print version
Koller Levente
„Csillag Esik, Föld Reng, Jött Éve Csodáknak”
“Star fell, the earth shook, came the year of miracles...” – János Arany

January 1956 Budapest was shaken by an earthquake.

In October 1956 the whole world was...!

Távoli és közelebbi elõzmények
Apám, Kõbányán, az utcai villanylámpa alatt tanulva szerezte meg érettségijét és orvosi diplomáját. Vasmunkás családba született. Nyolcan voltak testvérek.

1942-ben a Szent István Kórházból, Dr. Koller Lajos, adjunktus, a Budapesti Rendõr Fõkapitányság Ambulanciájára ment dolgozni, mint civil bõrgyógyász.

A proklamáció napján (1944. szeptember 15.) vendégeit, Sz. Ágnest és férjét, Imre ‘bácsit’ lebeszélte a haza?menetelrõl. Okkal. Ott is rejtõztek hosszú idõn át a befüggönyözött cselédszobában.

Késõbb a körözés alatt álló Magyar Revíziós Liga (dir. Fall Endre) tagjainak adott lehetõséget titkos találkozásra Práter utcai lakásunkban. A Liga utolsó gyûlése is itt volt.

A háborút követõ rövid demokrácia idején Nagy Ferenchez azért ment egy rendõrtiszti delegációval, hogy rábírják a miniszterelnököt egy, a belügy által szorgalmazott törvényjavaslat ellenzésére, mely lehetõvé tette korlátlan számú „régi” tiszt elbocsátását, s ez által a rendõrség kommunista káderekkel való gyors feltöltését. Nagy Ferenc „ne izguljatok” hozzáállásával hamarosan Amerika partjai felé indult. Õk viszont maradtak a Rákosi rendszerben.

„Roosevelt a pestis helyére az ázsiai kolerát hozta be.” (Apám)

Kétszer vitte el az ÁVH, pedig ekkor már rendõrtiszti egyenruhát kellett viselnie.

A BBC, Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió a 16, 19, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon tartották a lelket a demokrácia híveiben esténként. Errõl már öt éves koromban azt is tudtam, hogy senkinek egyetlen szót sem szabad szólni. Ahogy Alfonz atya józsefvárosi, Scola Benedictina templomi énekkaráról sem.

Talán ’52-ben, Sztálin veretni kezdte orvosait, mert nem voltak képesek megfiatalítani az agg tömeggyilkost. Pesten, a Párt vezetõi pánikban voltak!

Emiatt ’53 elején a munkásszármazású, római katolikus, párton kívüli rendõrorvost hirtelen alezredessé léptették elõ a minisztertanács jóváhagyásával. (A BM problémája az volt, hogy nem volt még egy ilyen káder az egész országban. Ennek ellenére: „Miután az új orvos generációt kioktatja, állásából elbocsátandó”- olvastam a káderlapján 1957-ben.)

Apám sokat mosolygott az egészen – alezredes elvtárs lett, elvei ellenére.

Az elfogott „politikásokon” a vérvizsgálat kémcsöve felett elhúzott alkoholos vattával segített: a labor által kimutatott „tökrészeg” nagypofájú vádlott így megúszhatta a dolgot hosszabb börtönbüntetés nélkül. Egész életében tanult. Általános orvosi, bõr és nemi-beteg szakorvosi, egészségtan tanári, törvényszéki szakértõi és még fogorvosi szakképesítést is szerzett.

A budapesti fõosztályon a 24 órányi szolgálatot 48 óra szabadság követte, így október 23-án az egy éve nyitott ráckevei fogorvosi rendelõjében dolgozhatott.

A poznani eseményekrõl hallottunk valamit a nyugati adókon keresztül. A kommunista kormányokon belüli személyi változásokkal, új 5 éves tervekkel stb. igazán nem törõdtünk. Csak háború vethet véget ennek a rohadt rendszernek. Ez volt az általános vélemény családunkban és baráti körünkben.

Az Írószövetségen belüli, egyetemeken lezajló vagy ehhez hasonló eseményekrõl, politikai erõtér alakulásokról semmilyen fogalmam nem volt.

Október 23. Kedd
Én a Kõszívû ember fiairól tartandó könyvbeszámolón ügyködtem. Másnap nekem kellett a nyolcadik osztály elsõ beszámolóját elõadnom.

Suli után azonnal jegyzetelni kezdtem. A Kossuth Rádió szokásos mûsorai szolgáltak zenei háttérként. Egyszer azonban arra lettem figyelmes, hogy megszakad a mûsor és valami délutáni tüntetés engedélyérõl, megadásáról vagy visszavonásáról magyaráznak.

A mûsor megszakítását a Kossuth adó késõbb megismételte – másféle elõjellel. A belügyminiszter az engedélyt megvonta, vagy valami, így meg úgy, tüntetés stb.

Nyugtalanság és izgalom uralkodott el rajtam. Mi ez? Mi történik? Tüntetés? Írtam, de nem tudtam visszazökkenni a megszokott, hétköznapi házi feladat készítésbe.

Azután egyik-másik szomszéd is jelentkezett, csak két telefon lévén a három emeletes házban; a tanítónõt idõnként felhívta férje, az író, és izgalmas eseményekrõl beszéltek.

Késõbb a Kossuth Rádió pedig, mint sejtettük, propagandával és hazugságokkal töltötte a hallgatóság fejét. Statáriumról, fegyveres bandákról, körülzárt ellenforradalmi csoportokról szóló „híreivel” az aggodalmat növelte és a bizonytalanság érzését szította. Mindenki idegeskedni kezdett. És apám Ráckevén rendel! Pont most!

Este a Sztálin szobortól hívott az író. Félelmetes, izgalmas, hihetetlen dolgokat hallottam. Ledöntik a szobrot!? A nyüzsgés erõsödött, a lakásban is és az utcán is.

Lent, már kis csoportokban beszélgettek az emberek mindenfelé. Általános moraj töltötte meg a Práter utcát. A feszültség csaknem szikrává erõsödött.

Sötétedett, amikor puskalövéseket és géppisztolysorozatokat hallottunk messzirõl.

A telefonálók már a legmélyebb aggodalommal intették szeretteiket, hogy vigyázzanak és csak igyekezzenek haza!

Apám késõn érkezett meg a HÉV-tõl. Szinte, alighogy belépett, egy egyenruhás rendõr írásbeli, névre szóló parancsot hozott. Apámnak azonnal be kell vonulnia, – sok a sebesült.

Október 24. Szerda
Szerdán reggel hatalmas dörrenésre ébredtünk. Korán volt, készülni kezdtem, hogy menjek suliba.

Csengett a telefon. Apám hívott. Senki ne merjen kimenni, utcai harcok vannak, nincs értelme, hogy eltévedt golyótól vagy repeszdarabtól megsérüljön valaki.

Szép idõ lévén, kitártuk az ablakokat. Az utca tele volt emberekkel. Az elsõ emeleti ablakból mindent lehetett hallani. Csoportosan tárgyalták az eseményeket távoli fegyverdörgés közepette. A harci zaj az Üllõi út és Körút sarka felõl érkezett. Többnyire puska és automata kézifegyverek hangja volt, de nagyobb robbanásokat is hallottunk.

Talán tíz óra körül újabb hatalmas robbanást észleltünk az Üllõi út felõl. Egyszer csak valami tárgyat látok a levegõbõl a Práter utca közepe felé zuhanni, az emberek közé. Barátom, Ernõ hozta fel hozzánk: egy nehéz lövedék, ágyú vagy akna meleg repeszét tartottam kezemben.

A Kossuth Rádióban a nyugtalanító propagandahírek közt idõnként fegyverropogást és robbanásokat is hallottunk. Nehéz visszaemlékezni a rádiós események pontos idejére, de arra, amit késõbb a szabad Kossuth rádióból hallottuk, az emlékezetes volt: Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon. Ez igen!

A Corvin-köz irányából azért még sokáig lövöldözést hallottunk. Nap közben hatalmas zászlós tömeg vonult végig a Nagytemplom utcán és a Práter utcán. A lelkesedés mindent betöltött. Csodálatos érzés volt igazán felszabadulni! Talán ezen a napon történt, hogy zászlókat tûztek a házakra, miután ollóval kivágták a Rákosi-címert.

A harci zajok miatt készülõdni kezdtek a ház lakói. Vizet gyûjtöttünk a kádba. Aznap és a következõ napokban is, fegyveres fiatalok idõnként meglátogatták a házunkban lakó B. bácsit, nyugdíjas tanárukat. Máskor a lakásokat nézték végig, kilövõ állást keresve.

Nagyon izgultunk a forradalom sikeréért!

A telefonunkat még mindig igénybe vették a lakók egynéhányszor. Rengeteg hír és rémhír futott be és örvénylett, de tudtuk, végre szabadok vagyunk! Mámorító érzés volt.

Az utca állandóan, szinte egész nap nyüzsgött. Minden hírt meg kellett beszélni azonnal, akár igaz volt, akár nem. A harci zaj irányából pontosan tudtam, sokáig nem fogom a Práter utcai iskola belsejét látni.

Október 25. Csütörtök
Felhõs napra emlékszem. A teljes bizonytalanság érzésére. Az utca aktív volt, de már reggeltõl sorban álltak szemközti bolt elõtt. A délelõtt közepén egyszerre a sorban állók a kapualjba menekültek. Elõször a sor vége kezdte, de hamarosan mindenki eltûnt. Az utca kiürült. Teherautók moraját hallottuk a Práter utcán az Illés utca felõl.

Te jó Isten, ezek tán oroszok?

Hamarosan két teherautónyi sisakos zöld ávós – belsõ karhatalom, határõrség – haladt el ablakunk alatt. Szuronyos puskája volt mindegyiknek. Az ablakokat figyelték. Áthaladtak a Nagytemplom utca keresztezõdésén és a Futó utca felé tartottak. Ekkor viszont már nem láttuk õket, mivel egy kiugró eltakarta a kilátást a körút irányába.

Egy percen belül hosszú géppisztolysorozat hangzott fel. Hasra vágódtunk a szobában. Percekig tartó sortûz volt a felelet a teherautókból. Ezután azt hallottam, a Baross utca felé fordulva a Futó utcán át eliszkoltak. Úgy látszik, nem volt kedvük a Corvin-közt megközelíteni. Érthetõ. Szívbõl örültünk.

A Futó utcasarki több emeletes házról hiányzott a vakolat.

Ezután leszedtük a belsõ ablakokat, a szekrények mögé rejtettük õket és más holmikkal hurcolkodni kezdtünk a pincébe.

Ha jól emlékszem, ekkor jelentette be a rádió, hogy Hegedûs miniszterelnök a Varsói szerzõdés alapján segítségül hívta a Szovjetuniót. Hangulatunk a kétségbeesés szélén állott. Tudtuk, minden elveszett, talán már estére.

Talán koradélután volt, üres az utca, amikor néhány orosz pufajkát viselõ tányérsapkás, géppisztolyos, borotválatlan egyén lopakodott kapualjtól kapualjig lassan a Práter utcán végig az Illés utca irányából. A Corvin-köz felé oldalogtak. Talán ha öten lehettek. Eljutva a Nagytemplom sarkáig, határozatlanokká váltak. Egyik erre, a másik arra indult. Végre beálltak kapualjakba és vártak.

Mi csak úgy, a függöny mögül leselkedtünk és izgultunk. Vártuk a fejleményeket. Aggódtunk, hogy ezek most átveszik a környéket. Mi lesz a felkelõkkel?

Egyszerre csak kiléptek az utcára és rohanni kezdtek visszafelé, amerrõl jöttek. Óriási fegyvertelen tömeg verõdött össze minden irányból és üldözõbe vették a pufajkásokat. Honnan jött ez a tömeg? Kik hívták? Honnan tudták, hogy itt bujkál az ellenség?

Azt hallottam jóval késõbb, hogy a Pap téren az egyiket kidobták egy ablakból.

Anyám elment kenyérért, találkozott keresztapámmal. Beszélgettek a sorban, amikor egy puskalövedék becsa?pódott a falba, fölöttük. Igyekeztek is haza.

Délután az utcán az emberek közül sokan a Köztársaság tér felé indultak. A Köztársaság téren lezajlódó eseményekrõl hallottunk az utcáról, sok erõteljes fegyverdörgés közepette. Részletek híján akkor még nem tudtuk, mi is történt. Késõbb a sok zavaros hírbõl annyit hámoztunk ki, hogy a Pártház ostrom alatt volt és vége a harcnak.

Ismét tömegek vonultak keresztül a kis utcáinkon.

Estére már a függönyöket és szõnyegeket is leszedtük és eltávolítottuk, mert amennyire csak lehetett, tûzmentesíteni akartuk lakásunkat. A család minden tagját az ajtó mellé állított kis bõröndök várták, arra az eset?re, ha majd rohanni kell a pincébe. Már olyan is volt, aki az elõszobákat biztonságosabbnak gondolta alvásra.

Október 26. Péntek
Szép idõ lehetett, mert reggel a nyitott ablakon át néztük a hosszú sort a tejcsarnok elõtt. Nem tudom, mit lehetett még vásárolni a kicsi üzletben. Az utca forgalmas volt – fõleg járókelõkkel, tanácskozókkal. Idõnként egy-egy teherautó is rohant a Corvin-köz irányába véres lepedõkkel letakart rakfelülettel. Rossz volt nézni. Tudtuk, szerencsétlen sebesülteket szállítottak a klinikákra.

A készülõdés jól haladt. Minden felnõtt emlékezett az ostrom alatti teendõkre. Példás volt az együttmûködés is. Mindenki tudta, még mi, suhancok, de a gyerekek is, hogy ez nagyon komoly események sorozata.

Hallottuk, de ekkor én még nem láttam, hogy egy-két páncélos is elpusztult az Üllõi út és Nagykörút keresztezõdésénél. A Corvin-köz különleges formája kitûnõ védelmi bázist képezett. Valamit a magyar páncélosokról is beszéltek, a Kilián körüli események során, hogy pontosan mikor, nem emlékszem. „Átálltak”, ezt a kifejezést hallottuk az utcáról.

Az emeletrõl az egyik szomszéd áthívott minket, hogy nézzünk le a Nagytemplom utcába, a lakásukból. A járda szélén sokféle üvegbõl sor állott. Egy tölcsérrel, fém kannából benzint töltögettek a Molotov-koktélokba. Fiatalok, kettesével, hónaljuk alatt dugva sietve vitték az újonnan készült páncélelhárító fegyvereket a „hadszíntér” felé.

Olyan jelenetet is láttunk, hogy egy fiatal két fegyverrel jött valahonnan. Egyiket egy falhoz támasztotta és folytatta útját a Corvin-köz felé. Perceken belül egy fegyvertelen felvette és ment utána. Ki mondja hát azt, hogy ez nem a nép forradalma volt?

Késõ délelõtt, míg bámészkodtunk az ablakból, erõteljes moraj hallatszott a Práter felsõ vége felõl. A mély, összetéveszthetetlen hangot szinte érezni lehetett lábunkon keresztül. A tejcsarnok elõtti sor pillanatok alatt eltûnt. Az utca igen hirtelen üressé vált. A moraj nagyon hamar felerõsödött, talán egy-két lövés vagy rövid sorozat is elhangzott. Szinte egyszerre kapcsoltunk: ezek TANKOK! Futás a pincébe!

Rohantam az elõszobába, kabátomat és kis bõröndömet megragadtam. Az ajtó már nyitva állt, lakásunkból mindenki a lépcsõházba igyekezett. Az utolsók közt lehettem, mert szinte egyedül vágtattam le a lépcsõn, ki az udvarra, amikor egy tank elhaladt a házunk elõtt és elsütötte az ágyúját.

A hang erejét nemcsak én, de az összes utcai ablak is érezte. A fülsiketítõ zaj után sokáig hallottam a törött üvegek hullását, csörömpölését.

Ekkorra értem a pincelejárathoz és rohantam le a meredek lépcsõkön. Már mindenki ott volt. Fent a fegyverek zaja összekeveredett, félelmetes kakofóniát alkotott. Ahogyan ott álltam a falnak támaszkodva, tudtam, hogy ami most történik, az nem játék.

Az idõ múlt, a harc dúlt, füst és por ereszkedett le a pinceablakokon át, betöltve annak minden zugát. Ebédre, éhségre, szomjúságra, de még félelemre sem jutott idõnk. Csak a fiatal harcosainkért aggódtunk, imádkoztunk.

Még órákig, a közeli csatazaj megszûnése után sem mozdult senki a pincébõl. Távolról egész délután hallottunk lövéseket, sorozatokat, robbanásokat.

Végre, valamikor késõ délután B. bácsi is elõkerült. Õ volt az egyetlen, aki harmadik emeleti lakásából nézte végig az ütközetet. Ezek után mindenki megkérdõjelezte a nyugdíjas tanár ítélõképességét, pedig csak kíván?csi volt tanítványai bátorságára és sikereikre.

Ezután voltak, akik szerencsét próbáltva lakásukba merészkedtek.

Már majdnem sötétedett, amikor anyám és nõvérem is felmentek. Azzal a hírrel jöttek vissza, hogy nincs meg egyetlen ablakunk sem és kinézve ellátni a következõ utcakeresztezõdésig, a Futó utcáig. Ott roncsok tömege hever, némelyik még lángol is.

Én is felmerészkedtem. Az elõszobából belépve a félhomályba az lepett meg, hogy minden lépésem mennyire visszhangzik az utcán. Törött üvegrétegen jártam – különlegesen hangos zajt ad az üveg recsegése. Saját ablakaink üvegét tapostam és ettõl visszhangzott a Práter utca.

Kihajoltam a sötétbe. Lángokat már nem láttam, de a nagy roncshalmaz ott sötétedett az utcán torlaszként füstölve a Práterban a Futó utca sarkánál.

Saját konyhánkban vacsoráztunk, de ezután sokan inkább a pincét választották éjszakára. Mi is ott háltunk; az összes házbeli gyerekkel, egymás mellett.

Október 27. Szombat
A pincei mosókonyhában ébredtünk. Nem hallottunk lövöldözést, így felmentünk elsõ emeleti lakásunkba. A mennyezeten alulról belõtt puskalövedékek becsapódási nyomát vizsgáltam. A lövedékek roncsait megke?restem. Az üvegcserepeket nagy munkával összesöpörtük. Amennyire csak lehetett, az ablakkeretekbõl is eltávolítottuk a szilánkokat.

Az utcán tömeg kavargott.

Mivel mi is nagyon kíváncsiak voltunk a Futó utcai roncsokra, lementünk az utcára. Lassan haladtunk a harc színhelye felé. A fekete roncsok elõször eléggé zûrzavaros benyomást keltettek, de ahogy közeledtem, határozott alakot öltöttek. Négy teherautó és két vontatott ágyú kiégett, robbanástól eltorzított fekete formái között halott orosz katonák sokasága feküdt szétszóródva. Legtöbbjük részben korommá égett. A teherautókban ugyanis a tüzérekkel együtt lõszert is szállítottak.

Rengeteg fekete sisakban fekete koponyás, kormos csontokká redukálódott emberi maradékot láttam. Úgy tûnt, hogy derékon alul nem éghetett erõsen a tûz, mivel sok holttestnek csak a felsõ része volt megkárosulva.

Lépkedtünk a halottak között.

Az elpusztított kocsisor legelsõ jármûve egy páncélautó volt. Ez a ház sarkának ütközött és ott kiégett. Hihetetlenül forró tûz keletkezhetett; sarkából olvadt acél csepegett, amely két arasznál is nagyobb átmérõjû fémszínû tócsát alkotott. A lövegek számára csomagolt makaróni kinézetû, barna nitro-cellulóz rudacskák szerteszét szóródtak csomagjaikból. Szedtünk is belõlük.

Akik látták, azt meséltek, hogy két tank vezette a teherautó konvojt. Mihelyt elhagyták a Práter és Futó utca sarkát, támadás érte õket. Hogy mi lett velük, azt nem tudom. A csata után a felkelõk állítólag két sértetlen ágyút elvontattak a Corvin-köz felé. Itt sok szerencsétlen fiatal orosznak kellett meghalnia a szovjet birodalom fenntartása érdekében.

Ez szomorú látvány volt, de tudtuk, hogy a forradalmárok gyõztek. Egy amatõr gyalogság legyõzte a nagyhatalom páncélosait, tüzéreit! Talán mégis véget lehet vetni a kommunizmusnak?

Lakásunkba visszatérve nem vettük elõ az elrejtett belsõ ablakokat, hanem csomagolópapírt ragasztottunk a keretekbe. A lakás így is lakhatóvá vált.

Egyáltalán nem voltunk megbizonyosodva arról, hogy nem kell-e még a pincébe rohannunk. Jobb, ha várunk..

Október 28. Vasárnap
A forradalom gyõzött! Piros-fehér-zöld karszalagos járõrök járõröztek mentek itt is, ott is. Fegyveres polgár, rendõr és katona sétáltak együtt. Az új Nemzetõrök !

Nem vagyok teljesen biztos, hogy mikor, de két sebesült orosz katonát is találtak a Práter és Nagytemplom utca sarkán, a fatelepen. A Futó utcai harcok túlélõi voltak. A nép két kerékpárra segítette a katonákat, és végigtolták õket a Nagytemplom utcán az Üllõi út irányában. A sokaság követte, mindenki segíteni akart a biciklik tolásában. A Kilián laktanya volt a cél, hogy ott a magyar katonáknak és a felkelõknek adják át a két kopasz fiatal „hadifoglyot”. Mindenki büszke volt az emberséges bánásmódra.

Faluról élelmiszert hoztak a gazdák és osztogatták az utcán. Ilyet sem tapasztaltam azelõtt.

Végre apám is hazajött. Megmutatta új nemzetõr-igazolványát. Érdekes történeteket mesélt a fõosztályon lejátszódott eseményekrõl. Sok szerencsétlen polgári sebesültet kezelt – utcai járókelõket, a sorban állás áldozatait stb.

Kopácsi Sándor rendõrfõparancsnok állást foglalt a felkelõk mellett. Ez, a rendõrök és ÁVH-sok közötti belsõ konfliktust hozott létre az épületben.

A felsõ két emelet az ÁVH-soké volt. A rendõrség vezetõi attól tartottak, hogy puccsot kísérelnek meg. Hogy ezt megelõzzék, kerekes géppuskákat helyeztek el minden emeleten, a lépcsõház irányába becélozva. Az õrség 24 órán keresztül vigyázott. A rendõrök éjszaka készenlétben, asztalokon, fegyveresen aludtak. Csak napokkal késõbb jöttek rá, hogy az ÁVH-sok otthagyták egyenruháikat és elpárologtak az épületbõl.

Apámmal lementünk a Futó utcai roncsok közé. Alaposan végignéztünk mindent.

Apám azt ajánlotta, menjünk át Budára az asszisztensének lakásába pár napra, mert a Corvin-köz esetleg megint harctérré válhat. Kocsit szerzett, abba szálltunk be mindannyian. Õ elöl, a vezetõ mellett ült. Nemzetõr igazolványa átsegített az ellenõrzõ pontokon.

A csaták után ekkor láttam az Üllõi út és Nagykörút sarkát elõször. Felismerhetetlen volt. A felrobbant tankok, roncsok, romok, megcsonkított épületek hihetetlenül heves csatákról tanúskodtak. Orosz halottak feküdtek mindenhol. Szörnyû látvány volt.

Különleges érzés volt a nemzetõrök által igazoltatva lenni. Ezek nem az elnyomókat képviselik, hanem a népet! A szabad magyar népet! Végre!

Kevesebb, mint egy hetet töltöttünk Budán.

Mire visszatértünk a Józsefvárosba, a halottakat már nem láttam. A romokat annál inkább. Viszont béke volt, új magyar kormány vezette az országot és reménykedtünk, hogy minden jó irányban halad ezentúl.

Sajnos a jó híreket rosszak váltották fel.

Apám teljesen fel volt háborodva Eisenhower Titónak küldött táviratának szövegen, amit a Szabad Európa Rádióban olvastak fel. Szerinte ezzel „mindennek vége van”. Eisenhower semmitmondó szövege szinte akcióra késztette a szovjeteket az új szabad Magyar kormány ellen.

November harmadikán elsõ alkalommal aludtunk papír-ablakos lakásunkban a harcok óta. A kis bõröndöket, csomagokat azért az elõszobában tartottuk az ajtónál. Mit lehet tudni?

Nov. 4. Vasárnap
Másnap szürkületkor hatalmas dörrenésre ébredtünk. A ház szinte megremegett. Apám azonnal utasított, öltözni és a pincébe! A robbanások ismétlõdtek. Percek alatt lent voltunk.

Nemsokára minden lakó itt volt. Ijedtség, félelem uralkodott, a lakók izgatottan beszélgettek. A lépcsõ alatti kis központi helyiségben padokra gyûltek a gyerekek, és én meséltem nekik. A robbanások egyre gyakoribbá váltak. A háborút járt tapasztaltak azt mondták, nehéztüzérség.

B. bácsi is a pincében volt. Egyszer két fiatal felkelõ jött le a pincébe néhány percre. Kértek valamit? Nem tudom. A lakók már csak saját biztonságukkal törõdtek.

Ahogy növekedett a robbanások száma, úgy csendesedett el mindenki. Voltak, akik a rózsafüzért morzsolták. Meséimet abba kellett hagynom, mert már minden szavamba beledördültek a hatalmas robbanások. Apám a folyosó egyik védett sarkába helyezte a családot.

Hallatszott a cserepek hullása. Néha fémes hangot véltünk hallani a becsapódások zajában. És hullott a rom. A por és a gránátok füstje betöltötte a pincét.

Egyik-másik lakó sápadt volt. Egy-kettõnek remegett az arca. Senki sem beszélt. Imádkoztunk.

Több órás nehéztüzérségi pergõtûzön estünk át.

A robbanások száma lassan ritkult. A hernyótalpak csikorgása és kipufogógázok felhõi töltötték be a pince folyosóját. Ez így ment órákig.

Egyszer csak oroszok jöttek az udvarba és két orosz katona lemerészkedett a pincébe. Látva a lakókat, lassan kicurikkoltak a pincébõl és az udvaron át a házból. Egy házbeli, valamilyen egyenruhás lakó rokona, szinte örült, hogy láthatja õket.

Valaki elõvett egy rádiót. Most már hallani lehetett a segélykiáltás minden kétségbe ejtõ szavát. Az emberek az ENSZ csapatokról kezdtek beszélni. Hamarosan kell, hogy jöjjenek! Apám csak annyit mondott: „Ne hidd el, nem jönnek. Senki sem fog jönni”. Mintha villám sújtott volna, mert tudtam, hogy a kommunisták visszajönnek.

November negyedikén ismét a pincében háltunk. És még néhány napig. Ötödike után nem hallottunk lövöldözést. Tudtuk, ezzel vége az ellenállásnak és napsugaras szabadságunknak.

Utóhang
Amikor felmentünk a lakásunkba, hogy a papírok nélküli ablakkereteken át kinézzünk, szovjet tankok álltak a Nagytemplom utca és Práter utca sarkán. Szintúgy a legtöbb sarkon. Hetekig.

A Tömõ utcában, közel a Nagytemplomhoz, akkora bombakráter keletkezett, hogy szennycsatorna csordogált a mélyében. Ennek repülõbõl kellett jönnie.

A megmentett ablakokat lassan visszatettük a keretekbe. Tudtuk, hogy sötét idõk jönnek. A hírek szomorúak voltak. Magyarok tízezrei érkezetek Ausztriába. Üzeneteiket közvetítette a Szabad Európa. Apám az ország elvérzésérõl beszélt.

Anyám, testvéreimmel születésnapján, december 10-én lépte át a határt. Az volt a terv, hogy majd utánuk megyünk, ha megérkeztek anyám Amerikában élõ nõvéréhez és húgához.

Valahol, úgy a legmélyebben azt sejtettem, ebbõl nem lesz semmi.

Valamikor volt még egy meghirdetett csendes tüntetés. Senki sem volt az utcákon. Senki. Órákig. Ez volt az utolsó sóhaj, amit az egységes nemzet kiadott.

Statárium volt és kijárási tilalom. Unokatestvéremet is letartóztatták. Valamikor egy sztrájk is volt.

A kapualjban fekvõ, fel nem robbant hatalmas aknát és az utcai roncsokat eltisztították.

Másik iskolába osztották be a Práterosokat. Elégettük orosz tankönyveinket. Svéd reggelit kaptunk. Kakaót és valami csodálatosan finom kalácsot a legfinomabb húskonzervvel.

Tavasszal apám nyugdíját kérvényezte. Sikeres volt.

A MUK (Márciusban Újra Kezdjük) idején lesipuskásokkal tele volt minden tetõ. Feleslegesen. Addigra Kádár már vezényelte az „új hazafiasságot” és az „ellenforradalom” elleni küzdelmet.

T. Zoli bácsit, apám barátját, kidobták állásából, mert a dolgozók a munkástanácsba választották. Idõs volt. Más állást nem kapott. Nyomorgott még nyugdíj után is.

A forradalom után menetem elsõ gimnáziumba. Ismerõsöm, egy Antal nevû srác öngyilkos lett. Isten nyugosztalja.

Létrejött a KISZ. A Kommunista Ifjúsági Szövetség. Osztályunkból csak ketten léptek be. Az egyik igazi vona?las, Komszomolban hívõ család sarja. A másik most filmes Amerikában.

B. Zoltánt, egy fiatal papot, kémkedésért csukták le ’58-ban, mert újságból kivágott cikkeket küldött barátjának Rómába. A fiatalokkal való foglalkozás életveszélyessé vált mindenkinek, aki nem a KISZ-nek dolgozott. A legsötétebb idõket éltük.

Harmadikban egyre többen léptek be a KISZ-be. Egyik osztálytársam, aki sokat vacillált azon, hogy mit tegyen, végül is belépett. Késõbb öngyilkos lett. Isten nyugosztalja.

Érettségire már csak ketten maradtunk „párton kívüliek”. Érettségi után, szétszéledés elõtt még néhányan ígértük egymásnak, hogy nem felejtkezünk el hazánk szerencsétlen sorsáról, az elvesztett területekrõl és a szabadságról.

Ezután a családon és az elõbb említett baráti körön kívül senki sem beszélt ’56-ról, politikáról, magyar sorsról. Kádár a „gulyáskommunizmus” tervein dolgozott, végig erõsködve az „ellenforradalom” elleni harcon és annak „bûnein”. Egymás között már csak anyagiakról beszéltek az emberek. Vagy sportról.

A Rákosi-féle gumibotos hittérítést egy sokkal veszedelmesebb, nyilvános „gyónáson”, ill. „bûnbánaton” alapuló öncenzúrázó enyhülés helyettesítette fokozatosan. A népnek egy teljes, állandó, mindenre kiterjedõ agymosáson és politikai kábítószer-kúrán kellett átesnie. Évtizedekig. E kúrát az életszínvonal javulással támasztotta alá Kádár. Kölcsönökbõl.

A szisztematikus hazugságokkal, vagy a még rosszabb, fél-igazságokkal a nemzet lelkének abszolút korrupcióját érték el. Magyarjaink abortusszal biztosították, hogy lesz új hûtõszekrény vagy Trabant.

Balkanizálódás – kívül és belül. Hálát kellett éreznünk, hogy ha valami kis engedményt adott a kormány, a köszönjük, hogy nem ütnek elve alapján. Kádár propagandája abszolút volt.

1956 hõsi forradalma az ország lakossága számára többé nem létezett. Egyetemi éveim alatt egy szót sem hallottam senkitõl ilyen témáról. Lassan hamis történelmet írtak róla, amivel szintén nem törõdött senki. Miért emlékezzen a nemzet egy ilyen fájó sebre? Sajnos, volt már abból elég. A minden áron feledni akarás korszakát éltük.

1963-ban B. Zoltánt, a fiatal papot kiengedték. Fehér hajjal.

1964-ben a csodával határos módon turista útlevelet kaptam a New York-i Világkiállításra és anyámhoz. Apám 1977 nyarán jobblétre szenderült. Talán háromszázan voltak a temetésén. Isten áldja porait!

Õ mondott valamit, még a pergõtûz alatt, ami évtizedekig rezonált bennem:
„Magyarország beírta nevét a történelembe.”

A NATO-ba való felvétel ünnepén Washingtonban, Bonior amerikai képviselõ így nyilatkozott:

„We remember the heroic young freedom fighters of Budapest.”

A magyar fiatalok nem áldozták fel életüket ok nélkül. Adja Isten, hogy ez így is legyen!

ISTEN ÁLDJA ÖNFELÁLDOZÁSUKAT!


Koller Levente
1943-ban született Budapesten. A Práter utcai iskolába járt, 1956-ban nyolcadik osztályos volt. A forradalmi napokat családjával a Práter utcai lakásukban töltötte. 1957-ben édesanyja Levente két testvérével megérkezett az Egyesült Államokban élõ nõvéréhez. A Vörösmarty Gimnázium befejezése után az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. 1964 óta Koller Levente is az Egyesült Államokban él. Két évig szolgált sorozott katonaként az amerikai hadseregben. Szakmai tanulmányait a New York Egyetemen folytatta. Egész pályafutása alatt mûanyag kutatóként dolgozott. Laboratórium vezetõ volt, valamint igazgatósági tagja volt a Mûanyagkutatók Társaságának és az Anyagok Megmunkálási Módszereit Fejlesztõ Társaságnak. Technikai szakkönyvek fejezetei és néhány amerikai szabadalom viseli nevét. 2003-as nyugdíjba vonulása óta újabb szabadalmi beadványokon dolgozik. Jelenleg a Magyar Baráti Közösség Tanácsosa.