Tom Rogers
Útban hazafelé az amerikai követségrõl
Október 26, péntek vagy 27, szombat délután lehetett - a dátumok kissé összemosódnak-, és komor, felhõs, majdnem ködös nap volt. Antonnal alkonyatkor hagytuk el a követséget, hogy még sötétedés elõtt hazaérjünk. Lassan mentünk az „orosz“ Budapesten keresztül. Volt egy védelmi kör, ahol az orosz jelenlét a
legerõsebben volt tapasztalható: ez magába foglalta a Parlamentet, a honvédelmi minisztériumot, a belügyminisztérium épületét, az összes hídfõt a folyó pesti oldalán, és azt a területet, ahol az amerikai követség székelt. Ez a terület elég tiszta volt,
emlékeim szerint láttunk egy kevés kõtörmeléket az utcákon, de az állandóan járõrözõ páncélkocsikon kívül emberek nem tartózkodtak kint. Körbementünk a legszigorúbban õrzött területen, ahol szinte hemzsegtek a tankok, és tovább a Bajcsy-Zsilinszki úton a Nyugati pályudvar felé, aztán pedig a Duna irányába. Mi voltunk az egyetlen civil jármû.

Az ellenség arca
A hídnál két tank irányult a folyó másik partja felé, és miután az orosz és magyar fegyveres járõrök ellenõrizték a papírjainkat, diplomataként átengedtek. Ilyen idõkben az ellenség arcát általában haragosnak vagy fenyegetõnek írják le, és szó mi szó, azok a katonák semmi jelét nem adták barátságos mivoltuknak. Ki ismerheti viszont mások valódi érzéseit? A forradalom alatt néhány orosz katona elszökött. Talán a mi „haragos mongolunk“ is közéjük tartozott. Azt gondolta vajon, hogy nem a Duna partján áll,
hanem a Nílus egyik hídján, esetleg Berlinben? Mit csinálhattak a magyar katonák egy nappal azelõtt vagy azután? Mit gondolhattak arról, hogy a gyûlölt megszállókkal együtt õrzik a hidat, azokkal, akik ellen a honfitársai oly hihetetlen egységben léptek fel? Másrészt viszont tudom, hogy az ellenségrõl való pillanatnyi benyomásaimat kell lejegyeznem, bármilyen szubjektívak is legyenek, és nem a végsõ összesítést.
A forradalom alatt soha nem láttam a szovjet vagy az õket támogató fegyveres erõket másként mint ellenségesnek és fenyegetõnek.

Elhagytuk a hidat, amelyet a budai oldalon nem õriztek, és lassal behajtottunk a Mártírok utcába. Ahogy befordultunk a sarkon, rögtön észrevehetõ volt a különbség a két oldal között. Itt már közlekedtek emberek az utcán. Nem voltak páncélkocsik, se tankok. Az emberek, bár nem voltak kint sokan, nyugodtak voltak és barátságosak. A senki földjén tartózkodtunk, ahová az oroszok napközben büntetlenül nem jöhettek
át, de ami nem is volt egészen a felkelõk ellenõrzése alatt. Itt kezdõdött a szabad Magyarország.

A gyerekek
A Széna téren a földalatti ásatásánál volt egy igazoltatás, amelyet a szabad magyar „hadsereg“ felügyelt. Õk voltak a Széna téri „gyerekek,“ akiket késõbb annyit kárhoztatott és üldözött a szovjet bábrendszer. A „gyerekek,“ három géppisztolyos tinédzser megállított bennünket. Fáradtak voltak, koszosok és feszültek. Minden okuk megvolt rá, hisz elõzõ éjszaka meghalt néhány társuk, és még többen közülük azon az éjszakán, amikor az orosz tankok elhagyták nappali táborhelyüket és nagy számban
megjelentek. A „gyerekek“ megnézték az iratainkat, és ez volt egyetlen alkalom a forradalom alatt, amikor ellenõrizték a csomagjainkat, hogy nincsenek-e benne fegyverek. És mint mindig, õk is és a körénk gyûlt emberek is kérdezték, hogy mi újság a folyó másik oldalán és a külvilágban.

Túljutottunk az akadályon, amelyet felszedett utcakövekbõl és három felfordított villamoskocsiból építettek elõzõ éjszaka, és egy nagy térre jutottunk. Ez volt a Széll Kálmán tér. Ki merészelte volna akkor a kommunisták által adott Moszkva tér elnevezést használni? Ez már igazán a szabad Magyarország volt. Sokkal több ember mozgott kint, úgy, mint tavaszi vasárnap délutánokon. Valóban tavasz volt akkor?

Ahogy haladtunk a Vár felé, - ott lakott ugyanis Anton- , a Várfok úton a járókelõk utat engedtek nekünk, integettek. A motorháztetõre volt terítve az amerikai zászló, bár hogy ez biztonságot jelentett-e, nem tudom.

A szabadság, a remény és a jövõ zászlaja
Kitettem Antont a házuknál, amelyet késõbb teljesen leromboltak a szovjet aknavetõk, és elindultam lefelé a Várfok úton. Már majdnem sötét volt, és a járókelõk az autó elõl félreálltak a meredek utcán. Ahogy elhaladtam mellettük, elkezdtek tapsolni. Azokban a napokban már hozzászoktunk ahhoz, hogy az emberek az utcán üdvözölnek bennünket, barátságosan biccentenek felénk. Az idõ múlásával egyre inkább kérdéseket tettek fel,
például ilyeneket hogy : "Mit csináltok?", " Mikor fog már Amerika segíteni nekünk?", " Mi történik az Egyesült Nemzetek Szervezetében?", "Mikor jön Hammarskjoeld?" Az az este volt az egyedüli alkalom, amikor emberek százai álltak az út szélén és megtapsolták a zászlót, amely a szabadságot, a reményt és a jövõt jelképezte. Kicsordultak a könnyeim.

Pár háznyira az otthonunktól a sarkon emberek csoportosultak. Marika, gyerekeink fiatal dadája, a kapuban állt. Azt mondta, hogy egy fiatalember van ott lõtt sebbel a lábán. Aznap délután sebesült meg, amikor a szovjet tankok egy váratlan nappali behatolást kíséreltek meg. Aztán jött valaki és megkérdezte, hogy elvinném-e a
sebesült fiút egy barátja házába, amely körülbelül másfél kilométerre lehetett. A tömeg besegítette õt a kocsiba. Konyakszaga volt, mint késõbb kiderült, a mi konyakunk volt. Marika és a nõvére ugyanis kávét és tépést hordott a Széna téri "gyerekeknek," és a fiúk megkérték õket, hogy hozzanak a sebesültnek valami erõset.

Csendben telt az út a fiú menedékéig. Mit mondhattam volna én? És mit akart volna mondani õ? Már majdnem teljesen sötét volt, amikor a házhoz értünk. Rögtön tömeg gyûlt körénk, ahogy kisegítettem az autóból, és segítettek bevinni a házba.


Levél külföldrõl
Nyolcéves lányom kéretlenül írta az alábbi levelet Eisenhower elnökhöz: [közreadva az eredeti helyesírással -szerk.]

Tisztelt Mr. Isenhower,
Elinor Rogers vagyok, nyolcéves. Apukám diplomata és Budapesten élünk, ami Magyarországon, Európában van. Október 31-én Halloween partit tartottunk a követségen (tudja, Magyarországon háború van), amikor hirtelen magyarok gyûltek össze a követség épülete elõtt és valamit kiabáltak. Mr. Clark azt mondta, hogy a himnuszukat énekelték és segítséget kértek tõlünk. A papa azt mondta, nem
segíthetünk, mert a hadseregünk Amerikában van. Szégyenkezem maga miatt. Európa baráti ország, és segítenünk kell neki, ha veszélyben van. Még ha idejönne és veszítene is, legalább a dicsõség meglenne. Azt kívánom, bárcsak ne lenne Amerika olyan gazdag. Évrõl évre rosszabb. Ha én lennék az elnök, sok dolgot megváltoztatnék Amerikában. Azt kívánom, bárcsak adhatnék valamennyit Amerika gazdagságából
Európának, úgyhogy egyenlõek lennének. Európa soha nem lesz Amerika barátja, ha most maga nem segít. Kérem, segítsen. Ha nem segít, soha többé nem fogom magát szeretni.
Elinor


Tom Rogers
Dél- Carolinából származik, és az Észak- Carolinai Egyetemen (UNC) végzett fizikusként 1942-ben. Meteorológus szeretett volna lenni. A légierõ kadétjaként a Bostoni Mûegyetemet (MIT) látogatta, és idõjárás- elõrejelzõként szolgált az Atlanti- óceánon. A háború után külügyi szolgálatban dolgozott, szolgált Németországban a Berlini Blokád alatt. 1953-tól 1957-ig az Egyesült Államok budapesti követségén volt, elsõ titkára is volt. Késõbb Argentínában, Ecuádorban és Pakisztánban volt külügyi szolgálatban. Van négy felnõtt lánya, és évi rendszerességgel mindmáig tartja a kapcsolatot az 1956-ban Budapesten szolg&aac

Lánya, Elinor kétnyelvû angol-spanyol elõadó tanár, jelenleg Madison-ban, Wisconsin államban él. A mai napig élénken emlékszik az eseményekre, amelyek hatására a levelét írta, és gyermekkora magyar dalára a "Mennybõl az angyal"-ra. Levelére még nem érkezett válasz.