Szodfridt Józsefné Mária
Szabadságunkat köszönjük nektek, 56-os hõsök
Szodfridt Mária megemlékezése a 2003-ban elhunyt férjérõl Józsefrõl, aki 1964-tõl haláláig a Magyar Tanya elnöke volt.

“Szabadságunkat köszönjük nektek, 56-os hõsök”
Ez a felirat van bevésve a Philadelphia és Környéke Magyar Sportegyesület területén lévö 56-os Emlékm?be, amit az Egyesület tagjai a 40. évfordulóra emeltek. Ezt az Egyesületet az 1956-ban kimenekült magyarok alapították. Köznyelven mint “Magyar Tanyát” emlegetik. 120 acre terület, Dunántúlra hasonlíto erdös-dombos vidékkel. $20,000-ért vettük, ma már több milliót ér.

Egy 15 évig elhagyott, dülledezõ 125 éves farmházból építettünk Klubházat. Van nagy uszodánk, mellette nagy épületünk bálteremmel és konyhával felszerelve. Minden év júliusába nagy Magyar Napot tartunk, ami a keleti part magyarjainak nagy eseménye. Több mint 30 lakókocsis táborhelyünk van, vízzel, villannyal, szennyvíz elvezetéssel ellátva. Mindezt a magunk erejéböl építettük 95%-ban a saját kezünk munkájával mindennemü ellenszolgáltatás nélkül.

Itt felnött egy magyar ifjúság, volt magyar cserkész csapatunk, magyar iskolánk, magyar tánccsoportunk. Örizzük hagyományainkat. Nemzeti ünnepeink megemlékezése, március 15, Hõsök Napja, 1956-os ünnepély, stb. még mindig fontos és szép esemény nálunk.

Ennek a Magyar Tanyának egyik alapítója és több mint 40 éven keresztül elnöke volt az én férjem Szodfridt József (1922-2003). Neki nagy része volt ennek az Egyesületnek a felepítésében, vezetésében. Szinte menekült életének célját látta benne.

Itt szerétnem közölni egyik barátjához küldött levélet, amelyben leírja 1945-töl 1956-ig a szovjet és magyar börtönökben töltött raboskodásának idejét. Az Ö sorsa sok-sok mással együtt jellemzö volt erre a korra és elökészítöje az 56-os Magyar Forradalomnak, amikor is azt mondta az ifjúsag: “Elég Volt!”

Férjem levele
Katonai rangom: hadnagy volt. A Ludovika Akadémiát végeztem. 1944. augusztus 20-án avattak fel mint tüzérhadnagyot. A frontra a soproni 101-es nehéz gépkocsizó tüzérosztállyal kerültem ki 1944. szeptember elején, mint elsõtiszt. Rövid idõn belöl ütegparancsnok lettem.

1945. május 9-én estem fogságba Wratikau község mellett (Csehszlovákia). Megjártam az Olmützi hadifogoly tábort és azok közé a kevés keresztény emberek közé tartozom, akik voltak az Auschwitz-i táborban is. A köztudatba úgy lett bedobva, hogy a németek felrobbantották az egészet mielõtt visszavonultak. Ez szemenszedett hazugság! Ott semmi sem volt felrobbantva, vagy felgyújtva. Az oroszok használták
hadifogoly iranyítótábornak; 53 ezren voltunk összezsúfolva ott, ahol az elöttünk lévök 9 ezren "embertelen zsúfoltságban éltek."

Az állomásról a táborba vezetõ 3 km-es út mindkét árka tele volt tarkonlött hullákkal, akik olyan betegek voltak, hogy nem bírtak menni. Nekem szerencsém volt, mert két legény az ütegemböl végig húzott a három kilométeren, holott ök is alig tudtak járni a betegségtöl és a gyengeségtöl.

Mondanom sem kell, a táborban az állapotok siralmasak voltak: Az emberek hullottak, mint õsszel a legyek. Én 12 nap multán lábraálltam a járványkórházban, köszönet egy ütegbeli katonámnak, aki szinte élete kockáztatásával a villámhárítón felmászva szénnéégetett kenyérrel és valami teával megmentette az életemet.

A járványkórházi állapotok kimondhatatlanok voltak. Nekem szerencsém volt, mert feldobtak a legfelsö (harmadik) priccsre, így felülröl nem folyt rám semmi. 12 napig magam alá piszkítottam. A 12-ik napon elindultam a latrina felé, ekkor látott meg az orvos és kiírt egészségesnek.

Így jutottam be ugyanabba a szerelvénybe, amelyben az ütegem emberei voltak. A szerelvényen meghalt valaki amíg a mozdonyra vártak, és én lettem a kiegészítés, mint utolsó magyar, akit Auschwitz-ból Oroszországba vittek.

Szibériából magyar börtönbe
1947 öszéig voltam Akmolinszk-i 330-as hadifogolytáborban. Október 23-án érkeztem Debrecenbe. 1947 novemberében beiratkoztam a Müegyetemre a gépészmérnöki szakra.

1949. február 3-ától voltam börtönben. Megjártam a Györ-i Rendörséget, ugyanott az ÁVO-t, 53 napig voltam Budán Bartók Béla úti Katona Politikai Osztályon kihallgatáson (jobbára kegyetlen verés Berkesi András és pribékei által: kiverték 8 fogamat, eltörték néhány bordámat, szétverték a jobb vesémet, eltörték az orromat, ütlegelték a herémet, tenyereimet és talpaimat cafattá verték; mindenáron beismerö vallomást akartak
belölem kicsikarni.) A nyomozás után, végigjártam a Margit Körúti Katonai fogházat, a Pestvidéki Törvényszéki Fogházat, a Markót. Elítélésünk után eleinte a Gyüjtöfogházban "építettem a demokráciát."

Voltam csõszerelõ, villanyszerelõ, orosz fordíto, kovács, m?szaki rajzoló, lakatos, mérnök, kazánf?tõ, esztergályos, villamos és lánghegesztõ, kõm?ves és irógépm?szerész, hogy csak néhányat említsek (Ezeknek az ismereteknek most is sok esetben nagy hasznát veszem). 1952. június 3-án egy szökéssel (Karácsony Szilárd) kapcsolatban alapos ruhát szakítottam, mint egyik fö gyanusított. Szétrúgták a végbél zaróizmomat, beverték a szememet (többek között). Szerencsére bevittek az ÁVO
központba nyomozásra, talán ennek köszönhetem az életemet.

A szökés miatt Bánkúti intézetvezetõt lefokozták õrnagyról századosra. Ettõl teljesen megvadulva számos tanú (minden munkabrigádból) szemeláttára egyet közülünk (Kurucz Ferencet) agyonveretett. Gondolom én is könnyen hasonló sorsra juthattam volna, ha nem visznek el.

1953-ban kerültem a csolnoki szénbányába. Ott elöször a szénfalon dolgoztam, kesõbb pedig mint villanyszerelõ. Szereztem újabb szakmákat, mint például elektrolakatos és bányagépkezelõ. 1953. decemberében sztrájk szervezés miatt a Márianosztra-i büntetõ házba vittek, majd onnan Várpalotára szállítottak. 1956-ban ismét Csolnokra kerültem, mint szakmunkás. Onnan szabadultam augusztus 18-án.

Szabadság
1957 februárban kellett volna visszemennem tárgyalásra, ezalatt rendöri felügyelet alatt álltam. November 13-án kaptam az üzenetet, hogy már megint rajta vagyok a listán. Feleségemmel (3 hetes házasok voltunk), rövid megbeszélés után elhatároztuk hogy elhagyjuk az országot. Az Andau-i hídon mentünk át a novemberi éjszakában, esös, sáros úton haladva az ismeretlenbe és szerencsésen átértünk Ausztriába.

Visszagondolva rá, milyen a sors, hogy akkor voltunk a legboldogabbak, amikor elvesztettük a hazánkat, de visszanyertük a szabadságunkat.


Szodfridt Józsefné Mária
Szodfridt József 1957-ben az Egyesült Államokba menekült. Itt rövid ideig mint villanyszerelõ dolgozott, ezután egy Vacuum Platers vállalatnál, késöbb bicikli gyárban volt plant manager. Dolgozó életének utolsó 20 évében a Stabilus cégnél volt mérnök, föleg automata gépek tervezésével foglalkozott. Ezek mellett azonban nagy

alkotása a Magyar Tanya volt, ahol felhasználta m?szaki tudását, vezetö képességét, nagy hazaszeretetét. Ahogy Ö mondta, sok lelkes magyar társával együtt “kis Magyarországot építettek,” ez a Magyar Tanya.

Az Egyesület alapításának gondolata 1961-ben Nagy Gézáé volt. Az alapító tagok száma 70 fõ, 95%-ban 1956-os menekült. A területet egy düledezõ farmházzal együtt 1962-ben vette meg az Egyesület. Szodfridt József 1964-ben lett elnök. Összefogással, önkéntes munkával minden anyagi térítés nélkül épült fel ez a gyönyörü hely és lett otthona a menekült magyaroknak. A forradalomból a szívükben hozott kis láng itt fénylik tovább.

Felesége Szodfridt Mária, képesítése testnevelõ tanár. Az Egyesült Államokban mint kötõgyári munkás kezdte, késöbb a Merck vállalatnak a minõségi ellenörzõ laboratóriumában volt kémiai technikus. Két gyermekük született, Judit (iskolai könyvtáros) és a Magyar Tanya igazgatóságának tagja. József elektromérnök, mindkettö tökéletesen beszél magyarul.