Bencsica Klára
Októberi Emlék
„A Duna-parton hittõl égve,
Nem félve járt a város népe
S a fák hullaták lombukat.”
(Kannás Alajos: Hazám, 1956)

Az utcán sárga faleveleket kavar a szél, s én mint minden októberben, gyönyörködve csódálom a napsúgártól bearanyozott színes fákat és emlékezem! - Akkor is, 49 évvel ezelõtt ragyogó napsûtés volt oktober 23-án.

Reggel kilenc óra lehetett, hogy leszálltam a Kálvin téren az autóbuszról. A Múzeum- körútra siettem, hogy aznapi bevásárlásomat elkezdjem a Keravill üzletben. Kezdõ anyagbeszerzõ voltam a Radelkisz Hiradástechnikai Szövetkezetnél. Kitünõ állás volt, mert mellette elvégezhettem az esti technikumot. Esti iskólába jártam, mert nem rég szabadúltam a Fiatalkorúak Fogházából és más tanulási lehetõségem nem volt.

Egyszóval, a Múzeum körúton mentem és gyönyörködtem az õszi színekben, mikor a fákra ragasztva piros-fehér-zöld keretes plakátokra lettem figyelmes, s megdöbbentem mikor olvastam: lehetséges lenne, a diákság követelései 16 pontban, itt az utcán? Hallottunk már az Irodalmi Újság forradalmi hangú cíkkeirõl, a Mûegyetemen tartott gyûlésrõl, de itt a pontok követeléseit olvasni, megrázó élmény volt akkor.
Az üzletbe érve az eredeti vásárlásom mellett, kötözõ, elektromos zsinórokat is kértem, piros, fehér, zöldet, hogy kokárdát készitsek belõle. Itt tudtam meg, hogy a Petõfi szobornál az egyetemisták tüntetést szerveznek és Sinkovits Imre szavalni fog. A Ferenciek terén felhívtam az udvarlómat, késõbbi férjemet, hogy mi készül a városban. õ lebeszélt arról, hogy odamenjek, ”ki tudja hová fajulhat” felkiáltással.

Visszatérve az iródába azzal fogadtak, hogy a Bem szobornál is lesz tüntetés három órakor. Mire odaértünk, már hatalmas tömeg gyûlt üssze. Bessenyei Ferenc színmûvész szavalta a Nemzeti Dalt és a Szózatot. A szobor mögötti kaszárnya ablakából a katónák magyar zászlót lengettek ki, de már a lyukas zászlót.

Akkor realizáltam, hogy ez a tüntetés nem mindennapi lesz...

NEM MINDENNAPI TÜNTETÉS
Aztán a tömeg elindult a Margit hídon a Parlamenthez, addigra már a munkások is csatlakoztak a tüntetõkhöz. Száz és százezer ember ment a.hídon, köztük menve, a Himnuszt énekelve értettem meg, hogy egy történelmi pillanatnak vagyok a tanúja és ezért a pillanatért érdemes volt élni!

Mire a parlamenthez értünk a tömeg még nagyobbra nõtt. Sok órás várakozás után, teljesen besõtédetett és valaki újságból fáklyát gyújtott, majd a többiek is követték . Száz és ezer fáklyás magyar állt a sötétben , és Nagy Imrét követelte, hogy megjelenjen.

Végre Nagy Imre kijött a Parlament erkélyére, és így kezdte beszédét: Elvtársak! A tömegben hangos morgás volt rá a válasz!

Majd beszédével csillapitani akarta az embereket (menjenek haza békében stb.) de a kedélyeket ez nem nyugtatta meg. A tömeg két csoportra oszlott: volt, aki a Bródy Sándor utcába ment a Rádióhoz, mások a Hõsök terére ledöntni a Sztálin szobrot. Mi a Rádióhoz mentünk; már a Múzem körúton nagy tömeg fogadott. A végén, a Múzem kertben álltunk meg és vártuk a diákokat, hogy sikerül-e bemondani a 16 PONTOT A RÁDIÓBA?

MELEGEBB LETT A HELYZET
Elmúlt már talán 11 óra is, mikor az elsõ lõvéseket meghallottuk, majd egy egész sorozatot. Egyre „melegebb” lett a helyzet, a Múzeum kertben az embereken pánik tört ki, hiszen a fegyvertelen diákokra lõnek az ÁVÓ-sok (egy montreali ismerõsömnek a feleségét is itt lõtték le). A hazafias lelkesedésnek máris áldozatai vannak. Váratlanúl, a Múzeum körútra teherautókkal katonák érkeztek, fegyvereket hoztak a felkelõknek! Leírhatatlan volt a reakció, többen sírtak! ”A katonaság mellettünk van, hihetetlen!”
A tûzharc viszont erõsödött és a tömeg szaladni kezdett a Múzeum-kert távoli sarkába.

Alig vettük észre, hogy átáztunk a hideg õszi esõben, mely már órák óta szemergélt...

Úgy döntöttünk, hogy a Múzeum kávéházba megyünk egy kávéra, mert egész nap alig ettünk és halálos fáradtak is voltunk. A kávéház zsufolva volt. Itt láttam utoljára Szabó Sándor színmûvészt, aki szintén kávézott. Mi is állva ittuk meg kávénkat. A villamosok már rég nem jártak, ideje volt hazagyalogolni.

Mégegyszer körülnéztem a feldúlt Múzem-körúton és valahogy úgy tûnt, hogy évek teltek el reggel óta, mikor az õszi színeket csodáltam!

Azóta, minden oktoberben erre a napra emlékezem, mikor a természet újra felölti színes köntõsét. Egy napra, ami megváltozatta a történelmet és mindannyiunk életét !


Bencsica Klára
Montréálban él, négy gyermek anyja és négy unokának Nagyija. Ír a helyi Magyar Krónikának és a torontói Magyarságnak.