print version
Halász T. Sándor
“Aminek 11 Évvel Ezelõtt Kellett Volna Történnie...”
Nyár
1956 nyarán egy budapesti villamosvezetõ, akinek az életkörülményei még az akkori napokhoz viszonyítva is megdöbbentõen egyszerûek voltak, hisz egy éléskamrában élt a gyerekeivel együtt, feltört egy évek óta használaton kívül álló üzletet, és a családjával beköltözött. Ott legalább volt folyó víz és mosdóhelyiség.

A kommunista hatóságok három napot adtak nekik a kiköltözésre. Ellenkezõ esetben a rendõrség távolítja el õket. Így szólt a döntés. Lejárt a határidõ, és mivel a lakók nem távoztak, megjelent a ház elõtt a rendõrség. Ott azonban több mint száz villamosvezetõ fogadta õket, és közölték velük, hogy számíthatnak az ellenállásukra. Miután tanácskoztak a feletteseikkel, a rendõrség elvonult. A villamosvezetõ és a családja szabadon élvezhették új lakásukat.

Így tapasztalták meg a magyar munkások, hogy van hatalmuk. Nemsokára elkövetkezett az alkalom, amikor ezt a hatalmat gyakorolhatták is.

Látogatás az acélmûben
1956. október 23-án egy kelet-magyarorországi acélmûben kellett konzultációs látogatást tennem. A vonat nagyon lassan haladt – úgy dél körül értem a gyárba. Szokatlan csend fogadott, senki nem dolgozott. A munkások a gépeik körül ültek. Sztrájkoltak, 25 év után elõször.

A pártfõnökök megpróbálták meggyõzni a munkásokat, hogy mímeljék a munkát vagy legalább hagyják abba a kártyázást. Én se tudtam elvégezni amiért mentem, úgyhogy az esti vonattal visszautaztam Budapestre. A vonaton nem tapasztaltam a nyugtalanság semmilyen jelét sem, és finom vacsorához jutottam az étkezõkocsiban. Ma is emlékszem, milyen fejedelmi volt a marhahúsleves! Este tíz körül futottunk be a Keleti pályudvarra. A csarnok hangulata valahogy különös volt, a kései óra ellenére nagyon sok ember volt ott. A levegõben furcsa szag terjengett – köd és talán lõpor szaga. Három vagy négy teherautó gördült arra, és a rajtuk levõ fiatalemberek azt skandálták, hogy „Ruszkik, menjetek haza!“ Nehéz volt a levegõ, a távolból puskaropogás hallatszott. A buszmegállóban körülbelül száz ember várakozott.

„Mi történt itt?“- kérdeztem

„Aminek 11 évvel ezelõtt kellett volna történnie!“

Értettem, de eléggé fáradt voltam, és haza akartam jutni. Ám hogyan? Az egyetlen lehetõség az volt, hogy körülbelül négy és fél kilométert gyalogoljak, így hát útra keltem. Hazafelé menet hallottam kisebb fegyvereket tüzelni a távolban, és láttam, amint a tömeg ostromolta a legnagyobb kommunista napilap épületét. Milyen hihetetlen látvány volt ez! Elhaladtam laktanyák mellett is, és láttam, amint a magyar katonák fegyvereket dobálnak ki az ablakból a felkelõknek. Az út további része eseménytelenül telt el. És Budán még a villamosok is közlekedtek. A családomat jó egészségben találtam.

Másnap reggel besiettem a munkahelyemre, ahol mindenki az elõzõ nap történéseit elemezte. A munkásokat gyûlésbe hívta az újonnan alakult munkástanács. A mai olvasó talán nem is tudja felmérni, mennyire ingatag volt akkoriban a helyzet, hogy egyáltalán, még kérdéses volt, lesz- e forradalom vagy más komolyabb fejlemény.

Bejelentették, hogy Magyar Dolgozók Pártja küldöttje (ez volt a magyar kommunista párt akkori neve) szintén jelen lesz a gyûlésen és szólni is fog az egybegyûltekhez.

„Lenne egy kérdésem, mielõtt még az MDP küldöttje beszél“, – emelkedett szólásra az egyik munkatársam. Alacsony, kicsiny emberke volt, bottal járt. Sokan még a nevét sem tudták. „Örülök, hogy itt a van a párt küldöttje. Remélem, megmagyarázza majd nekem azt, amin már 11 éve gondolkodom. Kit képvisel igazában a Magyar Dolgozók Pártja?“

Elszabadult a pokol. Az emberek odarohantak az ismeretlen beszélõhöz, hogy kezet rázzanak vele. Egyike volt azon kevés hõsöknek, akikkel életemben személyesen találkoztam.

A pártkiküldött sietve elhagyta a helyiséget – a hátsó ajtón keresztül. Ekkor valaki közülünk elkezdte a Miatyánkot.

Így kezdõdött.


Halász T. Sándor
1949-ben fejezte be tanulmányait Budapesten, és az 1956-os eseményekig gépészmérnökként dolgozott. Hazáját 1957-ben hagyta el, és végül New Yorkban telepedett le. Mérnöki oklevelet szerzett a Columbia Egyetemen, és nyugdíjba vonulásáig a New York-i Városi Egyetem Mûszaki Tudományok Tanszékének volt a vezetõje. Jelenleg New Jersey-ben él feleségével együtt, akinek visszaemlékezései szintén olvashatóak magyarul. Kérjük olvassa el Halász Sándor feleségének, Halász Erzsébetnek a történetét az ’56-osok csadtagjainak írásai között.