Harmath István
'56-os emlékek
Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulóját ünnepli idén a magyarság otthon és szerte a nagyvilágban. Az emigrációban mindenfelé egyesületek és újságok szólítják fel a szemtanúkat, hogy írják le vagy mondják történeteiket a jövõ generációi számára. Jómagam évek óta készülõdöm papírra vetni az általam átélt élményeket, de sosem volt sem idõm, sem pedig kedvem hozzáfogni a forradalmi történetek leírásához. Az ok talán az, hogy a gyászos napokból inkább a vidám élmények maradtak meg bennem, s nem akartam a tragédiát komédiává alakítani. Azután itt van elõttem egy könyvtárnyi példa, amelyben a résztvevõk pontatlanul és hibásan írták meg visszaemlékezéseiket. Miért pont nekem sikerülne jobban, negyvenkilenc és fél évvel a dicsõséges forradalmi napok után. Ezért itt az elején mindjárt leszögezem, nem történelmet írok, hanem az akkor 21 éves srác emlékeit.

Budapest forradalmi lázban
(Az események pontos történelmi adatait a Free Europe Press 1957-ben kiadott A Magyar Forradalom és Szabadságharc a hazai rádióadások tükrében 1956 október 23. - november 9. Magyarországi Események címû kötetbõl merítettem, melynek összeállítását Varga László végezte.)

1956-ban a Tûzoltó és Szvetana utcák sarkán lévõ Laboratóriumi Felszerelések Gyárában dolgoztam, mint hõmérõkészítõ üvegtechnikus-üvegfúvó. A munkahely a IX. kerületi Ferencváros szívében volt, a késõbbi forradalmi harctér kellõs közepén. Emlékezetem szerint az üzemrészlegben huszonöt-harminc 20 év körüli fiatal - lányok és fiúk dolgoztak -, akik számára a vidám szórakozás sokkal fontosabb volt, mint a szocializmus építése. Az ráért számunkra, dolgozzanak érte, akiknek sürgõs. Pár nappal a forradalom kitörése elõtt a DISZ - Dolgozók Ifjúsági Szövetsége - vezetõi gyûlést hirdettek az ebédlõben, miután a gyár többi részlegében, a fiatal munkások csapatostul léptek ki a rájuk erõltetett kommunista szervezetbõl. Nálunk a vezetõk remélték, hogy mi hûek maradunk Lenin elvtárs tanításához, és megvédjük a DISZ és a párt becsületét. Abból persze nem lett semmi, ahogy emlékszem valamennyien visszaadtuk a tagsági könyveinket.

Október 23-án már lógott valami a levegõben, az üzemben mindenhol szólt a rádió. Egy óra körül járt, amikor a déli cigányzenét megszakította a belügyminiszter közleménye: „A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyûléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter.” A mûhelyben megállt a munka, hiszen már érkeztek hírek az egyetemisták tüntetésérõl, mi fiatalok elhatároztuk, hogy csatlakozunk hozzájuk. A munkaidõ délután kettõkor ért véget, mi már elõtte rohantunk az öltözõbe, ahol egy öreg komcsi „strázsamester” vigyázott arra, hogy kettõnél elõbb senki se lépjen be a zuhanyozóba. Az öreget sokat zrikáltuk miután elmondta, hogy utódainak meghagyta: halála után tegyék a párttagsági könyvét a feje alá a koporsóba.

Miután elkészültük, rohantunk ki a gyárból az Üllõi útra, ahol busszal vagy villamossal indultunk Budára a Bem szoborhoz. Arra már nem emlékszem, miként értünk át Lánchídon, de arra igen, hogy a Fõ utca egyik üzletében kokárdákat kaptuk, miközben futva siettünk a Kossuth híd felé. A hídon már hallatszott a Parlament elõtti tömeg zúgása, mikor közelebb értünk tisztán kivehetõvé váltak a: „Vesszen Gerõ!” és a „Mondjon le!” kiáltások skandálása. A Parlament elõtti Kossuth téren már hatalmas tömeget találtunk. Két társammal Arany Tibivel és Török Sanyival az Országház lépcsõje felé tülekedtük. Lassan felküzdöttük magunkat a legfelsõ lépcsõfokra, onnan néztük az izgalmas látványt és hallgattuk a lelkes önjelölt szónokokat, bár sokat nem lehetett érteni a beszédekbõl. Késõbb a Pinokkió néven ismert fradista mûugróbajnok, Újváry László mászott fel a bejárat melletti oroszlánszoborra és szónokolni kezdett. Állítólag Nagy Imre jöttét újságolta, de nem sokat értettünk a beszédbõl. A tömeg egyre több új jelszót skandált, ezek mindinkább markánsabbak, bátrabbak lettek: „Nem kell Sztálin katonája, menjen vissza hazájába!” szólt az egyik: „Nagy Imrét a kormányba!” így a másik, végül: a „Ruszkik haza!” adta az est igazi értelmét. Énekeltük azután a Kossuth nótát, késõbb a Himnuszt és a Szózatot is. Majd követeltük, hogy oltsák el az épület tetején lévõ vörös csillagot. Mi hárman a Parlament bejárati lépcsõfoka tetején jól éreztük magukat, nagyszerûen láttunk mindent. Csak akkor ijedtünk meg, amikor a tömeg elhatározta, hogy erõs rohammal betörik a vasrácsot, majd a vastag ajtókat, és behatolnak az épületbe. Mi sejtettük, hogy a hatalmas zárt tölgyfaajtók mögött fegyveres ávósok rejtõznek, így mi kapnánk az elsõ gépfegyversorozatot. Ilyenkor áll elõ a helyzet, hogy az ember fenekébe egy zabszemet sem lehet bedugni.

Rövid idõ múlva fellélegeztünk, a tömeg lemondott a behatolási szándékról. Nagy Imre érkezett a Parlamenthez, és egy tõlünk távoli erkélyrõl szólt a tömeghez. Mi a tér Rákóczi-szobor felõli oldalán persze egy árva szót sem értettünk a beszédbõl. Azonban a tömeg hangos negatív reakciója a nemtetszést jelentette. Egyre sötétebb lett, már több órája ácsorogtunk a téren, ahol nem volt vécé. A fiúk viszonylag könnyen elintézték dolgukat, Rákóczi lovas szobra és a Metró felvonulási épület bódéi mellett, mögött. A lányok helyzete itt is, mint mindig sokkal kedvezõtlenebb, kényelmetlenebb volt. Valaki mondta, hogy delegáció ment az épületbe azzal a követeléssel, hogy oltsák el a Parlament csúcsán lévõ hatalmas vörös csillag kivilágítását. Egyszerre minden utcai lámpa kialudt, az egész tér elsötétült. Elrendelték a lámpák eloltását, gondolták az emberek elõbb-utóbb megunják a sötétségben a várakozást és hazamennek. Valaki a zsebében lévõ Szabad Népbõl fáklyát gyújtott, lassan mindenki kezébe ott égett valamelyik napilap. Azután lassan oszlásnak indult a tömeg. Egyesek a Rádióhoz indultak, másoknak a Sztálin-szobor volt a végcél. Mi elég sokáig tanakodtuk azon, hogy mit tegyünk. Arany Tibi Pesten lakott a Szabadság híd közelében, de mi ketten Török Sanyival a Budán a Pasaréti tér környékén. Vajon mikor érnénk haza, ha a Sztálin-szobornál végzõdne az esténk.

Végül megindultunk a tömeggel a Bajcsy-Zsilinszky út felé. Az egyik lakóház erkélyén már Lyukas Zászlót lengetett egy hölgy, megéljeneztünk, és folytattuk utunkat a Sztálin út felé. Odaérve már látszott, hogy emberek egymás vállára állva verik le a gyûlölt utcanevet viselõ táblát. A Rákóczi út felé közeledve távoli lövöldözést hallottunk, a Nyugati pályaudvar felõl pedig tankok zöreje hallatszott a macskaköveken. Emberek rohantak és mondták, hogy a Rádiónál az Ávó belelõtt a tömegbe. Sebesen száguldó buszok, sebesülteket vittek távoli kórházak felé. Rendõr járõrrel találkoztunk, a fiatal altiszt beszédbe elegyedett velünk: „Menjenek haza srácok, talán még elérik az utolsó buszt!”, szólt a tanács, amit megfogadtunk és befejeztük a csodálatos napot.

Jóval éjfél után érhettem haza, Anyám zokogva szorított magához, Apám arcán is látszott az öröm. 1953-ban szabadult Recskrõl, ahova a gyûlölt Rákosi rezsim internálta, három évre bûn és ítélet nélkül. A budai Ferenc-hegyen a Gárdonyi utca környékén csend és béke honolt.

„Látod, ez a forradalom!”
Másnap kora reggel a Kossuth Rádió jelentkezett: „Ellenforradalmi, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeik ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás....” nem sokkal késõbb még hozzáteszik: „felhívjuk Budapest lakosságát, miután a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik, 9 óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjenek az utcán.” Apuval összenéztünk, nekünk nem volt halaszthatatlan ügyünk. 8.45-kor a kormány statáriumot hirdet, majd 9-kor bejelentik, hogy behívták a szovjet csapatokat. „Az ellenforradalmi bandák felszámolása minden becsületes magyar dolgozó, a nép, a haza legszentebb ügye, a jelen pillanatban erre összpontosítsuk minden erõnket!”

Késõbb ebéd után a rádió kommentátora írja: „..Ez lenne a magyar függetlenség? Rabolnak, fosztogatnak, munkásvért ontanak, a nemzeti függetlenség, szuverenitás szent gondolatával takarózva. Ezek nem hazafiak. Ezek sötét gazemberek, vagy megtévesztett kamaszok.” Ezután Szepesi György áll a mikrofon elõtt: „Ezekben a nehéz órákban engedjétek meg, hogy az egész magyar sporttársadalom, olimpiára készülõ nagyszerû versenyzõink és a magyar labdarúgó válogatott valamennyi tagjának érzéseit, gondolatait tolmácsoljam. Ismerjük egymást jól... A nemzet becsülete, sportolóink sok-sok jövõbeli sikere forog most kockán! Mi nem egymás vérét akarjuk ontani!.. Értsétek meg, hogy azok, akik most rombolnak, gyilkolnak, rabolnak, akik a ti békés tüntetéseteket vérfürdõvé akarták változtatni, a magyar ifjúság jövõjét próbálják tökre tenni! Ne engedjétek!”

Ez így ment egész nap. Apámmal megértettük, hogy a váratlanul kitört felkelésnek még nincs vége.

Október 25-én apám már korán reggel felkelt, és rádiót hallgatott. Hat után engem is felébresztett, és elmondta, hogy a városban rend és nyugalom van. Már hallottam is a Kossuth adót: „A Rádió a valóságnak megfelelõen fogja hallgatóit tájékoztatni, mint ahogy eddig is tette.” Na jó, hát ez nem volt igazán megnyugtató, hiszen mint pár nappal késõbb mondták: „Hazudtunk nappal és hazudtunk éjjel. Hazudtunk minden hullámhosszon!” Én maradtam volna otthon, de apám figyelmeztetett: - Hallottad mit mondott a Rádió! -, ahol épp a minisztertanács közleményét olvasták: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának parancsára a hadsereg, az államvédelmi erõk, a fegyveres munkásõrségek és a szovjet csapatok segítségével október 25-ére virradó éjszaka az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták! Az ellenforradalmi erõk szét vannak verve! Csak itt-ott mûködnek még kisebb fegyveres csoportok, és helyenként elszigetelt orvlövõk. A kormány felhívással fordul a lakossághoz, induljon meg a közlekedés, villamos, autóbusz, trolibusz mindenütt, ahol ez lehetséges! A munkások kezdjék el a munkát! Termeljenek az üzemek, dolgozzanak a hivatalok és intézmények. Ellenben az összes iskolák, általános, közép-és fõiskolák a további intézkedésig zárva maradnak! Az üzleteket a rendes idõben ki kell nyitni.”

Hát ebbõl a közleménybõl nyilvánvaló lett, hogy a rend helyreállt és dolgozni kell mennünk. Anyám még próbálta apámat meggyõzni, hogy hallgassuk meg a Szabad Európa Rádiót. Apám azonban hajthatatlan volt, indulni kellett, megyünk dolgozni. A hegyrõl gyalog mentük le a Pasaréti térre az 5-ös busz végállomásához, ahol már hatalmas tömeg várt a buszra. Szerencsénk volt jó helyre álltuk, pont ott, ahol az ajtó nyílott és felkerültünk az elsõ Pest felé induló járatra. Ahogy emlékszem, a zsúfolt busz a Moszkva téren - a „Kalefon” - állt meg elõször, miután voltak, akik ott le akartak szállni. A következõ megálló a Lánchíd pesti hídfõjénél, a Roosevelt téren volt, ez lett egyben a végállomás, mert a sofõr kijelentette, hogy nem megy tovább. Ott már mindenfelõl puskaropogás hallatszott. A buszról a Belügyminisztérium mellett szálltuk le, ahol ávós altisztek ordítozták: „Tüzet szüntess!” az épület ablakából lövöldözõ legénységnek. A falhoz húzódva vártuk a fejleményeket. Ahol álltunk puskagolyó nyomok voltak a falban, az izgatott trafikos hölgy mondta, hogy az ávósok itt falhoz állítva végeztek ki fegyvertelen fiatalokat.

Messze voltunk a munkahelyünktõl, mindketten a IX. kerületben dolgoztunk az Üllõi út környékén. Már nem emlékszem miként jutottunk el a Kálvin térre, ahonnan azután az Üllõi útra kanyarodtunk. Alig pár lépés után, fegyveres srácok ugrottak elénk egy kapualjból és igazoltatásra szólítottak fel minket. Békeidõben melegebb éghajlatra küldtük volna õket, de így fegyverrel a kézben nem volt más választás, mint elõvenni és megmutatni a személyazonossági igazolványokat. - Merre, hová mentek? - kérdezte az egyik. Mi pedig mondtuk, hogy az Üllõi útra a Körúton túlra. Apám az Örökimádó templom környékén dolgozott, én még messzebbre a Kórbonctani Intézet mögött a Tûzoltó utcában. - Na, oda ti nem fogtok eljutni - mondta az egyik fiú, miközben a másik vállhoz kapta a fegyverét, és az Üllõi út másik oldalán futó embert vette célba. - Ne lõjj, b... meg, az velünk van - szólt az egyik srác, mire a másik leeresztette a puskát. Az igazoltatás véget ért, és minket továbbengedtek. Apám rám nézett, majd halkan így szólt: - Gyere fiam. Menjünk, haza! - majd hozzátette: - Látod ez a forradalom! - Igen, õ már látott forradalmat, amikor olyan idõs volt, mint én és azután háborút is. Persze én szívesebben maradtam volna bent a városban, de beláttam, itt nincs helye a vitának, hiszen pár perccel ezelõtt a szemünk elõtt majdhogynem lelõttek egy embert, aki talán tejet akart venni gyermekének, vagy kenyeret a családnak. Tehát visszafordultunk és hazamentünk.

Arra, hogy miként jutottunk haza már nem emlékszem. Azt is csak késõbb tudtuk meg, hogy amíg a mi igazoltatási hercehurcánk folyt, addig a Parlament elõtti Kossuth téren játszódott le a forradalom legnagyobb vérengzése, amelynek gyilkos szereplõi a mai napig nincsenek pontosan kiderítve. (Kõ András és Nagy J. Lambert Kossuth tér 1956 címû könyve 75-re teszi a meggyilkoltak számát és 284-re a sebesültekét.) Csak a véletlen és talán a távolság mentett meg apámmal minket, hogy kíváncsiságból nem kerültük közéjük.

Pasaréti Nemzetõrség
Ezután napokig nem mentünk a városba, apám a kerttel törõdött, jómagam a Pasaréti téren összegyûlt barátokkal tárgyaltuk a forradalom eseményeit, híreit. Ad hoc csoport alakult, néhányan fegyvert is szereztek, és a fiúk nemzetiszínû karszalaggal õrködtek a téren. Errefelé csak egyszer volt lövöldözés, a közeli Petõfi Mûszaki Akadémia egységei csapdát állítottak a Budakeszi felõl érkezõ teherautóknak és buszoknak, amelyen bányászok jöttek Tatabányáról. A bányászok között volt, egykori chicagói barátunk Bocskay József, aki ma Budapesten az Igazolt Szabadságharcos Világszövetség elnöke. A Petõfista tisztek orvtámadásának nem csak számos sebesültje, hanem több halottja is volt. Az akkori Vörös Hadsereg útján - a jelenlegi Hidegkúti úton -, a Pasaréti út, Riadó utca, Hidász utca és Ördögárok által körülvett térségben állt az egykori Ludovika II. laktanya, amely a II. Világháború elõtt a Magyar Királyi Honvéd Bolyai János Mûszaki Akadémia nevet viselte. A háború után elõbb Kossuth majd Sztálin Akadémia lett, végül pedig Petõfi nevét viselte. A Petõfista, családos fiatal tisztek, az egykori maszek kertészet helyén, a számukra épített Hadapród - ma Kelemen László - utcai bérházakban laktak. A fiatal, fõként vidékrõl verbuvált tisztek családjainál bõségesebb volt a gyermekáldás, mint Pasaréten általában. Épp ezért a környéken, a négy-öt épületbõl álló lakótelepet „gyermekgyárnak” hívták az emberek. A tisztek a forradalom kezdetén járõr csapatot is szerveztek, de a körzetükön kívülre nem igen merészkedtek. A forradalom elsõ öt-hat napja alatt a rendõr szolgálat teljesen megszûnt Pasarét környékén.

Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy október 28-a után megalakítottuk a Pasaréti Nemzetõrséget. Az alakulás humoros történetet Hirschler György barátunk mesélte el késõbb, aki egyike volt annak az öt-hat fiatalnak, akik bepréselték magukat az Ili István által szerzett és vezetett Pobjedába. A jövendõ nemzetõr szakasz elõbb a Széna térre hajtott, ahol a híres Szabó bácsival találkoztak, tõle fegyvert és igazolványokat kértek. Onnan a Fõ utcába irányították a csapatot, az utóbbi napokban már ott mûködött a II. kerületi parancsnokság. Az irodában egy antant-szíjjal és revolverrel felszerelt civil ruhás zordarcú férfi intézkedett. Felsorakoztatta a csapatot, miközben az írnoknak diktálta a Pasaréti Nemzetõrség alakulását meghatalmazó dokumentumot. Az irat elkészült már csak a parancsnok kinevezése váratott magára. A csoport szélén a Néphadsereg egyenruhájában egy fiatal, Petõfi akadémista tiszt állt feszes vigyázban. Az antant-szíjas elnézett mellette, és rámutatott Ili Istvánra, mondva: - Te leszel a parancsnok! Hogy hívnak? - Ili Pityu még a teljesen nyugodt pillanataiban is erõsen dadogott, izgatott állapotban szinte lehetetlen volt megérteni. - Én a so..so..so..so...fõr vagyok - nyögte ki végre. A pacák látta, hogy nem jól választott, ezért Hirschler Gyurival, majd Török Sanyival próbálkozott, de õk még nem voltak katonák, és nemet mondtak a kinevezésnek. Mások sem vállalták, ilyen-olyan kifogások miatt. Legvégén Pénzes Gábor állt a sorban, õ következett és elvállalta a parancsnoki kinevezést.

Szegény Gábor akkor még nem láthatta, a „vezéri” kinevezés következményét. A forradalom bukása után, a bosszút szomjazó Ávó - bár, akkor már nem így hívták az átkos szervezetet - bûnbakot keresett mindenhol. A fiatal, alig húszéves Pénzes Gábort folytonosan zaklatták, többször letartóztatták egészen addig, amíg önkezûleg véget nem vetett életének. Gyilkosa az istenverte, gyalázatos bosszúálló Kádár-rendszer volt. Pénzes Gábor emlékét nem csak családja, hanem mi, barátai és bajtársai is örökké megõrizzük a szívünkben.

A Pasaréti Nemzetõrség szerepe október 28-a után vált fontossá fõként azért, mert akkorra már megszûnt minden rendõrségi kontrol a környéken. A csoport tagjai, közöttük jómagam és Fekete István barátom, nem rendelkeztünk sem fegyverrel, sem pedig a közismert nemzetõr igazolvánnyal. A kerületi központ messze a Fõ utcában mûködött, ami gyalogosan - miután a buszok és villamosok nem közlekedtek - félnapi járásra volt a Pasaréti tértõl.

A csoportról Eörsi László a Széna tériek 1956, az 1956-os Intézet Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által 2004-ben kiadott könyvében olvasható néhány sor a 78. oldalon: „A Széna téri parancsnokság hamarosan kiépítette kapcsolatait a környezõ civil nemzetõregységekkel. Olyan kisebb létszámú csoportok, mint a pasaréti nemzetõrség...Azonosított tagjai Hirschler György, Ili István, Pénzes Gábor, Csapó Ferenc, Forján Tibor. Csapón kívül mindannyian emigráltak a forradalom bukása után.” Ezen kívül még egy jegyzet található, a 86. oldalon: „A II. kerületi Pasarét Támpont Parancsnokság (Pasaréti tér), Pénzes Gábor parancsnokságával, tíz fõs létszámmal (fegyverek: 4 géppisztoly, golyószóró, 5 puska, 2 pisztoly, 7 kézigránát)”

Ennyi és nem több az írott anyag, ezt is Csapó Ferenc periratából bányászta ki a történész. Az igazság, hogy Csapó Ferencet nem ismertem, és nem ismerte Fekete István barátom sem. Pénzes Gáborról pedig egészen más az információnk. A 60-as évek végén barátaink elbeszélésébõl értesültünk, hogy Pénzes Gábor közvetlenül a forradalom utáni idõkben, a hatóságok állandó letartóztatása és zaklatása miatt, önkezûleg vetett véget életének. A többiek valóban disszidáltak. Hirschler György elõbb Torontóba majd Floridába került, Ili István pedig Vancouverbe, Forján Tibor, New York közeli New Jersey államban hunyt el évekkel ezelõtt. A csoport tagjai közül még jó néhányat tudok az emlékezetembõl felsorolni: Purgai László, Purgai Sándor, Róth Ferenc, Barta István, Szegõ István, Török Sándor, Török Kálmán, Ferenczi Sándor, Kõnig Pál, Slézinger György, Balogh László, Tóth Árpád, Takács István és Vajda László.

Emlékezetem szerint a Pasaréti Nemzetõrség fõhadiszállása a téren álló Ferencesrendi katolikus templom egyik helyiségében volt. A templommal szemközt állt egy jelentéktelen üzletház, amelyben hátul lakások is voltak. Elöl, egykor Róthék festék és Baloghék cipészüzlete mûködött. Itt álltak õrséget a fiúk, idejüket kényük-kedvük szerint beosztva, akik a környék közbiztonságának védelmét is ellátták. Jómagam, akárcsak Fekete Pista barátom, messzi laktuk a Pasaréti tértõl, így mi éjjel sosem maradtunk ott õrséget állni. A többiek mesélték, hogy késõ éjjel többször is megállították és igazoltatták azt az autót, amely Nagy Imrét szállította, a közeli Orsó utcai lakására. A mártír sorsú miniszterelnök, bizonyára fürödni, tisztálkodni ment haza, valamint azért, hogy tiszta alsónemût és ruhát váltson. A srácok mesélték, hogy amikor megállították a kocsit, az öregúr arcán õszinte öröm látszott. Boldog volt, hogy lám még itt, a békés Pasaréten is milyen nagyszerûen mûködik a jól szervezett helyi nemzetõrség. A srácokat megdicsérte, õk pedig „Isten vele Imre bácsi!” kiáltással búcsúztak el tõle. Sosem tudtam kideríteni, hogy volt-e igazságalapja ennek a történetnek, vagy ez is a forradalom egyik mítosza közé tartozott, mint mindmegannyi sok más adoma.

A Pasaréti tér, Budán az 5-ös végállomásánál található. Akik nem ismerik a környéket, azoknak ajánlom, nézzék meg az 1943-ban készült Makrancos hölgy címû filmvígjátékot, amelyek elsõ jelenetében Karády Katalin és Jávor Pál állítják meg az autóikat az ott soha nem létezõ közlekedési rendõr elõtt. Pasarét a második világháború elõtt exkluzív környéknek számított, a lakosság összetétele az ostrom utáni években azonban alaposan megváltozott. Sokan Nyugaton maradtak, késõbb sokan disszidáltak, másokat bebörtönöztek vagy kitelepítettek Rákosiék. Helyükbe a rendszer barátai jöttek, kommunista potentátok, akik nemigen illettek be a megmaradt mûvelt polgárok közé.

A környék fiataljai télen a Szilfa utcai Ságvári Endre kultúrotthonban találkoztak, ahol nagyszabású zsugapartival ütötték el az idõt. Nyáron pedig a Pénzügyõr futballpályán fociztak, látástól-vakulásig. Érdekes volt a tér köré gyûlt fiatalság társadalmi összetétele, hiszen jóformán minden srác családjának különféle vallási, származási és anyagi háttere volt. Egy valami volt közös: az uralmon lévõ kommunista rendszerrel semmiféle közösséget nem éreztek. Ezért nem volt meglepõ, hogy a forradalom kitörése után valamennyien szolidaritást vállaltak a szabadságharcosokkal, nemzetõrökkel.

Pasaréten a forradalom alatt egyetlen puskalövés sem dördült el. A nemzetõrök senkit sem zaklattak, pedig köztudott volt, hogy számos villában a rendszer barátai, kegyeltjei, vezetõi laktak. Talán csak egy ilyen esetrõl tudok írni, bár ez is inkább a forradalom humoros epizódjai közé sorolható. A Bognár utcában fegyveresen járõrözõ Ili Istvánnak és Hirschler Györgynek feltûnt az egyik villa tetején látható furcsa antenna, amelyrõl késõbb kiderült, hogy az akkoriban még teljesen új, televízióadás vételéhez volt szükséges. Kíváncsiságból becsöngettek a házba, ahol egy káderasszony fogadta õket, aki szemmel láthatóan megrémült a fegyveres fiúk látványától. A televízió akkoriban csak kísérleti adásokban mûködött, emlékszem sokszor megálltunk a Corvin Áruház elõtt, ahol Rátonyi Róbert sziluettjét láthattuk a kirakatba kitett készülék képernyõjén. A forradalom napjai alatt a Pasaréti Nemzetõrség tagjai semmiféle atrocitást nem követtek el. õrködték a környék biztonságát, védelmük kiterjedt mindenkire, beleértve a rendszer híveit, kegyeltjeit is.

Az október végi, november elejei izgalmas napok alatt többször jártam a városban. Különösen emlékezetes számomra az a nap, amikor a Rákóczi út és Akácfa utca sarkán, a ledöntött Sztálin-szobor szétverésén ügyködtem. Az öreg postarabló szobra nehezen adta meg magát a hatalmas kalapáccsal folytatott közdelemnek. Szüleim éveken keresztül ereklyeként õrizték azt a lepattintott bronzdarabot, amely azután apám halála után tûnt el a költözésben. A Tûzoltó utcai munkahelyemre is eljutottam, ahol november 5-én készültek megindítani a munkát, de abból már nem lett semmi.

Döbbenet
November 4-én hajnali 5.30-kor a Szabad Kossuth Rádió Budapest a következõ szöveggel szólalt meg: „Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke szól a magyar néphez! Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fõvárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak! - A kormány a helyén van! - Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” Majd a Himnusz és a Szózat következett. A következõ órákban a fenti szöveget többször megismétlik, valamint angolul, németül, franciául és oroszul is felolvasták. Szüleimmel döbbenten hallgatjuk a Rádiót, nyolc óra elõtt pár perccel a Magyar Irók Szövetségének felhívását a nagyvilághoz Háy Gyula író olvasta be. „Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen!...Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

A Szabad Kossuth Rádió nyolc óra után pár perccel beszüntette az adást. Apám tekergette még a rádió gombját, de nemigen jár sikerrel, majd jóval késõbb egy alig fogható adón, Münnich Ferenc közli, hogy Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc kezdeményezték a Magyar Forradalmi Munkás-Parasztkormány megalakítását. Apám halkan mondta: - Ez a vég! -

Utána még napokig állt a harc a városban, amelynek intenzitása napról-napra gyengült. A ruszkik visszajöttek és velük együtt megjelentek a Kádár-huszár pufajkások is. Napok múlva nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom elbukott. November 10-e után pár nappal mentem be a munkahelyre, ahol pénzt kaptunk, elõleget az elkövetkezõ teljesítményre.

Döntés
Az üzem kapujában találkoztam Cseri István üvegtechnikus kollégámmal, akivel arról beszélgettük, hogy mit is csináljunk az elkövetkezõ napokban. Pista mondotta, hogy menni, disszidálni készül. Menni vagy nem menni, mindannyiunkat ez foglalkoztatott, de Cseri Pista volt ott és akkor, aki tökéletesen pontosította az értékeket. Arra a kérdésemre, hogy hová akar menni, azt felelte: Amiba! (Amerikába). Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta: - Figyelj, Amiban mindig jó volt, és mindig jó lesz. Itt mindig szar volt, és mindig szar lesz! -

Nem hiszem, hogy rajta kívül bárki tömörebben, tisztában megfogalmazta volna a XX. század magyar történelmét, politikai helyzetét és jövõjét. Ekkor döntöttem én is. Nyugatra megyek.

November 10-e után néhány nappal határoztam el véglegesen, hogy Nyugatra távozom. Ugyanis katonaköteles korban voltam, és ekkorra már megindult a széthullott, szétszéledt honvédség újjászervezése, amelynek kötelékei a forradalom alatt gyorsan felbomlottak. Közülük többen átálltak a szabadságharcosok oldalára, mások a fegyvereiket adták át illetve dobták el a számukra elfogadhatatlan parancsot megszegve. Ekkorra már sokan disszidáltak is közülük, így biztos volt, hogy minden katonaköteles korú férfit behívnak a megújult hadseregbe. Jött is a behívóm valamikor januárban, amikor már Franciaországban Mulhouse-ban dolgoztam. Anyám drága pedig visszajelzett a sorozóknak, fia ismeretlen helyen tartózkodik. Jómagam semmi kedvet nem éreztem a katonasághoz, ahová a besorozást 1955-ben szerencsésen elkerültem. Semmiképp nem óhajtottam életembõl két-három évet angyalbõrben tölteni, s ezt latolgattam otthon szüleimmel és barátaimmal egyaránt. Végül sokadmagammal együtt úgy döntöttem, mennem kell.

A forradalmunkat a Nyugat, de legfõképp Amerika cserben hagyta, az angolok és a franciák Szuezzel voltak elfoglalva. A Szabad Európa Rádió továbbra is kitartásra biztatott, de már senki sem hitt nekik, inkább a disszidensek, a menekültek üzeneteit hallgattuk: „Jóska és Sári üzeni valahová, hogy szerencsésen szabadföldre érkeztek.” Éjjel-nappal érkeztek az üzenetek az éter hullámain keresztül, mindenki lázas izgalommal készült megszökni a szocialista „paradicsomból”. Budapest ekkor nagyban hasonlított a háború utáni képhez, igaz, csak a város egyes részei ott, ahol az ellenállás miatt a legélénkebb harcok folytak. A IX. kerület, ahol a munkahelyem volt, nagyrészt romokban hevert. Az Üllõi út a Kálvin tértõl végig a Nagyvárad térig romhalmaz volt. Az Üllõi út és József körút sarkán lévõ Valéria Étterem, ahol a kollégákkal annyi örömteli görbe éjszakát töltöttünk, szinte eltûnt a föld színérõl.

Emlékszem egyszer 1956 elején, egy békés éjjelen a Valéria elõtt az egyik kollégánk már igencsak borközi állapotban úgy éjfél után a taxisofõrt arra próbálta rábeszélni, hogy rükvercbe vigye a Nyugatihoz. A sofõr erre semmi pénzért nem volt hajlandó, sõt kijelentette, hogy illuminált embert egyáltalán nem szállít a kocsijával. Barátunk vitázni kezdett, kissé dadogva mondotta a szöveget, „Ki lu-mi-nu, ki li-lu-mi-nu, ki mu-ni-lu” és így próbálkozott tovább a számára nehezen kiejthetõ illuminált szóval. Mondtuk is, hogy fogja be a száját, mert a másik taxis sem viszi haza. Ilyen emlékek jártak az eszemben, meg a csinos fiatal kolléganõk, akik közül akkor már jó néhányan elhagyták az országot. A pasaréti barátaim is egyre fogytak. Elsõnek Hirschler Gyuri, Ili Pista és Török Sanyi mentek el, majd Vajda Laci, Szegõ Pista és Forján Tibi. Mi a többiek délutánonként a Pasaréti téren tervezgettük a disszidálást. Számomra a döntést az hozta, mikor az egyik nap megtudtam, hogy Fekete Pista és Tóth Árpi is útra keltek. Már alig maradtak barátok, ezután úgy döntöttem, másnap reggel 6-kor, innen a térrõl indulunk.

„Putti üzeni Pasarétre, hogy kovad a gyapot”
Az indulás reggelén szüleimtõl elbúcsúztam, (tizenhárom év múltán találkoztunk újra), és apám csak annyit mondott: - Fiam ne feledd, ez mindig a te otthonod, majd hozzátette, ha tíz évvel fiatalabb lennék én is veled tartanék. - Még elõzõ este megbeszéltük, hogy amint kiérek Ausztriába a Szabad Európa Rádión keresztül a következõ üzenetet küldöm: „Putti üzeni Pasarétre, hogy kovad a gyapot.” Gondolom a SZER adásait figyelõ ávósoknak sok gondot okozott a titokzatosan kódolt, sifrírozottnak vélt üzenet, bizonyára összeesküvést sejtettek mögötte. Talán sohasem tudták kisilabizálni a megfejtést. Ebbõl az értelmetlenek tûnõ szövegbõl tudták meg azután szüleim, hogy egyetlen fiuk szabad földre érkezett.

Az indulás nem volt izgalomtól mentes, a Pasaréti téren háromegyed hatkor csak Takács Pista várt rám, a többiek, akik elõzõ este még jöttek volna velünk, úgy látszik meggondolták magukat. Egy tiszti járõr érkezett a térre, közülük többet látásból ismertünk, kérdésükre mondtuk: melózni megyünk. Ez tetszhetett nekik: - Jól van srácok - mondták, - Menjetek csak melózni mindjárt jön az elsõ busz. - Az ötös busz a Moszkva térig vitt minket, hogy onnan miként jutottunk a Nyugati pályaudvarra, arra már nem emlékszem. Gyõrbe igyekeztük, ahol apám ismerõse várt ránk, akivel együtt három évet töltött Recsken, Rákosiék hírhedt internálótáborában. A recskiek a szabadulásuk után is felettébb összetartottak, így minket apám rabtársa és családja rokonként kezelt. Elmondták, hogy Hegyeshalom, Mosonmagyaróvár felé a határt már lezárták az oroszok, viszont Sopron felé még szabad az út feltéve, ha eljutunk odáig. Sopronban egy katolikus paphoz irányítottak, aki apja vagy testvére révén kötõdött a recskiekhez. A „recski szövetség” itt is mûködött, a templomban vendégül láttak minket, és másnap vasárnap sötétedés után indultunk útnak, egy helyi vezetõ segítségével.

A csoport szervezését Dr. Szentirmai Sándor fiatal pap végezte, neki fontos volt, hogy átjusson a határon, miután október végétõl Mindszenty József hercegprímás mellett, nem hivatalos minõségben titkárként dolgozott. Néhány nappal ezelõtt egyszer már lebukott a határon, most biztosra akart menni, így fõleg fiatalokat szervezett a csoportba. Az utolsó Magyarországon töltött nap tele volt izgalmakkal. Vasárnap lévén, délben szentmisén vettünk részt Sopronban, melynek végén könnyes szemmel énekeltük, a szertartás után felcsendülõ Szózatot. A megható utolsó négy sor: „A nagy világon e kívül, Nincsen számodra hely/ Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.” Vörösmarty Mihály versét rengetegszer énekeltem, énekeltük az iskolában, az utolsó négy sor mindig mély hatással volt rám, amint társaimra is. Rákosiék akárhogy próbálták, a hazaszeretetet képtelenek voltak kinevelni, kiverni belõlünk. Ez alkalommal azonban tisztába voltunk, hogy amennyiben szerencsések vagyunk, ma éjjel átjutunk a határon. Tisztába voltunk azzal, hogy pár óra múlva örökre elhagyjuk szeretett szülõhazánkat.

Hosszú éveken keresztül szentül meg voltam gyõzõdve, hogy november végén léptük át az osztrák-magyar határt, azonban szerencsére megmaradt az a kis fekete, keményfedelû noteszom, amelyben az áll: Sopron 1956. dec. 2., 23 óra, Kligenbach (Kelenpata). Tehát ekkor értünk át osztrák területre, ha úgy tetszik szabad földre. Az átkelés persze komplikáltabb volt, a szervezõ Szentirmai Sándor atya meglepetésére családosok apró gyermekekkel is csatlakoztak hozzánk, és emellett még néhány forradalmár kinézetû srác is. Félõ volt, hogy fegyverük van, pedig lövöldözésnek semmi értelme nem lett volna a határon. Legjobban a csecsemõk izgattak bennünket, hiszen a gyermeksírást messzirõl meghallhatták a szovjet vagy magyar járõrök. A vezetõnk jelezte, hogy újra aknásították a területet, de az aknák helyét halálfejes táblával jelölték a határõrök. A határig hosszú volt az út, úgy emlékszem a Dudleszi erdõn keresztül mentünk a határig, ahol végül egy félelmetes magas õrtoronyhoz érkeztük. A megfigyelõ állomás szerencsére üres volt, és közvetlen mellette léptünk a gereblyézett, gondozott határsávra. Itt én mentem elõre, és a sötétben belehuppantam egy gödörbe, ahonnan káromkodva kecmeregtem kifelé, amikor az arcomba világítottak zseblámpával és „Halt!” kiáltással megállítottak a derék osztrák határõrök.

Az osztrák-magyar focimeccseken nem szenvedtem túlságosan a sógorokat, de itt legszívesebben megöleltem volna a két derék osztrák határõrt. Sándor atya beszélt németül, úgymint a csempészvezér is, aki bevasalta a forintjainkat, és visszament a következõ csoportért. Bennünket a két osztrák csendõr a közeli faluba vitt, melyek iskolája közvetlen a határ mentén már tele volt az elõttük átért menekültekkel. Másnap reggel észleltük, hogy az iskola udvara, ahol fociztunk egy kicsit, a határ közvetlen közelébe volt. A derék burgenlandi polgárok mondták, hogy egy héttel ezelõtt délelõttönként a magyar határõrök is átjártak focizni. A békés együttélés november végén megszûnt, a magyar kiskatonák ismét a Néphadseregben szolgáltak, vagy pedig dezertáltak.

Délfelé busz jött értünk, Eisenstadt az egykori Kismarton volt a cél. A Sopron környéki disszidensek gyûjtõtábora volt itt, ahonnan két nap múlva mentünk Franciaországba. Ekkor már az osztrákok minél elõbb meg akartak szabadulni a több mint kétszázezer magyar menekülttõl, a lágerból naponta indultak buszok Nyugat-Németországba, Svájcba, Angliába és a Skandináv országokba. Mi vagy ezerötszázan Franciaországot választottuk, jómagam Vaszary Gábor Ketten Párizs ellen regénye hatására, alig vártam, hogy a Gare de l'Estre érkezve megláthassam Párizst, álmaim városát. Ez azután kicsit késõbb, 1957. márciusában vált valósággá.

A szerencse mellénk szegõdött és másnap délben, az osztrák Kligenbach - Kelenpata - nevû határmenti faluban töltött éjszaka után, a burgenlandi Eisenstadt - az egykori Kismartonban lévõ menekültlágerbe érkeztünk.

A lágerben
A láger - ha emlékem nem csal -, egy kiürített kaszárnyában volt. A szobákban takaróval és lepedõvel letakart szénán aludtunk, ki-ki ahol helyet talált magának. A vöröskeresztes egészségügyi szolgálat, ingünk és nadrágunk alá valami fehér fertõtlenítõ port fújt, ez alól senki nem volt kivétel, mindannyiunknak keresztül kellett esni a kínos, kellemetlen procedúrán. Takács Pista barátommal rögvest szétnéztünk a táborban, ahol emberek csoportba verõdve tárgyalták a továbbjutási lehetõségeket. Tolmácsok körül gyülekeztek az emberek állandóan, akik osztrák hivatalos személyekkel arra próbáltak rábeszélni minket, hogy minél elõbb menjünk tovább valamelyik másik európai befogadó államba. Szinte óránként jöttek újra és újra, felhívni a figyelmet, hogy busz indul Nyugat-Németországba, Svájcba, Svédországba és mindenfelé. A menekültek azonban fõként Bécsbe akartak menni, az amerikai, kanadai vagy ausztrál követségre, de erre nem volt lehetõség, bár sokan autóstoppal nekivágtak az ismeretlen útnak.

Mosolyogva emlékezem, hogy mennyi bajuk volt a tolmácsoknak, fõként a családos menekültekkel. Az asszonyok már megszokásból is elvtársnak szólították a tolmácsokat és az osztrák hivatalnokokat egyaránt. Volt is nagy tiltakozás, hogy mi nem vagyunk elvtársak, de a begyepesedett megszokás hatalma nagy úr, és ezeknek az egyszerû vidéki, vagy városi munkásembereknek, fõleg asszonyoknak nem nagyon jött a szájukra az „úr” szó. A komcsi rendszer tizenkét év alatt alaposan megváltoztatta az embereket és a szokásaikat. A délután folyamán ismerõs alak tûnt fel a lágerban, ugyanis megjelent Schobert József pasaréti barátunk hórihorgas alakja. Sobi jó öt-hat évvel volt idõsebb nálunk, ezért rögtön vezetõje lett a kis csapatunknak.

Az elsõ este lefekvés elõtt sokáig beszélgettünk a további terveinkrõl. Takács Pista rögtön kijelentette, õ már most megbánta, hogy belefogott a nagy kalandba. Azután kijelentette, hogy csak addig marad Nyugaton, amíg egy fényképezõgépet vásárol, azután rögtön hazaindul. Érdekesnek találtam, hiszen õ még katona volt, ha jól emlékszem talán híradós. Október 23-án este, kivezényelték õket a Rádióhoz, töltény nélküli fegyverrel. Ott húzták meg magukat a forradalmárok és az ávósok között, nagy szerencse, hogy élve úszta meg a csetepatét. Jó félévvel késõbb beváltotta ígéretét, és Franciaországból egy fényképezõgéppel hazatért Magyarországra. Jómagam szintén katonaköteles korban voltam, 1955 nyarán soroztak, de szerencsém volt az orvosi vizsgálaton jelentéktelen egészségi probléma - porcleválás - miatt, egy év halasztást kaptam. 1956-ban már, mint túlkoros voltam nyilvántartva, a sorozást végzõ hadnagy mondta: „Magát majd három-négy év múlva hívjuk be nyáron, néhány hónapos kiképzésre”. Esküt is tettem arra, hogy hazámat nem hagyom el, ezért úgy gondoltam, hogy magam is katonaszökevényként lettem nyilvántartva. Sobinak családos ember lévén, valami más oka volt a disszidálásra, ha jól emlékszem családját késõbb akarta kimenekíteni.

Azon az estén én is magamba szálltam és végiggondoltam a disszidálásom okát. A saját emlékeim otthon jártak, a szülõi házban, ahol szeretettel gondoskodtak rólam szüleim. õket nem pótolhatja soha senki sem. A barátaim legtöbbje már eljött, ki tudja merre vannak, vajon sikerült-e átszökniük. Késõbb, hónapok múlva tudtam meg, hogy mindenki átért Ausztriába sikeresen. Munkahelyem a IX. kerületben, a Tûzoltó utca és Szvetana - ma Lenhossék - utca sarkán, a lehetõ legrosszabb helyen volt a városban. Az üzemet ugyan nem érte találat, az Üllõi út környékén azonban minden romokban hevert. Mikor fog megindulni itt az élet, kérdeztem magamtól, amikor november vége felé utoljára arra jártam.

Egy alkalommal, amikor az üzemben jártam fizetési elõlegért, hazafelé a környéken lévõ kis terek egyikén, a hevenyészett sírokon lévõ keresztet nézegettem csupán kíváncsiságból. Az utcák keresztezõdésénél sok ilyen kis tér volt a környéken, piciny játszóterek padokkal körülvéve, amelyet a szerelmespárok használták, amikor csókolózni volt kedvük békésebb idõkben. Ezek a kis terek akkoriban alkalmi köztemetõkké váltak, hiszen rengeteg volt a temetetlen halott a környéken. A sírhantok körül emberek bámészkodtak, vagy épp halk imát mondtak az elhunytért. A gyalulatlan deszkából állított keresztre szögezték föl azután az elhunyt személyazonossági igazolványát, sok esetben a katonakönyvét. Már meg nem tudnám mondani a kis tér nevét, ahol gimnáziumi osztálytársam Bózsa István sírját találtam. A katonakönyvét a fényképen nyitva szegelték rá a keresztre, így nem fért kétség, hogy osztálytársam feküdt a sírban, akivel az utolsó évben még padtársak voltunk. A budai Vár alatti Toldi Ferenc Gimnáziumba jártunk, amely akkoriban Fürst Sándor nevét viselte. Bózsa Pistával egyidõsek voltunk, az iskola elvégzése után megszakadt közöttünk minden kapcsolat. Az sem tudom, hogy a barikád melyik oldalán harcolt, amikor elesett, de szememben a mai napig a forradalom hõseként, mártírjaként szerepel. Késõbb már itt Chicagóban a forradalomról írt könyveket olvasva, egyetlen alkalommal sem találkoztam Bózsa István nevével, sem a harcosok, sem pedig az elhunytak között. Három évvel ezelõtt, a gimnáziumi osztályunk ötvenéves érettségi találkozóján is tõlem tudták meg a fiúk, hogy osztálytársunk a forradalmunk halottja lett. Emlékeimben most is ott él Bózsa Pista barátom egyszerû sírkeresztje, s fejet hajtok elõtte ma is, amikor a forradalom kapcsán ezt a pársoros megemlékezést írom róla. A magyarok jó Istene nyugosztalja õt, a 21 éves honvédet, aki a legtöbbet, az életét adta a népéért.

Amikor Bózsa Pistára gondoltam az este a lágerban, eszembe járt, hogy én is ott feküdhettem volna a hevenyészett sírban, mint annyi más fiatal magyar srác, akik parancsra vagy önszántukból részvevõivé váltak a forradalmi harcoknak. Egyben eszembe jutottak édesapám szavai is, amit akkor mondott, amikor néhány nappal elõbb, kora hajnalban a házunk kapujában elbúcsúztunk egymástól. Apám arról beszélt, hogy 1950 nyarán így hajnalban jött érte az ÁVH-s teherautó, és elvitték Recskre, ahonnan három év múlva szabadult. Három évig semmit sem tudtunk róla, a recski kényszermunkatábor létét államtitokként kezelték Rákosiék. Akkor kaptam édesapámtól azt a felejthetetlen tanácsot: „Fiam olyan országba menj, ahol ha hajnalban becsengetnek hozzád, akkor tudod, hogy az a tejesember!”

Megfogadtam apám tanácsát, az elmúlt ötven évbõl, rövid idõt Franciaországban, majd hat évet Kanadában és közel negyvennégyet az Egyesült Államokban töltöttem. Apám nem tudhatta, mint ahogy én sem, ma már nem csenget a tejes sem hajnalban úgy, amint régen!


Harmath István
Budapesten született 1935. augusztus 20-án. Középiskolai tanulmányait Budán, a Toldy Ferenc Gimnáziumban fejezte be 1953-ban. Ezután üvegtechnikusi szakképesítést szerzett a IX. kerületi Laboratóriumi Felszerelések Gyárában. 1956. december 2-án lépte át a határt Ausztriába, onnan elõbb Franciaországba, majd Kanadába került. 1958-ban nõsült meg Vancouverben, 1959-ben Montrealban fia született. 1963-ban kvótán felüli engedéllyel érkezett Chicagóba, ahol azóta is él. Újságírással a '70-es évek közepétõl kezdve foglalkozik, amikor bekapcsolódott a Chicagó és környéke címû hetilap munkájába, melyet barátja, Fekete István szerkesztett. 1990-ben az 1905-tõl fennálló chicagói hetilap beolvadt a torontói Kanadai-Amerikai Magyarság címû lapba. Itt írja, immár tizenhat éve a Chicagói krónika címû heti tárcát.