print version
Dr. Török István Gyula
Ggye Szuez?
Debrecen
Elsõ éves hallgató voltam a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, nukleáris fizikát tanultam. Október 21-?én diákok érkeztek egyetemünkre a szegedi egyetemrõl s elmondták 16 pontjukat az egyetemi autonómiáról és támogatásunkat kérték. A következõ napon az egész egyetemre kiterjedõ gyûlést tartottak, és elhatározták, hogy tüntetni fogunk. 23-?án az egyetemrõl a városközpontba vonultunk, a Marseilles?t énekelve! Franciául énekeltem, mivel egy francia líceumban tanultam Gödöllõn 10 éves koromban, amit a Norbertine barátok mûködtettek. Két évvel késõbb az iskolát bezárták, és az épületbe aztán a Mezõgazdasági Egyetem költözött be, ahol anyám 1956?ban laborsegédként dolgozott, és ahol részt vettem a torna és síelés egyetemi sportjaiban, miközben még középiskolába jártam a Petõfi Gimnáziumban, Aszódon. 1956 júniusában érettségiztem és felvettek Debrecenbe, ahol csatlakoztam az új nukleáris fizika programhoz – egyike voltam annak a 16 embernek, akiket a 200-?ból felvettek.

Az október 23-i tüntetés után hírek jöttek, hogy Budapesten lövöldözés volt aznap este, ezért csoportokat alkottunk, és védelmeztük az egyetemünket a ROTC csapatok fegyvereivel, aminek mindannyian tagjai voltunk. De nem volt muníciónk, és reméltük, ha bárki is fog megtámadni, nem tud majd errõl! Ugyanakkor a hallgatói tanács felvette a kapcsolatot a honvédségi kaszárnyájával a városban, akik úgy döntöttek, hogy támogatnak minket. Jött a hír, hogy Pesten gyõzött a forradalom; mi azt hittük, hogy egyedül mi csináltunk forradalmat, ahogy errõl egy szüleimnek írt képeslap is tanúskodott – volna. De sohasem kapták meg a lapot.

Gyûlések a falvakban
Jelentkeztem a hallgatói tanácsba egy barátommal, akivel szobatársak voltunk, Bõdy Zoltánnal (nyugodjék békében, körülbelül 10 éve halt meg, miután professzor lett alma materünkben, Debrecenben, ahová kb. öt éve ismét ellátogattam...). Reggel felvett minket egy busz a hallgatók szállásánál és Debrecen környékén minden faluban kitettek két hallgatót és egy katonát (akiket a kaszárnyáknál szedtünk fel, hasonlóképp önkéntesek voltak, de hivatalos honvédségi engedéllyel), hogy gyûlést szervezzenek, tájékoztassák az embereket a budapesti eseményekrõl. Hogy lefegyverezzék a rendõröket és a segítségükkel szervezzék meg a nemzetõrséget. Fiatal és lelkes tizennyolc évesként ezt habozás nélkül megtettük, és nem volt semmi veszélyérzetünk, úgy?hogy a végén az egész falu a nemzeti himnuszt énekelte, aztán meghívtak minket egy esküvõre, ahonnét a visszatérõ busz felvett minket kb. este tízkor, hogy mind a harminchatunkat visszavigye Debrecenbe.

Az én falum Görbeháza volt, amit tavaly, negyvenkilenc év után újra meglátogattam, és alig ismertem rá. A templom és a kultúrház, ahol a gyûlést tartottam, még ott voltak, de a mély sár már sehol, betonozott utak, sok új épület. A másik 11 csapat katona és diák, akik más környezõ falvakban jártak, hasonlóan fáradtak, de sikeresek voltak.

Ggye Szuez?
A következõ napon (kedden) elhatároztam, hogy autóstoppal felmegyek Budapestre, hogy megtaláljam szüleimet Gödöllõn. Mikor az étellel megrakott teherautókon utaztunk, amelyek disznókat és búzát szállítottak a fõváros élelmezésére, éjszaka az orosz hadsereg teherautó-konvoja haladt el mellettünk. Valaki átkiáltott: Ggye Szuez? (Hol van a Szuezi csatorna?) Ez lehetett a szovjet csapatok visszavonulása, amirõl az új kormány egyezett meg... Kb. este tízkor értem Budapestre, az Üllõi útra, ahol lepakolták az ennivalót. Elkezdtem sétálni, majd lövéseket hallottam a távolból. Egy õrjárat megállított: „Ki vagy?” „Tanuló Debrecenbõl”. Megmutattam a diákigazolványomat. Forradalmárok járõröztek az utcákon, megpróbálták elkapni a rejtõzködõ vagy szökni próbáló titkosrendõröket. Engem is megállítottak körülbelül háromszor a sötét utcákon, mielõtt elértem volna unokatestvérem házát a Kálvin tér közelében. A nadrágon teljesen nedves volt, mikor felmentem a lépcsõn a harmadik emeletre és beengedtek...

A következõ nap november 1-je volt és a HÉV?-vel kimentem Gödöllõre, begyûjtve az összes ingyenes újságot a Keleti pályaudvarig vezetõ úton. Eufórikus érzés volt: végre gyõztünk! Anyám és apám boldogok voltak, hogy láthatnak. Apám különben motorbiciklivel elment a szállásomra, hogy elhozzon. Ott hallotta meg, hogy már eljöttem! De legalább visszahozta a ruháimat és a könyveimet. De nem tudtam elfelejteni a szovjet konvojt, amivel Pest felé jövet találkoztunk: meddig tarthat ez? Azt gondoltam, Nagy Imre épp most jelentette be Magyarország függetlenségét és tiszteletben fogják tartani?

A forradalom tényleg beledobott az élet sûrûjébe, úgy, hogy a saját lábamra kellett álljak. Azt gondolom, hogy talán ez volt a legfontosabb esemény a XX. században, ami megfordította a kommunizmus áradatát.

Gyalog Ausztriába
A november 4?-i orosz invázió után egy középiskolai barátommal elhatároztuk, hogy egy állami gazdaságban bújunk meg, ahol apám dolgozott. Balatonfenyvesen, közel a Balatonhoz. November 10-e körül, mikor már láttuk, hogy nem jön segítség, félteni kezdtük biztonságunkat. Majd 23-?án elindultunk a határ felé, miután apám odament motorbiciklivel az elõzõ napon, hogy megnézze, lehetséges?-e még az átkelés?! Keszthelytõl kb. 120 kilométeres séta volt, de stoppal felszállhattunk a buszra egészen Zalaegerszegig. Ott a sofõr elmondta, hogy szálljunk ki és kerüljünk a zalalövõi hegyek felé, mert Zalaegerszeget már az oroszok irányítják. Így is tettünk, és elérkeztünk egy házhoz, ahol apám már járt az elõzõ napon és szállást kaptunk éjszakára. Esküvõ volt aznap éjjel: ittunk, táncoltunk, és az emberek, akik tudták, hová megyünk, azt mondták: “Menjetek, és mondjátok meg nekik, hogy nagyon csalódtunk bennük!” Máig emlékszem annak az apró öregasszonynak az arcára, aki ezt mondta nekem.

A következõ reggel korán elindultunk a mezõkön keresztül és délután elértünk a Murához, amin át kellett kelnünk. Éppen friss hó volt, köd és eltévedtünk. Apám azt hitte, csak Jugoszlávia felé tudjuk átlépni a határt, de a folyó, az úttest, az erdõ és a vonat mentén az osztrák határ közelébe keveredtünk. A hídon õrjárat volt, ezért kicsit lejjebb sétáltunk a folyón, ahol egy csónakos átvitt minket és elrejtett egy istállóban. Az úttestet és a vasúti síneket már õrizték, ezért azt javasolta, hogy várjunk éjszakáig, akkor majd megpróbál átvinni minket. Éjfélre kettõnk helyett tucatnyian rejtõzködtünk az istállóban, akiket hasonlóan a csónakos férfi szedett össze a nap során, ahogy jöttek a mezõn át. Néhányan magyar katonák voltak, néhányan diákok, családok is voltak közöttük.

Éjfélkor libasorban indultunk a határ felé. Elõször egy járõrözõ autó haladt el az úton, és átszaladtunk, miután elment. A vasútnál két orosz katona járõrözött gyalogosan. De tizenketten voltunk, és nem tudták, van?-e nálunk fegyver (nem volt), ezért visszafordultak és átengedtek minket. Majd az erdõben a hóban gyalogoltunk a határ felé. Kísérõnk visszafordult, odaadtuk neki minden magyar pénzünket. Figyelmeztetett, hogy nyugat, és ne észak felé menjünk, mert akkor visszakerülhetnénk Magyarországra. Deutschbillingsnél léptük át a határt, Csáktornya közelében, november 24?-én éjjel. Elértünk egy osztrák határállomáshoz, németül köszöntem nekik, és elvittek egy iskolaépületbe, ahová már körülbelül száz embert gyûjtöttek össze az éjszaka során. Megéztünk egy filmet, amire még ma is emlékszem: “Ferien in Tirol...” Aztán egy ideiglenes szállásra vittek minket az iskolában, ahol hozzáláttam a sajthoz, amit apám csomagolt be nekem... Biztonságban voltam!


Dr. Török István Gyula
1938?-ban született, részt vett a debreceni és budapesti eseményekben. Miután Ausztrián keresztül nyugatra szökött, Japánba ment, ahol ezt a történetet 1963?ban leközölte középiskolai újságja, a Koni Course. Dr. Török az Egyesült Államok?ban is élt, a Stanford Egyetemre járt Kaliforniában, és PhD. fokozatot szerzett a Columbia Egyetemen 1976?-ban. Miután 1998?-ban visszavonult az ENSZ szolgálatból, visszaköltözött Magyarországra, ahol most õsei otthonában él.