ifj. Kõrössy János
Erõszak és tolerencia
Budapesten születtem és nevelkedtem. Az 1956-os forradalom idején a XI. kerületben éltem, Buda lágymányosi részében. Akkoriban tizennégy éves voltam, és a Móricz Zsigmond tértõl nem messze jártam általános iskolába.

A forradalom elsõ óráiban és napjaiban az élet a megszokott medrében folyt, én tizennégy évesen a történésekbõl nem sokat érzékeltem. Minden vagy szinte majdnem minden esemény a Duna másik partján zajlott. Aztán egyszer csak szárnyra kaptak a a híresztelések a tüntetésekrõl, a rádió elfoglalásáról, és a nyilvánvalóan erõszakos
cselekedetekrõl is. Az édesanyám erre az anyai szeretet és féltés megnyilvánulásával reagált: nem járhattam ki és szinte egyáltalán nem csatlakozhattam az emberekhez, akik az utcán nap mint nap megtárgyalták az eseményeket. Kis idõ múlva azonban megváltozott a helyzet, és a családom is átérezte az új és üdvözölt szabadság állapotát, és osztotta a reményt és várakozást, ami akkoriban az egész várost jellemezte.

A legtávolabbi emlékeim arról szólnak, hogy megyünk a Móricz Zsigmond téren és nézzük a barikádokat, amelyeket felszedett utcakõbõl építettek, és ebben mi is segítettünk egy kicsit. Láttuk továbbá a felfordított villamosokat, a legkülönfélébb jármûveket, amelyeket egymásra halmoztak, hogy elállják a az öt fõ útvonalat, hisz ezek keresztezõdése volt tulajdonképpen a tér. Az emberek körbesétáltak és
megbeszélték az aznap történteket. Úgy tûnt, mintha mindenki ismert volna mindenkit. Sok fiatal és idõsebb ember volt a barikádokon, az épületek közepében, melyeket nagykaliberû fegyverek rongáltak meg. Emlékszem, hogy betört kirakatüvegû üzletek mellett mentünk el. Csodálkoztam, hogy a kirakatokban levõ áru mind a helyén maradt, senki sem vitt el semmit. Egy kirakat közepén egy elég nagy, nyitott tetejû fadoboz volt. Soha nem fogom elfelejteni, a felirat elmagyarázta, miszerint forradalmunk
szellemisége lehetõvé teszi, hogy nyilvánosan gyûjtsünk pénzt a titkosrendõrség brutalitását túlélõ áldozatok megsegítésére.A doboz teli-tele volt pénzzel!

Különös idõk voltak azok. Az elképzelhetetlen erõszak ideje volt, amikor az ország megszállói félresöpörtek minden emberi értelmet. Másrészt a tolerancia és a
majdnem békés együttélés ideje is volt, a bizonytalanság és a homályos kilátások, elvárások árnyékában. Emlékszem, hogy a barátaimmal, körülbelül öten-hatan lehettünk, csavarogtunk a környéken, ahol laktunk, és az egyik mellékutcában észrevettünk egy orosz tankot. A tank fõ fegyvere fel volt emelve, és nem tûnt fenyegetõnek, a fedélzeti lejárók nyitva voltak, és a legénység a fedélzeten ülve
beszélgetett, pihent. Mi sem természetesebb, hogy mi fiúk odamentünk és szóba elegyedtünk a barátságos kinézetû katonákkal. A kommunista rezsim egyik elõnye volt, hogy az iskolában mindnyájan tanultunk oroszul. Kiderült, hogy a katonák cigarettát akartak. Páran közülünk hazaszaladtak és hoztak. Jutalomképpen a katonák
megengedték, hogy a nyitott fedélzeti lejárón keresztül szemügyre vegyük a tank belsejét. Nem éreztem én akkor se félelmet, se aggodalmat.

Komorabb napok
Az élményeim maradék részét a kései októbert követõ sokkal komorabb napok alkotják. Apámat akkor már napok óta nem láttam, és az anyám, bár aggódott érte és féltette, furcsamód nem adott az eltûnésére semmilyen magyarázatot. Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy az elsõ szobánkban apám és még két másik férfi van. Az egyik férfi megsebesült, és az anyám kötözte a karját és a vállát. Senki nem magyarázott
nekem semmit, de akkor arra már nem is volt szükség. Végül megengedték nekem, hogy a nagybátyámmal napközben bemenjek a városba. Akkor láttam az orosz tankok vonulását végig a Bartók Béla úton. Egy kapualjba behúzódva néztük, ahogy egy tank elgördül mellettünk, és a páncéltornyát forgatja, majd közvetlen közelrõl tüzet nyit
a Lágymányosi and Bartók Béla út sarkán levõ vendéglõ falára. Volt ugyanis azon
a falon egy nagy piros jel, amirõl a lövész azt gondolhatta, hogy szovjetellenes propaganda, pedig az csak a vendéglõben fellépõ zenekart hirdette. Nem is merek belegondolni, hogy ez az értelmetlen cselekedet hány áldozatot követelt, és mindezt
a másodperc törtrészében. Ahogy továbbmentünk, még egyszer találkoztunk orosz páncélkocsikkal. Én biztonságban éreztem magam egy közeli bérház vastag faajtaja mögött, a nagybátyám azonban berántott az elõtérbe és tovább a lépcsõházba.
Míg vártuk, hogy a tankok elhaladjanak, már hallottuk is a gépfegyver ropogását, és láttuk ahogy a faszilánkok röpködtek, a golyózápor ugyanis darabokra szaggatta a faajtót. Több mint valószínû, hogy ma nem írnám ezeket a sorokat, ha az ajtó mögött maradtam volna. Ezzel azonban még nem volt vége a veszélynek. Amint áthaladtunk
a Villányi út és a Móricz Zsigmond tér keresztezõdésén, a keresztezõdés közepén állt egy orosz tank. Elhaladtunk mellettte, és már majdnem átértünk az utca túloldalára, amikor a tank tüzet nyitott egy lakóházra, amely körülbelül másfél kilométerre lehetett lejjebb a Villányi úton. A ház oldalát eltalálta a lövedék, és láttuk a gomolygó füstöt és
a szállongó vakolatot. Az utcán tartózkodó járókelók megdöbbenése és ijedelme - magunkat is beleértve-volt a legkisebb baj, összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a házban okozott kár és a valószínûleg bent lévõ emberek sebesülése.

A menekülés
Novemberbõl december lett, és többségünkön a tehetetlenség érzése lett úrrá. A nemzet mint már annyiszor, magára maradt a világban. A menekülés gondolata és vágya valósággá vált, és december elején a családunk elindult nyugatra.Vonatra szálltunk, majd az osztrák határtól körülbelül húsz kilométerre gyalog folytattuk utunkat. Egy csendes fenyõerdõn keresztül gyalogoltunk egész éjszaka a mély hóban. Idõnként megijesztett egy-egy járõrözõ páncélkocsi. Így értünk az erdõ szélére. A tisztás
távolabbi részén egy nagy csoport embert láttunk, és a hajnali szellõ vöröskeresztes zászlókat lengetett. Biztonságban voltunk. Ahogy közelebb értünk a kiabáló és integetõ tömeghez és kivehetõvé váltak a szavak, emlékszem, egy gondolat futott át az agyamon. Nem értettem, mit beszéltek. Akkor tudatosítottam, hogy idegen országba érkeztünk, ahol más nyelven beszélnek, ahol senkit sem ismerek, és hogy ez egy
ideig még így is marad. Hirtelen egyedül éreztem magam, megrémültem és haza akartam menni. De nem mentünk haza, hanem tovább nyugat felé, és néhány menekülttábor után, ahol szívesen láttak bennünket, végül megérkeztünk az Egyesült Államokba.... Történt mindez ötven évvel ezelõtt.

Nekem mint fiatalembernek aránylag könnyen sikerult beilleszkedni az amerikai életvitelbe, bár néha voltak nehéz idõszakok. Az elkövetkezõ években a nyelv elsajátítása és megszakított tanulmányaim folytatása voltak az elsõ helyen az életemben. Késõbb az Egyesült Államok Haditengerészetében szolgáltam. Amerikai állampolgár lettem, az emberi jogok, szabadságjogok, alkotmányos jogok,
a szólás-és vallásszabadság elkötelezett híve. Mind-mind olyan kérdések, amelyek megoldása oly sok idõt és erõfeszítést kíván mai társadalmunkban. Láttam sajnálatos példáit is annak, mi történhet, amikor ezekhez az alapvetõ emberi jogokhoz nem társul felelõsségérzet.

Zárszó
Véleményem szerint az 1956-os forradalom egy nemzet vágyának végsõ kitörése volt, annak a vágynak, hogy az említett jogokat a mindennapi életben lehesen gyakorolni. Az akkori társadalmi rendszer évtizedeken keresztül nem tudatosította és nem tudta helyesen kezelni ezeket az alapvetõ emberi igényeket, és ez a végsõ kitöréshez vezetett : erõszakhoz. A forradalom igazi hõsei azok a férfiak és nõk voltak, akik mutatták az utat a többieknek, hogy hogyan kell cselekedni. És micsoda nagyszerû cselekvés volt ez!
Az egész nemzet szellemisége egy vasökölbe tömörült, oly módon, amelyet csak ritkán lehet látni, kevésszer tapasztalható a történelemben, és amely a forradalom vezetõ ereje volt. A forradalom történelmi üzenete világos és érthetõ. Bármely uralmon lévõ rendszer, amely folyamatosan elnyomja és fékezi az Isten által adott emberi jogokat, elõbb vagy utóbb megbukik. Úgy, ahogy ez Magyarországon is történt. Büszke vagyok
arra, hogy magyarnak vallhatom magam, és hátralevõ életemben mindig is büszke leszek arra, hogy olyan nemzet fia vagyok, amely ilyen bátorságot, elszántságot tanusított, és ilyen erõs akarattal küzdött a szabadsága kivívásáért.

Bár 1956-os távozásom óta nem tértem vissza Magyarországra, a szívemben és a lelkemben magyar maradtam. Folyékonyan beszélek, írok és olvasok magyarul, és könyvtáramban számos magyar könyv található. Feleségem, Ildikó Erdélybõl
származik, és gyerekeinkkel együtt õrizzük értékes örökségünket. Tevékenykedem a clevelandi magyar közösségben és a Szent Imre-templom mellett mûködõ magyar egyházközségünkben. Két magyar szervezet elnöke vagyok, éspedig a Magyar
Harcosok Bajtársi Körének és az Egyesült Magyar Egyleteknek. Ildikó a clevelandi Magyar Klub elnöke. Sok idõt fordítunk örökségünk fenntartására és továbbadására, kultúránk és nyelvünk ápolására. Clevelandben az Egyesült Magyar Egyletek már harmincöt-negyven éve minden évben megemlékezik az 1956-os forradalomról. Elnökként jelenleg is dolgozom az ezévei, 50. évforduló megszervezésén.


ifj. Kõrössy János
Tervezési igazgatóként dologozik egy gépgyárban. A Magyar Harcosok Bajtársi Körének clevelandi csoportjának elnöke. Elnöke továbbá az Egyesült Magyar Egyletnek, mely magába foglal több clevelandi magyar egyházközséget és szervezetet. Jelenleg családjával együtt Kirtland Hills-ben, Ohio-ban lakik.