lényegébõl-esszenciájából születtek. És mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy ezeket a géneket továbbvihetjük új hazánkban, bár sosem feledve, honnan is származunk.

Ezt a lehetõséget megragadva szeretnék tisztelegni az 1956-os szabadságharcosok elõtt. Az õ áldozatvállalásuknak köszönhetjük, hogy megünnepelhetjük a közelgõ 50. évfordulót. Látni (EGY SZABAD) Magyarországot, amint megünnepli az 1956-os forradalom évfordulóját, melynek gyümölcsei végre beértek – ez életem legnagyobb öröme!


Anikó Gáal Schott
Kanadában, Montrealban nõtt fel. Tudományos baccalaureátusi fokozatot szerzett biokémiából a Sir George Williams Egyetemen, majd fogászatot tanult a McGill egyetemen. 1967 és 1968 között az Egyesült Államok Külügyi Szolgálatával, családtagként, külföldön tartózkodott, 11 éven át, szolgálva Equadorban, Brazíliában és Kelet-Németországban. 1979-tõl 1990-ig a washingtoni Garfinckel üzlethálózat alelnöke volt. Az A.. Gaal & Associates washingtoni székhelyû tervezõ és tanácsadó cég alapítója.

A mûvészetek mecénásaként számos washingtoni jótékonysági ügyben aktív szerepet vállal, ezek között magyar ügyeket is támogatva. Elnöke a Mozarteum Brasiliero Amerikai Társaságának, és a Fiatal Koncertmûvészek igazgatótanácsának alelnöke. Elnöki megbízottként G. W. Bush rangos Kulturális Vagyon Tanácsadó Bizottságának tagja, a köz képviseletében. (2003-2006). Az évek során a következõ kitüntetésekben részesült: Magyarország Lovagkereszt Érdemrendje, Brazília Nemzeti Déli Kereszt Érdemrendje, az Erdélyi Világszövetség Becsület Csillag Medálja, és New York város Arany Kulcs díja.

Anikó Gaál Schot egybent világ- és országszerte elismert hivatásos mûvész is. Festményei eddig nyolc kiállításon szerepeltek. Munkái megtalálhatók egyéni gyûjteményekben, közösségi épületekben, valamint a Nõi Mûvészek Nemzeti Múzeumának gyûjteményében. Kiváló lakberendezõként az utóbbi években tizenegy washingtoni követségi rezidencia berendezését hajtotta végre. Férje, Nash Whitney Schott, szövetségi ügyész, aki 30 év szolgálat után nemrég vonult nyugdíjba az Igazságügy Minisztérium kötelékébõl.