print version
Laping Ferenc
Sírfelirat a Hõsöknek*
1956 õszén egy Duna-menti kis nemzet férfijai, asszonyai és gyermekei szinte egyt õl egyig fellázadtak és harcoltak egy lélegzetvételnyi szabadságért.
Ez a történet err õl a küzdelemr õl szól. De nem ez az igazi történet. Sem szóban, sem írásban nem lehet visszaadni azt, ami valójában történt. A magyar felkelés története vérrel íródott.

Ernõ
A magyar forradalom harcai 1956. október 23-án kezd õdtek. El õz õ nap Ern õ, a 22 éves diák egy hajnali kett õig tartó gy õlésen vett részt a Budapesti M õszaki Egyetem el õadótermében. A gy õlés célja egy utcai tüntetés megszervezése volt, hogy állami reformokat követeljenek az elnyomás enyhítésére. Elvégre, érveltek a diákok, a lengyelek – félreállítva kormányuk keményvonalas tagjait – nemrégiben bizonyos fokú liberalizációt vívtak ki. Sztálin halott volt. Nem Nyikita Hruscsov, a robosztus bányász fia volt az, aki maga is könnyített saját népének béklyóin? Nem õ volt az, aki elítélte Berija titkos rend õrségének túlkapásait?

A szónokok egyike, egy alezredes, az egyetem katonai oktatója figyelmeztette a hallgatókat, hogy a hadsereg általános parancsot kapott a tüntet õk megfékezésére.

Október 23-án délután kett õkor kezd õdött a tüntetés, ahol Ern õ és társai is jelen voltak az 1848-as forradalomban a magyarok oldalán harcoló Bem József lengyel tábornok tiszteletére állított szobornál. De a fiatalok nem sokáig id õztek ott.

Tisztelettel adóztak Bem h õsiessége el õtt, és szolidaritásukat fejezték ki a lengyel nép szabadságmozgalma iránt. Azután csendben a Parlamenthez vonultak.

Délután fél hatkor a budapesti rádió tudósított az eseményekr õl. Ezután jött egy jelent õs engedmény, egy szalmaszál, amibe bele lehetett kapaszkodni. Eleinte a belügyminisztérium, keményen ellenezve minden, a népet érint õ megmozdulást, betiltotta az összes demonstrációt, de most a kommunista párt politikai hivatala megváltoztatta a döntést.

Növekv õ tömeg
El õször csak néhány ezren voltak, de csatlakoztak fiatal munkások, járókel õk, sof õrök, katonák, öregek, és középiskolások. A hatalmas tömeg több tízezresre gyarapodott. Az utcák jelszavaktól zengtek: ’Kossuth népe, meneteljünk el õre kéz a kézben!’, ’Új vezetést akarunk - Nagy Imrében bízunk!’. Visszhangoznak a kiáltások, nemzeti zászlók lobognak a leveg õben, az ablakok nyitva. Budapest utcáin új szelek fújtak, nagyobb szabadságot hordozva.

Az éneklést követ õen a tömeg kiabálni kezdett. Kommunista jelképekt õl megfosztott zászlók lobogtak a h õvös szélben. Magyar katonai csapatok figyelték a tüntetést, el õször nyugtalankodva, majd helyeselve. Spontán módon, minden felhajtás nélkül a tömeg hirtelen megindult a rádió felé, hogy megpróbálja követeléseit bemondatni.

Ekkor fordult át az élénk, de viszonylag visszafogott tiltakozás elkeseredett lázadásba.

Körülbelül két óra telt el, mióta a küldöttség elindult a rádió épületébe. Ern õ és a tömeg aggódni kezdett. Valaki felkiáltott, „Menjünk!” A többiek átvették a kiáltást. Lassan, kérlelhetetlenül a tömeg a rádió felé nyomult.

Ott - emlékszik Ern õ -, rossz híreket kaptunk: küldöttségünket letartóztatta és fogva tartotta az ÁVO. Csak egy dolgot tehettünk: ki kellett szabadítani barátainkat. Tudtuk, mit tennének velük, már annyi embert megkínoztak és megöltek. Támadást indítottunk az épület ellen.

Eközben egy másik diákcsoport a kommunista újság székhelyére ment, és meggy õzték a nyomdászokat, hogy nyomtassanak forradalmi röplapokat. Amikor az újság vezet õi megérkeztek, hogy megnézzék, mi folyik a nyomdában, a diákok tüzet nyitottak az autójukra. De visszatérve a rádióhoz: a rend õrség úgy tartotta távol az épülett õl a diákok rohamát, hogy vadul belel õtt a fegyvertelen tömegbe. Ez volt a forradalom els õ véráldozata. Az áldozati oltár a véleménynyilvánítás szabadsága volt.

Feri
A forradalomról szóló, els õ kézb õl származó legelevenebb és legrészletesebb beszámolók egyike Ferié, aki a budai Ganz-gyárban dolgozott, amikor a f õvárosban az elégedetlenség els õ morajai hallatszottak.

Hatezer munkás lehetett az üzemben - emlékszik vissza Feri. - Kommunisták és nem-kommunisták egyaránt. Ami engem illet, nappal a megélhetésemért dolgoztam, éjszaka pedig m õszaki iskolába jártam, tanulni akartam valamit. Soha nem csatlakoztam egyetlen kommunista szervezethez sem, ezért három évet munkatáborban töltöttem.

Jó néhány nappal a harcok kitörése el õtt a gyári munkások nyugtalanok voltak. Sokan morogtak az alacsony fizetések, a bürokrácia és az általános szabadságjogok korlátozása miatt. Egyszer õen nem tetszett nekik az, ahogy a kormány az országot irányította. Mindenkit folyamatosan megfigyelés alatt tartottak. Naponta lehetett hallani pletykákat az ÁVO éjszakai letartóztatásairól és kivégzéseir õl. Nem bíztunk az újságokban, hiszen természetesen ezeket is a rezsim ellen õrizte.

Hirtelen egy üzenet terjedt el a gyárban – nagy tüntetés lesz délután 3-kor. A dátum október 23-a volt.

A munkástüntetés
A tüntetés fiatalok sorsdönt õ összejövetele volt Bem tábornok szobránál. Ezer munkás is a helyszínre vonult; köztük Laping Feri.
Miután Feri és a munkások meglátták a diákokat, csatlakoztak hozzájuk, és velük együtt harsogták: ’Le a kormánnyal!’, majd a Parlamenthez mentek.

A kormány értesült a zavargásokról és kikapcsolta a világítást – mondja Feri. - Talán azt remélték, hogy a tömeg szétszéled. Ekkorra már besötétedett, és hirtelen csodálatos dolog történt. Emberek ezrei csavarták össze a kezükben lév õ újságpapírt, és meggyújtották õket. Fantasztikus látvány volt a fáklyatenger. Mindenki kiabált és énekelt. A belügyminiszter Ger õ Ern õ végül felt õnt az ablakban. ’Söpredék,’ üvöltött az emberekre. ’Alja népség!’.

Mi visszakiabáltunk. Azután valaki elkiáltotta magát: „Gyerünk a rádióhoz!” És az egész tömeg elindult a városközpont felé. Útközben egyre többen csatlakoztak hozzánk. Ezeknél az embereknél egyáltalán nem volt fegyver. Csak be akartunk jutni az épületbe, hogy bejelentsük a szabadság hírét, de amikor odaértünk, már tartott a tüntetés az épület el õtt.

Megtudtuk, hogy az épületben lév õ ávósok éppen akkor l õttek le egy magyar katonatisztet, aki egy diákokból és munkásokból álló küldöttség élén ment be az épületbe, hogy a kommunisták békés megadásáról tárgyaljanak. Ha jól tudom, ez volt a forradalom els õ véráldozata.

A tejeskocsi
Nem szabad elfelejteni, hogy a rend õrség és a katonaság nagy része velünk volt, nem ellenünk. Az igazi ellenség az ÁVO volt. Ekkor könnygáz bombákat dobtak a tömegbe. Nedves zsebkend õt szorítva arcunkhoz támolyogtunk. Egy tejeskocsi t õnt fel, az ávós sof õrt valaki a tömegb õl felismerte és kiráncigálta. A tejeskannák legurultak a kocsiról, tele voltak fegyverekkel. Felszedtük õket.

Aztán a semmib õl egy sebesült katonatiszt, egy ezredes t õnt fel, és átvette az irányítást. Az arcát találat érte. Sebét ellátták, de jó állapotban volt. Azt mondta, építsünk barikádokat, mi pedig felfordítottunk néhány troli szerelvényt, hogy eltorlaszoljuk a rádió felé vezet õ utcákat. Egy éjszakán át tartó ádáz harc után, másnap délel õtt tízkor a tömeg áttörte az ávós õrséget, és elfoglalta a rádió épületét.

Én magam nem mentem be, mert az ezredes megbízott a bejárat õrzésével, és azzal, hogy ellen õrizzem a be-és kimen õket. Kés õbb megtudtam, hogy az emberek bementek az épületbe és az ávósokat az utolsó szálig lemészárolták. A szabadságharcosok adásba kerültek, és a forradalom Budapest minden zugába szétterjedt.

Engem és néhány barátomat behívattak az ezredes irodájába, ami az utca túloldalán volt, valamelyik múzeumban, ha jól emlékszem. ’Egy autóra van szükségem,’ mondta az ezredes. ’Szerezzetek nekem egy autót!’ ’Honnan?’ kérdeztem. ’Tör õdöm is én azzal!’ mondta. ’Csak szerezzetek nekem egy autót!’ Így hát álltunk Hammerli Jóskával az utcán, és autót kerestünk. Nem voltunk hozzászokva az ilyesmihez, félni kezdtem.

De hirtelen észrevettem egy nagy Mercedes-t, ami felénk tartott. Megállítottuk. Els õ ülésén egy sof õr ült, hátsón pedig egy hölgy. ’Mi vagyunk a forradalom!’ kiabáltam. ’Kifelé!’ Kiszálltak, és mi a Mercedest az ezredeshez vittük, aki nagyon örült neki. Kinevezett minket személyi test õreivé.

A kommunisták és az oroszok
A kommunista kormány ekkora már kétségbeesett volt. A rádióban többször bemondták, hogy kezükben tartják az irányítást, és azt, hogy ez csak egy fasiszta felkelés volt. A lázadók természetesen nem voltak fasiszták. Munkások voltak, diákok, köztük sok kiábrándult kommunista, akiknek elegük lett az életb õl, amit rájuk kényszerítettek.

Ami az oroszokat illeti, be kell valljam, az els õ napokban kevés gondot okoztak nekünk. A katonák közül már sokan régóta Magyarországon tartózkodtak, és megbarátkoztak az emberekkel. Néhányan még segítettek is, fegyvereket adtak nekünk. Ezek voltak a hivatásosak, a veteránok. Aztán voltak azok az orosz csapatok, akiket Hruscsov küldött. Nagyon fiatalok voltak és néhányan közülük azt sem tudták, hol vannak. Azt hitték a Közel-Keletre küldték õket, hogy az izraeliekkel, a franciákkal és a britekkel harcoljanak, akik bevonultak Egyiptomba. Mikor meglátták a Dunát azt kérdezték: ’Ez a Szuezi csatorna?’ Másnap reggel egy csapat embert láttam az utcán. Közelebb mentem. Egy tankon egy fiatal orosz állt, egy id õs hölgy odakiáltott neki, ’Ne l õj ránk, nem akarunk harcolni veled, mi a saját kormányunk ellen harcolunk!’ Erre az orosz, aki még gyerek volt, nem több húszévesnél, könnyekben tört ki és azt kiáltotta, ’Mama, mama, nem lövök, mama...’

A Parlamentnél
Délid õben elterjedt a híre, hogy a Parlament el õtt nagygy õlés lesz. Nem alakult még meg az új kormány.

Mikor odaértem már kb. 50.000 ember gy õlt össze. Az egész tér tele volt id õs és fiatal férfiakkal és n õkkel. Közelebb mentem a Parlament lépcs õihez, hogy lássam, mi történik. A második lépcs õn álltam, a nyakamat nyújtogattam. Orosz tankok kerítették körbe az embereket. És hirtelen tüzelni kezdtek.

A körülöttem állók a földre vetették magukat. Mindenki jajveszékelt. El õször nem láttam ki l õtt kire. Mindenki lökdös õdve futott, amerre látott. Egy pillantást vetettem egy orosz tankra. Felfelé tüzelt. Mai napig nem tudtam rájönni, hogy pontosan mi történt. Néhányan azt mondják, hogy a Parlament tele volt ávósokkal, akik tüzelni kezdtek az emberekre, az oroszok pedig visszal õttek. Kés õbb rájöttem, hogy az oroszok a környez õ épületek háztet õire l õnek, ahonnan az ávósok a tömegbe l õttek. Káosz volt és pánik. Leugrottam a lépcs õkr õl, körülöttem mindenütt emberek voltak, ember ember hátán, mindenki próbált futni, menekülni. A földre estem. Valaki a nyakamra lépett és a földre szorított, nem bírtam lélegezni. Lenéztem a földre és egy nagy vértócsát láttam. Körülöttem emberek rogytak össze. Azt gondoltam magamban, ’Istenem, ezek l õnek ránk. Mindenkit megölnek.’

Valahogyan kiszabadultam és a Parlament épületének sarkához rohantam, ami úgy t õnt, menedéket nyújthat a golyók ellen. Golyózápor csapódott a falba, és én újra a földre hasaltam.

Amikor a lövöldözés egy pillanatra abbamaradt, hason kúsztam a védelmet nyújtó utcasarokig. Egy fiatalember futott felém, a gyomrát szorította. Megbotlott és elesett. Azt kiáltotta, ’Segíts, nem bírok megmozdulni.’ Odakúsztam hozzá, de újra tüzelni kezdtek, õ pedig mozdulatlanul feküdt. Meghalt. Hátam mögül zajt hallottam, megfordultam: egy ávóst pillantottam meg, aki fegyverével a Parlament pincéjének egyik nyitott ablakából célzott. Leadott néhány lövést. Azután az ablak becsukódott, õ pedig elt õnt.

Akkorra már egy tucat ember fedezte fel az utcasarkot, õk is menedéket kerestek, valaki rájuk l õtt. A lövés közvetlen mellettem eltalált három-négy embert. Tiszta vér lettem.

Újra kiszabadultam. Kinéztem a térre, most szinte teljesen üres volt. Egy ment õautó érkezett a tér közepén fekv õ sérültekhez. Két fehérköpenyes férfi szállt ki a ment õautóból, de egy gépfegyvert õz azonnal végzett velük. Azt gondoltam magamban, ’meg fogok halni, nincs remény.’ De elhatároztam, hogy teszek még egy menekülési kísérletet. Felálltam. Elkezdtem rohanni át a téren, de megbotlottam a gyepet körülvev õ drótba. Teljes er õvel a földre estem, elájultam. Mikor visszanyertem az eszméletemet láttam, hogy egy középkorú n õ fekszik mellettem. ’Kérem,’ könyörgött. ’Segítsen kijutni innen. Eltalálták a lábamat, nem tudok járni.’

Hóna alá nyúltam, megpróbáltam behúzni egy fa mögé.

Ekkor eltalálta egy lövés. Kis ideig tartottam, de láttam, hogy meghalt. Elengedtem, és szaladtam mint a nyúl.

Távol a lövésekt õl
Fogalmam sem volt, merre rohanok, de egyszer csak észrevettem magam el õtt egy hatalmas kirakatot, lendületet vettem és beugrottam rajta. Egy kommunista könyvesbolt volt. Szinte eszel õsen nevettem. Beljebb mentem, és megláttam egy folyosót egy lefelé vezet õ lépcs õvel. Letántorogtam rajta. Egy emberekkel teli pincébe értem, akik a lövöldözés el õl rejt õztek el. Valaki azt mondta, ’Nem maradhatunk itt, az ávósok a tet õn vannak és le fognak jönni.’ Egy kis öregember nagyon izgatott lett, mikor meglátott koszosan és véresen. Megragadott és azt kiáltotta, ’Mutassuk meg nekik, hogy mit csináltak velünk a kommunisták. Menjünk az amerikai követségre.’

Ezt tettük. Egy amerikai hivatalnok jött elénk. Meg volt döbbenve. Azt mondta, értesítette kormányát a történtekr õl. Egyebet nem tehet értünk, mondta.

Útban hazafelé megálltam a rádiónál. Az ezredes ott volt. Rám bámult. ’Hol a pokolban voltál?’ ’A Parlamentnél’ feleltem. Erre azt mondta, ’Rettenetesen nézel ki. Jobban teszed, ha megmosakszol, nem járkálhatsz így az utcán.’

Így hát hazamentem, megfürödtem és tíz órát aludtam. Másnap reggel a rádióhoz akartam menni, ahogy az ezredes meghagyta. Az utca szokatlanul csendes volt, nem volt semmi forgalom. Néhány járókel õ mellettem elhaladva azt mondta, ’Itt vannak az orosz tankok.’

Egy barátomhoz mentem, de nem volt otthon. A kapualjban egy 11 éves kisfiú állt, kezében egy kis puskát tartott. Kérdeztem, mit csinál. ’Ki akarok l õni egy orosz tankot,’ mondta vigyorogva. Mondtam neki, hogy adja ide a fegyvert és menjen le a pincébe, miel õtt megsebesül. Ez egyáltalán nem tetszett neki, így hát elkaptam a karját és lelökdöstem.

Ekkor már három napja tartott a forradalom, Budapest lángokban állt. Az ezredes a rádióból átment egy, az utca túloldalán lev õ irodába, és megpróbálta összehangolni az általa szervezett akciókat a város más részein tervezett támadásokkal.

Gyógyszerutánpótlás
Utasított minket, engem és Hammerli Jóskát, hogy vigyünk három teherautót az osztrák határhoz Gy õr közelébe, és próbáljunk meg gyógyszereket hozni a sebesülteknek. Majdnem éhen haltunk, napok óta nem borotválkoztunk, rettenetesen néztünk ki. Csak egy kis kenyeret és húst ettünk, amit az emberek otthonról hoztak nekünk. Így indultunk útnak Gy õr felé.

Útközben szörny õ látványban volt részünk – Mosonmagyaróváron láttuk a rend õri tömegmészárlás áldozatait. A holttestek egy iskola épületében feküdtek, rokonaik siratták õket.

Ez volt a legszörny õbb látvány, amit valaha láttam. Tovább mentünk, de hosszú ideig nem volt kedvünk megszólalni. A határ közelében egy keresztez õdésnél néhány férfi leintett minket. Egyenruhában voltak, de jelvényt nem viseltek. Nem tudtuk kifélék, mifélék, megijedtünk.

Az egyikük rám szegezett egy fegyvert. ’Hová mennek?’ kérdezte. Azt mondtuk, gyógyszereket keresünk a budapesti sebesülteknek. ’Nem hiszek nektek,’ mondta. ’Át akartok szökni a határon,’ és hozzátette, hogy le vagyunk tartóztatva. Nehéz éjszakát töltöttünk egy szobában. Másnap reggel egy ezredes elé vittek minket, kihallgatásra. Ragaszkodott hozzá, hogy át akartunk szökni a határon. Egyfolytában tagadtunk. Vissza a börtönbe. Még egy éjszaka.

Hajnali háromkor öt katona jött be a cellánkba. Azt mondták, öltözzünk fel, azután egy teherautóra tereltek minket. Az egyik barátom az súgta, ’Most megcsináltuk. Mindennek vége. Le fognak l õni minket.’ Azt feleltem, ’Ne butáskodj.’ De nem voltam túl magabiztos.

Sötétben utaztunk. A csoport vezet õje, egy fiatal hadnagy azt mondta, hogy Budapestre megyünk. De azt vettük észre, hogy erd õs vidéken hajtunk keresztül, és a barátom azt mondta, ’A pokolba, nem Budapestre megyünk!’

Hirtelen megállt a kocsi. A hadnagy intett, hogy szálljunk le. ’Mi folyik itt?’ kérdeztem. A hadnagy feszengett.

Hirtelen nagyon dühös lettem. Elkezdtem kiabálni vele. ’Szóval erre tanítanak benneteket – magyarok l õnek a magyarokra?!… Ez tanuljátok a kommunista iskolában? ’Fogd be a szád, mondta a hadnagy. ’Csak fogd be a szád!’ De láttam, hogy zavarba jött, ezért hát nem hagytam abba a kiabálást. A fegyveréhez nyúlt, nem tudta, mit csináljon. Felénk fordult. ’T õnjetek innen a pokolba,’ mondta ingerülten ’és vissza se gyertek.’ Nem kellett neki kétszer mondania.

Megszabadulva
Hóesésben gyalogoltunk, de fogalmunk sem volt róla, hol járunk. Néhány órája úton voltunk, mikor egy kis bakterházat pillantottunk meg. Bekopogtunk. Egy id õs férfi nyitott ajtót, aki elmondta, hogyan juthatunk el a legközelebbi úthoz.

Az út kihalt volt, de egyszer csak egy teherautó közeledett, megállítottuk. ’Gazdák vagyunk, Budapestre viszünk élelmet,’ mondta a sof õr. Mi is megmondtuk, kik vagyunk, mire azt felelte, ’Jól van, ugorjatok fel!’

Rettenetesen hideg volt. A teherautón nem volt ponyva, a barátaim beásták magukat egy kupac krumpliba. Volt a platón egy levágott marha is, bels õségekt õl megtisztítva, arra használtam, hogy megvédjem magam a csíp õs szélt õl.

A teherautó hirtelen lelassított. Furcsa hangok hallatszottak el õttünk. A sof õr azt súgta, ’Oroszok.’ Épp miel õtt lebuktam, láttam hogy orosz katonák közelednek felénk. Gyors döntést hoztam. Tudtam, hogy nem tudok elfutni. Bepréseltem magam hát a tehén belsejébe.

Az egyik orosz benézett a teherautó hátuljába. Hallottam, ahogy lélegzik. ’Fegyverek?’ kérdezte az egyik katona. ’Nem, tavaris.’ Válaszolta sof õrünk.

’Akkor mehetnek,’ mondta.

Veszett ügy
Végül Budapest külvárosába értünk, ahol láttuk a több tucat T52-es orosz tankot, melyek körbekerítették a várost.

Amint beértünk a központba, visszamentem a rádióhoz. Senki nem volt ott, hazamentem. Másnap végre megtaláltam egy laktanyában az ezredest. Három napig harcoltunk a környéken, de a helyzet egyre romlott. Sok volt az áldozat. Többeket legyengített az éhség, és hazamentek. A végén már nem volt több l õszer.

Az ezredes odajött kis csoportunkhoz, és azt mondta, ’Nem tudunk mit tenni. Nincs értelme.’ Lassan elsétált. Soha nem láttam viszont.

Tisztán látszott, hogy a forradalom elveszett, de még néhány helyen folytatódtak a harcok. Felmentem a budai Várba, ahol egy id õsebb ember, akit „Szabó bácsinak” szólítottak, a még megmaradt ellenállást szervezte, én pedig beálltam segíteni. Bámulatos volt ez az ember. Megtanított minket, hogyan ejtsük leped õkkel csapdába az orosz tankokat. Amikor a tank közelbe ért, az utcán keresztbe kifeszítettünk egy nedves leped õt. A leped õ rátapadt a kémlel õnyílásra, így az oroszok nem láttak ki. Amikor kinyitották a tornyot, hogy tájékozódjanak, az emberek Molotov-koktélt hajítottak be a tankba.

A lejt õs budai utcákat ipari szappannal kentük be, így a tankok megcsúsztak és lelassultak. Kis id õ múlva visszamentem a gyárba. Kifizették kétheti béremet, mivel a legtöbb munkás részt vett a harcokban, és emiatt nem tudta felvenni a keresetét.

Akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a harcok városszerte a végéhez közelednek. Tanácstalan voltam, hogy maradjak-e, vagy Ausztriába meneküljek, amikor egy csapat orosz katona elkapott az utcán, és betuszkolt egy fiatalokkal teli zárt teherautóba. Azt beszélték egymás között, hogy Szibériába viszik õket. Még mindig reménykedtem a csodában.

Ültünk a teherautóban, és csak vártunk. Nyugtalanok voltunk. Az ajtó kinyílt és egy fiatal fegyveres dugta be a fejét.

’Megszabadultunk az oroszoktól,’ mondta. ’Kifelé! Ne hagyjátok, hogy újra elfogjanak benneteket!’ Meg tudtam volna csókolni. Újra szabad voltam. De tudtam, hogy el kell hagynom Magyarországot. Elbúcsúztam a szüleimt õl. Megértették.

Búcsú
Miután elértük Zalaegerszeg városát, mellékutakon gyalogoltunk a határ felé. Egy teherautó állt meg mellettem, tele hozzám hasonló fiatalokkal. Jókedvük volt.

’Hová mész?’ kérdeztek. ’A nagymamámhoz,’ válaszoltam.

’Ahogyan mi is. Szállj be!’

Csak egyszer állítottak meg minket a Rába egyik hídjánál. Egy kommunista õr fenyeget õzött. De mi huszonöten lehettünk, és néhányunknál fegyver is volt. Lefegyvereztük az õrt, valaki pedig azt javasolta, hogy ott helyben öljük meg, emiatt veszekedtünk egy darabig. Azt mondtam, ha egy lövés is eldördül egy csapat határ õr fog a nyomunkba eredni. Így hát jól megkötöztük, és beültettük az út melletti hideg vízbe, hogy leh õtsük, míg az elvtársai megtalálják.

Kés õ éjjel volt, mire végre átléptük a határt. Megláttuk az els õ osztrák falut. Volt ott egy étterem, ahonnan az emberek kakaót és ételt hoztak nekünk.

Egy kis id õt menekülttáborban töltöttem. Az osztrákok jó ellátást biztosítottak a hozzánk hasonlóknak. Néhány hétig segítettem egy amerikai hírszerz õ tisztnek a menekültek átvilágításában. Azután, december végén Bremerhavenbe vittek, és egy hadihajó, a Leroy Eltinge fedélzetén Amerikába hajóztunk.

Amerika
A Brooklyn-i hajókiköt õ, majd Camp Kilmer New Yersey-ben, azután Philadelphia, munka, f õiskola, egy új élet.

1965-ben meglátogattam szül õföldemet a „Philadelphia Evening Bulletin” megbízott fotóriportereként. Az országban kicsit nagyobb szabadság volt, mint a forradalom el õtt. Az emberek nem éltek már olyan terror alatt. De Budapesten kevés valódi örömöt láttam, csakúgy, mint bárhol máshol, ahová utazásom során eljutottam. A kommunizmus színe nem a piros volt, hanem a szürke, és Magyarország nagy részét szürke felh õk takarták.

Az emberek még mindig beszélnek arról, ami 1956 õszén történt. Azt mondják, nem jól mennek a dolgok, de mégis jobbak, mint amilyenek lehetnének. A forradalom sok áldozatot követelt az emberekt õl, de a kommunisták megtanulták a leckét. Már tudják, hogy az emberek inkább néznek szembe a halállal, minthogy kegyetlenkedéssel és megaláztatásokkal éljenek együtt.

Nem hiszem, hogy lesz újabb forradalom. A legutóbbi túl sok áldozatot követelt. Az id õsebbek, akikkel beszéltem, beletör õdtek. A fiatalok el akarnak menni. Azt mondogatták nekem, ’Te szerencsés voltál.’ – fejezi be Feri.

A világ tétlenül nézte Magyarország halálát. A szabadság leggyötrelmesebb óráinak egyikében, amikor a puszta emberi bátorság felvette legnemesebb formáját, a demokratikus nemzetek együttérzéssel figyeltek, majd hátat fordítottak. A magyaroknak, akik csupán bizonyos fokú emberi méltóságért küzdöttek, egyedül kellett harcolniuk.

A hatalmasok sakkjátszmájában a magyarok a gyalogok voltak. De 13 napig királyként küzdöttek, és haltak meg. A rájuk való emlékezés a legtöbb, amit tehetünk.

És a legkevesebb is.

*Francis Laping története a „Philadelphia Bulletin”-ben jelent meg, 1965-ben.


Francis Laping
Laping Krnjajá-ban, egy kis jugoszláviai német nemzetiség õ faluban született 1929-ben. 1948-ban illegálisan Jugoszláviából Magyarországra menekült, ahol Titónak való kémkedés vádjával 3 hónapra börtönbe zárták. 1952-ben internálták, 3 évet töltött a verpeléti kényszermunka táborban. 1957-ben az Egyesült Államokba menekült, ahol sajtófotózásra szakosodott, miután befejezte tanulmányait a Philadelphia Museum College of Art-on. Megtiszteltetésnek érzi, hogy a „Philadelphia Evening Bulletin” szerkeszt õségi tagja lehetett, és képei megjelentek a „Life and Time magazinban” is. Felesége Cathy Miksath, Mikszáth Kálmán dédunokája. Könyve a „Remember Hungary 1956” az Alpha Publications kiadásában jelent meg 1975-ben. Jelenleg a pennysylvania-i Montgomery megyében él.