print version
Oláh G. Károly
Rendületlenül
Kezdet
Emlékszem rá, mintha csak ma történt volna. Október 23-án mentem haza munkámból, a Budapest csillebérci Központi Fizikai Kutató Intézetbõl. A villamos ablakán kinézve láttam, hogy sokan sietve visznek plakátokat és ragasztják az oszlopokra. Amint kiszálltam a villamosból, azonnal elolvastam egy plakátot. Nem más, mint a 16 pontot láttam, amely a magyar nép követeléseit tartalmazta.

Nem hittem a szemeimnek! Jaj Istenem, ha csak a fele is valóra válna, de jó lenne. Ezeken töprengve indultam, a Múzeum körútról a Puskin utcai albérleti lakásom felé. Ekkor láttam meg a Rákóczi úton hömpölygõ tömeget, amint a Parlament felé tartottak, közéjük álltam. Egységesen harsogta a tömeg, vagy négyezer ember teljes torokkal, hogy: „Aki magyar velünk tart!” „Ruszkik haza, ruszkik haza”…stb. Soraink egyre szaporodtak. Amikor az Országházhoz érkeztünk, akkor láttam, hogy más irányból is jönnek a tüntetõk hasonlókat, harsogva kiáltva. Sötétedéskor már tízezren voltunk a téren.

Nagy Imre
Az egyik kis csoport Nagy Imrét követelte, hogy szóljon hozzánk. Jött is Nagy Imre és a hangszórókon keresztül megszólított bennünket az ismert jó öblös mikrofon hangjával. Azzal kezdte a megszólítást, hogy: Elvtársak! Erre a tömeg a torkába fojtotta a szót, mert a tízezer ember azzal válaszolt, hogy nem vagyunk elvtársak. Még kétszer megpróbálta az elvtárs szót, de nem hagytuk, hogy folytassa. Erre változtatott és a „Drága Magyar Honfitársaim!” megszólítást alkalmazta, amit nagy örömmel elfogadtunk. Beszélt és éreztük, hogy szívébõl jönnek a szavak, amelyek reményt adtak egy kibontakozásra a kommunista terror alól való felszabadulásra.

Egyszer csak, vagy százan bekiabáltak, hogy azonnal menjünk a Rádiohoz, mert Gerõ beszél és ezt meg kell akadályozni. A tömeggel elindultam a Magyar Rádiohoz, ahol már állt a bál. A kék sávos ÁVO lõtt a tömegbe. Számos halott és sok sebesült volt már akkor, amikor odaértünk. Egy katonai teherautó állt a Bródy utca sarkán és fegyvereket osztogattak a katonák. Nekem egy 9mm-s Frommer revolver jutott, amelyet zsebre vágtam, mert kérték tõlem, hogy segítsem vinni a sebesülteket. Így kerültem a Péterffy Sándor utcai kórház Szabadságharcos, Nemzetõr csoportjához, ahol kitartottam egészen a november 6- i sebesülésemig.

Gépkocsi szerzés
Egy huszonhárom éves építészmérnök, Bede Karcsi lett a társam. Ö ott lakott a kórház mellett, de soha nem ment haza, mert sok volt a tennivalónk a sebesültek szállításával. Amikor elcsendesedtek az elsõ harcok, akkor jött hozzám pár ember és kérdezték, hogy mennyire értek az autókhoz. Hát nem sokat, de valamit konyítok hozzá. Elmondták, hogy egy telepen van vagy párszáz teljesen új Pobjeda orosz személy gépkocsi, de nem tudják beindítani õket, segítenék-e? Természetesen, volt a válaszom és el is indultunk egy öreg, fekete amerikai Buickkal a telepre. Megállapítottam, hogy az elosztó-fejbõl hiányzik az úgynevezett „pipa” és ezért nincs gyújtás. Hozták a raktárost és lerajzoltam, hogy milyen alkatrész kell. Odavezetett bennünket egy nagy dobozhoz, amely tele volt a keresett alkatrésszel. Azon a napon öt autót vittünk be a kórházhoz, Két nap múlva már hûlt helye volt a telepen a Pobjeda gépkocsiknak. Nekem is jutott egy, természetesen kórházi szolgálatra. Ezzel mentünk küldöttségekkel hivatalos utakra. Elfogott ÁVÓ-sokat ezzel az autóval vittük Dudásék-hoz a volt Népszava épületbe kihallgatásra. Egyik éjjel újságírókat kellett kivinnem Újpest-re, és amikor a Nyugati pályaudvarnál jobbra fordultam a Váci útra, akkor egy golyózáporba kerültem. Lehúztam jobbra, megálltam, revolverrel a kézben a tér felé mentem megállapítani, hogy kik lõttek ránk. Nemzeti színû karszalag volt rajtam. A gyenge lámpafényben sötét alakokat láttam, vagy nyolcat. Kérdeztem, fiuk, miért lõttetek ránk? Mert nem álltál meg azért! Vedd tudomásul, ha nem állsz meg, akkor kilõjük a szemedet! Feleltem, hogy jó páran vagytok, de még az autót sem találtátok el. A helyzet az volt, hogy amikor igazoltatták a vezetõkett, akkor elõfordult az, hogy ÁVÓ-sok ültek az autókban és lelõtték az igazoltatókat. Hát e miatt a sötétbõl kiabáltak, hogy álljunk meg, amit én nem hallottam. Másnap reggel láttam, hogy három lövedék a Pobjeda hátsó lökhárítójába fúrt lukakat a vezetõ oldalon, de senki nem sérült meg.

Sebesült szállitás
Egyik nap a Mária utcába kellett kimenni sebesültekért. Lövöldözések közepette mentünk. Hirtelen két orosz katona elénk ugrott, ránk szegezve a géppisztolyaikat. Megállást parancsoltak. Kiszállítottak bennünket, és bevittek egy kapu alá.

Na Karcsi, mondtam a barátomnak, most itt a vég, ezek lelõnek bennünket. Pisztolyom a nadrágszíjam alatt volt a kabátom alatt. Szerencsére nem kutattak át bennünket. A kapu boltíve alatt feküdt vagy nyolc megl õtt ruszki katona, kett õ még élt. Intett az orosz a géppisztolyával, hogy rakjuk be a két sebesültet. Könnyebbség fogott el, mert tudtam, hogy megúsztuk, és rövidesen mehetünk vissza. Igen ám, de eközben a forradalmárok felszedték a megbontott macskaköves utcát és nem tudtunk kimenni az Üll õi útra. Odajöttek hozzánk, megkérdezték, hogy miért jöttünk. Elmondtam, hogy parancsra, a Péterffy kórházból, mert sebesültek vannak itt és be kell vinni õket a kórházba. De ti orosz katonákat szedtetek fel, miért? Mondtam, hogy én nem tehettem arról, ami történt, mert a két orosz elénk állt…mi ezt láttuk, mondta az egyikük. Hát akkor most mi lesz?... mert, tényleg itt vannak magyar sebesültek. Hát mi lenne válaszoltam, kitesszük a két ruszkit és elvisszük a magyarokat. Úgy is lett. Az árkokon keresztbe lefektetett deszkákon keresztül mentünk ki az Úll õi útra és így vissza a kórházba.

Pár nap után amikor elcsendesedtek a fegyverek, a harcok megszûntek,a feladatunk az lett, hogy az Üll õi úton elesett orosz katonákat kellett teherautókra feldobni. Némelyik olyan er õs sorozat lövést kapott, hogy amikor feldobni akartuk a teherautóra, a testük ketté-vált, és hanyatt estünk a vért õl ázott úton a vérpocsolyákban.

Pártház ostroma
Ott voltam a Köztársaság Téren is a pártház ostrománál. Az aljas ÁVÓ-sok, az épülethez közel engedték a harcosainkat. Amikor már vagy kétszázan voltak az épülett õl kb. ötven méterre, akkor a pufajkások sorozat tüzet adtak le a fegyvereseinkre. Sok volt a halott és a sebesült. Az egyik kollegámat itt l õtték le, amint rohant a hordágyon vitt sebesülttel, vöröskereszttel a fehér köpenyén. Ezt az aljas csalogató man õvert háromszor tette meg az ÁVO. Na de nem tartott sokáig a becstelen aljas életük, mert egy páncélos mellé, jött még kett õ és elkezdték bel õni ágyukkal a pártház ablakait. Erre megadta magát az ÁVO! A jogosan felb õszült tömeg, valósággal kezeikkel szedte darabokra a Pártházból kijövõ új kék rend õrruhába öltözött és új honvédségi csizmába bújt ÁVÓ-sokat. Három halott ÁVÓ-st a lábuknál fogva felakasztották a fákra és leköpdösték õket. Hogy így elveszítette józan gondolkodását az ott levõ tömeg az azért volt, mert az ÁVÓ-sok gazemberül tõrbecsalták harcosainkat. A nép ítélkezett!

Egy még él õ ÁVÓ-st elkaptunk, körülvettük vagy tízen és kiabáltam, hogy ezt most ne bántsátok. Erre az oldalamba nyomott egy pisztolyt egy forradalmár, agyon akart l õni, mondván, hogy én is ÁVÓ-s lehetek, mert védem az elfogottat. Gyere velem a Dudásékhoz, mondtam neki, mert oda visszük kihallgatásra! Erre megnyugodott. Eközben egy forradalmár megfogva a puskájának a csövét, a puskatussal úgy fejbe vágta az ÁVÓ-st, hogy az agyveleje szétloccsant köztünk. Szörnyethalt azonnal. A kihallgatásra vitel oka a következ õ volt. Megtudtuk, hogy a pártház alatt vannak elfogott egyetemisták. Ezt tagadták és tagadják ma is! Soha nem felejtem el, hogy november 3 el õtt a pártház el õtt álltunk és éreztünk nagyon er õs döngetéseket a föld alól. Nem tudtuk, hogy mi lehet az. Állítólag az elfogott egyetemistákat és forradalmárokat tartották ott. Azok kiakartak törni és valami nehéz tárggyal döngethettek valamit. Érdemes lenne ennek utána nézni!. Markoló gépet is hoztak, de rossz helyen ásott. Másnap akarták folytatni a munkát, nem lehetett, mert visszajött a vörös horda. Ez még ma is rejtély és fel kellene deríteni. Többen beszélnek a labirintusokról és arról is, hogy a Forradalom után, teherautó számra vitték oda a cementet és öntötték be egy nyílásba! Mi lehetett ott? Fel kellene kutatni. Ez egy fontos feltárás lenne az utókor számára, e nekünk is.

November 3-án hajnalban ágyúdörgésre ébredtem. Rosszat sejtettem. Visszajöttek Budapest ostromára az oroszok. A harcok fellángoltak, sok volt a sebesült, megállásunk nem volt. Éjjel-nappal hordtuk a sebesülteket golyózáporok közepette.

Sebesülés
November 6-án kértek, hogy vigyek haza egy anyát. a néhány napja született csecsem õjével a „Lordok Házába.” A „Lordok Háza” végeredményben egy szegény ház volt. Amikor a Dohány utcában haladtunk, hirtelen lövéssorozatot hallottam. Feküdj!.... kiáltottam és én a kormánykerék alá feküdtem, bal kezemet a volánon tartva, a jobb kezemmel megnyomva a fék pedált. Eközben jött a második sorozatlövés. A kocsi megállt. Vártam, hogy mi lesz. Egyszer csak éreztem, hogy valami folyik az arcomon. Odanyúltam, és amikor a kezemre néztem, láttam, hogy vér. Gondoltam, hogy megl õttek és kérdeztem magamban, hogy élek- e? Csipkedni kezdtem a b õrömet, hogy érzem- e vagy nem? Éreztem, s õt ránéztem kísér õmre Bede Karcsira, akib õl d õlt a vér. Az õ vére folyt az arcomon. A lábammal kinyitottam az ajtót, kiugrottam az autóból és befutottam egy nagy boltíves kapu alá, ahol vagy tizenöten voltak fiatal szabadságharcosok fegyveresen. Visszanéztem az autóra, de ott nem mozdult senki. Kértem a fiukat, hogy hozzuk be a vérzõ barátomat. Nem, nem lehet, mert leõnek! Erre odaszaladtam az autóhoz, bal kezemmel ki akartam nyitni az ajtót, de nem tudtam, mert a bal karomba olyan erõs fájdalom jött, hogy képtelen voltam kinyitni az ajtót. Bal karomra néztem és láttam, hogy a kardigánom ujja csupa vér és cafatokban van. – ez az ereklyém még most is megvan, – féltve örzöm –! Tehát én is kaptam a sorozatból, de higgyétek el, hogy csak olyan két finom tapintást éreztem a karomon akkor, amikor a lövedék és a 18 szilánk a karomba került. Látták a fiuk, hogy nem lõnek és odajöttek, hogy segítsenek kiszedni a sebesült Karcsit az autóból. Kivették és a boltív alatti baloldali lakásba vittek mindkett õnket. Hoztak egy nagy bögre meleg teát, idd meg kéréssel. Amikor egy hajtásra lenyeltem az utolsó kortyot, akkor éreztem, hogy nem tea, hanem rum volt! Ez aztán elaltatott és a Péterffy kórházban ébredtem fel. Karcsi ott feküdt mellettem, feje bekötve. Szülei ott álltak az ágya végében. Beszéltek hozzá, de õ néma volt. Miután szüleinek elmondtam, hogy mi történt, a szülõk hazamentek. Az elnémult és a bal oldalára megbénult Karcsi barátom felém fordult, és a szája szélén egy kis mosolyt véltem felfedezni. Kérdeztem az orvost, hogy miért nem adta jelét Karcsi annak, hogy meglátta a szüleit. Igen, válaszolta az orvos. Az agynak az a része sérült meg, amely e rég történteket raktározza. Én új voltam neki és azért emlékszik rám. Végeredményben három lövedéket kapott. Kettõt a bal vállába és egyet, hátul a koponyába. Három agyoperáció után meghalt!

Bede Károly hõsi halottja lett a Szabadságharcunknak! Béke poraira! Testvére Laci tizenöt évet ült a börtönben a harcok miatt. Nekem szerencsém volt. Igaz, hogy a bal kezembe vett dolgokat nem tudtam elengedni, de az orvos azt mondta, hogy ez azért van, mert az egyik szilánk egy radialis ideget vágott el. Ez az ideg, sarjadó ideg, tehát megtalálják majd egymás idegvégz õdéseit. Hat hónap után ez meg is történt, de a tizennyolc szilánk az még mindig benne van a karomban, kisebb-nagyobb gondot okozva.

Menekülés
Pár nap után jött a hír, hogy az oroszok az ÁVÓ-sokkal szedik össze a sebesülteket, gyömöszölik be õket a tankokba. Meneküljünk azonnal. Elhagytam a kórházat és vidékre mentem. Szüleimhez féltem hazamenni Ukk (Zala megye) községbe, mert hírt kaptam, hogy ott kerestek. Karácsony után egy éjjel mégis hazamentem, de kértek szüleim, hogy azonnal tûnjek el, mert állandóan keresnek, ezt a postás Szita Laci bácsi mondta el nekik.

Dudarra mentem és onnan indultam el nyugatra. Öriszentpéternél léptem át a határt 1957 január elsõ hetében. Osztrák földön a Jennersdorfi vöröskereszt vitt fel Bécs-be kezelésre és helyeztek el a Stiff Gasse-i belügyi minisztérium által fentartott menekült Lagerbe. 1959-ben jöttem Amerikába. A Rutgers egyetemen dolgoztam, mint fõmérnök helyettes. 1995 ben mentem nyugdíjba. 1996-ban egy szívoperációm volt, aorta billentyût cseréltek. 1998-ban beiratkoztam a New Brunswick-i, NJ Theologia Seminarium-ba. 2004 május 11- én szenteltek fel, de már 2000-tõl a Wharton, NJ-ben lévõ Hungarian Presbyterian Church-ben szolgálom az Urat és a gyülekezetemet Isten jóvoltából, immár hatodik éve. Nem bántam meg azt, amit tettem.

Hõs nem lettem, mert ugye csak azok a hõsök, akik elesnek a haza védelmében, a harcokban, vagy valami más módon életüket adják hazájukért. Ha menni kellene ma, akkor ismét megtenném azt, amit megtettem Hazámért. Fájdalommal gondolok szülõföldemre, ahova már csak, mint turista járok, de véglegesen visszatérni nem tudok. Gyötör a honvágy, de feleségem, Ágnes itteni munkája miatt, nehéz lenne otthon új egzisztenciát teremteni nekem 76 évesen. Fáj a szívem, nagyon fáj az elhagyott hazámért. Nem tudok szívet cserélni. Igaza van a bölcs mondásnak, hogy

„Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!”

Ha pedig a történteken elgondolkodom, akkor arra a következtetésre jutok, ami nagyon megnyugtat, hogy akik részvettünk az 1956 Forradalmában és Szabadság- harcában, elmondhatjuk:

„Megtettük azt, amit megkövetelt a haza.!”

Isten veled Magyarország, drága szülõföldem!

Nem tudom, hogy meddig dúdolhatom még a népdalomat, de addig teszem, amíg Isten éltet!

Elindultunk szép hazánkból,
Híres kis Magyarországból.
Visszanéztünk fél utunkból,
Szemünkbõl a könny kicsordult!

Elõszó, amely utószóként is olvasható [szerk]
Eléggé nagy feladat, 49 év múltán beszélni dicsõséges Magyar Forradalmunkról és a Magyar Nép 1956-os Szabadságharcáról, mivel megszámlálhatatlan sok írás látott ebben az ügyben már napvilágot. Újat írni, olyat mondani, ami érdemleges, hát az bizony, nagy feladat. Mivel az ujjaink sem egyformák kezeinken, úgy az

1956-os Forradalomban és a Szabadságharcban való részvételek, élmények, tragédiák is mind-mind különböznek egymástól. Ezért csak is azt írhatom le, amit én láttam a saját szemeimmel, ami csak is velem, és körülöttem történt 56-ban és utána.

Elõre bocsátom, hogy csak egy egyszerû részvevõje voltam a Forradalomnak és a Szabadságharcnak. Tettem azt, amire kértek, addig ameddig lehetett megtettem mindent, amit meg kellett, hogy tegyek.

Valami különös érzés megy át rajtam minden év októberében. és ez egyre erõsödik bennem, október 23 közeledtével.. Elérzékenyülök, a nagy magyar Októberek idején, el-elsírom magamat a múltra emlékezve…és már évtizedek óta, az októberi napokban, gyakran felcsendül fülemben egy kedves, magyar népdal. Dúdolgatom az eredeti szöveg megváltoztatásával…és úgy érzem, hogy együtt énekelem mindazokkal, akik körülöttem voltak a harcokban, akikkel el kellett hagyjam szülõföldünket, akik örültek a gyõzelemnek és akik mellettem mosollyal az arcukon haltak hõsi halált, mert tudták, hogy a Magyar Szabadságért ontják-ontották ki drága magyar vérüket, adták életüket.

A népdal dallama most is csendül füleimben… ott vagyok, vagyunk most a pesti utcán, én 27 évesen és indulok menteni a magyar életeket….aztán vége…vége és menekülünk…

Elindultunk szép hazánkból.

Híres kis Magyarországból.

Visszanéztünk fél-utunkból,

Szemünkbõl a könny ki csordult…

Néha bele-bel sírok a sötét éjszakába, és könnyesek a szemeim, mert látom a sok elesett harcost, bajtársam vérét, amint a gyõzelemben hitt mosolyával az arcán hal meg a karomban, utolsót dobbanva jó magyar szíve.

Aztán irány a határ, elindultunk, jöttünk, mert menekülnünk kellett a szabadságunkat tankokkal tipró, könyörtelen vörös hordák és kiszolgálóik elõl, hogy életünket mentsük. Kétszázezren menekültünk nyugatra akkor.

Kérdem magam, kérdezik sokan mostani fiatalok, hogyan is kezdõdött mindez? Megjelennek az események elõttem és ismertetem a történteket.

Akárcsak Trianonban, a második világháború végén is, összeültek a nagyhatalmak urai, hogy ismét halálra, szabadságának elvesztésére ítéljék Magyarországot.

Eleinte két lépést elõre, egy lépést hátra taktikával kezdte elõretörését a bolsevizmus, a kommunizmus égisze alatt. Elkezdõdtek a politikai cirkuszok, az ártatlan magyar vezetõk kivégzései, legjobbjaink bebörtönzése kitalált rágalmak alapján. Mindszenthy hercegprímás Úr bebörtönzése… a csengõfrász…stb! Az Államvédelmi Hatóság, ÁVO kegyetlen terrorja irtotta a magyarságot.. Ezért az elégedetlenség egyre nõtt az országban, mert a Magyar Nemzet, az mindig a szabadságát szeretõ, Istenfélõ hazafiakból volt, van és remélem, hogy lesz!

Az elnyomás miatt 1956 októberében végleg elfogyott a nemzet türelme. Forrongott az ország apraja nagyja. Éreztem, hogy történni fog valami, de hogy Forradalom és Szabadságharc lesz, arra nem mertem gondolni.

Emlékszem rá, mintha csak ma történt volna. Október 23-án mentem haza munkámból...

Oláh Károly
Menekülése után pár évet élt Ausztriában, majd 1959-ben került az Egyesült Államokba, New Jerseybe. A Rutgers egyetemen dolgozott mérnökként, majd nyugdíja után elvégezte a teológiát, és azóta a Wharton, New Jersey-ben lévõ Hungarian Presbyterian templomának lelkésze.