Ország Tibor
Ha agyonlõnek, úgy elver édesanyám, hogy megemlegetem
Úgy kezdõdött mint a többi közönséges hétköznap. Kedden hûvös õszi reggelre ébredtünk a Budapest VIII. kerületben, amikor iskolába indultam a Práter utcába, ami a Corvin mozi mellett volt. Az Ûllõi úton laktunk a Kálvin Tér irányában. Sejtelmem sem volt, hogy miként fog végzõdni ez a nap.

A megelõzõ napokban, iskolatársaim és tanáraim szokatlan módon beszélgettek az alakuló helyzeti témákról, szabad kifejezésekkel beszéltek a Szovjet megszálló csapatok kivonásáról, szabad választásokról, sajtószabadságról, ami nem régen komoly következményekkel járult volna. Már majdnem 13 éves voltam, de engem félelem keringetett amikor ilyeneket hallottam. Nekem még friss volt az
emlélkezetemben a rendszer sújtása. Csak három évvel megelõzõleg apámat agyonverték a zalaegerszegi Állam Védelmi Hatóság emberei, ott helyben meghalt, és még máig sem tudom hol van eltemetve. És ezt csak azért, mert csendõr volt a Világháboru elõtt és annak leforgása alatt. Ugyancsak 1954-55-ben, amikor anyai nagyszüleimnél laktam, elvették a házunkat amit egy életen át tudtak összegyûjteni.
Ezt is csak azért mert nagyapám is csendõr volt, habár már nyugdijas, de nyugdij nélkül, mert azt is elvették.

Gesztenye püré
Iskola után körûlbelûl két óra tájban édesanyám leküldött a cukrászdába a Múzeum Körútra, gesztenye püréért, ami elég ritkaság volt. Amikor kiléptem a ház kapuján, nagy meglepetés ért. Végelláthatatlan tömeg, az Üllõi út közepén, a forgalmat teljesen leállitva, tüntetõ felvonulásban a Kálvin tér irányába haladt a József kõrút felöl. Hirtelen azt gondoltam, hogy valami nagy ünnepély lehet, vagy szokásos párt öndicséreti
kommunista felvonás ami engem nem érdekelt. Azonban, hátulról a tömegbõl egy nagy zöld koszorúval szaladt két vagy három tüntetõ, elõre a sor elejére, és békés, egyelõ lépésben folyt tovább a felvonulás.

Teljesen felizgultam a jelenet láttára, méginkább mert nem hallottam a szokásos élmunkás sztahanovista eredményekrõl dicséret szózatokat vagy hasonló párt propaganda témákról. Többnyire fiatalok voltak, de idõsebb munkások, tisztviselõk és egyéb rengeteg vegyes évkorú résztvevõ is menetelt velük. Én is mentem velûk a Kálvin térig, ahol más irányból is tódult a tömeg és a számuk csak növekedett. Helyenként
a téren fiatal szónokok felkapaszkodva villanyoszlopokra, hangos szóval hirdették, hogy a Bem József emlékmûhöz irányul a felvonulás, hogy kinyilvánitsák szolidaritásukat és egyetértésüket a lengyel egyetemi ifjusággal és munkássággal, akiket nem régen csendesítettek le a karhatalmak. Ebbõl kifolyólag, nekik is volt kérelmük, és ezeket
hangosan szónokolni kezdték emelvényekrõl és oszlopokról, és kinyomtatott röpcédulákat osztogattak a téren. Valahonnan a tömegbõl elõkerült néhány nemzeti szin zászló, a rendszer cimerével, de rövidesen ki metszették a cimereket és a tömeg büszkén lobogtatta a lyukas zászlókat.

Ahogy a tüntetõk újból megindultak a belváros felé, rájöttem, hogy a cukrászdából és gesztenye pürébõl nem lesz semmi, mert majdnem minden üzlet és hivatal zárva volt, mert az alkalmazottak mind az utcákon voltak. Édesanyám is már biztosan sokallta, hogy hol járok ilyen sokáig, és jónak láttam haza igyekezni. Elmeséltem részletesen mi történik kint az utcákon, anyám alig tudta elhinni, hogy ez lehetséges anélkül hogy
a rendõrség és az ÁVH közbelépne. Aztán neki indított a leckének, mert tüntetés ide, tüntetés oda, holnap iskola, és a leckének el kell készülni.

Hallgatva a rádiót
Persze a leckére nem tudtam a figyelmemet õsszpontosítani, csak a délutáni események jártak a fejemben. Ahogy ezeken elgondolkoztam, az emlékezetem felidézte a közelmultból a sok külföldi rövidhullámú tiltott radió közvetítést, amit mindenki csak zárt ablakok mögött a rádió mellé kuporogva hallgatott éveken keresztül. Akit ismertem a hallgatók közül, õszinte valóságnak fogadta a nyugati adást. Az én kedvencem a cserkész program volt mert akkor még a hetedik elemibe jártam,
és persze ott cserkészet nem volt. Emellett azért a politikai témák is nagyon érdekeltek. Még ma is fülembe cseng a rádió biztatása: …ne tûrjétek a zsarnok kommunista elnyomást,…szálljatok szembe az elnyomókkal ... ha az elsõ lépést megteszitek, ott leszünk segiteni…stb.

Ahogy a házbeli lakók, albérlõk és többi szomszédok estefelé kezdtek hazatérni munkából különbözõ késésekkel, újabb és újabb fejleményeket újságoltak. Már a rádiót bekapcsoltuk, de a közvetítés nem egyezett a szomszédok hireivel. A rádió ellenforradalmárokról, suhancokról és rendszerbontókról beszélt, de mi tudtuk, hogy ez egész más, most a nép egyhangon a rendszer ellen szól. A rádió utasitásokat adott, hogy mindenki térjen haza az utcákról, tartózkodjon a házon belül.

Ezen az elsõ estén, sötétedés után az erkélyen durranásokat hallottam. Nem voltam biztos, de gondoltam, hogy fegyver ropogás is lehet. Rendõrség? ÁVH? Az éjszaka folyamán mindig szaporábbnak hallatszottak a durranások. Akkor azt még nem tudtam, hogy azok az elsõ hangok, valószinû, hogy a Rádiótól hallatszottak hozzánk, ami csak pár utca távolságra volt tõlünk, a Múzeum melleti utcában.

Másnap reggel
Huszonnegyedikén reggel már harckocsi dübörgés, sürü fegyver dörgés és robbanás hangzott a ház elõtt és a környéken, semmiképpen nem lehetett az utcára kimenni az Üllõi úton. Na, gondoltam, iskola nem lesz, aminek minden gyerek örül, habár a leckém félig-meddig készen volt. Mindenek felett valami olyan ismeretlen izgalom fogott rajtam erõt amilyet azelõtt még nem éreztem. Letséges ez? A nép szembeszállt a rendszerrel? Fegyvert fogtak?

A legbátrabb szomszédok idõnként ki és be surrantak, új hirt hoztak ami rögtön elterjedt a lakók között. Kint, szerte a városban rettenetes forradalom van. Rengeteg a halott, a Rádiónál tegnap este a tömegbe lõttek meg a Parlament elõtt is. A honvédség és más karhatalmak ki voltak vezényelve, de akkor azt még nem tudtuk, csak késõbb, hogy az orosz alakulatok is ki voltak rendelve. A rádió folyamatosan felszólította a
lázadókat, hogy tegyék le a fegyvert és amnesztiát kapnak. A lakósságot pedig biztatta a kormány, hogy a karhatalmak már majdnem helyreállították a rendet, de senki ne menjen az utcára. Idõnként a Himnuszt közvetitették. Napokig ezt hallottam. A napok egybe olvadtak. Emlékezetembe vésõdött az állandó fegyver dörgés, gépfegyver
sorozatok szaggatott ropogása, ahogy golyók fütyülve hasitották a levegõt a házunk körül. Gyakran hallottuk a tankokat a ház elõtt ahogy nagy robajjal dübörögtek tovább, olykor megálltak, és eget-földet rengetõ dördüléssekkel löttek valami célpontot.

Édesanyám a lelkemre kötötte, hogy az utcára ne tegyem a lábam, mert ha agyonlõnek, úgy elver hogy megemlegetem. Nem kellet engem nagyon ijeszteni, volt mitöl félni anélkül is. De a kiváncsiság is egy nagyon erõs valami, és idõnként lemerészkedtem a kapuhoz hogy lássam „mi a dörgés”. Kidugtam a fejem,
kikukucskáltam hogy jobban lássam ahogy jöttek a tankok a Kálvin Tér felöl, amikor a házunkat elkerülték egy pillanatra, megálltak, egy-egy lövést leadtak a Kõrút irányába, de abban a percben láttam ahogy hullott rájuk a rengeteg füst csóvát húzó tüzes esõ a házak felsõ ablakaiból. Utána eressz neki rákapcsoltak és amelyik tudott rögtön
elpucolt a mellék utcába, másikak elõre iramodtak és eltüntek a szemem elöl a füstös, ködös homályba. Máskor fegyveres civil ruhás harcosok mentek el a kapu elõtt, hangosan tervezték a következõ tank elleni támadásukat.

Vidékrõl krumpli és káposzta
Már harmadnapra erõsen kezdett fogyni az élelmiszerünk, mert csak annyit szoktunk vásárolni ami el is fogyott, mert a hûtõszekrényt csak hirbõl ismertük. Most nagyon be kellett osztani, mert nem tudtuk meddig kell kibirni új koszt nélkül. A negyedik nap körül valamelyik lakó újságolta, hogy itt a közvetlen mellék utcában vidékrõl érkezett
teherautóról élelmiszert osztanak a lakósoknak. Nekem sem kellett több, mivel fegyver dörgést csak távolabbról lehetett hallani, le szaladtam az utcára egy kis szatyorral, és ott találtam a TE-FU autót amirõl én is boldogan vihettem egy kis káposztát vagy
krumplit, már nem emlékszem pontosan hogy mit, de akármi volt, nagyon örültünk neki. Semmi tolakodásnak vagy veszekedésnek látszata sem volt. Mindenki udvariasan megköszönte amit kapott. A vidéki paraszt munkások jószivüen osztották, és nem fogadtak el pénzt. Ilyenre még nem láttam példát.

Nyugatról igéretek
Az egyik albérlõ szomszéd egy ezredes volt a világháburú elõtti rendszerben. Õ hangoztatta legjobban a szomszédok között, hogy rövidesen vége lesz a fegyveres összetûzéseknek, mert már ide kell hogy érkezzenek a nyugati hadsereg csapatai, mert ugy-e mindenki hallotta a nyugati rádiók közvetítését, hogy õk itt lesznek, csak
kezdjük el. A nyugatiak nem olyanok mint a Kommunisták, õk nem hazudnak, bizhatunk bennük, nyugodtak lehetünk, rövidesen meg látjuk õket. Az nevetséges lenne, hogy a Szovjet Unióval a kis Magyarország eredményesen szembe szálljon, és azt nem is várhatja senki hogy ilyen hatalmas túlerõvel szemben fellépjen ilyen kis ország,
az öngyilkosság lenne. A Szovjet Unió nem tûrné, hogy bármelyik úgynevezett Szovjet csatlós ország ugráljon, lázadozzon, és elválás érdekében fegyvert fogjon ellene. Jól ismerte mindenki a Szovjet módszereket, hisz csak kicsit több mint tiz éve a Világháboruban és azután többször is volt elég alkalmuk ezeket megízlelteni
a magyarokkal. Ilyen szembeszállás csakis valamilyen külföldi segitséggel lett volna elképzelhetõ. Igérték is. De errõl most már nem beszél hangosan senki. Azt mondják nem illik ilyen vádakat emliteni egy befogadó országgal szemben akinek a kenyerét esszük. Azt mondják úgy sem változtat a multon, akármennyire is szóvá tesszük.
Hogy nem jött segitség azt még megérteném, de akkor miért igérték nem csak a forradalom elõtt, de a harcok allatt is úszitották a felkelõket hogy csak egy vagy két napig tartsanak ki, és ott lesz a segitség. Hogy a rádió nem képviselte a kormányt amirõl beszélt, ugyanaz a kormány tartotta fenn anyagilag azokat a rádiókat. Akkor
azt még nem tudtam, és biztosan senki sem tudta, hogy azokban a nehéz napokban az amerikai kormány hivatalosan közölte Moszkvával, hogy Amerikának nincs szándéka beavatkozni a magyar ügybe, Amerika nem tekinti a Moszkva ellen lázadó országokat barátjának. Lehetséges-e, hogy ezért fordultak vissza túlerõvel sokszorosítva
a Magyarországról kivonuló Szovjet csapatok? Az utolsó elhulló szabadságharcos eldobta-e volna az életét tudatában annak, hogy a kitartásra való nyugati uszitás segitséget igérve csak hazugság? Most errõl nagy csend van. Megint nekünk kell szégyenkezni ha ezt szóvá tesszük?

Harc maradványai
Már úgy október 28-29-e lehetett, amikor nem hallottunk sûrü fegyver dörgést, lementünk az utcára édesanyámmal. Elindultunk a Nagy Kõrút felé. Az Üllõi út és a Kõrút keresztezõdés környékén minden irányban olyan pusztulás maradványa tárult elénk, amilyet én nem vagyok képes írásban levázolni. A tankok és külömbözõ harckocsik, páncélautók maradványai, kilõtt és kiégett végtelen sorai szomorú,
de diadalmas harcokra utalt. A hullák egy része még nem volt elszállitva, némelyik valószinü orosz katona, feketévé és összezsugorodva feküdt a megsemmisített páncélosok alatt, az összezsugorodott fej mellett aránytalanul nagy vas sisakkal. Lõszerek és elhasznált hüvelyek ezrivel hevertek a vórosban. Hatalmas ötemeletes épületek sorai a tetõtõl a földig lerombolva. Nem egy helyen, hanem szerte
a városban, amerre csak mentünk. Helyenként fehér mészporral lehintett hullák hevertek a járdán vagy az úttesten, nemelyik katonai egyenruhában, többen civilben. Egy tönkre lõtt villamosban mésszel és virággal lehintett szerencsétlen utas teste feküdt keresztben, amin át kellett lépnünk mert annyi kiváncsiskodó jütt mögöttünk, hogy vissza nem lehetett menni. Egy két nap jártuk a várost, nem tudunk hinni
a szemünknek, hogy igy le lehet rombolni egy gyönyörû várost. Egyik nap a Köztársaság Téren néztünk szét, amikor kiabálásra figyeltem fel, hogy találtak bujkáló ÁVO-sokat, egypár lövést is lehetett hallani, és valakik azt kiabálták hogy huzódjunk le, nehogy golyót kapjunk. Mi azonban jobbnak láttuk messze eltávolodi a Köztársaság Térrõl, nehogy valami kereszttûzbe keveredjünk.

Egy fal mellett, õrizetlen ládába a járókelõk pénzt dobáltak a rászorultak részére, senki nem kérdezte kié lesz, és senki nem vett ki belõle semmit. Egy helyen lécekbõl összetákolt embernagyságu vázra ráhúztak egy orosz egyenruhát, feldíszítve kulacssal, csajkával és egy darab sötét barna, majdnem fekete kenyérrel a csajkában ami nálunk szokatlan példány volt. Szovjet katona hiréhez hûen, a szokásos lopott karórák sorban fel voltak füzve a karjára, észre vettem, hogy volt köztük ami még müködött. A gyülölt
vörös csillagoknak és sarló-kalapács cimereknek mindehol csak a helyét láttam, le voltak tépve az épületekrõl. Falakon mindenfelé a nagy betükkel „Ruszki Haza”, „Hol vagy Gerõ, most bujj elõ” és hasonló feliratok voltak festve. Mindenhol ujjongó hangulat lángolt az utcákra tóduló arcokról. A szabadság reménye sugárzott róluk, mert látszólag a zsarló rendszer meg volt törve. A hir szerint az orosz csapatok megkezdték a kivonulást.

A napok már egybeolvadtak, nem tudom biztosan, de egy-két nap mulva este valaki kopog a lakásunk ajtaján, nagyapám volt. Somogy megyébõl jött uttalan utakon, teherautokon, traktorokon, motorkerékpáron, ahogy csak tudott, mert a normális közlekedés nem volt üzemben amerre ö jött. Nagyon megörült hogy épségben talált bennünket, és rögtön kijelentette, hogy ennek még nincs vége, szedjük össze ami
a legfontosabb, és induljunk vissza Segesdre. Másnap indulás elõtt mégegyszer nyakunkba vettük a várost, és végignéztünk amit csak látni lehetett, és neki indultunk Somogy megye irányába, Móricz Zsigmond körtértõl kezdve teherautókra felugrálva, utaztunk amivel csak tudtunk.

Utazás vidékre
Már késõ éjjel volt amikor közeledtünk Székesfehérvárhoz, amikor a teherautó sor ami vitt bennünket megállt. Végül kiderült, hogy orosz páncélos alakulat vonul Budapest irányába, és azoknak kellett utat adni, és rájuk várni. Amikor szabad lett az út, tovább folytattuk a közlekedés váltásokat, sikerült eljuti Marcaliig, de itt más megoldás nem volt, traktorbérlésért telefonáltunk Segesdre hogy jöjjenek értünk utánpótló kocsival.

A régebbi idõkben Segesden jártam iskolába, és amikor megláttak a régi osztálytársaim, körülfogtak hogy közventlen hirt halljanak mi történt Pesten. Nagy hevesen elmeséltem, de nem hagytam annyiban, fellázitottam az egész iskolát, és zászlókkal végig vonultunk a falun, és kézzel irt röpcédulákat osztogattunk mint amit Pesten láttam. A felvonulás a tanácsházán végzõdött, amit nagyobb helyeken
városháznak hivtak, és hangoztatni akartuk a követelményeket úgy ahogy Pesten hallotam. A rendõrök csititottak bennünket, de mi nem hagytuk, mire a hir elterjedt a falu végére már úgy ért, hogy a rendõrök szedik össze a gyerekeket, és átadják õket orosz fogságba. Jöttek is szaporán a rémült szülõk, némelyik kezében még ott maradt a füldmûvelési szerszám, hogy az õ gyerekéhez ne nyuljon senki, és szépen kézenragadva haza ráncigálta ki-ki a saját gyerekét.

Nem sokkal ezután hirt kaptunk, hogy Budapesten november 4.én megint felújultak a harcok újabb Szovjet csapatok ellen, és nem nagyon jól néz ki a helyzet. Tanácskozni kezdtünk mi lenne a legjobb a bizonytalan jövõt tekintve. Két hónapig töprengtünk, de Karácsony után nagy szomoruan úgy döntöttünk, hogy nyugatra kell menni. A terv úgy alakult, hogy nagyanyám, anyám és én kimenekülünk, Nagyapám hátramarad,
idõvel átiratja az ingatlan és többi vagyont az egyik unokaöcssére, és a korára tekintve az állam el fogja engedni mivel már ebben a korban csak terhére van az államnak.

Tiltott határátlépés
Nagyapám egy kapcsolatot derített ki egy határmenti emberrel aki elvállalta, hogy átirányít bennünket az osztrák határon, mert egyedül már nem volt tanácsos, mert a határõrség visszaállította a határ környéki ellenõrzést. Január 12-én este nem szóltunk senkinek és hárman indultunk vonattal Zalaegerszegi vasutállomásig, ahol tervszerint nagyapámmal és az irányitó emberrel fogunk találkozni valamikor hajnalban.
De a határõrök kiszúrtak bennünket, és abban a percben amikor nagyapám a férfivel bejött a váróterembe, a fegyveresek körülvettek, közölték velünk hogy tiltott határátlépéssel gyanusítanak, felparancsoltak bennünket egy teherautóra, és az
ÁVH-Rendõrség közponba szállitottak, valószinü ugyanabba az épületbe ahol apám holtteste nyoma eltünt több mint három évvel azelõtt. Elválaszottak bennünket a két férfitõl, és vallatás után azzal bocsátottak el, hogy többször ne találkozzunk.
Ebben tökéletesen egyet értettünk. Kint elváltunk Nagyapámtól, nem tudva hogy valaha is látni fogjuk egymást, mi pedig négyen egy taxival az idegen ember kalauz falujába indultunk, hogy bevárjuk az éjjelt.

13-án alkonyat után nekivágtunk a kertek alatt a mezõknek, erdõknek, hegyen, völgyön keresztül, sötét éjjel, kerülve lakott vidékeket. Egyszer a kalauzunknak valami ismerõse beengedett a házába, hogy egy-két órát aludjunk, aztán megint 14-én hajnal elõtt mentünk tovább, hóviharban szántóföldeken keresztül. Amikor láttunk valakit aki úgy nézett ki, hogy járõr lehet, akkor meghúztuk magunkat a bokrok alatt. Már a határ
közelében több menekülõvel is találkoztunk, és némelyik aki megtudta, hogy már mióta járjuk az erdõt-mezõt majdnem pihenés nélkül, nem ajánlották, hogy neki vágjunk a határnak, mert az még mindig hosszú és nehéz túra, nem valószinü hogy életben maradunk. Mi nem tágitottunk. Ha már idáig eljutottunk akkor már ha törik ha szakad, nem hátrálunk. Sötétedés után utolsó erõfeszitésünkkel nekiindultunk a végsõ
szakasznak. Egy kis árok mellett az ösvényen egy kis magyar és osztrák zászló jelezte a határt. Egy pillanatra könnyes szemmel visszanéztem, és egy sóhajjal folytattam a végsõ menekülést ezen a kemény, hideg, havas januári éjszakán, és holtfáradtan 15-én reggel megérkeztünk a szabad földre, egy kis osztrák faluba.


Ország Tibor
1956-ban a Corvinköz melletti Práter utcai iskolába járt. Csendõr család leszármazottja. 1957-ben 13 éves korában jött Magyarországról Cleveland környékére. A 60-as években GE-ben kutató és fejleszõ laboratóriumi munkát végzett. A 70-es években sport ejtõernyõs iskolát alapított és irányított. A 80-as években a US Space Shuttle ûrhajóprogramon dolgozott mint beszállitó

minõségbiztosítási rendszer szervezõ. A 90-es évek óta ipari management tanácsadó. Felesége amerikai, lányai irnak, olvasnak magyarul.