print version
Pongrátz András
A Sztálin Szobor Ledöntése
Nem érdekelt a politika
Az Eötvös Lóránt Gépipari Technikum Acélszerkezettani szakaszán mint utolsó éves diák, engem a politika nem érdekelt. Én tudtam, hogy mit szabad a házon kívül mondani és mit nem, s ehhez tartva magam, az iskola kultúrfelelõse voltam, s a színház és mozivilággal foglalkoztam, s minden szabadidõm a színházjegyek felvételével és azok, az iskolába a tanulóknak és tanároknak eladásával töltöttem. Sokszor az egész iskolát, mind a tizenkét osztályt, iskola idõ alatt persze, elvittem egy különelõadásra a Tátra moziba Erzsébeten, mely iskolánktól pár száz méterre van. Az iskola nem nagyon érdekelt, de csak oda vettek fel, mivel Édesapám értelmiségi ember volt.

Én semmiféle elõkészületrõl nem tudtam, s egyik bátyám sem, otthon minden rendben ment és az iskolával és a színházakkal voltam elfoglalva. Október 23.-án iskolába mentem, s a nap minden különösebb esemény nélkül telt el. Délután az Operába mentem operajegyekkel elszámolni és új jegyeket felvenni. Mikor kijöttem a szervezõ irodából, úgy négy óra lehetett. Az Operaház külsõ falán egy papírt látok felragasztva. Megállok, hogy elolvassam mi van rajta. A legnagyobb meglepetésemre az egyetemisták 12 (úgy emlékszem) pontja van géppel írva, s még többször körülnézek ki látja, hogy én ezt a szöveget olvasom. Oda voltam a csodálkozástól, ilyen is létezik ebben az országban? Négyszer-ötször elolvasom, s csak csóválom a fejem majdnem félve. Indulok hazafele Soroksárra, s a nagykörúton felkapaszkodom a villamos hátsó lépcsõjére, egy lábon csüngve. Mikor a villamos a Nemzeti Színházát elhagyta, a színház háta mögötti téren látok egy gyülekezetet. Leugrok a villamosról menet közben és odamegyek, hogy lássam mi történik ott.

A tömeg közé
Az áruház elõtti kis téren egy szobor állt. Annak a szobornak a talapzatán egyetemista diákok szavaltak hazafias verseket, és felolvasták a 12 pontot amit én az Opera falán olvastam. Hát itt már én is belekeveredtem a gyûlõ tömegbe, hallgattam és éljeneztem az elhangzottakat. Ott, azokban a percekben határoztuk el, hogy megyünk és a Sztálin szobrot ledöntjük. Az oroszok és a kommunisták gyûlöletének a szimbóluma a szobor, ledöntése, a kommunizmus megdöntését is jelentette akkor az nekünk (lehet, hogy máshol is ugyanez az ötlete támadt másoknak). Egymást teljesen ismeretlenül ölelkezve nagy buzgósággal indultunk ki a körútra, s onnan a Kossuth Lajos utcán a liget felé. Mivel olyan sokan voltunk, s a tömeg percrõl percre duzzadt, az úton kellett menni, mert a járda túl keskeny volt. Ahogy megakadályoztuk a teherautók menetelét, a soffõrök nagy kíváncsisággal érdeklõdtek, hogy mi történik. Mikor elmondtuk nekik szándékunkat, õk átvéve a mi lelkesedésünket, mindjárt felajánlották a teherautójukat a tömeg szállítására. Sok-sok teherautót telerakva néppel, érkeztünk a Hõsök Terére. Ott a tömeg csak gyûlt, gyûlt, gyûlt. Mintha csak a város több részében ugyanaz történt volna, mint ahol én voltam (én csak arról tudok ahol én voltam) a tömeg csak nõtt és nõtt.

Teherautóval
Tervünk jól hangzott, de kivitelezni azt nem volt gyerekjáték. A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nem hogy azt megmozdítani tudtuk volna. Dehát fiatalok, ügyesek elhatározottak és lehetetlent nem ismerõ tömeg voltunk. Megoldást kellett keressünk a tervünk kivitelezésére. Jól jött, hogy ott volt a sok teherautó, melyen sokan odaértünk s ezeket most felhasználhattuk a kézerõ helyett, segítségül tervünk kivitelezéséhez. Akadt az egyik teherautón hosszú vastag drótkötél, ami nagyon jónak látszott felhasználni. Mivel a szobor olyan nagy volt, még felmászni a vállára is lehetetlen volt, ígyhát lasszót kellett a fejére dobni és azon felmászni és a drótkötelet Sztálinunk nyakára kötni. Így is történt. Most ezeket a drótköteleket több teherautó után kötöttük és próbáltuk lehúzni a szobrot talapzatárul. Igenám de a szobor nem moccant, négy-öt teherautó meg sem tudta megmozdítani, mert a kerekek csak kipörögtek. Elõször próbáltunk felmászni a teherautókra súlynak, de az sem lett eredményes, és túl veszélyes volt, s nem akartunk senki testi épségében kárt tenni. Az volt az egyik legnagyobb problémánk, hogy a segíteni akaró tömeget hogy tudjuk távoltartani, hogy senkinek ne essen baja. Olyan sokan voltunk és mindenki segíteni akart, de csak úgy lehetett valamit elérni ha meggondoltan vigyázva cselekszünk.

Tehát a kerekek kipörögnek, nem megyünk semmire. Mondja egyik fiú, itt nem messze útépítés folyik és van bõven macskakõ. Mindjárt négy teherautót megpakoltunk, de attól féltünk, hogy a gumik kidurrannak a nagy tehertõl. Mostmár a kerekek biztos nem fognak kipörögni. Neki is fogtunk a drótköteleket a megrakott teherautók után kötni. Legnagyobb problémánk az volt, hogy tudjuk a tömeget hátrébb könyörögni, hogy hely legyen a teherautóknak mozogni és azon felül, ha netán a drótkötelek elszakadnak, nehogy valakit megöljünk. Végre valahára csináltunk elég helyet és neki indultak a teherautók a jelszóra. Egyszerre a nyakbakötött drótkötelekkel lehúzni a gyûlölt dromedár jelkép szobrot. Megint és megint, egyszerre, húzdmeg, vigyázz , de a szobor nem moccant. A drótkötelek egymás után szakadtak el és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírvafakadás szélén álltunk. Azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye, tovább kellett okoskodnunk. Egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, hogy az iskolája aránylag közel van és ott van gázhegesztõ és vágó apparátus. Na mindjárt elindul és vagy öt másik fiú, s kis idõ múlva megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, hogy tovább dolgozunk, s ahelyett, hogy fogyna, a tömeg csak nõ, nõ és nõ. Akadt segítség is bõven, többen is voltunk akik vagy az iskolájukban, vagy a munkahelyükön mint munkások vagy ipari tanulók nagy hozzáértéssel most már percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot, de megint a legnagyobb probléma az volt, hogy a segíteni akaró tömeget, hogyan tudjuk hátra könyörögni. Ott nem volt fõnök vagy alávaló, tanuló vagy tanár, ott mindenki egyenlõ volt és mindenki segíteni akart. Úgy is történt, a tömeget sikerült hátrakönyörögni és a teherautók most már a meggyengített szobrot nagy recsegés és ropogás között letudták húzni.

Talán, addig legalábbis, életem legörömtelibb pillanata volt mikor a nagy tömegõ által gyûlölt szimbólum nagy zaj közepette lezuhant és ott feküdt. Mi diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust gyõztük volna le örömmámorban úsztunk és csak ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendõrhöz fordulok, kinek a pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit cinikusan, de inkább barátságosan kérdem tõle, mit szól a dolgokhoz? Gondolván, ha ott azt a pisztolyt elõvette volna, biztos vérfürdõ lett volna az õ vérét beleértve. De messze attól, azt mondja “hát fiam már nagyon ideje, hogy az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is még ha akarnék is mit tehetnék ennyi emberrel szemben.”

A Rádiohoz
Az idõ nagyon eljárt, négy óra óta mikor leugrottam a villamosról, s úgy tûnt mintha egy egész életet éltem volna át ott a Hõsök terén. Lehetett közel tíz óra, s jött a hír, hogy a Rádionál az ávósok a tömegre lõnek. Ez azt jelentette, hogy ott is “balhé” van és azt is, hogy itt már komolyabbra fordul a helyzet, amirõl pár órával azelõtt álmodni sem mertem. Összebeszélünk, hogy megyünk a Rádiohoz, lássuk mi van.

A nagy tömeg az Andrási utat teljesen elfoglalta, s ott a tömegbe találkozom egyik tanárommal a technikumból, (éppen mûhelyt tanított, ha tudta volna milyen jól jött tudásom az elmúlt órákban) s mondom neki, “Tanár úr, hát hogy-hogy itt?” Azt mondja, “fiam, itt már komolyra jár a dolog. Mivel a Rádionál az ávósok lövöldöznek, erre nekünk is reagálni kell.” Legnagyobb meglepetésemre mondja: “Mielõtt a Rádiohoz mennék, meg kell állnom otthon felvenni valamit amire szükségem lesz.” Nem mondja ki, de értem, hogy hazamegy ahol fegyvert vesz magához amivel a Rádiohoz megy. Akkor láttam utoljára nem tudom mi történt vele azóta. Amit mondott, félelemmel hatott rám, tudva milyen rettentõ bûn a “népidemokráciában,” hogy valakinek fegyvere legyen.

Emlékeztem, az én dolgom volt a családba mint legfiatalabb fiú és aránylag kistermetõ gyerek, hogy a bátyáim évente megpucolt és lezsírzott puskáit a szénapadláson az eresz alatt elrejtsem, mert felnõtt ember oda nem fért volna be, s így, házkutatás esetén nem találták volna meg azokat. Na mondom magamban itt igen komolyra fordul a dolog. Sodródom a nagy tömeggel a Rádio felé, s odaérve hallom a lövéseket, s látom már halottunk is van. A népnek semmi fegyvere nem volt, csak álltunk és kiabáltunk dühösen, hogy ezek a patkány ávósok a falak mögé bújva lõnek a tömegbe. Kimegyek a Múzeum körútra, s látom, hogy kirendelték a katonaságot, s a kiskatonánk ott masíroznak bajonettel a puskájuk végén.

Mi elképedve rohanunk hozzájuk, s mondjuk, “mit csináltok ti, tán csak nem gondoljátok, hogy a testvéreitekre és a szüleitekre fogtok itt lövöldözni?” Azt mondja nekem egy kiskatona, “dehogy lövöldözünk mi, ide kivezényeltek minket, hogy a népet megijesszük, nincs is töltényünk, s különben is, ha szerzel valami civil ruhát én is jövök közétek.” Le is vettem a szvetteremet s odaadtam neki. Õ levetette a egyenruhája kabátját, amit egy bokorba dobott a Nemzeti Múzeum kertjébe, felvette szvetteremet és beállt közénk.

Már nagyon késõre járt az idõ, s eszembe jutott szegény Édesanyám mennyire aggódhat értem, mivel már öt és hat között otthon kellet volna legyek. Kerestem egy telefont és felhívtam a házunk, s mind én azt már tudtam, jó hosszú leckét kaptam Édesanyámtól, s õ rámparancsolt, hogy azonnal menjek haza. Habár elég hosszan tartott, de az éjszaka közepén hazaértem.

Jönnek a tankok
Október 24.-én reggel arra ébredek, jön a hír, az orosz csapatok mennek Pestre és éppen nálunk Soroksáron keresztül vonulnak be a városba. Hát ezt valahogy meg kell akadályozni. Össze gyûlünk jó néhányan a fõtéren, s azon tanakodtunk, miként tudnánk megakadályozni a ruszki csapatokat, hogy ne tudjanak a városba legalábbis ott Soroksáron keresztül bejutni. Most is és már régebben is arra gondoltam, milyen naiv gondolat volt ez tõlünk, de akkor úgy éreztük, hogy akármit is, de nekünk meg kell tenni ami tõlünk telik.

Elhatároztuk, hogy építünk egy barikádot az út közepére de akkorát, hogy még a tankok se tudjanak azon keresztülgázolni. Neki is fogtunk amit csak találtunk összehordani az út közepére. Volt ott kõ, tégla, dívány, varrógép, ajtófélfa, stráfszekér (mûködõ állapotban és darabokban) és minden más amit el lehet képzelni, amit Soroksáron egy házban meg lehetett találni, az minden ott volt. Gondolván, hogy az út egyik felén a vízárok, másik felén a HÉV sínek majd mi megállítjuk a ruszkikat. Büszkék is voltunk magunkra, arra a hegyre felnézve amit mi egy-két óra alatt összehordtunk.

Jöttek is az oroszok, csak úgy döngtek és zakatoltak a hernyótalpak, messzirõl még mielõtt láttuk volna õket. Mi megbújva a bokrokba és az árkokba vártuk, Istenem most mi lesz. Jöttek közelebb és közelebb a zajt a fül már alig bírta. Egyszer csak látjuk, hogy a tehergépkocsik, melyek vezették a sort megállnak, és hátulról a tankok elõre jönnek, kikerülik a mi barikádunkat rámenve a sínekre, s a barikád másik oldalán visszamennek az útra, s nyugodtan haladnak tovább utat törve a tehergépkocsiknak. Rettentõ kínunkban és haragunkban, kiugrálunk bújóhelyeinkrõl és ami kezünkügyébe akadt elkezdtük tankokat dobálni. Fegyverünk nem volt, de ha lett is volna, a tankok ellen semmit nem ért volna.

Tûz
Igenám de mire a tank sornak vége volt, jöttek a teherautók tele katonákkal, s mi azokat kezdtük féltéglával és ökölnyi kövekkel dobálni. Már egy jó pár ablakot betörtünk, mire a katonák elkezdtek tüzelni ránk, s amíg át nem haladtak a soroksári fõtéren, meg sem álltak a tüzeléssel. Mi mind próbáltunk fedezék alá bújni aki ahova tudott. Én a sánc járda felöli oldalán lehasaltam, s csak imádkoztam, hogy életbe maradjak. Félméternyire elõttem egy kisebb fa volt, s centiméterenként kúsztam a fejemet a fa mögé tenni, gondolván, ha meg is lõnek a fejem legalább legyen a fa mögött, s csak a testemet érhessék el. Az ott eltöltött 15-20 perc volt életem leghosszabb várakozása. Mikor elhaladtak az oroszok és mi felkeltünk, sajnos sok halottat találtunk magunk körül. Amikor én felkeltem és a közvetlen mellettem levõ ház kapujába néztem, ott találtam egyik osztálytársam 11-12 éves öccsét, a fejébe lövést kapott egy dum-dum golyóval, mert szegény kis srác agyveleje a kapun és a kapu alatt szét volt freccsenve. Szomorúan tértem onnét haza, hogy nem sikerült ott a ruszkikat visszatartani, sõt õk tettek kárt a lakosságban. De ezek voltak az elsõ orosz csapatok közt akik a városba értek, s talán ezek nagy része a Corvin Köz körül lelte halálát tankjába beleégve vagy lelõve, mert ezek az orosz csapatok voltak melyek felett mi “PESTI SRÁCOK” gyõzedelmet arattunk 1956 Októberében.

1996 május 27-én Tucson, Arizona

vitéz Pongrátz András
A Corvinközben harcoló hat Pongrátz testvér legfiatalabbja. 17 éves korában hagyta el Magyarországot, most Phoenix, Arizonában él. Négy fia és lánya kilenc unokával ajándékozta meg. Mint üzletember nevelte fel gyermekeit, és az utóbbi 10 évben magyarországi mûvészeket turnéztat. Már több száz koncertet hozott az amerikai, kanadai és ausztráliai magyaroknak. Nagyon élvezi a magyarok társaságát, és a sok turnén kedvesebbnél-kedvesebb magyarokkal találkozik szerte a világon.