print version
Szablya Helen Alexandra
Az 1956-os Magyar Forradalom Hagyatéka
Emlékek
Ijesztõ volt a teherautó hátuljában ülni. 1956 novembere volt és én négyéves voltam. Egy nagy zöld hátizsákon egyensúlyoztam. Sötét volt, esett, és a teherautó hátuljában nem voltak ülések, úgyhogy mindenki egyensúlyo?zott, és még csak nem is ismertem az útitársainkat. Édesanyám a kisbabával a vezetõfülkében ült, édesapám pedig a kétéves öcsémmel szintén elõrébb. Nekem annyit hagytak, hogy egy szót se szóljak. Az esõ hangja süketítõen csapkodott, a teherautó fémvázára borított ponyva lobogott a szélben, úgyhogy jó láthattam a mellettünk elfutó sáros utat. Az egyetlen dolog, amire gondolni mertem, ez volt: ha gödörbe döccenünk, ki fogok zuhanni, ott, ahol a ponyva nincs lekötve és nem szólhatok egy szót sem. Senki nem fogja megtudni, hogy kiestem és otthagynak.

Ez az egyik emlékem négyéves koromból: amint 1956-ban a szüleimmel és az öcséimmel menekülünk. Háromszor próbáltuk, mielõtt sikerült volna. Emlékszem, egyszer miután elfogtak minket, a börtönben töltöttük az éjszakát. Csupán nyolc ágy volt ott több mint száz emberre, de nekünk jutott egy, mivel a mamám szülés után volt és a többiek sajnálták.

Változás – beilleszkedés
Az 1956-os forradalom a legjelentõsebb változást hozta az életemben. A menekülés nem az én döntésem volt, a szüleimé. És õk ezt nem magukért csinálták. A gyerekeikért – a már megszületettekért és akik még meg fognak születni… Mindent a szüleimnek köszönhetek, mert volt bátorságuk megtenni azt, amit sokan nem mertek. A szökés izgalmai, a letartóztatástól való félelem, hogy szétválaszthatják õket, hogy Szibériába küldhetik, megkínozhatják vagy megölhetik õket, ez mind-mind évekre kísérthette volna a szüleimet. Rémálmok és álmatlanság gyötörte akkor az embereket.

Amikor valami nagyerejû dolog történik a családodban, amikor gyökerestõl kiszakítanak mindenbõl, amit ismersz és csupa ismeretlen helyzetbe dobnak, nagyon sokat segít, ha olyan szüleid vannak, akik mindent kalandnak tartanak Mintha egy izgalmas új világot fedezhetnénk épp fel, és minket, gyerekeket is bevonnak a játékba. A mamám és a papám olyan mély és romantikus szerelemmel szerették egymást, hogy minden, amit csináltunk, szinte vicces volt, tanító jellegû és kalandos. Még akkor is, ha csupán kis dolgokról volt szó. Legyen az vasárnapi családi autókirándulás vagy egy esti operaelõadás – minden megbecsülésre való volt. És ha nem becsültük meg, a helyreigazítást rögvest megkaptuk.

Nem minden fiatal magyar barátom volt ilyen szerencsés. Néhányuk szülei továbbra is tartottak az ismeretlentõl. Páran búskomorságba estek. Néhányan megkérdõjelezték a döntés helyességét, hogy elhagyták a hazájukat.

A szüleim sok dologban nagyon szigorúak voltak. A mûvelõdés, a templom és a hit voltak a legfontosabbak. Mindketten a felsõ társadalmi osztályból származtak, kivételes háttérrel rendelkeztek.Ez azt is jelentette, hogy több nyelven beszéltek és jártasak voltak a történelemben, kultúrában, mûvészetekben és zenében. Azonban mindent elvesztettek. A családjuk által birtokolt házak az állam tulajdonába kerültek, és õk egy vagy két szobában húzták meg magukat. Bár édesapám mérnökprofesszor volt, eltartott egy ideig, mielõtt a saját lakásukba költözhettek, ami már nem a nagymamámmal és a dédapámmal való együttélést jelentette.

A szüleim sok gyereket akartak, amit annak idején Magyarországon nem igazán néztek jó szemmel. Több okból sem. Az egyik ok az volt, hogy nem voltak elérhetõek olyan nagy lakások, amelyek megfeleltek a nagyobb családoknak. A háromgyerekes családok, amilyen a szökés idején a miénk is volt, Magyarországon nagynak számítottak.

Az édesapám jelszava az volt, hogy “Rómában lévén cselekedjünk úgy, mint a rómaiak”. Úgyhogy, amikor megérkeztünk Vancouverbe, Kanadába, több dolgot meg kellett tanulnuk. Például angolul. Mivel a szüleim tudtak angolul, mi otthon nem beszéltünk angolul. Egy nap az egyik szomszédunk mesélte a mamámnak, hogy mit mondtam neki, és a mamám nagyon meglepõdött. Kérdezte, hogy “Helen beszél angolul?” Az õ segítségük nélkül tanultam meg, csak úgy, a szomszédoktól.

Otthon a szüleim magyarul beszéltek és tõlünk is ezt várták. A hagyományaink magyarok és római katolikusak voltak. Bár a szüleim szintén elkezdték ünnepelni a Hálaadást, mert egyetértettek a hagyományával. Míg Kanadában éltünk, az ottani, nagyon aktív magyar közösség része voltunk, amely a cserkészetet és a templomot is jelentette. Szerettem a cserkészetet. A lányokat és fiúkat együtt oktatták, nem külön-külön, mint az amerikai cserkészeknél. Sokáig azt is hittem, hogy minden templomban van egy nagy csarnok, ahol rendszeresen rendeznek összejöveteleket, élõ zenével, tánccal, étellel-itallal, és a kisgyerekek meg a nagyszülõk együtt szórakoznak a fiatalokkal. Nagyon meglepõdtem, amikor az Egyesült Államokba költözvén az egyetemi városka kis magyar közösségébe kerültünk.

Magyarország nagyon messze volt. Nem lehetett telefonálni és a leveleket is óvatosan kellett fogalmazni, hogy ne keltsenek gyanakvást. A világ óriásinak tûnt, és mi az egyik oldalán voltunk, Magyarország pedig a másikon.

1956 ébren tartása – a szabadság élménye

1956 hagyatéka meghatározó momentum volt a családom történetében. A szüleim több százszor elmesélték a szökés történetét iskolákban, konferenciákon, szemináriumokon, elõadásokon és cikkekben.

Az, hogy Kanadában és az Egyesült Államokban nõttem fel, egyértelmûen más embert faragott belõlem, mintha Magyarországon éltem volna. Nem lett volna lehetõségem tíz évig szabadon tanulmányozni a színházat. A szabadság, hogy azt a zenét hallgassam, amelyiket csak akarom, azt a szerzõt olvassam, akit csak akarok, hogy utazzak és felfedezzem a világot, nem lehetett volna a sajátom. Miután elköltöztem otthonról, a szüleim mind a hat gyereküket magukkal vitték két kutatóútra: az egyik a németországi Braunschweigbe szólt, a másik Trinidad és Tobagóba. Az egyik húgom egy trinidadi férfihoz ment feleségül. Nem valószínû, hogy egy magyar lány ezt megtehette volna.

Amikor egy vezetõi szemináriumon szólásra kértek, azzal kezdtem, hogy zsenge ifjúságom idején két dolog volt, amirõl meg voltam gyõzõdve, hogy úgy lesz. Az egyik az, hogy egyszer fogok majd férjhez menni és a házasság majd egész életemre szól. A másik, hogy míg én élek, a vasfüggöny nem fog leomlani. Nos, harminchét éves koromra mindkét elképzelésem megdõlt. Ekkor kétgyermekes, elvált anya voltam és Magyarország szabad volt. Ráadásul a családomtól 3000 mérföldnyire éltem.

Itthon
Amikor 1992-ben végre lett idõm és pénzem Magyarországra látogatni, az édesanyám már kétszer járt itt. Segített a kormánynak észak-amerikai befektetõket szerezni, úgyhogy nagyon elfoglalt volt. És nem sokra rá az Egyesült Államok északnyugati területének tiszteletbeli konzulja lett.

Magyarországi tartózkodásom három hete alatt nem volt olyan nap, hogy a szüleimmel együtt ne sírtunk volna oly hevesen, hogy az már szinte fájt, és ne nevettünk volna annyira, hogy már-már sírtunk. Szélsõséges érzelmek kerítettek hatalmukba. Azt éreztem, hogy megfosztottak a csodálatos, egyedien magyar történelemtõl, építészettõl, hagyományoktól, mûvészettõl és kultúrától. Bejártuk az összes történelmi családi helyszínt. Meglátogattuk a családi sírhelyeket, vendéglõket, házakat és rokonokat. Elképzeltem, milyen lett volna egy szabad Magyarországon felnõni, nem egy kommunista országban. Megrabolva éreztem magam!

Körülbelül egy héttel az Egyesült Államokba való visszatértem után tudatosítottam, hogy nagyon boldog vagyok úgy, ahogy vagyok, és hogy nem raboltak meg, ellenkezõleg – gazdagítottak. A magyar örökségbõl ugyanúgy, mint a kanadai és amerikai tartózkodásból elõnyöm származott. Gyermekeim, Anna és Alexander az Egyesült Államokban születtek és nõttek fel.

Két évvel késõbb, 1994-ben hozzámentem az amerikai Chuck Dann-hoz, aki Baltimore-ban született és nõtt fel. 2006 júniusában a lányom feleségül megy egy brazil úrhoz. A családunkban most már magyar, kanadai, amerikai és brazil hagyományok lesznek. Mostanság a világ egyre kisebbedik.

Szeretném felhívni kedves figyelmüket az édesanyám, Szablya Ilona történetére.


Szablya Helen Alexandra
Szablya Helen az elmúlt 25 évben kommunikációs szakértõként dolgozott, többek között az Enterprise Foundation, a Fannie Mae Foundation, Baltimore város Polgármesteri Hivatala, Maryland állam és az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának megbízásából, valamint a magánszektorban. Önkéntesként és a fiatalok támogatójaként számos non-profit testületnek is tagja. Szakmai munkájáért és közéleti szerepvállalásáért 1996-ban és 2001-ben Szablya Helen neve Maryland állam 100 legsikeresebb asszonya között szerepelt. Kommunikációs pályafutását megelõzõen 10 évig színházban dolgozott, ahol különbözõ kultúrákat ötvözõ társulatok számára alkotott eredeti színdarabokat, melyekkel végigutazták az Egyesült Államokat. Több mint két évig támogató tagja (Rockefeller Fellow) volt az Iowa-i Egyetem Új Elõadómõvészetek Központjának.

Helen 1956-ban menekült el családjával Magyarországról. Vancouverben és Pullmanban nõtt fel, ahol édesapja professzor, édesanyja pedig író volt. Férje, E. Charles Dann, Jr., ügyvédi iroda társtulajdonosa Baltimore-ban. Két gyermekük van: Anna Meiners (29), aki Hollywoodban, és Alex Meiners (24), aki Baltimore-ban él. Mindketten mõvészek.