Veress Bulcsú
A Forradalom ifjú gyalogosa
1956 õszén 15 éves második osztályos gimnazista voltam a budai Petõfi Gimnáziumban. Ekkoriban társaimmal még nem nagyon politizálódtunk, talán azért sem, mert politikai nézeteinket készen hoztuk hazulról és a szülõi házon kívül minden politika - az iskolában is - csak kommunista maszlag volt amirõl igyekeztünk nem venni tudomást. Írószövetség, Petõfi Kör, messze túl esett az érdeklõdési körünkön. Ahol inkább észrevettem, hogy valami változik az a Szabad Ifjúság címû lap volt.
Ez a kommunista ifjúsági szövetség (DISZ) hetilapja volt, de jobb híján ezt olvastuk a teenagereket érdeklõ témákról, mert más nem volt. 1956 õszén ez a lap határozottan nyitott a nyugati kultura felé. Én már akkor erõs jazz rajongó voltam, minden este hallgattam a Voice of America 45 perces jazz programját, és boldog voltam, hogy
egyszerre csak pozitív cikkeket olvashattam pl. Louis Armstrongról, vagy az akkor engem még szintén érdeklõ, és meglehetõsen új rock-and-roll-ról, pl. Elvis Presleyrõl.

A forradalom így engem teljesen váratlanul ért. A következõkben az 1956 október-novemberi események leírását csak vázlatosan fogom kezelni. Egyrészt mert ezt már mások jóval kompetensebben és hitelesebben megírták. Másrészt az én szerepem ezekben aligha volt több mint „egy arc a tömegben.” Így leginkább csak olyan momentumokkal fogok foglalkozni, amelyeknek van valami speciális egyéni vagy általános érdekessége.

1956 október 23-a délutánján családunk Attila úti lakásában (a Vérmezõre nézõ, a Déli pályaudvarral szemben) nagy sóhajtással leültem leckét írni. Okos gyerek voltam, így az átlag (vagy alacsony) intelligenciához szabott iskola végtelenül úntatott. Bár farkasétvággyal olvastam, értékeset is, vacakot is, nem éreztem semmi kihívást, hogy kitûnjek az iskolában. Nos, leckeírás közben felnéztem, és azt láttam, hogy egy
csoport, 20-30 ember vonul a Vérmezõn, nemzetiszín zászlókkal balról jobbra, azaz a Széll Kálmán tér felé. Ez is meglepett, bár akkor már tudtam, hogy valamiféle békés tüntetések készülõben vannak. Engem akkor az is el tudott vonni a leckétõl, ha egy veréb repült el az ablak elött, igy azonnal felugrottam és rohantam le, hogy megnézzem mi történik. Nem is sejtettem, hogy mire újra hazatérek, a világtörténelem egy (apró) szereplõjévé válok.

A kerekedõ vihar
A Bem térre tartottunk. Útközben valahol összeakadtam Leisz Béla osztálytársammal, és egy pár órát együtt voltunk. A Bem téren már nagy tömeg volt, az ott történteket sokan megírták. Nagy lelkesedést keltett, amikor a Bem szobor mögötti laktanyában (ez a 90-es évek elején MDF székház is volt) a katonák kitûzték a magyar zászlót. Itt most egy kis kitérõ: Szerintem általában kevés szó esik arról, hogy a magyar
honvédség és a közönséges u.n. „kékruhás” rendõrség milyen fényesen vizsgázott a forradalom során. A katonaság parasztgyerekei egy pillanatra sem hezitáltak, hogy az õ helyük hol is van ebben a harcban. Ugyanez állt a közrendõrségre. Ezek jórészt tahók voltak, proligyerekek, a korszellemnek megfelelõen rendszerint basáskodók
a polgárral szemben, de amikor a part szakadt, pontosan tudták, melyik oldalon a helyük. Számtalanszor láttam a forradalom napjaiban amint kék egyenruhás rendõrök nemzetõrként járõröztek, és senki egy rossz tekintetet nem vetett rájuk.

A Bem térrõl még csak annyit, hogy néha némi konfúzió van arról, hogy ki is szavalta ott el a Nemzeti Dalt. Ez Bessenyei Ferenc volt, míg a másik nagy szinész óriásunk, késõbbi felejthetetlen barátom, Sinkovits Imre, a Petõfi szobornál írta be magát - nem utoljára - a nemzet dicsõségalbumába.

A Parlamentnél
Innen a Parlamenthez vonultunk. Ez is ismert történet. Amire élesen emlékszem az az, hogy mennyire megdöbbentett, hogy Nagy Imre, amikor megjelent a Parlament erkélyén, és amikor már a tömeg azt skandálta, hogy „Ruszkik haza!” és „Ki az oroszokkal”, akkor Nagy Imre úgy szólított meg bennünket, hogy „Elvtársak!” Mire a tömeg, mintha begyakorolta volna, unisonoban üvöltött vissza: „Nem vagyunk
elvtársak!” Magamban azt gondoltam: ilyen ostoba ez az ember? Ennyire nem érti mirõl van szó? Persze Nagy Imrét a helyére kell tenni. Nem volt más. A legkevésbé vadállati moszkovitát követelte a tömeg, mert másról nem is tudott. Nagy Imre pedig abszolút nem volt felkészülve arra, hogy egy ilyen forradalmi mozgalmat vezessen, sodorták az események. Ami azt illeti, ebben a helyzetben egy Winston Churchill
se tudta volna elhárítani a várható brutális szovjet megtorlást. Nagy Imre élete végén vállalta a forradalmat. Ha gyáván viselkedik, mint némelyik társa, minden bizonnyal meg tudta volna menteni a bõrét. Õ nem ezt választotta. Bár életérõl nem vagyok nagy véleménnyel, mint jó keresztény úgy tartom, hogy mártiromságával megváltotta magát, és mélyen meghajolok emléke elött.

Még az fogott meg a Kossuth téren, hogy egy ponton az ÁVH-sok, vagy ki más, kioltotta a közvilágítást, gondolván, hogy majd félünk a sötétben. Ekkor már októberi korai este volt. Szinte egyszerre a tömeg tagjai megyujtották a náluk levõ újságokat és ezek 1-2 percig bevilágították a teret. Szivmelegítõ volt ennyi Szabad Népet égni látni.

A Rádióhoz!
Közben a „szocialista” munkásosztály is mozgásba lendült, és amikor valaki kiadta a jelszót, hogy „a Rádióhoz!”, az akkori Csepel teherautók tucatjai jelentek meg. (Biztos a C.I.A. rendezte meg ezt ilyen jól!) Magam az egyik elsõ Csepel jobb elsõ sárhányóján ültem és végig szorosan fogtuk egymás kezét a bal sárhányón ülõ fickóval, mert másképp leestünk volna, esetleg a kerék alá. A vezetõfülke tetején is ültek, és
emlékszem, hogy a sofõr állandóan ordítozott ki, hogy tegyék szét a lábukat mert nem lát. Az egyik, számomra legemlékezetesebb, bár apró momentum, ezen az úton történt. A mai Károly körúton haladtunk a Rádió felé, azt hiszem én eléggé a menet élén voltam a Csepelemmel. Elõttünk egy villamosmegállóban állt egy idõsebb házaspár, tartásukból, kinézésükbõl itélve az én szótáram szerint „régi vágású úriemberek”
a kommunista szótár szerint „vén reakciósok.” Amikor a közelükbe értünk, egy csepelnyi üvöltözõ vadállat, a férfi undorral nézett felénk, az arcára az volt írva „mi ez a rohadt kommunista vircsaft már megint?” Aztán még közelebb értünk, és az öregúr hirtelen felfogta, hogy azt ordítozzuk, hogy „ruszkik haza!”, meg „szabadságot akarunk!” stb. és ekkor egy másodperc alatt valami földöntúli boldogság öntötte el a képét,
szinte ugrálni kezdett, és két kézzel integetett nekünk. Ez az apróság nekem az egyik legfontosabb emlékem arról, hogy mirõl is szólt 1956.

Mikor a Rádióhoz értünk, ott már rengetegen voltak, a Múzeum körútról már alig lehetett bejutni a Bródy Sándor utcába, és addigra az ávósok már lõtték a könnygáz gránátokat. Itt kóstoltam elõször könnygázt, másodszor a Columbia Egyetemen 1971-72-ben a vietnami tüntetések idején, persze ott is csak a Ho-Ho-Ho-Shi-Minh féle hippikkel verekedtem össze. Innen arra emlékszem, hogy a honvédség is megmozdult, tucatjával jöttek a fiatal katonák, gondolom a közeli Kilián laktanyából.
Mint rõzsekötegeket, úgy hozták a fegyvereket összeölelve 6-8-at. Gondoltam, hogy egyet hazaviszek késõbbi használatra, de aztán azt is gondoltam, hogy Anyám frászt kap tõle. Már a golyók is elkezdtek kopogni, én egy villamosban dekkoltam a Múzeum körúton, pont a Bródy Sándor utcával szemben, és határozottan kaptunk belövéseket.

Ekkor már rettenetesen elõvett a büntudat Anyámmal kapcsolatban, mert a szüleim elváltak, és én Anyámmal és húgommal éltem, és tudtam, hogy Anyám egy teljes frászban van, mert õ meg volt gyõzõdve arról, hogy ahol ebben a városban a legnagyobb balhé van, akkor én valahol ott vagyok, amiben igaza is volt. Akkor már ugyanis a lövöldözést az egész városban hallották, Budán is. Azt is gondoltam, hogy
ha hõsi halált akarnék halni, ahhoz ez még egy kicsit túl korai lenne, nem beszélve arról, hogy ez a háború úgyse itt a Rádiónál fog eldõlni. Még csak annyit, hogy keresztény meggyõzõdésem szerint az ott elesettek is, így például Hegedûs István a kiváló öttusázó a Jóisten jobbján ülnek. Legyen áldott az emlékük!

Így aztán hazamentem, Anyámat megnyugtatandó, de erõszakoskodtam, hogy vissza akarok menni. Ebbe csak azzal egyezett bele, hogy õ is jön velem, el is jutottunk a Kálvin térig, de onnan nem volt tovább, ha csak nem akartam volna Anyámat a lövöldözés közepébe vonszolni.

Szobafogság, majd barangolás
Október 23-ért megkaptam a jutalmam, Anyám másnapra teljes szobafogságra itélt. Persze el tudtam volna szökni, de Anyám minden szeretete és lágysága mellett azt is pontosan tudta, hogyan lehet vaskézzel fogni szeretett fiacskáját. 25-ére viszont elültek a harcok, és hosszas kunyerálás után Anyám elengedett hogy körülnézzek a városban, szigorúan megszabva hogy melyik koradélutáni órában kell hazaérjek. Ez esetleg az életemet mentette meg.

Kiváncsiságomban hatalmas távolságot jártam le aznap, közforgalmi jármûvek persze nem voltak. Felkerestem Apámat aki akkor a Visegrádi utcában lakott, majd a Nyugati pályaudvarral szemben, ahol - a mostani áruház elötti aluljáró helyén egy afféle bazársor volt, a hirhedt Ilkovics kocsmával a végén - életemben elõször láttam halott embereket. Az egyik egy idõsebb úr volt, akin még a kalapja is rajta volt, de akit a
homloka közepén ért egy golyó, a másik egy fiatal katona volt, aki az egyik üzlet bejárati lépcsõjén ült békésen a falnak dõlve, és akinek elõbb az állán ment át a golyó, majd a torkán is. Remélem nem hangzik túl morbidnak, hogy percekig nem tudtam elszakadni ennek a fiatal katonának a látványától, mert nem tudtam felfogni, hogy ez a jóarcú valószinûleg parasztgyerek még egy vagy két napja élt, remélt, szeretett, hitt,
és persze áldozatot vállalt, csak ilyen egyszerûen elmúlhat. Nehezen tudtam elszakadni onnan, bár egy imát elmondtam mindkettõjükért.

Utamba esett valahogy a Gorkij könyvesbolt, ami a szovjet kulturát hirdette, és ami ki volt égetve, a könyvek, hanglemezek kiszórva az utcára. Nem vagyok nagy híve a könyv és lemez égetésnek, de a „szovjetszkaja kultyura” ezt is megérdemelte. Így vagyok egyébként a különféle lincselésekkel is, így a Köztársaság tériekkel is.
Az én vezérgondolatom ebben az, hogy egy forradalomban a megdöntendõ rendszer a saját vadállatiságának gyümölcseit aratja le, úgy kell nekik! Semmi nem történt a Köztársaság téren október végén ami túlment volna a Rákosiék brutalitásán. Én az ott történt lincseléseket ma is elfogadom, vállalom, bár persze nem voltam ott.

Hazafelé mentemben egy békés tüntetéshez csatlakoztam a Károly körút körül, fegyvertelen felvonulás volt a Parlamenthez menõben. Pár száz métert mentem velük, de aztán eszembe kellett jusson Anyám szigorú parancsa, és hazafelé vettem az utam. Még egyszer ez 25-e, csütörtök volt, és ezt a tüntetést lõtték aztán szét az ávósok a Kossuth téren, megölve mintegy 110 embert. Ha velük maradok, talán én is kapok egy skulót (golyót) a fenekembe, hogy rosszabb helyrõl ne is beszéljek.

A Szabad Európa Rádió
Ezután eltelt csaknem tíz nap, harcok nélkül, és mi persze azt hittük, hogy minden rendben lesz. Hallgattuk a Szabad Európát és reménykedtünk. Itt szeretnék leszámolni egy, a mi oldalunkon is elég általánosan elfogadott hazugsággal.
A Szabad Európa Rádió sose uszított senkit a fegyveres harcra. Õk tanácsoltak, lelkesítettek, de csak arra, hogy ne dõljünk be a kommunistáknak, ne adjuk fel az elért eredményeket, lényegében, hogy ne hagyjuk kiénekeltetni a sajtot a szánkból. Mindenki aki mást állít, az vagy ostoba, vagy hazudik. Ugyan mi mást mondhattak volna akkor Münchenbõl? „Gyerekek, ne hülyéskedjetek, menjetek haza, tegyétek le
a fegyvert, majd visszajönnek a jóságos szovjet bácsik és minden rendben lesz???” Ki hitt volna az ilyen maszlagnak? És szerintem mélységes alábecsülése 56 október - novembere hõseinek azt terjeszteni, hogy õk azért fogtak fegyvert, mert meghülyítette õket a Szabad Európa. No és még annyit, én is naivul hittem egy esetleges amerikai beavatkozásban. Hogy ez nem következett be, az nem azt bizonyítja, hogy Amerika milyen cinikus és álnok volt, hanem hogy mi milyen tájékozatlanok voltunk.
12 éves amerikai szenátusi szolgálatom alatt az egyik legnehezebb feladatom volt azt elmagyarázni szülõföldi honfitársaimnak, hogy Magyarország egy mennyire kis vacak légypiszok a világpolitika térképén. Hogy Amerika ezért a kis „real estate”-ért egy világháborút kellett volna kockáztasson, az szamárság. A Vörös Hadsereg végig benn maradt az országban, csak volt egy idõleges fegyvernyugvás. A forradalom után
Amerika ezer tonnaszám küldte nekünk a segélyt, konzervet, sajtot, csokoládét, még rágógumit és cigarettát is (elõször szívtam Chesterfieldet és Camelt, de errõl késõbb okosan leszoktam) és részben fel is öltöztem a küldött ruhanemûkbõl. Több tízezer odamenekülõ honfitársunkat pedig a legnagyobb szeretettel, állásokkal, ösztöndíjakkal fogadta Amerika. Aki ennél többet várt, pl. egy amerikai inváziót, annak fogalma se volt a világpolitikai realitásokról.

A Vérmezõ-i csata
November 4-én, vasárnap hajnalban, ágyúdörgésre ébredtünk. Bár még hallottuk Nagy Imre azóta százszor újrajátszott drámai rádiószózatát, hamarosan rájöttünk, hogy le kell kotródjunk a lakóházunk pincéjébe. A Vérmezõ ugyanis csatatérré vált, mintegy 8-10 szovjet tank vert tanyát ott. Gyalogság is volt, de ezek a tankok mögött bújkáltak. Egyrészt a Széll Kálmán tér feletti hatalmas postapalota volt a szabadságharcosok
egyik fõ támaszpontja, másrészt felettünk a Várhegy bástyáiról kaptak az Alkotás utca felõl beözönlõ ruszkik alapos fogadjistent. Ebben kitûnt két barátom, a Kolompár Öcsi és Dódi. Ezek egy cigány család sarjai voltak, akik az Attila út feletti Logodi utca egy lakásába költöztek be néhány évvel korábban. Voltak vagy hatan-heten testvérek,
Öcsi és Dódi 2-3 évvel idõsebbek voltak nálam, ami ebben a korban nagy különbség volt, tehát nem voltunk éppen puszipajtások. Mindenesetre rendkívül barátságos fickók voltak, sosem éreztették nyilvánvaló fizikai erejüket. Nos 56-ban hõsiesen harcoltak
a Vár-beli forradalmárok között, amibõl megtanultam egy újabb leckét. Nevezetesen, hogy a tisztességes, becsületes hazafias magyar cigány pontosan olyan magyar testvérem, mint bárki más aki megfelel ennek a körülírásnak. A Kolompár testvérek egyébként súlyos börtönéveket kaptak, utoljára az édesanyjukkal találkoztam valamikor 1957-ben amikor a Markó utcai börtön udvarán álltunk sorba, hogy leadjuk az u.n „tisztasági csomagot,” én a szintén lecsukott Apám érdekében voltam ott.

A vérmezõi csata során egyébként foszforos gyújtólövedékkel a felszabadító Vörös Hadsereg felgyújtotta az elõszobaszekrényünket, gondosan átlõve a szomszéd lakáson. Hogy erre miért volt szükség, arról mindíg meg akartam kérdezni Nyikita Szergejevics Hruscsovot, de nem nyílt alkalmam erre. Szerencsére a házon belül rendszeresen járõröztünk, így hamar felfedeztük a tüzet és eloltottuk, de addigra már az egész téli holmink, kabátok, sálak, sapkák, használhatatlanná égtek. Az égés
büdössége pedig hónapokig csípte az orrunkat, az után is miután kipucoltuk a romokat. Még annyit, hogy éjszaka is lestük a ruszkikat, éjjelre általában elhalt a lövöldözés, és láttuk, amint a Vérmezõ túloldalán az Alkotás utca környékén minden üzletet kifosztott ez a hadseregnek nevezett csürhe. Feltörték az édességboltot (likõrök), a virágüzletet, a kocsmát (naná!) még a papirüzletet is. Egyedül az óra
és ékszerbolt menekült meg mert a ruszkik nyilván nem tudták elolvasni a cégtáblát, és az alkalmazottak korábban gondosan beszedtek minden árulkodó tárgyat a kirakatból.

Tûzszünet és kenyérsor
November 7-én reggel nagy csöndre ébredtünk, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére a ruszkik úgy látszik tüzet szüntess-t rendeltek el. Két-három férfivel elhatároztuk, hogy elmegyünk kenyérért. Valahogyan tudomásunkra jutott, hogy a Kékgolyó utca és a Ráth György utca sarkán levõ pékség dolgozott. Anyámnak nem is mertem szólni, csak leüzentem neki a pincébe, hogy elmentem kenyérért. Nem mertünk rövid úton átvágni a Vérmezõn a ruszkik miatt, hanem körbe mentünk
a Krisztina körút felé. Nagyon be voltam tojva hogy ránk lõnek, de szerencsére eljutottunk a pékséghez, ahol viszont hatalmas sor állt, talán fél Buda ott volt. 8 órát álltunk sorba, de beszélgetéssel eltelt az idõ. Nagy diadallal tértem aztán haza 2 db. két kilós még meleg veknivel a hónom alatt. Azt hiszem Anyám azért nekem jobban örült mint a kenyérnek. Két baráti családnak adtam fél-fél kilót, de a többit eszembe
se volt szétosztani. „Kopogjon csak a szemetek, én vittem a bõröm a vásárra, én álltam 8 órát sorba” - gondoltam.

Utoljára még egy epizódot szeretnék felidézni. November napjaiban amikor még tényleges fizikai szovjet megszállás volt a városban, egy ruszki katona egy igazoltatáskor a Nyugati pályaudvarnál egy hatalmasat rúgott Apámba a csizmájával, ott ahol az a legjobban fáj. Bár nem lakott messze, alig tudott hazamászni, mint mondta félig-meddig négykézláb. Ezután napokig jártam reggelente át hozzá
a Visegrádi utcába biciklivel, befûteni, ellátni õt élelemmel, stb. Egy alkalommal hazafelé tapostam a Szent István körúton a Margit híd felé. Ekkor már járt néhány busz, villamos még nem nagyon a feltépett sinek miatt. Elhagyott egy tömött busz, aminek a hátsó lépcsõjén állt Sinkovits Imre. Ekkor a buszok hátsó peronja még nyitva volt, és
a lépcsõn is lehetett utazni, ha a busz zsúfolt volt. A hidfõnél egy-egy ruszki tank állt mindkét oldalon, a mi oldalunkon egy ruszki ácsorgott a tankja elött. Mikor a busz odaért - én ekkor kb. 5 méterrel voltam hátrább - Imre egy hatalmasat köpött a ruszki lába elé. A ruszki nem reagált, talán azt hitte, hogy nálunk is ez a köszöntés módja. Imrét persze még nem ismertem személyesen, de sok évvel késõbbb megosztottam vele ezt az élményt, roppant örült neki.

1957-ben tagja lettem egy diákszervezkedésnek, melynek nyomán börtönbe is kerültem. Gondolkoztam, hogy azt írjam meg inkább, vagy a fentieket, és az utóbbi mellett döntöttem. Az elõbbit ugyanis már többször megírták, pl. egy a velem és 5 társammal készült kitûnõ hosszú interjúban a Magyar Nemzet 2006. március 11-i számában. Ez az Interneten megtalálható, címe „A Népköztársaság nevében...” a riporter Stefka István. Ehhez nem sokat tudnék hozzátenni.


Veress Bulcsú