print version
Lauer Edith
1956: Amikor még a lehetetlen is lehetségesnek tûnt
Az egész olyan ártatlanul kezdõdött azon a gyönyörû, napfényes októberi napon. A budapesti József Attila Gimnázium 14 éves diákja voltam. Osztálytársaim azon a reggelen izgatottan suttogták a tiltott szót: „Tüntetés!” és nemsokára mi is együtt masíroztunk az egyetemista tüntetõkkel, kiállva a Poznanban sztrájkoló lengyel munkások mellett.

Mielõtt a nap befejezõdött, olyan eseményeknek voltam részese, melyeket korábban elképzelni sem tudtam volna. Magával sodort az egyre duzzadó tömeg Budáról Pestre. Felmásztam a Parlament lépcsõjénél álló oroszlánok egyikére, és számomra is hihetetlen módon több tízezer magyarral együtt sírtam és kiáltottam. Soha még úgy tömeg nem szavalta együtt hazafias verseinket, követelte hangosan szabadságát, se nem énekelte a magyar nép szívbemarkoló imáját, a Himnuszt, ahogyan mi tettük azon az éjszakán!

Habár a következõ napokban bizonyára félelem is vegyült érzéseim közé, a legélénkebb emlékem az, ahogy családtagjaimmal és a barátokkal izgatottan reménykedtünk egy új, szabad élet megvalósulásában. Óriási örömmel reagáltunk arra hírre, hogy a politikai foglyokat – köztük Mindszenty Bíborost –, kiszabadították a szabadságharcosok, hiszen az igazság ezáltal végre gyõzedelmeskedett. Amikor október 29-én és 30-án elindultak a híresztelések arról, hogy a szovjet megtorlás biztosan várható, legtöbben még akkor is lázasan hittünk abban, hogy a „Nyugat,” a távoli, varázshatalmú jótevõ nem hagyhatja majd cserben Magyarországot, és ha szükséges, biztosan a segítségünkre siet majd. Végül emlékszem arra a megsemmisítõ reménytelenség érzésére, amikor november 4-én szovjet tankok és csapatok ezrei szállták meg újra az országot, és néhány nap alatt porig rombolták azt, ami még pár nappal korábban lehetséges álomnak látszott.

Azonban sok, emlékeimbõl kitörölhetetlen dolog történt eközött a két dátum között. Amikor hazaértem az október 23-i tüntetésrõl, ahelyett, hogy szüleim leszidtak volna a késésért, a rádio köré gyõlve hallgatták a Szabad Európa késõ esti híreit, és próbáltak elkapni minden egyes szót a hatalom-által okozott légköri zavarokon keresztül. Csak másnap reggel tudtuk meg, hogy a gyûlölt ÁVO a tüntetõ tömegbe lõtt, amely a Parlamenttõl a Magyar Rádiohoz ment. Így változott a spontán, békés demonstráció egy éjszaka leforgása alatt véres forradalommá.

Gyorsan elrepültek az október 23-át követõ napok. Folyamatosan jöttek a hírek Budapest különbözõ részeirõl a szabadságharcosok és az ávósok, vagy a szovjet katonák közti heves összecsapásokról. Néhány nap alatt a magyar haderõ katonái és a tisztviselõi tömegesen álltak át a szabadságharcosok oldalára. Nõvéremmel, Nórával sokat hallottunk barátokról, iskolatársakról, akik elhagyták otthonukat, és késõbb feltûntek a legveszélyesebb harcokban a Moszkva téren, a Széna téren, vagy a Kilián katonai laktanyában.

Sok minden történt épp a szemünk láttára is. Harmadik emeleti lakásunkból, mely a forgalmas, közlekedési csomópont szerepét betöltõ Móricz Zsigmond körtérre nézett, láthattuk a kommunista szimbólumok ledöntését, és az erkélyeken lógó magyar zászlókat, melyek közepébõl kiszakították a sarlót és kalapácsot. Utcánkkal szemközt volt a XI. kerületi közigazgatási épület. Egy napon az egyik fiatal szabadságharcos, akit korábban is láttunk már, amint Molotov koktélokat dobált az utcánkba beforduló szovjet tankok véget nem érõ sorára, kimászott az épület erkélyérõl a tetõre, hogy leszedje a gyûlölt vörös csillagot. Félelemtõl reszketve figyeltük, ahogy az erõfeszítések közepette elvesztette egyensúlyát, és lezuhant az épület elõtti járdára.

Édesapánk minden nap bement a Magyar Nemzeti Bankba, ahol a Forradalmi Bizottság tagjaival dolgozott. Édesanyank, miután megígértette velünk, hogy otthon maradunk, és óvatosak leszünk, átment a szomszédos patikába, ahol gyógyszerészként dolgozott. Így Neki volt a legközelebbi kapcsolata a fiatal szabadságharcosokkal, akik gyakran beszaladtak a patikába vattáért, alkoholért, és üvegekért, melyekbõl Molotov koktélt készítettek. Késõbb sokukat sebesülten hoztak be a patikába, lefektették õket a polc mögé, míg a társaik tovább folytatták a harcot a körtéren.

Mivel csak néhány családnak lehetett otthon telefonja, köztünk a miénknek sem, ezért a forradalom eseményeirõl szóló híreket az újonnan felszabadított rádio adásaiból, és látogatóink elbeszéléseibõl tudtuk meg. Mikor kiadták az elsõ független napilapot, az Igazság-ot, pillanatokon belül elkapkodták példányait. Így hát hosszú sorokban álltunk az utcán, csak azért, hogy elolvashassuk a legközelebbi újságosbódéra kiragasztott Igazság-ot, a hírekkel pedig hazarohantunk, elújságolva azokat a szintén velünk élõ nagyszüleinknek. Néhány napig részt vettünk azoknak a rögtönzött brigádoknak a munkájában, melynek keretében öregek és fiatalok láncot alkotva építettek barikádot járdakövekbõl a szovjet tankok haladásának megakadályozására. Még nagyapánk is részt vett a munkában, habár késõbb szomorúan vallotta be, hogy õ igazán soha nem tudott hinni abban, hogy „Dávid legyõzheti Góliátot.”
Az ‘50-es évek elején a gyûlölt étkezési jegyek miatt végeláthatatlan sorok álltak az üzletek elõtt. 1956-ban a környékbeli boltok nagyrésze elpusztult, és emiatt a család mindennapi szükségleteinek beszerzése igazi kihívást jelentett. Annak ellenére, hogy a legtöbb kirakatot betörték, azok tartalmát senki nem vette el. A Forradalom áldozatai számára adományokat összegyõjtõ dobozokhoz sem nyúlt senki. Kézzel írt feliratok hirdették: „Tisztelje meg halottaink emlékét azzal, hogy megõrzi a Forradalom tisztaságát!” És az emberek ehhez méltón cselekedtek.
Reggelente nõvéremmel, Nórával leszaladtunk a közeli Bartók Béla útra, ahol vidékrõl felutazott földmûvesek osztottak friss kenyeret és más élelmet a nagy, de fegyelmezett tömegnek. Délutánonként órákig feküdtem az erkélyünk padlóján, és az oszlopok közül figyeltem a félelmetes látványt nyújtó, házunk mellett elrobogó nyitott tetejû tehergépkocsikat, melyek sebesült és talán halott szabadságharcosokat is szállítottak.

Minden Szentek Napján, november 1-jén feketébe öltözött nõk sorokba rendezõdve járták az utcákat, gyászolva elesett fiaikat, férjeiket. Azon az estén a Móricz Zsigmond körtér, csakúgy mint egész Budapest, fürdött a gyertyák halvány ragyogásában. A város halottaira emlékezett.

A Forradalom elleni szovjet megtorlás Romániából és a Szovjetunióból Magyarországra gördülõ tankok hadának formájában érkezett, november 4-én, hajnalban. A mi városrészünkbe érve a Móricz Zsigmond körtéren heves, de rövidéletû ellenállásba ütköztek a megszállók. Szomszédainkkal együtt azokra a földalatti óvóhelyekre menekültünk, amelyeket legutoljára a 2. világháború végén használtak, amikor a szovjetek elfoglalták Budapestet. Amíg a könyörtelennek hangzó ágyúlövéseket hallgattuk, lehetõségünk sem volt arra, hogy megtudjuk, vajon a mi házunkat is érte-e bombatámadás. A harcok után megkönnyebbüléssel láttuk, hogy házunk épségben maradt.

Bár november közepéig az ellenállás még szórványosan kitartott mind vidéken, mind Budapesten, az embereknek rá kellett döbbeniük, hogy a Forradalmat végérvenyesen leverték. Amikor a katonai ellenállás ellehetetlenült, az emberek országszerte sztrájkokat kezdeményeztek. Azonban hamarosan megkezdõdtek a letartóztatások, és az új kommunista kormány gyorsan megszigorította ellenõrzõ hatalmát, a családok pedig, köztünk a miénk is, elkezdte fontolgatni a Nyugatra való menekülés rémesztõ lehetõségét. Esténként suttogva beszélgettünk, és családtagok titokban látogattak meg minket, hogy elbúcsúzzanak mielõtt elhagyják az országot. A kijárási tilalmat kíméletlenül betartatták, este 8 után bárkit aki az utcán tartózkodott letartóztathattak, vagy akár le is lõhettek.

Szüleim végül vonakodva bár, de úgy döntöttek – ha el akarjuk kerülni az üldöztetést, és ha lehetõséget akarnak biztosítani Nóra nõvéremnek és nekem a továbbtanulásra –, külföldre kell menekülnünk. Mint „politikailag nem kívánatos elemeket,” nem vettek volna fel minket egyetlen magyar egyetemre sem. Terveinket titokban tartani, és elbúcsúzni a nagyszüleinktõl, ezek voltak a legnehezebb pillanatok számomra. Késõbbi sógoromnak Szabó Károlynak és egy jó barátjának segítségével édesapámmal november 22-ének reggelén elhagytuk Budapestet egy „kölcsönkért” taxiban. Édesanyám és Nóra csak egy héttel késõbb indult útnak, sokkal nehezebb körülmények között.
Bár a papírjaink elég átlátszó ürüggyel szolgáltak arra nézve, hogy miért utazunk egy növényvédelmi intézetre, nem is volt rájuk szükségünk, mivel kevés ellenállásba ütköztünk. Útközben a mosonszentjánosi határátkelõ felé néhány útellenõrzésnél likõröket adtunk az õrszemeknek, megérkezvén pedig két ember, aki már várt ránk, azonnal eltüntette a taxit. A helyi cipészmester házában bújtunk el sötétedésig, amikor házigazdánk vezetésével többedmagunkkal együtt a határ felé indultunk. Reflektorok pásztázták a földeket, ahol gyalogoltunk, mi pedig rendszeres idõközönként a földre lapultunk, és vártuk a biztonságot jelentõ teljes sötétség beálltát. Hamarosan fényeket láttunk, és egy csoport mosolygó, felénk integetõ osztrákot autókban és teherautókon. Alig tudtuk elhinni, hogy Ausztriába értünk!
Másnap szerencsés megérkezésünkrõl kódolt rádióüzenetet küldtünk családunknak. Engem hamarosan elszállásoltak apám gyerekkori, szentgotthárdi barátjának elõkelõ bécsi lakásában. Tökéletes luxuskörülmények közé csöppentem, ahol bármennyit ehettem a furcsa, ámbár nagyon finom narancsból és banánból. Egyenruhás szobalány hozta ágyba a forró csokoládét, és elvittek egy nagy ruhaüzletbe is, ahol a hatalmas ruhahalomból kiválaszthattam egy igazi, gyönyörû, felnõttes szoknyát magamnak. De mégis a legjobban azt élveztem, hogy megnézhettem az „Elfújta a szél”-t, a kedvenc regényembõl készült filmet. Habár a film németül volt, nem volt szükségem nyelvtudásra, mivel minden fontos párbeszédet már kívülrõl tudtam, mivel Lola néni, legjobb barátnõm Márta nagymamája fordította magyarra a könyvet.

Hamarosan családunknak el kellett döntenie, hogy hol fogjuk folytatni az életünket. Rokonok hívtak minket Dél-Afrikába, és az Egyesült Államokba. Végül édesapámat, aki az elõbbi mellett voksolt, 3 az 1 arányban leszavaztuk a „legendás” Amerika javára. Hetekig tartó ausztriai és németországi menekülttáborokban való tartózkodás után, egy katonai repülõgépen New York-ba szállítottak minket, azután pedig a New Yersey-i Camp Kilmer-be kerültünk. Támogatóink/rokonaink Kovács Ferenc és Kati hamarosan értünk jöttek, és elvittek minket otthonukba Silver Spring-be, Maryland államba, ahová épp idõbe érkeztük, hogy láthassuk Eisenhower elnök második beiktatását. Emlékszem mennyire csodálkoztam azon, hogy ez az oly annyira szimpatikus kinézetû férfi miért nem jött a magyar szabadságharcosok segítségére.

Középiskolai és egyetemi tanulmányaimat Maryland államban végeztem, és miután férjemmel, Johnnal összeházasodtunk, életemet a férjem üzleti tevékenységeibõl fakadó áthelyezések, és költözködések határozták meg. Elõször a 70-es években tértünk vissza Magyarországra, amikor is lányaink Kriszta és Andrea elõször találkozhattak dédszüleikkel. Ezután gyakrabban tértünk haza, és nõvéremmel és férjemmel volt néhány félelmetes utunk Erdélybe is. A 80-as években elkezdtük támogatni a Magyar Emberi Jogokért Alapítvány munkáját. 1990-ben, a kommunizmus bukása után az Amerikai Magyar Koalíció egyik alapítója, majd ügyvivõ elnöke voltam, jelenleg pedig a szervezet Tiszteletbeli Elnökeként tevékenykedem. 1993-ban visszakaptam magyar állampolgárságomat, és azóta is rendszeresen visszatérek Magyarországra, valamint a magyar kisebbségek lakta szomszédos országokba, ahol folyamatosan dolgozunk a Koalíció projektjeinek megvalósításán.

Évekbe tellett, míg rájöttem mennyire meghatározó eseménye volt életemnek az ‘56-os Forradalom. A példaképek, bátorság, és áldozatok amit a magyarok örömmel vállaltak szabadságuk visszanyeréséért, mindezek indították el azt a folyamatot, mely tovább gyûrûzött Lengyelországba, Prágába, és csak 1989-ben érte el tetõfokát, a Berlini Fal ledöntésével. Soha nem szabad azonban elfelejtkeznünk azokról a fiatal szabadságharcosokról, akik csaknem 50 évvel ezelõtt elõször adták vérüket azért, hogy a világ szembesüljön a kommunizmus igazi, rettenetes arcával. A 200,000 magyar emigráns közül sokan éreztünk felelõsséget azért, hogy amíg Magyarország újra szabad ország nem lesz, a szabadság lángját ébren tartsuk.

Abban a kiváltságban volt részem, hogy részese lehettem az ‘56-os Forradalom felejthetetlen napjainak, és ezért mély elhivatottságot éreztem arra, hogy továbbadjam gyerekeimnek azt, hogy mit is jelentett a szabadság azokban a napokban, és azt is, hogy mit kell tennünk azért, hogy minden magyar ember, – beleértve a Kárpát– medence történelmi közösségeit is –, szabadságban és békében élhessen.

Lauer Edith
Lauer Edith jelenleg az Amerikai Magyar Koalíció Tiszteletbeli elnöke és 1990-ben egyik alapítója, majd 11 évig elnöke volt. Tagja több amerikai magyar, és amerikai non-profit kuratóriumnak. Évek óta elkötelezett támogatója a kisebbségi magyar oktatásnak és kultúrának, és fáradhatatlanul szorgalmazzaa a Magyarországgal szomszédos országokban élõ, történelmi nemzeti közösségek emberi jogainak biztos1tását. Miután Lauer Edith átélte az 1956-os Forradalmat, családja Ausztriába menekült, és 1957-ben az USA-ban telepedtek le. Férjével együtt idejük nagy részét önkéntes munkában, Cleveland, Ohio-ban, Budapesten és Washington, D.C.ben töltik.