print version
Várallyay Gyula
Visszaemlékezés 1956-ra
1956 októberben másodéves mérnökhallgató voltam a Budapesti Mûszaki Egyetemen. Vidéki városból jöttem, így a Mûszaki Egyetemhez tartozó Bartók Béla úti Vásárhelyi Pál diákotthonban laktam.

Miután az egyetemisták visszatértek a nyári vakációról, Budapesten a hangulat gyorsan megváltozott. Rajk Lászlónak, a volt kommunista vezetõnek és az 1949-ben kezdõdõ koncepciós perek áldozatának újratemetése után hamarosan megingott a hatalom. Sok egyetemista részt vett a több mint százezres tömegben Rajk temetésén.

A MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Egyesületeinek Szövetsége), egy 1946-ban létesített demokratikus diákszervezet, újra megalakult október 16-án a Szegedi Egyetemen. A hivatalos diákszövetség, DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség), nagygyûlést hívott össze az egyetemünkön október 22-én. Ez a nagygyûlés az egyik legdöntõbb esemény volt azokban a napokban, és – a mából visszatekintve – egyértelmûen közvetlenül a forradalom kirobbanásához vezetõ események egyik legfontosabb eleme volt. Egy-két ezer részvevõ közt én is jelen voltam a központi Aulában tartott gyûlésen.

Gyûlés a Mûszaki Egyetemen
Ezen a gyûlésen, amely délután fél háromtól éjfélig tartott, három hallatlanul fontos dolog történt. Emlékezetünk óta ez volt az elsõ gyûlés, ahol a kérdések és felszólalások nem elõre megtervezett és a rend?szert dicsõítõ szövegekbõl álltak. Hanem a tömeg követelésének eredményeként mindenki szabadon hozzászólhatott és kérdéseket tehett fel. Így eshetett meg, hogy a két szegedi egyetemista, akik azért jöttek, hogy elõadják új kezdeményezésüket, a MEFESZ megalakítását, szabadon szólhattak a naggyûléshez. Ekkor az egyetemi párttitkárság és Marxizmus-Leninizmus tanszék testületileg kivonult, mivel nem tudták lenyelni egy demokratikus gyûlés “anarchiáját”, amit egyáltalán nem vártak, és amivel nem is tudtak mit kezdeni. A nagygyûlés közfelkiáltással döntött, hogy a Mûszaki Egyetemen is megalakítjuk a MEFESZ egyik helyi szervezetét.

Az este során, egy dadogós kollégánk egy igen merész kérdést vetett fel: “Miért tartózkódnak még mindig szovjet csapatok az országban?” Kollégánk, Bálint András, negyedéves mérnökhallgató volt, a mi kollégiumunkban lakott. A síri csendben, ami kérdését követte, mindenki a szokásos gyanakvással nézett szomszédjára, õ vajon miként reagál? Mégis, egy-két másodpercen belül, mindenki tele tüdõvel, kórusban üvöltött: “Ruszkik, haza!”. Ez, a nyilvánosság elõtt nem hangzott el egyetlen egyszer sem az elmúlt tizenegy év alatt, és most zengett tõle az egyetem, és talán a fõváros egyik legtekintélyesebb terme. Ettõl a radikális követeléstõl már nem volt vissza?út a korábbi DISZ-világba.

Az éjszaka hátralévõ óráiban a gyûlés elfogadta a híres 16 pontot, amely a diákság követeléseit foglalta össze, és azt is eldöntötte, hogy másnap néma felvonulást rendezünk a Bem szoborhoz, s ezzel kifejezzük szimpátiánkat a lengyel munkásokkal Poznan városában. Ugyanis, akkoriban ott komoly nyugtalanság uralkodott, és annak híre gyorsan elérte a szomszédos országokat.

Röplapok
Borzasztó fáradtan hagytuk el az Aulát éjszaka, de visszatérve a kollégiumba, nekiálltunk gépelni a 16 pontot, hogy másnap reggel kioszthassuk az utcán. A kollégium igazgatója, aki párttag volt, megengedte az irodájában lévõ írógép használatát, papírt és másolópapírt adott az éjszakai mûszakra…

Reggel lementünk az utcára és feltûztük rajzszeggel a 16 pontot a fákra a Bartók Béla úton. Amikor felszálltam a villamosra, a kalauz így szólt: nem a jegyét kérem, hanem az egyetemisták felhívásának egy példányát… A város lassan egy méhkashoz hasonlított, izgalommal és elvárásokkal tele.

A sorsdöntõ napon, október 23-án délután diákok ezrei meneteltek a Bem szoborhoz. Én is közöttük voltam. A szobortól az Országház elé mentünk, ahol a tömeg Nagy Imrét akarta hallani – õ volt az egyetlen, valóban népszerû kommunista az országban. Több mint százezer ember gyûlt ott össze, és többen a pártlap, a Szabad Nép példányait égettük, amíg meg nem jelent az erkélyen. De láthatóan félénk volt, a tömeget “elvtársaknak” szólította, mire kifütyülték és lehurrogták. Erre így szólt: “Honfitársaim” – és azonnal megéljenezték. Bár nem voltunk teljesen megelégedve azzal, amit tõle hallottunk, mégis reményekkel hagytuk el a teret.

De a remény nem tartott sokáig. Ebben az esti órában már elhangzott az elsõ lövés a rádió épületénél, ahol diákok be akarták olvastatni a 16 pontot, de megtagadták tõlük. Közben ledöntötték a visszataszító Sztálin szob?rot, és a harcok a városban máshová is átterjedtek. Én már csak a rádió közelébe juthattam el, a Nemzeti Múzeum sarkához, ahol a tömeg fedezéket keresett az ávósok géppisztolysorozatai elõl.

Szemeink elõtt született meg a forradalom.

Tûzharc
Már két napja folyt a harc, amikor a kollégiumi Forradalmi Diákbizottság vezetõjével Pestre igyekeztünk. A Petõfi hídon mentünk át, mivel az oroszok a civileket csak ezen a hídon engedték át. A Szentkirályi utcai kollégiumba igyekeztünk, hogy kapcsolatba lépjünk ottani diáktársainkkal, s egyeztessük véleményeinket a fontos kérdésekben. Útközben a Bakáts téren a templom elõtt egy szovjet tank állt. Nekiindultunk, hogy átszeljük a teret, de egyszerre valami hallatlan ribilló tört ki, s mi levetettük magunkat az aszfaltra, és láttuk, hogy a tank belelõtt a templom egyik tornyába. Rohantunk a legelsõ utcasarok mögé, de mivel hallottuk, hogy a tank csikorogva elindul az utcán, tovább futottunk. Jól jellemzi az akkori akasztófahumort, amint egy kapuban meghúzódó fiatal kikiabált az utcára: “Ide ne lõjjenek, itt emberek vannak!” Mi pedig meg sem álltunk a Boráros térig, ahol korábban a hídon átkeltünk.

A téren az egyik épület elõtt siettünk el, amikor egy középkorú férfi ránk szólt: “Maguk diákok, ettek ma már valamit? Jöjjenek be a kapualjba, itt biztonságban lesznek és adok valamit enni. Tudják, én vagyok itt az épület házmestere.” Bevallom, ez nagyobb hatással volt rám, mint a Bakáts téri tank ágyúja. Közismert volt ugyanis, hogy a félelmetes budapesti házmesterek legtöbbje a háború végén a nyilasok besúgója volt, késõbb pedig új mestereik, a kommunisták szolgálatába álltak.

Szolidaritás
Ez a kis történet csak egy, a sok közül, ám kitûnõ példa, ami jól mutatja, miféle szolidaritás uralkodott a ma?gyarok között a forradalom napjaiban – a fõvárosban, a kis falvakban, és vidéki városokban, az egész országban; az utcákon, munkahelyeken, üzletekben, kórházakban, pékésgekben és tovább sorolhatnék minden olyan helyet, ahol több mint két ember összeverõdött. A szolidaritás érzése mindenkivel szemben, akiket nem is ismertünk.

Szinte valami természetfeletti magasfeszültség hatott az emberek szívére, tudatára és eszére. És ennek mindannyian tudatában voltunk. Semmi felemelõbbet nem éltem meg soha, mint akkor az idegenekhez kötõdõ és velük megosztott összetartozás örömét.

Forradalmi diákbizottság-nemzetõrség
A harcok negyedik napján elkezdtem segédkezni a kollégium Forradalmi Diákbizottságában. Szeretetcsomagok érkeztek nyugatról a budai Kelenföldi pályaudvarra is, ami nem esett túl távol a Mûszaki Egyetemtõl. A MÁV-tól felhívták a Diákbizottságot, oldanánk meg a problémát – szállítsuk el a csomagokat és osszuk szét a lakosság között.

Nos, szükségünk volt ehhez egy teherautóra. Lementem az utcára a kollégium elé és egyszerûen leállítottam egy teherautót. Az õszülõ sofõr fejével igenlõen biccentett a kérdésre: “Nem dolgozna a Forradalmi Diákbizottságnak?” Kedves, jó indulatú ember volt, nyílt tekintettel. Látszott, örült annak, hogy valami érdemlegeset tehet az ügyért, de rögtön figyelmeztetett bennünket, gyerekek, benzin nélkül nem sokra megyünk. Erre, a Diákbizottság vezetõjével átmentünk az utca másik oldalán lévõ laktanyába és a forradalmi diákság nevében benzint kértünk. A parancsnok beleegyezett. Sofõrünk naponta tankolt hát szükség szerint, de az egyik napon, amikort Gyõrbe indult volna egy vagon nyugati holmiért, megtagadták tõle a benzint a laktanyában. Átszaladtam az utcán és kérettem a parancsnokot. Emlékeztettem egyezségünkre és hogy a benzin a forradalmi diákság munkájához szükséges, hogy elláthassuk kötelességünket. Azt mondta, minden rendben, de mostantól alá kell írnom egy elismervényt, ha a laktanyában tankolunk. Persze egyre többet tankoltunk náluk, mivel egy-két napon belül már szereztem a Bizottságunkank egy kis autóbuszt is, még egy autót és tíz motorbiciklit – ez utóbbiakat a Zsombolya utcai rendõrségtõl rekviráltuk a Forradalmi Diákbizottság nevében, és büszkén írtam alá egy dokumentumot, amiben elismertem a rendõrség hazafias segítségét a vadonat új motorbiciklik átszolgáltatásával. Egyszerûbben kifejezve, aláírtam egy átvételi elismervényt a rendõrörs parancsnokának.

Ezután motorizált Bizottságunk hatékonyabban tudta ellátni feladatát az újonan megszervezett Nemzetõrségben és a lakosságtól jött kérések teljesítésében. Egyik este, amikor már sokan fegyveres nemzetõrök voltunk a diákszállóban, egy család hívta a Bizottságot a Sasadi útról, segítsünk békét teremteni két szomszéd között, mert egyikük gyanús volt, az ÁVO kötelékeiben szolgált és félelmetes alaknak tartották. Beültünk sofõrünkkel és kihajtottunk a helyszínre. Kisült, egyikük sem volt ávós, de borzasztóan rossz szomszédi viszonyban álltak. Szerencsére bíztak az egyetimstákban, megszívlelték intelmeinket és megértették, le kell zárni a vitájukat, mert ezekben a megpróbáltatásokkal teli napokban mindenkinek fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia, mint a szomszédokkal veszekedni. Mindkét fél megköszönte közbenjárásunkat.

Miközben büszke voltam a Bizottságban végzett szerény munkámra, november 4-e után hamar rádöbbentem, fel kell mérjem fiatal és lelkes forradalmárként elkövetett tetteim esetleges következményeit.

Szavak csatája
November közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalmat véglegesen eltiporták. Nem csak az utcai harcokat veszítettük el, de az egyetemisták követeléseit is meghiúsította a hatalom, pedig azok az egész társadalom támogatását élvezve. Egyre többet hallottunk visszaélésekrõl, letartótatásokról, és lassan a keserû kiábrándulás váltotta fel a gyõztes forradalom emelkedett, reményteljes napjait. Mindezek ellnére, még sokan, köztük bátor diákok, készek voltak folytatni a küzdelmet, akár a szavakba vetett hittel is, hogy életben tartsák a forradalom eszméit.

Azok a diákok, akik mint jómagam is, november közepén elhagyták az országot, bizonyosan vindikálva érezhették magukat még ha nem is a hónap végére, akkor januárra, de legkésõbb 1957 áprilisára, amikor a MEFESZ-t beolvasztották az új államaparátusba. A KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) átvette az ügyek intézését a párthatalom felügyelete alatt. Több diákot azonnal kivégeztek, a börtönök pedig megteltek.

Magyar diákok kongresszusa az Egyesült Államokban
Amerikába 1957 január 17-én érkeztem hajón, az amerikai tengerészet brooklyni kikötõjébe. Hamarosan Bostonba kerültem, ahol egy igen exkluzív helyen, a Commonwealth Avenu-n, az Algonquin Club-ban mosogattam. Még ma is ugyanott áll a kitûnõen karban tartott, disztingvált szürke épület. Miután áprilisban sikeresen meginterjúvoltak a Harvard Egyetemen ösztöndíj-ügyben, már nem maradtam sokáig a Club-ban – öreg magyar fõnököm bánatára, aki igen bízott bennem. Postahivatalnok volt a Monarchia idejétõl egészen 1944-ig. Elmentem angolt tanulni, hogy az õszi szemeszterben elkezdhessem tanulmányaimat és ne bukjak el.

Miközben még mosogatóként dolgoztam, részt vettem a magyar egyetemisták elsõ amerikai kongresszusának az elõkészítésében Lipták Bélával és Péterrel, Szacsvay Mártával, Németi Edével és Gajári Bélával együtt, Cambridgeben, Massachusetts államban – a kongresszust a Chicagoi Egyetemen rendeztük júniusban. Az Észak-Amerikai Magyar Egyetemisták Szövetségének törvény elõtti bejegyzésénél alapító tag voltam, és a következõ évben alelnöknek választottak Nyíri Gyula néven – otthon maradt szüleim miatt vettem fel ezt a nevet, hogy ne provokáljam a hazai hatóságokat.

A diákszövetségi munka majdnem teljes idõt igénylõ tevékenység volt. Késõ este jártunk sokszor az irodába leve?leket diktálni, körleveleket fogalmazni, címlistánkon dolgozni, stencilezni a szétküldendõ anyagokat stb. Hogy tudtuk ezt végigcsinálni, nem is tudom. De szerencsére volt eredménye és teljes odaadásal csináltuk. Nem érdekelt bennünket, hogy autót vegyünk és szoba- és iskolatársainkkal igen kevés idõt töltöttünk Tovább ügyködtünk 1956 eszméiért. Egyik legjobb barátom, aki sajnos már nincs közöttünk, arra a kérdésre, “Hogy élnek, maguk diákok?”, viccelõdve egy kérdéssel felelt: “Hát élet ez?” De, meggyõzõdésünk szerint tettük a magunkét.

Az 1958-59-es tanév alatt megbízott elnök lettem és Olgyay Györggyel együtt intéztük a szövetség mindennapos munkáját, majd több más diák közremûködésével megszerveztük az évi kongresszust Athensben, Ohio államban. A Genfben székelõ Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége (jobban ismert, angol nevének rövidítése: UFHS), amely tizennégy országban mûködõ menekült magyar diákszövetségek csúcsszervezete volt, delegációt küldött kongresszusunkra, és megkérdezték, nem lenne-e kedvem elnökjelöltként indulni az õszi kongresszusukon. Miután Harvardon, Kirkland House-ban megbeszéltem egy kivett szabad év lehetõségét St. Claire professzorral, közöltem Szokolóczy-Syllaba Jánossal, elfogadom a jelölést.

A következõ másfél év életem egyik legizgalmasabb és tanulságosabb idõszaka volt – nem csak akkori, de mai szemmel nézve is. Elõdöm, Mihályi Géza teljes támogatásával megválasztottak elnöknek október 21-én a Donaueschingenben tartott kongresszuson, a Duna forrásánál. Képtelenség lenne itt elmondani, mi mindent értek el a magyar menekült diákszervezetek és diákok egyénileg három földrészen 1957-1966-ban. Egy 240 oldalas könyvet írtam az ‘56-os emigráns diákmozgalom tíz évérõl, de alig jutott hely a különbözõ tagszövetségek tevékenységeinek ismertetésére. “Tanulmányúton” – az emigrána magyar diákmozgalom 1956 után címmel kiadta a Századvég és az 56-os Intézet 1992-ben. Könyvem egy tanú jelentése – nem könnyen olvasható regény, hanem inkább a történtek tanulmánya.

Az UFHS késõbb felvette a MEFESZ nevet, és tovább képviselte az 1956-os követeléseket: a szovjet csapatok kivonását, függetlenséget, semlegességet, szabad választásokat és demokráciát, és szociális igazságot mindenkinek. Mindent megtett, hogy ismertesse a november 4-e utáni megtorlásokat és a szovjet megszállás tényét. Szervezetünk közel hétezer diákot képviselt, és 1957-65 között baráti megfigyelõ státusban vett részt az összes Nemzetközi Diákkonferencián, ahol hetven ország nemzeti diákszervezete képviseltette magát. 1960-ban, a Nemzetközi Diákkonferencián Klostersben, Svájcban, figyelmeztettem a harmadik világ diákvezetõit, hogy “a magyar diákság több mint egyfajta elnyomó diktatúrát ismert meg a XX-ik században, és már ezért is elkötelezett demokraták” . Nemcsak hogy elismertek bennünket, de a Konferencia táviratban követelte a ma?gyar kormánytól Bibó István, a forradalmi kormány börtönben sínylõdõ beteg államminiszterének szabadon bo?csá?tását.

Szintén célunk volt a menekült magyar diákok érdekeit képviselni – minden fórumon, ahol támogatásukról és ösztöndíjaikról döntöttek. Fõ szándékunk az volt, hogy elõsegítsük, minél több magyar diák és minél hamarabb befejezhesse a tanulmányait. Ezzel tartoztunk önmagunknak és szülõhazánknak egyaránt. Mivel otthonról komoly szellemi deficittel érkeztünk nyugatra, találkozókat rendeztünk elismert magyar és külföldi entellektüelek részvételével napjaink komoly kérdéseirõl, valamint a magyar kultúra és történelem kérdéseirõl – hogy ledolgozzuk az ötvenes évek egyoldalú oktatásából fakadó hátrányunkat.

Visszatekintés
Visszatekintve ötven év távlatából, egy kivételezett sors gyümölcseit élvezem: magyarok ezreivel együtt egy olyan nemzedékhez tartozom, amelyik saját ifjúságának leghõbb vágyait látja megvalósulni – Magyarország egy szuverén, demokratikus ország lett. Most azokat kell segítenünk, akik javítani tudnak a magyar demokrácia minõségén, hogy teljes mértékben élvezhesse az ország a nyugati integráció elõnyeit.


Várallyay Gyula
Miután elhagyta Magyarországot 1956-ban, tanulmányait a Harvard Egyetemen és a Massachusetts Institute of Technology-n fejezte be. A világszerte mûködõ 56-os magyar emigráns diákszervezet elnöke volt, és késõbb több amerikai-ma?gyar szervezet tagja. Nyolc éven át Ázsia, Afrika és Dél-Amerika fejlõdõ országaiban dolgozott egy nemzetközi konzulens irodával, és több mint 29 éven át a Világbank munkatársa volt. Az Amerikai-Magyar Koalíció igazgatósági tagja, továbbra is nemzetközi konzulensknét dolgozik és Magyarországon újságokban, folyóiratokban publikál. Budapesten és Washingtonban él.