print version
dr. Hitter Miklós és Mária
A Szabadság Ára
Drága Gyerekeink!

Cegléd, 1956. november 24 – december 1

A fenti napok és bizonyára még igen sokáig a többiek is feketék-gyászosak ránk nézve. És talán sohasem derül ki felettünk ez a mostani ködös ég!

Hát elmentetek?! Itt hagytatok magunkra minket, az öregeket, a sír szélen állókat – a talán soha viszont nem látás teljes reménytelenségében! Talán soha többé nem halljuk hangotokat, hirtelen nagyot-nõtt “kicsiny unokánk” feleselgetését, nem ölelhetünk Bennetek szívünkre. Nem várhatunk Benneteket szeretettel haza szombat esténkint. És nem kell már számotokra mélységes szeretettel csomagokat, bort stb. készítenünk. Nem lesznek már többé közös ünnepeink, barátságos, békés, hangulatos estéink.

A mi életünk kapuja váratlanul és rettenetesen be?csu?kódott. És föléje már csak az a dantei mondat illik: „lasciate ogne speranza” – hagyjatok fel minden reménnyel!

Próbálunk egy kissé megnyugodni – meggyõzni és mások által meggyõzetni magunkat, próbálunk erõt venni a szülõi önzésen és a ti érdeketeket nézni egyedül. De csak nem megy! Elismerjük, ti a magatok életét akarjátok élni a meg hátralévõ 35-45 évi életetekben és ha ehhez jogotok is van, a mi vérzõ szívünket ez a tudat csak nem hegeszti be. Nincs már sem jelenünk, sem jövõnk és nincs értelme, célja a mi életünknek. Nincsenek többe rózsás vágyaink benneteket kivirágzó reményünk. Meghalt az élet minden szépsége, öröme számunkra. És mit gondol?tatok, mi lesz a ti jövõtök? Hol, merre vet-hajt, zavar benneteket a teljesen bizonytalan élet szele, vihara? Különösen most télvíz idején, amikor szinte egyetlen szál ruhában és vékony cipõben – hócsizma nélkül – indultatok nehéz bizonytalan utatokra? Dolgozni pedig majd mindenütt kell! És minõ munkakörben, minõ gazdaságban és egyéni viszonyok, minõ emberek között?! Mert rózsás képeket festeni könnyû, de a megvalósulásuk olyan bizonytalan! És talán nem is?

Imádkozunk – ha már elmentetek – szerencsés sorsotokért, boldogulásotokért, testi-lelki jólétetekért. Talán ha szépet és jót – de egyben valót – is hallunk rólatok: egy kicsit enyhülni fog rettenetes fájdalmunk.

Mindezt nem a ti megszomorítástokra, csak saját fájdalmunk enyhítésére írjuk. Lehet, sohasem fogjátok magkapni ezt a levelet és elolvasni!

Egyébként a múlt vasárnap (IX. 25) rádió adta le azt az elsõ üzenetet, amely így szólt: „dr. Hitter Miklóséknak üzenjük Ceglédre, ne nyugtalankodjanak, amíg telefon értesítést nem kapnak.” Mi nem hallottuk, csak kedden de. (IX. 27) szereztünk róla tudomást. És du. 4-kor telefonon beszélve Boronkay Jánossal, megtudtuk a valót. Másnap természetesen azonnal Pestre utaztunk. Itt meghallottuk a részleteket és elolvastuk búcsúsoraitokat is. Anyu azóta folyton ezeket olvassa – sírva, szinte már könnytelenül. Én csütörtökön, Anyu pénteken jött haza. – A szennyeseket, ezüstjeiteket, sálakat stb. hazahoztuk. Mindent számon vettünk, de mindent a helyén hagytunk – lezárva. Egyelõre hónapokig, amíg biztos jó hírt nem hallunk felõletek – mindent ott is hagyunk és csak esetleg ezután hozzuk haza mindet. És mindent igyekezünk megõrizni számotokra és mindenrõl számot adunk majd, ha erre sor kerülhet.

Itthon bizonytalan még teljesen a politikai és gazdasági helyzet. És én mint ügyvéd 6 hét óta egyetlen fillért sem keresek, ami bizony épen elég nagy csapás, mert nincs eladni valónk semmi sem. És nekünk, hogy élhessünk, mindenért fizetnünk kell! Persze itthon mindenki azt mondja: örüljünk a ti biztos jobb jövõtöknek és az adjon vigaszt nekünk. Szép ez a beszéd, de nekünk kevés: mi a még hátralévõ rövid életünket veletek együtt szerettük volna eltölteni. Egymást látva-hallva, egymást segítve-támogatva, ha küzdve is, de mindég egy szebb-jobb boldogabb jövõben reménykedve – minden politizálástól mentesen. Az egyik szívünk kívánja: bár ne sikerült volna utatok és jönnétek vissza – a másik minden szépet és jót kíván nektek a legõszintébb szülõi szeretettel. A jó Isten majd kiválasztja számotokra és számunkra a jobbik utat, amely reméljük boldogságotokhoz vezet egész életetekre. Próbálom a másik több ezer éves latin mondatot is felidézni és fenntartani szívemben, mely szerint „dum spiro spero” – amíg élek remélek!

Reméljük, hogy a jó Isten mégis ad majd egyszer lehetõséget arra, hogy még e földi életben találkozhassunk és a szívünkre ölelhessünk Benneteket! Csak ne soká lenne ez!

Sok szeretettel ölel, csókol a ti nagyon szeretõ szüleitek:

Édesanya és Édesapa


Dr. Hitter Miklós és Mária
Gajda Ildikó nagyszülei, Dr. Hitter és felesége írták ezt a levelet egyetlen lányuknak és unokájuknak, miután rájöttek, hogy Ildikóék 1956. november 4-e után elmenekültek az országból. Hitterék Cegléden éltek, és gyakran meglátogatták családjukat Budapesten. Dr. Hitternek, akinek házát az 50-es évek elején a kormány elkobozta, ügyvédi irodája volt Cegléden. Bár leghõbb vágya volt, hogy még egyszer életében láthassa családját, ezt sajnos nem érhette meg, 1959-ben hunyt el. Hitterné 1963-ban Amerikába utazott, és ott élt lányával és unokájával. 1976-os haláláig részt vett unokája esküvõjén és ismerhette mindkét dédunokáját.

Gajda Ildikó Dr. Hitter Miklós és Mária unokája.