print version
Markovits Tamás
Soha le Nem Adott Házi Feladat Miatt Maradtam le a Rádiónál Folyó Lövöldözésrõl
Budapesten a Petõfi Sándor utca hatos szám alatt laktam. 1956-ban 14 éves voltam, és éppen hogy megkezdtem középiskolai tanulmányaimat a Közgazdasági Technikumban.

Október 23-án, kedden két óra körül értem haza az iskolából és rögtön neki akartam látni a házi feladatomnak, hogy este legyen egy kis szabadidõm. Senki sem volt otthon, ellenben várt egy üzenet a nagymamámtól, mi?szerint hozzak valamit az élelmiszerboltból. Már nem emlékszem, mit. Úgyhogy lerohantam az öt emeletnyi lépcsõn, átsétáltam a hosszú, sötét folyosón a bejáratig és ott szinte megigézve megálltam. Teljességgel hihetetlen dolgot láttam.

A keskeny utca emberekkel volt tele. Ameddig csak elláttam, tömött sorokban meneteltek. Tüntettek! Ilyen feliratokat vittek, hogy : “Ruszkik, menjetek haza! – Nagy Imrét akarjuk! – Függetlenséget követelünk!” Ott álltam dermedten, az egész testem libabõrös lett. Aztán nagy-nagy büszkeség töltött el. Az én népem, az én kis nemzetem, ez a kis Magyarország ennyire bátor? Hogy szabadságot követel? Hogy fellázad a szuperhatalom ellen? Hogyan, hisz csak Moszkvának több a lakosa, mint egész Magyarországnak, gondoltam.

Óriási tömegek
Lassan uralkodni kezdtem magamon és csatlakoztam a tüntetõkhöz. A Petõfi téren kötöttünk ki, a szeretett költõ szobra elõtt. Szerencsém volt, hogy elõre kerültem, hisz a két további tér egész a Duna partig telis-tele volt emberrrel. Elfoglalták még a fákat is, felmásztak a lámpaoszlopokra és az alacsonyabb ablakpárkányokra. Egy ismert színész (Sinkovits Imre) szavalta Petõfi forradalmi versét, a “ Talpra, magyar!”-t és a tömeg szinte tombolt. Minden magyar fejbõl tudja ezt a verset, és a versszakok végén mennydörgött a refrén. “A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk!” Hihetetlen érzés volt hallani az ezer és ezer hangot, amint ismétli a refrént. Nem voltak mikrofonok, sem kihangosító berendezések, mégis mindenki, a legtávolabb állók is tudták, hogy mit mondanak. Ha nem lehetett volna hallani, akkor is érezték volna.

Ezután a Mûszaki Egyetem diákjai felolvasták a “16 pontot”, amelyek Magyarország függetlenségét és szabadságát követelték, majd hazafias beszédek következtek. Ez volt az a pillanat, amikor valaki kivágta a gyûlölt kommunista jelképet a háromszínû magyar zászlóból és a magasba tartotta, hogy mindenki lássa. Röviddel ezután minden zászlón ott volt a szimbolikus lyuk. Valaki megemlítette a lengyelországi küzdelmet, és átvonultunk Bem tábornok szobrához a Duna másik partjára. Bem tábornok lengyel volt, aki a magyarok oldalán harcolt 1848-ban. Átmentünk hát Budára a Bem térre. Itt megismétlõdött mindaz, ami elõbb a Petõfi téren, de a diákok 16 pontjának felolvasása után eldöntetett, hogy az állami Rádió épületéhez vonulunk, és ott majd beolvassák, hogy az egész nemzet hallja. Ekkor már sötétedett, és eszembe jutott az el nem készített házi feladat. Hazamentem hát anélkül, hogy megvettem volna, amit a nagymamám kért. Õ is elfeledkezett róla.

Az események sodrában
Elsodortak az aznap történtek. Nem jutottam el a Rádióhoz a házi feladatom miatt. Nem tudtam, hogy is tudhattam volna, hogy másnap nem lesz tanítás, se azután és számomra Magyarországon már soha többé nem.

Este tíz óra körül lövöldözés zaját hallottuk a Rádió felõl. Tizenegy órakor hazajött az édesanyám, és mivel villamossal utazott a Rádió mellett, megerõsítette, hogy valóban volt ott lövöldözés. (Egy barátom, akivel késõbb az Egyesült Államokban találkoztam, akkor sebesült meg a térdén.) Én a soha le nem adott házi feladat miatt maradtam le errõl.

Másnap korán ébredtünk és láttuk, amint a házunk elõtt az ÁVO bõrkabátos emberei állítgatták meg az embereket. Csoportokban álltak az utca mindkét oldalán és megmotozták az arra járókat. Akiknél fegyvert találtak, azokat az egyik titkosrendõr rájuk szegezett géppisztollyal õrizte. Ez így folyt addig, amíg körülbelül fél tucat õrizetbe vett ember nem volt, és akkor magukkal vitték õket lefelé a Haris közön. Pár perccel késõbb automata fegyverek lövéseit hallottuk. Mint kiderült, a szabadságharcosok végeztek az ávósokkal és kiszabadították a foglyaikat.

Budapest egész területén voltak elszórt harcok, ám több helyen hosszan tartó harcok folytak. Háborús idõk jöttek.

A következõ két hétben jártam a várost, tanúja voltam a harcoknak, azok következményeinek és a gyûlölt titkosrendõrség tagjai kivégzésének. Fényképeztem is. A bátorság egyik emlékezetes példája volt, amikor egy fiatal felkelõ és egy orosz katona kézitusát vívott az Ady mozi mellékbejáratánál, mígnem egy szovjet tank haladt arra és mindkettõt megölte. Úgy nézett ki, hogy gyõz a forradalom. Mámoros hangulatban voltunk. Magyarország nagy örömét lelte a szabadságában. Ám ez az állapot nem tartott sokáig.

A rádióban szól a Himnusz
November 4-én mindennek vége lett. Hajnali négy körül ébredtem fel. A rádió be volt kapcsolva, és egyfolytában szólt a himnusz. És ismételten szólt, újra és újra. Éreztem, hogy baj van. A legszomorúbb, leg?csüggesztõbb érzés volt, amit valaha is éreztem. Hat óra körül Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy az oroszok visszatérõben vannak. Vége volt! Ez volt a vég. Egyedül maradtunk. Magunkra hagyott a világ.

November 22-én elhagytam az országot a nagybátyámmal és annak feleségével együtt. December 29-én megérkeztem Camp Kilmerbe, New Jersey államba és január 7-én Detroitba, Michiganba. Azóta majdnem ötven év telt el, de a nap, amire máig a legbüszkébb vagyok, az 1956 október 23-ika, amikor a magyar népnek volt mersze egy szinte lehetetlennek tûnõ felkeléshez, és a legszomorúbb nap 1956. november 4-ike, amikor a szabad világ magára hagyta.

1956 szellemét úgy definiálnám, hogy Magyarország Dávidként állt szemben Góliátok seregével. Szeretném, ha a jövendõ nemzedékek is tudnák és tudatosítanák, hogy Magyarország akkor nagy repedést idézett elõ a szovjet blokkban. 1956 volt a kezdet és a kelet-németországi helyzet 1989-es kezelése volt a szovjet uralom vége. Magyarország érdemei elvitathatatlanok. A világnak meg kell adnia a megérdemelt elismerést. A forradalom az én életemet annyiban változtatta meg, hogy távoztam Magyarországról és életem további részét Amerikában éltem.


Markovits Tamás
1942-ben született, jelenleg Ypsilanti-ban él, Michigan államban. Menekülése óta kétszer járt Magyarországon. Egy padlóburkoló cég tulajdonosa már harminc éve. A forradalom 50. évfordulója megünneplésén részt kíván venni, és már gyûjti az anyagi fedezetet a “A tépett zászló “ címû dokumentumfilmhez. A Detroiti Magyar Mûvészklubb jelenlegi elnöke. Tagja, múltbeli elnöke, alelnöke és kincstárnoka a Magyar-Amerikai Kulturális Központnak Taylorban, Michigan államban. 20 évig közremûködött vagy szervezte az 56-os és 1848-as megemlékezéseket.