print version
Király Béla
Tíz Igazság 1956-tal Kapcsolatban
Az 1956-os forradalom oly váratlan volta miatt, az események sorozata miatt, az ifjúság gyõzelme miatt, akiket nem a személyek vagy szervezetek irányítottak, hanem a szabadság szelleme, az állítólag legyõzhetetlen kommunista hatalom összeomlása miatt, a demokratikus intézmények gyors fejlõdése és a szovjet szuperhatalom ismételt, masszív beavatkozása zavart keltett a politológusokban, a médiában és az emberekben világszerte.

Ebben a zavarodott helyzetben a történések kedvezõ fogadtatása volt túlsúlyban. A magyarok jó híre 1848 óta nem szárnyalt ilyen magasan. Mindazonáltal sok kétséges tényezõ is volt. A szovjet propagandagépezet elõnyt kovácsolt ezekbõl a kételyekbõl, hamis híreszteléseket terjesztve, többnyire sikerrel. Még ma is, fél évszázaddal késõbb, ezeket a híreszteléseket terjesztik a szabadság ellenségei, vagy a félre tájékoztatottak. Például, azt a véleményt, hogy a forradalom megbukott, holott gyõzött, vagy, hogy a semlegesség kinyilvánítása oka, nem pedig eredménye volt a szovjet aggressziónak.

Ezért érzem szükségét, hogy mint szemtanú és történész összefoglaljam az eseményeket.
1. 1956-ban a józan hazafiak nem kívántak forradalmat, azonban többségük alapvetõ reformokat sürgetett. Követésre méltó példának a reformkort és annak csúcspontját, a ’48-as áprilisi törvények kiharcolását tekintették. 1848-hoz hasonlóan, 1956-ban is bíztak a békés átalakulásban, de a hatalom erõszakos fellépése most is hamar szertefoszlatta az illúziókat.

2. A forradalom célját az egyetemi ifjúság 16 pontja fogalmazta meg a legpontosabban. Ezt azonban sokszor eltorzítják. Mit is követelt a 16 pont? Követelte a nemzeti függetlenséget és a demokratikus szabadságjogokat. Követelte a kommunista terror felszámolása érdekében a koncepciós perek felülvizsgálatát, a rehabilitációkat, a vissza nem tért hadifoglyok hazahozatalát, valamint Rákosi Mátyás és Farkas Mihály törvény elé állítását. Követelte a nemzeti jelképek és az ünnepek rehabilitását: a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását és magyar egyenruhát a hadseregben. Követelte a demokratikus kormányalakítás érdekében Nagy Imrét a kabinetbe, valamint a sztálinisták eltávolítását. Követelte, gyarmati státusunk megszüntetése céljából, valamennyi magyar-szovjet és magyar-jugoszláv szerzõdés felülvizsgálatát, a belügyekbe való be nem avatkozás elvének tiszteletben tartását és az urán-kérdés rendezését.

Mi az, amit a 16 pont nem követelt? Nem követelte a kommunista rezsim eltörlését: jövõjét a megtartandó általános választások eredményétõl tette függõvé. Nem követelte ugyan a szocializmus azonnali felszámolását – de a gazdasági tervek, az ipari normák, az illetmények, a beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát igen. Mindezek nem jelentik azt, hogy akár az állam vezetésének kommunista módszerével, akár a társadalom szocialista megszervezésével szimpatizáltak volna a kiáltvány megfogalmazói. Sürgõs reformokat akartak, ám a jövendõt a nemzet akaratnyilvánítására bízták.

3. A forradalom gyõzött. Ezt már az Egyesült Államokba való megérkezésemet követõ elsõ sajtókonferencián kijelentettem. Ekkor egy újságíró megkérdezte, akkor vajon mit keresek Amerikában. A következõket válaszoltam.

Október 28-án Nagy Imre tõzszünetet rendelt el. Kezdetét vette az ország radikális politikai átalakulása, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) feloszlott. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Kádár János vezetésével Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újjáalakult, szerves reformfolyamatok indultak. Kádár elkötelezte magát a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartása mellett, sõt még a nemzeti függetlenség eszméje mellett is kiállt. Nagy Imre többpártrendszeren alapuló kormányt alakított, mely gyorsan konszolidálta a helyzetet. A forradalom belügy, a fegyveres agresszió nemzetközi ügy. Ez utóbbival szemben alulmaradt a magyar társadalom, de ez nem változtat a tényen: a forradalom gyõzött.

Bár az amerikai újságíró elfogadta a magyarázatot, még ma is vannak olyanok, akik „bukott” forradalomról írnak és beszélnek. Úgy vélem, hazáját szeretõ magyar ilyet nem tehet.

4. A gyõzelmet a magyar fiatalok vívták ki. Az ÁVH kezdettõl fegyvert használt a tüntetõk ellen, majd következtek a szovjet tankok. Mi hát a magyarázata a gyõzelemnek? Természetesen az ügyben való hit és elszántság, de segített két technikai tényezõ is.

A szovjetek hazánkat egyik leghûségesebb csatlósuknak tekintették, amivel a párt dicsekedett is: „Hazánk nem rés, hanem erõs bástya a kommunizmus falán.” A középiskolások alapkiképzést, a fõiskolások tartalékos tiszti képzést kaptak. A kommunisták így maguk képezték ki harcosokká és alegységparancsnokokká ellenfeleiket.

Ez okból bõvelkedett hazánk lõszer- és fegyverraktárakban, melyek megnyitották kapuikat a forradalmárok elõtt. Így a legfõbb nehézségek: a képzetlenség és a hadianyag hiánya, 1956-ban – szemben 1848-cal – nem jelent?keztek problémaként.

E tényezõk nagymértékben hozzájárultak a gyõzelemhez, de nem tudták volna biztosítani az elért eredményeket. Ezért merült fel a szabadságharcosok egységeinek nemzetõrségbe tömörítése, központi parancsnokság alatt.

5. A gyõztes fiatalok a politikai konszolidáció biztosításáért központi vezetést választottak. A fegyverszünetig a szabadságharcosoknak nem volt egységes vezetése. Az egyetemi ifjúság részérõl két alapvetõ kezdeményezés indult. A ’48-as példát követve a harcoló alakulatokat nemzetõrségbe kívánták szervezni, egységes parancsnokság alatt. Törekvéseiket támogatta Kopácsi Sándor ezredes, aki a forradalom mellé állt, és a Deák téri rendõrparancsnokságot megnyitotta a szabadságharcosok találkozói elõtt. Október 28-29-én már olyan számban jelentek a szabadságharc gócpontok képviselõi, hogy határozataikat a szabadságharcosok közös akaratának lehetett tekinteni. Õk választották meg a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, mely alapját jelentette egy szakszerû katonai jellegõ felsõ vezetési törzsnek, a Nemzetõrség Fõparancsnokságának. Vezetésükre engem kértek fel, helyettesemül pedig Kopácsit választották. Nagy Imre mindkét forradalmi szervet írásban ismerte el.

A Nemzetõrség Fõparancsnoksága egyre több vidéki szabadságharcos egységet vett fel a Nemzetõrségbe, fõ feladatának mégis Budapest rendjének megteremtését tekintette. Szervezõmunkájának eredményeként napról-napra csökkent a fegyveres cselekmények száma, és november 1-je éjjelén már lövések zaja nélkül hajthatták álomra fejüket a fõvárosiak. A konszolidáció megkezdõdött.

6. A Szovjetunió október 30-ról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdeményezett hazánk ellen. A felvonulás befejeztével 16 hadosztály szintû egység, 2000 harckocsi és egy – fõként vadászbombázókból álló – repülõegység állt támadásra készen. A Forradalmi Karhatalmi Bizottság megbízható értesüléseket gyûjtött az ellenség erejérõl és mozgásáról. Nagy miniszterelnöknek naponta többször is jelentést tettek arról, hogy a szovjet erõk hogyan alkotnak támadásra kész gyûrût a fõváros körül.

7. A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció következménye, nem pedig oka volt. Miután Nagy Imre felmérte a készülõ szovjet beavatkozás méreteit, és sikertelenül tiltakozott a szovjet kormánynál, valamint Jurij Andropov nagykövetnél, jelentést tett az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ). Mivel a szovjet hatóságok átlátszó hazugságokkal igyekeztek leszerelni a magyar kifogásokat, az ENSZ-tõl pedig nem érkezett visszajelzés, a kormány bejelentette az ország semlegességét és a Varsói Szerzõdésbõl való kilépését. Nagyot az a gondolat vezérelhette, hogy amennyiben szovjet szövetségesként ér bennünket az orosz agresszió, a Nyugat „családon belüli perpatvar”-nak ítélheti az eseményeket. Így azonban egy semleges országot ért támadás és az ENSZ talán cselekszik. Másban nem bízhatott a kormány.

Abból, hogy a semlegesség kimondására november 1-jén, a szovjet intervenció katonai szakaszára pedig november 4-én került sor, többen arra következtettek, hogy lám, a magyarok megint forrófejûek voltak, kiprovokálták a támadást. A fentiek tükrében azonban az állítás nem állja meg a helyét.

8. A szovjet tömb egészét erkölcsi felelõsség terheli mindazért, ami történt. Kína október 30-án jóváhagyta a szovjet beavatkozást. Másnap szovjet párt és kormányküldöttség érkezett Brestbe, ahol Nyikita Hruscsov a lengyel vezetést tájékoztatta. Ezt követõen a román, csehszlovák és bolgár vezetõk informálására került sor Bukarestben, majd Brioni szigetén Josip Broz Tito kapott felvilágosítást a készülõ akcióról.

9. A szovjet intervenció hadüzenet nélküli háború volt. Adolf Hitler 1940-ben Franciaország ellen 2000 harc?kocsit vetett be. Ellenünk is éppen ennyi harckocsi vonult fel. Volumenét tekintve tehát az, ami 1956-ban hazánkban történt, háború volt.

Nagy Imre november 4-i rádióbeszéde élesen világít rá arra, hogy már maga a támadás célja is kimeríti a háború fogalmát: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fõvárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”

Ez a háború pedig szocialista országok közötti háború volt, hiszen a forradalom programjában nem szerepel a szocialista rendszer eltörlése.

10. A Nyugat és az ENSZ a forradalom után elismerte annak igazságait. A szabad világ meglepõen gyorsan reagált a magyarországi eseményekre. Tömegtüntetésekre került sor, Párizsban felgyújtották a kommunisták székházát, értelmiségiek sokasága lépett ki a kommunista pártokból.

Hannah Arendt szerint a forradalom legjellegzetesebb intézményei a tanácsok voltak, és mivel a szó orosz megfelelõje: szovjet, a következõket írta: „Amikor a szovjet-orosz tankok szétszúzták a magyar forradalmat, valójában a világ egyedüli létezõ szabad és cselekvõ tanácsait semmisítették meg.”

Milovan Gyilasz, Tito volt helyettese, prófétai következtetésre jutott: „A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete…”

Raymond Aaron így fejezte A sors értelme címû tanulmányát: „A magyar forradalom…gyõzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik sorsa értelmére, az igazságra.”

Az ENSZ Ötös Bizottságának 1957-es zárójelentése is megállapítja a szovjet agresszió tényét, a tényt, melynek orosz részrõl való elismerése 1992. november 11-ig váratott magára. Ekkor jelentette ki ugyanis Borisz Jelcin orosz elnök a magyar Országgyûlésben mondott beszédében, hogy „1956 tragédiája…a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!”

Ezek ’56 igazságai.


Király Béla
Király Béla 1912-ben született. 1935-ben kinevezik a magyar hadsereg hadnagyának. Aktívan részt vesz a második világháborúban, majd csatlakozik a kommunista párthoz. A háború utáni Magyarország hadseregének vezérõrnagya 1951-es elfogatásáig, amikor hamis vádakkal letartóztatják. Halálos ítéletét életfogytig tartó szabadságvesztésre mérséklik, de 1956 szeptemberében kiszabadul. A forradalom idején a Nagy Imre kormány tagja, a nemzetõrség parancsnoka és Budapest katonai parancsnoka.

A forradalom után Ausztriába menekül, majd végül az Egyesült Államokban telepszik le, ahol elvégzi a Columbia Egyetemet. 1962-ben történelembõl doktori címet szerez, és tanítani kezd a Brooklyn Egyetemen. 1989-ben Király Béla beszédet mond Nagy Imre és társai újratemetésén. 1990 és 1994 között a magyar országgyõlés független képviselõje.