Rátoni Nagy Tamás
Vietnámban visszaadtuk a pofont
GYERMEKKORI EMLÉKEIM
1946 április 11-én születtem Budafokon, így 10 évesen éltem át 1956 eseményeit. Elõtte emlékszem arra, hogy édesanyám festett egy húsvéti tojást egy eredeti magyar címerrel. Nem sarló-kalapáccsal vagy vörös csillaggal, ahogy azt kellett volna. Akkor nekem az iskolában azt kellett mondanom, hogy vörös csillagos tojást kaptam, szóval megtanítottak engem félig-meddig hazudni, mert ha nem hazudtam volna, az anyámat elvitték volna.

A másik emlékem pedig apámról volt. 1950-ben próbált disszidálni, és az osztrák határon a zöld ÁVÓ-sok meglõtték. Miután a korházból kikerült, berakták egy fülkébe, aminek a négy falán jéghideg víz folyt, bokáig érõ vízben állt 72 órán keresztül, étel nélkül, és utána aláírattak vele valami népelleni bûneiért címû dolgott, amiért 3.5 évet kapott börtönben. Szombathelyre került börtönbe akkor és fatelepen dolgozott. A fatelepen úgy intézték a dolgot, hogy nyolcan meg tudjanak szökni. Hazaérkezése után boltunkban bújkált, és egyszer egy hónapban jöttek az ÁVÓ-sok hozzánk. Anyámat és engemet is ütöttek, vertek, hogy hol az apád? Abban az idõben nem tudtam, hogy otthon volt. De késõbb, miután leállamosítottak, és az üzletünk elveszett, az apám hazajött és otthon bújkált. Egyszer felébredtem éjszaka és megláttam. Hiába mondták, hogy álmodtam, én nem hittem el, és bevallották, hogy, igen, itthon van.

Akkor meg kellett nekem tanulni, ha valaki idegennel jöttem haza, akkor a korláton a kulccsal kellett zörgetni, hogy el tudjon bújni az apám. Soha senkinek nem volt szabad mondani, hogy otthon van.

Budafokon laktunk egy tömbházban, és az apám ott próbált napközben dolgozni.Többféle bútort épített közben és megtanult úgy dolgozni, hogy ne zajongjon, kézi szerszámokkal. Késõbb jelentkezett a rendõrségnél, visszakerült a börtönben, és ült három és fél évet, majd 1956 nyarán szabadult.

1956 OKTÓBER
Apám Pesten az ÁVÓ-s laktanyánál harcolt, és késõbb, miután novemberben visszajöttek az oroszok, akkor Budafokon összeszedte a volt srácait, akiket tanított a tornateremben, és a Kamara erdõben harcoltak, amig a Dunapartról lõtték õket ágyuval.

Fiatal gyerek voltam és nem nagyon sokat tudtam csinálni, de egy nap elhatároztam, hogy ha valami ellen akarok tüntetni, az az orosz nyelv amit ötödik osztályban elkezdtek nekem tanítani. Összefirkáltam egy csomó kézzel írott cédulát, amit kitûztem az iskolánk minden ajtajára. Ez volt az én nagy tettem a szabadságharc alatt.

Arra emlékszem, amikor visszajöttek az oroszok tankokkal, éppen elküldött az anyám sorba állni kenyérért a pékhez, és kiléptem a kapunkon. Elkezdett a föld dübörögni a lábam alatt, felnézek és jön egy russzki tank az utcánkon. Teljesen legyökerezedett a lábam és nem tudtam meg se moccani. Szerencsémre volt a russzkiban annyi emberiség, hogy az utca terén ahol elfelé ágazott az utca, a másik irányban haladt tovább, szóval elfordult a mi utcánkból. Ez volt, amikor a legjobban féltem.

Még aztán amikor lõttek a Duna partról át Budafokon keresztûl fent a levegõben lehetett hallani, ahogy sûvítettek az ágyu töltelékek. El kezdtek az emberek beszélni repeszekrõl, amik leválnak ilyenkor a töltényektõl. Attól féltem, hogy esetleg valami olyan megüt engem. Lent pincében is voltunk anyámmal. Az apám közben valahol harcolt, és apámnak muszály volt elmenni Budafokról. Elsõ volt a budafoki listán, ha elkapják, felakasztják. Az osztrák határt már egyszer megpróbálta és nem sikerült, attól félt. Így Jugoszláviá felé ment, arra disszidált, mi meg két-három héttel késõbb anyámmal egy tejes teherautóval a Keleti Pályaudvarról indultunk. Azelõtt a városon keresztül mentünk, amit olyan színbe láttam, hogy minden sarkon egy russzki tank, a Körtéren a villamos sínek a hernyótalpaktól feltépve és az épületek romokba fekve. Ez volt az utolsó, amit láttam a Budai oldalon, a Pesti oldalon pedig a Nemzeti Múzeum fala mellett állt egy russzki tank, amire szintén emlékszem. Akkor már csendesebb volt az utcán a harc.

A soproni tejes teherautósnak köszönhetjük, hogy odajutottunk, és utána egy öreg bácsinak, aki átvitt bennünket a határon. Utolsó emlékem a magyar határon, hogy a 20 centiméteres hóba lenéztem, egy kiszáradt virágot láttam, azt letéptem. A mai napig is a naplómban van. És ahogy visszanéztem hazámra és elhagytam örökre, olyan volt, mintha egy húsz tonnás követ vettek volna le a szívemrõl, annyira éreztem én is a kommunizmusnak a nyomását, azt a nehézséget, amit családomnak és nekem okozott.

Sajnos azóta nem tudtam visszajutni Magyarországra.

Március 28-án érkeztünk Amerikába, Camp Kilmer-be, és ott voltunk vagy két hétig. Ott lettem 11 éves, és onnan vonattal jöttünk Clevelandba. A vonat út érdekes volt, néztük, hogy mennyi vad hely van még Amerikában, ahol nem volt semmi építkezés meg miegymás.

VIETNÁM
Apám, anyám elválltak egymástól, így apa nélkûl nõttem fel. Nehéz anyagi helyzetben voltunk, anyám nagyon nehéz életet vállalt magára. Valami fegyelmet is akartam magam részére, mert nagyon elvadultam kamasz korban.Ezért beálltam a katonaságba. Nem soroltak, hanem jelentkeztem a Tengerész Gyalogosokhoz (Marine Corps). Amig átmentem az ujjonctáboron, találkoztam egy clevelandi cserkésztestvéremmel, Dezsõ Jóskával, egy ezredben szolgáltunk, követtük egymást Kaliforniába, Camp Pendletonbe.

Májusban elhatározták, hogy küldik alakulatunkat Vietnámba. A Csendes Óceánon keltünk át hajóval. Ott ketten magyar gyerekek beszélgettünk a hajón, hogy most van az alkalmunk, hogy vissza adjuk azt a pofont, amit adtak a kommunisták nekünk 56-ban. Annak ellenére, hogy nem közvetlen a szovjet kommunizmus ellen harcoltunk, de a kommunizmus ellen volt, és ezért nem bántuk, hogy megyünk Vietnámba. 13 hónapot voltam ott, 1965-1966. Utána Quantico-n voltam a lõteren, ahol a tengerészgyalogosok összes tisztjeit, és az FBI és a Secret Service-nek tanítottam, hogy kell lõni puskával. Ezután vissza jöttem Clevelandbe.

1956 JELENTÕSÉGE
Nekem személyesen alkalmot adott egy új életre. A világtörténelem részére pedig hogy ez a kicsi nép, mi kényszerítette a magyar népet arra, hogy fellázadjon egy ilyen hatalmas Szovjetúnió ellen, akik minden fegyverrel fel voltak szerelkezve? Mi örültünk, ha volt egy 22-es puskánk vagy egy légpuskánk, ezeknek meg tankjaik voltak, és mégis a magyar nép fellázadt ellenük. Elegünk volt abból, amit ezek mûveltek velünk, és a többi országokban, akik a Vasfüggöny mögött éltek, es ez a szabadságharc volt az elsõ, ami adott a Szovjetúniónak egy akkora pofont, hogy a páncélja is megtöredezett, mert ezt a forradalmat vagy szabadságharcot nem csak egy lázadó banda csinálta, hanem azok, akiket a a kommunisták maguknak hívnak, ezek a melósok, ezek a munkások Csepelrõl, ezek harcoltak ellenük. Mikor a világnak a többi része, ahol addig csak terjedt a kommunizmus, Olaszország, Franciaország, ott megállította az összes kommunista mozgalmaknak a terjedését ez a szabadságharc. És késõbb ez okozta, hogy amikor Magyarország kinyitotta a határokat 1989-ben, akkor a berlini falat is leszedtük ezzel, hogy a kelet németek mirajtunk keresztül tudtak disszidálni a nyugat felé.

Életem nagy részét Clevelandben töltöttem. Az köszönhetõ az itteni magyarságnak és az egész emigrációs magyarságnak, hogy ezt a dátumot belevésték az agyunkba 50 éven keresztül, azaz 35 éven keresztül, amig otthon elkönyvelték ezt a dátumot, mi ünnepeltük itt Clevelandba és máshol az emigrációban. Így tartottuk meg ezt a dátumot egy magyar ünnepnek, és azt hiszem ezen a dátumon kiáltották ki a a köztársaságot 1989-ben, október 23-at használták erre az alkalomra. Mostmár duplán bele van vésve a magyar történelembe ez a dátum.

Köszönöm Magyarországnak, hogy életet adott nekem, köszönöm az új hazámnak, hogy megélhetést és új életet biztosított részemre. Mostmár mint amerikai állampolgár vagyok itt, és ebben az országban van az életem és ez vagyok, de a szívem magyar, és az mindig is az marad.

Rátoni Nagy Tamás
Barátai Döme néven szólítják. Tíz éves korában élte át az októberi eseményeket, majd édesanyjával szökött nyugatra. Szolgált az amerikai hadseregben, harcolt Vietnámban, majd visszatért Clevelandbe és képkeretezéssel, m
ûszaki rajzolással foglalkozott. Sokat cserkészkedik és vezetõ egyénisége a clevelandi 14. Görgey Arthur cserkészcsapatnak, ezenkívûl még most is önkéntesen tanít hétfõ esténként a clevelandi magyar iskolában. Jelenleg az építkezési iparban dolgozik.