Muhl Tamás Pál
Lenin és Sztálin arcképeit festettem...
Ötven éve már, hogy az orosz tankok eltiporták a szabad Magyarország álmát. Hosszú idõ ez, de nem elég a felejtésre.

Festõmûvész voltam. Az volt a munkám, hogy Lenin és Sztálin életnagyságnál nagyobb portréit fessem meg. Nem volt ez olyan rossz. Szinte elégedett voltam a sorsommal. De aztán az oroszok visszajöttek, és fájdalmat kellett festenem a feleségem arcára, hogy megmentsem a katonák erõszakoskodásától.
Ekkor döntöttem úgy, hogy elhagyom Magyarországot.
Azóta is kísért ez a döntés.

1956-ot írtak. Az eufória eltûnt Budapest utcáiról. Az új orosz csapatok - ugyanannak a hadseregnek a katonái, amely 12 évvel azelõtt megmentette az életünket - házról házról jártak, és brutálisan állították vissza a rendet. Magamért az imádkozáson kívül keveset tehettem. Ám Lettinek, a feleségemnek az imádkozás nem volt elég. Liszttel, vízzel és olajfestékkel a kezemben megint komoly festõ lettem, és siettem befejezni a
legnagyobb munkámat. Dobogó szívvel és reszketõ kézzel próbáltam a fiatal feleségem sima bõrét csúnyává változtatni, elég csúnyává ahhoz, hogy elijessze a legbestiálisabb férfiakat is.

És sikerült a dolog. Amikor az orosz katonák berontottak Letti szüleinek házába, géppisztolysorozatot eresztettek a mennyezetbe, majd megálltak egy betegnek kinézõ nõ elõtt, aki egy sötét sarokban ült fején kendõvel. Nagyon beteg,- mondtam-, nagyon beteg. Az oroszok visszaborzadva, gyorsan hagyták el a házat.

Másnap Lettivel Ausztriába szöktünk.

Nem volt semmilyen tervünk. Csak annyit tudtam, ha valaki megkérdezné, merre tartunk, azt mondjuk, a rokonainkhoz indultunk látogatóba. Zsúfolt vonattal utaztunk Szombathelyre, a határ közelébe. Ám a vonaton azt hallottuk, hogy az állomást megszállva tartják az orosz csapatok. Leugrottunk a vonatról, amikor az a külvárosban lassított. Sötét volt, és nem tudtuk, mihez kezdjünk. Úgy döntöttünk, színházat fogunk játszani. Begyalogoltunk hát a városba és kivettünk egy szállodai szobát, úgy mintha
a barátainkhoz jöttünk volna. Hajnali kettõkor a folyosóról csizmás léptek dübörgése hallatszott. A katonák ököllel dörömböltek az ajtókon és parancsszavakat kiabáltak. Amikor bejöttek a szobánkba, én a takaró alatt lapultam. Emlékszem a tiszta kék szemekre a sapka alatt.

"Mi járatban vannak?" -kérdezte. Megborzongtam és kiszáradt a torkom.

"Rokonokhoz jöttünk látogatóba."

Egy pillanatra a szemembe nézett. "Hihetetlen, hogy mennyi ember jön ide rokonlátogatóba. Érezzék jól magukat. Viszlát jövõre." És elment.

Reggel felszálltunk egy nyugatra tartó vonatra. Magamon éreztem a vasutas-egyenruhás férfi pillantását. "Tudom, mit akarnak"-mondta. "Lehet, hogy tudok maguknak segíteni."

Azt mondta, hogy a végállomáson nyüzsögnek az oroszok. Leszálltunk hát vele egy megállóval a végállomás elõtt, és keresztülmentünk egy kis falun. Elvezetett minket az erdõ széléig, és megmutatta tovább az utat. Mi azonban rossz irányba térhettünk le, mert órákon keresztül bolyongtunk a sötétben, keresve az ingoványos rét szélét, amely mint azt a vasutas mondta, a senki földjét jelölte köztünk és az osztrák határ között. Fáradtak voltunk már és pánikba estünk. Egyszer csak az eget foszforeszkáló
jelzõfények világították meg, és géppisztolylövések kerítettek be. Egy robbanás villanását láttam és erejét éreztem. A következõ dolog, amire emlékszem, az volt, hogy a hátamon fekszem a jeges vízben.

"Gyerünk!" -kiabálta Letti. "Másszál!"

A víz szélén másztunk, mígnem elértünk egy tanyaházhoz. Ott, még mindig négykézláb, egy osztrák cigarettacsomagot találtam. Bementünk a házba, még mindig reszketve a hidegtõl és a félelemtõl. Olyan kimerültek voltunk, hogy azt se néztük, osztrákok vannak-e ott vagy magyarok.

Egy férfi jött az ajtóhoz. "Mostanában nem találkoztunk magukfajtával," - mondta. "Hogy sikerült átjutniuk?" Másnap reggel az osztrák határõrök elmondták, hogy hat magyar holttestére bukkantak az ingoványban, amelyen keresztül jöttünk.

Azt hittük, egyedül voltunk.


Muhl Tamás Pál
Ötven évvel ezelõtt hagyta el Magyarországot az orosz megszállás elõl menekülve, dacolva aknamezõkkel és orosz tankokkal. Jelenleg Dél-Floridában él, sikeres festõ és író, mûveiben a trópusi környezet szépségét és gazdagságát ábrázolja..Tudja, hogy az örök számûzetést tekintve van egy finom határ a bátorság és a gyávaság között.

Könyve, mely a "Retouching Stalin's Moustache" címet viseli, papír-és kemény kötésben is megjelent, 366 oldal, 10 fénykép és 9 rajzvázlat található benne. Az 1956-os forradalom alatt átélt élményeket és az ezt követõ menekülés részletes leírását is tartalmazza. Kapható az Amazon.com és Barnes&Noble könyvesboltokban.