print version
Szablya Ilona
Egy Család Menekülése a Szabadságba
Géppuska ropogása rázta meg az ablakokat. 1956 novembere, éjfél, Magyarország. „Te jó ég, a kijárási tilalom reggel hétig tart! Mit fogok én csinálni?”

Megráztam Jánost, a férjemet. Álmából felriadva a telefon után nyúlt. Szerencsések voltunk, mert még mûködött. Az orvos azt tanácsolta, próbáljunk még várni. Szükséghelyzetben telefonon adott volna utasításokat. A mentõk nem akartak kijönni, hiszen fedezék hiányában tökéletes célpont lettek volna a szemközti hegyoldalban állomásozó szovjetek számára.

Nagyon szorosan öleltük egymást. Férjem testének melege megnyugtatott, ahogy az idõ múlásával elkezdõdtek a fájások.

A két gyerek csöndesen aludt kiságyában, még az idõszakos puskaropogás sem riasztotta fel õket, amihez már hozzá voltak szokva. Ez tíz nappal a forradalom kitörése után történt s a harcok még folytak.

Most is élénken emlékszem arra a reggelre, amikor ágyúzásra ébredtünk a négy csodálatos, szabadságban eltöltött nap után.

„Nem, ez nem lehet. Magyarországnak alkotmányos kormánya van, amely semlegesnek nyilvánította az országot. Kiléptünk a Varsói Szerzõdésbõl, és a szovjeteknek az ENSZ döntés értelmében el kell hagyniuk

az országot” – a férjem próbált megnyugtatni. De õ is tudta, hogy ez ágyúdörgés. Bekapcsolta a rádiót, és amikor meghallotta a kormány üzenetét: „A szovjet csapatok visszatérnek az országba! Miniszterelnökünk

az ENSZ segítségét kérte. Magyarország harcban áll!” Az Írószövetség a világ összes népének a segítségét kérte. Az üzenet németül, franciául, angolul, oroszul és magyarul hangzott el. Ez ment 90 percig – és ezután minden elnémult.

Most, tíz nappal késõbb, nemsokára megszületik a gyermekem. Férjembe kapaszkodtam, ahogy közeledtek a fájások. Végül a nap elsõ sugarai rózsaszínre színezték az eget, és a fény új reményt adott, ahogy próbáltam visszatartani a baba érkezését.

Reggel 7-kor futva indultunk a kórház felé. Öt hosszú háztömbnyi fájdalom, görcs, vér és víz, néhány bámészkodó, távoli géppuskaropogás és még több fájás beleolvadva egy folytonos kettészakadási érzésbe.

Amikor beértem a kórházba, egyetlen szülésznõ volt 48 órája ügyeletben, aki senkitõl sem várhatott segítséget. Az orvosom még nem érkezett meg. Néhány munkás javította a szülõszoba ablakait, amelyeket az éjszaka folyamán lõttek ki. Két nõ szült.

Azután fájások és fájások újra, megállás nélkül, könyörtelen fájások, amíg a kisfiam csodálatos és boldog sírása meghozta a régóta várt megkönnyebbülést a szenvedésbõl és fájdalomból. Láttam, ahogy az orvos felemeli, és a hasamra teszi õt. Annyira puha volt és annyira édes. És még az ablakokat is megjavították.

Semmit sem feledve
Újabb tíz nap múlt el, amikorra eldöntöttük, hogy elhagyjuk szülõföldünket. Hiába volt férjem egyike a legígéretesebb fiatal tudósoknak, akiknek a szovjet rendszerben minden elérhetõ kedvezmény jár, úgy tûnt, ha gyerekeinket az elveinkhez hûen akarjuk felnevelni, el kell hagynunk az országot.

Minden ingóságunkat – amit reméltünk, hogy magunkkal vihetünk – becsomagoltuk egy kis bõröndbe. A hideg esõben negyvenen zsúfolódtunk be egy teherautóba, amelynek ponyváját egy partvis tartotta.

Amint elhagytuk Budapestet, felidéztük az utóbbi évek sok csodálatos koncertjét, operaelõadását, bálját; a második világháború alatt az 50 napos ostromot, a szabadságba vetett hitet az ország újjáépítésének idején, azután az 1948-as választásokon 17%-ot elért kommunisták hatalomátvételét. A kétségbeesést, a megpróbáltatásokat, a rengeteg szenvedést, amin minden egyénnek és családnak keresztül kellett mennie. A mi dicsõ?séges forradalmunkat, és a négy napig tartó szabadságot – és a friss sírokat Budapesten.

A teherautó már jó sebességgel haladt a fõúton, amikor hirtelen megállított minket egy balfácán. Egy tiszt integetett az út közepén. A sofõr átadta a papírjainkat. Azt mondta, a határ felé tart, hogy onnan némi segítséggel elhozzon egy teherautót, amit menekültek hagytak ott. „Némi segítséggel? Maga negyven embert nevez némi segítségnek?” üvöltött a sofõrünkre. „Azonnal induljanak hazafelé!”

Megfordultunk, és közben rájöttünk, miért nem volt ideje megnézni az iratokat, és ellenõrizni az embereket. Annyi volt a menekülõ, hogy egyszerûen csak hazaküldte õket.

Egy másik útvonalon haladtunk éjszaka, azonban teherautónkat megállította egy szovjet tank. Egy mongol kinézetû ezredes közeledett. Elfogtak bennünket. Rádión hívta a rendõrséget, akik rövid idõn belül meg is érkeztek.

A rendõrség tele volt menekültekkel. „Mindenki, aki gyerekkel van, ebbe a szobába jöjjön, csak ezt tudjuk fûteni!” Bepréselõdtünk egy sötét helyre, amit egyetlen villanykörte világított meg a szoba egyik sarkából. Amíg helyet találtunk, folyt a titkos beszélgetés:

„Háromszor úsztam át egy jeges folyón, mielõtt elfogtak, minden alkalommal azt hittem, hogy Ausztria éppen a túlparton van...”

„Lefelé süllyedtünk a mocsárba, utolsó erõnkkel gyerekeinket a fejünk fölött tartva...”

„A gyerekem átjutott…átfutott Ausztriába, amikor elfogtak bennünket. Már annyira közel voltunk… annyira közel…”

Az illegális határátlépést rendszerint két-három évig tartó kemény munkával büntették. Azonban minket reggel feltettek egy buszra és Budapestre küldtek.

Mikor a busz szerencsére lerobbant, a rendõrkísérõnk azt mondta: „Tudják a kötelességüket. Másfél órán belül visszajövök….engem senki sem vonhat felelõsségre azért, amit maguk csinálnak, amíg távol vagyok.”

Nem éreztük elég erõsnek magunkat, hogy három kisgyerekkel, köztük a tíznapos Lajossal 32 kilométert gyalo?goljunk a határig. Hazafelé indultunk. A kijárási tilalom kezdetére vonatunk Gyõrbe érkezett és ott meg is állt. Mindenkinek sietve helyet kellett találnia a városban.

Megláttunk egy Vöröskeresztes épületet a vasútállomással szemben, és odafutottunk. Hatszáz ember társaságában találtuk magunkat. Volt ott ágy, élelem, még gyógyszer is. Hálásnak és boldognak éreztük magunkat, amint egy vöröskeresztes hölggyel beszélgettünk, aki egy óvatlan pillanatban a fülembe súgta: „A rendõrség elfoglalta az épületet. Mindent biztosíthatunk Önöknek, amire szükségük van, de nem mehetnek ki ebbõl az épületbõl. Le vannak tartóztatva.”

A busz, amely úgy volt, hogy másnap egy másik, budapesti Vöröskereszt szervezethez visz, a rendõr-fõkapitányságra szállított bennünket.

„A férfiak menjenek be az épületbe, a nõk és gyerekek hazamehetnek!” szólt az utasítás. Mi mozdulni sem mertünk. Hallottunk férfiakról, akiket minden ok nélkül elfogtak és Szibériába vittek. Minden nõ ott maradt, és várt.

Úgy tettem, mintha a mosdóba kellene mennem. A zord õr még így sem engedett be, így az egyik lakóházba futottam. Könyörögtem, hogy telefonálhassak, és felhívtam az egyetemen a Forradalmi Bizottság elnökét, aki azonnal megértette, hogy mirõl van szó, és tudta, mit kell tennie.

„Éppen most tárgyalok az Igazságügy Minisztériummal az utcákon történõ emberrablások ügyében. Ez éppen egy ilyen eset. A Vöröskereszt épületébõl a rendõr-fõkapitányságra…”

Tíz perccel késõbb tiszteletet parancsoló alakja ellökte a gépfegyveres õröket, és bement a fõkapitányságra. Az üvegajtón keresztül hallottuk a hangokat: „Igen, a Vöröskereszt épülete volt.” ”Elvittek minket.” „Ez emberrablás.”

Újra átéreztük a korlátozott szabadság érzését. Hazamehettünk a csomagjainkkal, kiszabadultunk a rács mögül… Boldogok voltunk, és egyben elkeseredettek, mert éreztük, semmiféle kiút nincs Magyarországról.

Út a szabadság felé
„Fordítsd le nekem oroszra ezeket az iratokat, kérlek!” – férjem néhány papirost lobogtatott felém, amíg én mélyen a gondolataimba temetkeztem. Az járt az eszemben, hogyan is juthatnánk el a soproni határig. A nõvérem, aki korábban Bécsbe menekült, üzenetet küldött, hogy mi is átjuthatunk Ausztriába, ha el tudunk jutni soproni barátainkhoz. A férjem kezében lévõ papírok addig nem különösképpen keltették fel érdeklõdésem, amíg nem láttam, hogy mik is azok valójában. Kevesebb, mint egy órán belül készen álltak hamis irataink, melyekkel remélhetõleg kijuthatunk Magyarországról. Férjem, mint tanszékvezetõ-helyettes megbízta magát, hogy Sopronba utazzon, hogy ott folytassa a tanítást, mivel az ottani professzor elhagyta az országot.

Amint másnap a téli délután korai sötétje bekúszott a vonatfülkébe, észrevettük, hogy a vagonban nem égnek a lámpák. Azt gondoltuk, átmegyünk a vonat másik részébe, de végül úgy döntöttünk, maradunk, mivel a gyerekek békésen szundikáltak.

A következõ állomáson éreztük a gondviselés mûködését. Megállt a vonat, és az orosz katonák mindenkit leszállítottak, akinek nem volt bepecsételve az útlevelébe a kettes számú határzóna engedélye. Amikor kinyílt a fülke ajtaja, egy magyar katona tûnt fel zseblámpával a kezében. Az oroszokról úgy hírlett, tartanak attól, hogy a sötét fülkékben megtámadják õket.

„Hová mennek?” kérdezte.

„Sopronba.”

Nem tudta, mit gondoljon rólunk. Ha magas rangú tisztviselõk vagyunk, jobb, ha nem vitatkozik velünk, de ha nem… nos, a papírjaink elég hivatalosnak látszottak, neki meg lesz a mentsége, és… a tekintetébõl látszott, hogy más lehetõség is megfordul a fejében. Úgy tûnt, nem igazán bánja, ha menekülni akarunk…

„Köszönöm professzor! Milyen aranyos kisbaba!” És behúzta maga mögött az ajtót.

Egy majdnem végzetes szerencsétlenség
Sopronban két nap csendes várakozással telt, amíg barátaink megbízható vezetõket szereztek nekünk. A gyerekeknek vissza kellett tartani könnyeiket, még a lélegzetüket is, nehogy eláruljanak bennünket. Egy idõsek otthonában tartózkodtunk, és bármilyen gyerekzsivaj gyanús lett volna.
Végül egy idõs vezetõ a hegyekbe vitt minket, hogy gyalog menjünk az osztrák határhoz. Amikor meglengette sétabotját, nekünk is meg kellett állnunk, ez veszélyt jelentett. Mikor letörölte az izzadságot kopasz fejérõl, azt jelentette, hogy tovább haladhatunk. Mögötte gyalogolt lányunk, Ilona egy fiatal párral. Mi következtünk a két fiunkkal, a kisbaba egy kosárban, kétéves kisfiunk pedig gombát keresett gyaloglás közben, mivel úgy tettünk, mintha csak sétálni mennénk. Egy idõ után kis lábai nem tudták õt tovább vinni. Begömbölyödött édesapja hátizsákjába és elaludt.

A csillagok csöndesen világítottak felettünk a két napos esõ után. A hold nem látszott az égen. Tökéletes éjszaka volt a menekülésre.

Utunk vége felé közeledtünk, amikor egyszer csak megbotlottam és elkezdtem lefelé csúszni a domboldalon, legalábbis úgy éreztem. Meg akartam állni, de nem tudtam. Ekkor egy kis rántás a kabátomon visszahúzott. Felálltam, és megigazítottam a kabátomat, egy kis lyuk volt rajta. Visszanéztem, és láttam, hogy egy szöges drót-kerítés akadályozott meg, hogy beleessek egy szakadékszerû mélyedésbe, aminek az alján szõlõkarók álltak.

Ha ez nem fogott volna meg, halott lennék. De nem volt idõ meditálni, negyvenöt perc alatt két és fél mérföldet kellett futnunk, hogy átjussunk a határon a sok esõtõl sáros tóparton.

A baba a beadott altató pirulák ellenére nyöszörgött. János édesapja hátizsákjában aludt, túlságosan el volt kábulva. Csak a négyéves Ilona szedte kis lábait, egyenesen elõre tekintve, hatalmas, kék, félelmet sugárzó szemeivel. Tudta, hogy valami történik, de nem értette, micsoda. Próbált jól viselkedni.

„Látják azokat a körtefákat?” – vezetõnk néhány fára mutatott a nem túl messzi távolban. Azok mögött egy kilométerre, az már az osztrák határ!”

Azt kívántam, bárcsak ne mondta volna! Újra, mint elõször, amikor a szovjet tank megállított bennünket, láttuk Ausztria fényeit. Mi lesz, ha újra elfognak bennünket! Nem voltam képes tovább gondolkodni. Az agyam, a lábaim, az egész lényem megdermedt a félelemtõl és kétségbeeséstõl. De egy szigorú hang szólalt meg belülrõl: „Most meg fogod csinálni!”

Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam, és ötödszörre is felkászálódtam a földrõl, amikor hirtelen megéreztem a „senki földjének” puhaságát a lábam alatt.

Ekkor egy kis zászló érintette meg kezemet.

Ahogy odanéztem férjem ragyogó arca, és kitárt karjai üdvözöltek. Amikor átölelt, zokogni kezdtem. Ausztriában voltunk.


Szablya Ilona
Washington, Oregon és Idaho államok tiszteletbeli magyar konzulja. Szablya Ilona díjnyertes író, rovatvezetõ, fordító és elõadó. Seattle-ben él, két egyetemi diplomát szerzett, hat nyelven beszél és 700 publikációja közül több díjat is nyert. Szablya Ilona társszerzõje az Emlékezzünk! címõ díjnyertes szóbeli történelmi dráma/elõadássorozatnak, mely a magyar forradalom 30. évfordulójára készült. Díjnyertes könyve A Vörös Csillag lehull, amely egy illegális fiúcserkészcsapat történetérõl szól az 1956-os felkelés idején, a 40. évfordulóra jelent meg. Szablya Ilona nemrégiben kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét konzuli és kulturális munkájáért. 1956-ban férjével, két kisgyermekükkel és újszülött csecsemõjükkel menekültek el Magyarországról. Összesen hét gyermekük és tizenhat unokájuk született.