Megyeri Kathy
Az 1956-os események hatásai egy amerikai feleségre
Egy magyar szabadságharcos feleségeként, 1956 nagy hatást tett az életemre. Emlékezetem óta Budapest évente látogatási célunk, jobban elmélyültem ebben az eseményben, mint sok másban. Két dolog mindig meghökkent, amikor visszatérünk ide. Elõször is a kialakult közvélemény, amikor másoknak bemutatnak minket és
megkérdezik a férjemet: tehát Ön 56-os? Azonnal, a) beskatulyázzák a magyar politikai aktivisták egyikébe, nincs kétség afelõl, hogy disszidálnia kellett az országból és b) õ körülbelül a 60-as éveiben járhat, ami valójában így is van. A következõ évre tervezik a megemlékezést errõl az eseményrõl, úgy tûnik, sokan már jól helyezkednek és állítják, hogy 1956-ban õk is ott voltak Budapesten vagy csatlakoztak ahhoz, aki ott volt.
Más szavakkal: valójában tiszteletre méltó kitûntetés most 1956-osnak lenni. Ugyanakkor az is, hogy ez mindig eszembe juttatja a koromat, amikor másokat hallok beszélni errõl az eseményrõl. Mostanában hallottam Simonyi András Magyar Nagykövet urat beszélni az adósságról, amivel az ország tartozik az 1956-os szabadságharcosoknak és az a szenvedélyesség, amivel õ beszélt errõl az eseményrõl egy lelkes tapsot váltott ki a Capital Hill-en összegyûlt tömegbõl,
akikhez õ szólt. Azonban emlékeztetnem kellett magamat, hogy õ csak négy éves volt 1956-ban és továbbá arra, hogy ez a sorsdöntõ esemény olyan sokat jelent számára, mint a hallgatóság nagyobb része számára, akik hálát éreztek az õ dicsérõ és magasztaló szavaira.

Férjem
Természetesen férjem története valószínûleg mások története is lehetne egyben. Miután tizenötévesként tapasztalta az 1956-ban történõ eseményeket, eljött Amerikába és megtalálta a szabadságot és a boldogságot, de még kötõdik a magyar nyelvhez, a kultúrához, és a hagyományokhoz. Jóllehet, hogy már majdnem 50 év telt el, de a
magyar szabadságharcos, azaz a férjem, még él, jól van és erõs, még inkább el van kötelezve a szabadságra 30 évi Amerikai Hadseregben eltöltött katonai szolgálat után, ahol ezredesi rangot ért el, karrierjének nagy részét az Amerikai Képviselõk Házában töltötte, mint a Bírói Testület tagja.

Elolvastam egy 56-os könyvet, hozzámentem egy 56-oshoz
Magyarországra és különösen Budapestre minden évben történõ utazásunk kicsit emlékeztet mindig minket férjem korábbi fiatalkori éveire és arra az okra, ami végett elhagyta azt az országot, amit annyira szeret. De az én saját történetemet is el kellene mondanom, különösképpen azokat az okokat, hogy mit jelent 1956 számomra, egy
amerikai feleség számára. Elõször is, elolvastam James A. Michener: „The bridge at Andau „Híd Andau-nál címû könyvét e kritikus idõszakról szóló történetét. Most 4 óra van 1956. november havának vasárnap kora reggelén, amikor is Budapest városát a betörõ orosz tankok hangja ébresztette és az azt követõen, a szabadság rövid és
dicsõséges öt napja, mely más jövõt hozhatott volna, ami bekövetkezett. Egyébként néhány ember tudja, hogy ha el tudják érni az Andau-i hidat az osztrák határon, megszökhetnek a szabadságba. Ez a könyv 1956-os magyarországi kommunista uralom elleni lázadásról szóló dokumentációs anyag és kifejezetten orosz ellenes. Néhányan Michaner legjobb mûvének tekintik ezt az igaz története és a New York Times egyik könyvismertetõjében visszaemlékezését, John MacCormac írta”
Mindamellett õ szorítkozott a tényleges események leírására, Michaner olyan szolgálatot is teljesített, melyért a mai történészek hálásak lehetnek, de a mai olvasók még talán hálásabbak.” Ez a könyv volt számomra az elsõ bevezetés ebbe a régen történt eseménybe, amit egy napon behatóbban szívesen még tanulmányoznék.

Férjemmel való találkozásom és házasságkötésünk után, mi minden évben rendszeresen járunk Budapestre, hogy meglátogassuk a családot és a barátokat.
Változatlanul elsétáltunk a Killian lakótelep mellett, ahol az elsõ összecsapások zajlottak és ahol Maleter Pál, az elsõ Honvédelemi Miniszter és késõbb dandártábornok volt a parancsnok. Õt Nagy Imrével együtt 1958-ban végezték ki.
Egy látogatás alkalmával, férjem Édesanyja megmutatta az õ vörös sálját, ami az õ úttörõk napjainak emléktárgya, amikor is fiatalkorában sakkozott és épített repülõgép modelleket, miközben õ és kis pajtásai a kommunista jólétre voltak oktatva. Édesanyja bemutatta a „Szabad Nép” egy régi, kopott példányát, ami a kommunisták politikai napilapja és 1956-ban a közép szárny napilapja volt. Férjem Édesapjának részt kellett vennie a „Szabad Nép fél óráin”, ahol nagyon fontos cikkeket tárgyaltak meg
propaganda célokból. Az egyetlen kis ajándék, amit a férjem elhozott magával az országból, az egy magyar zászló, amit tûntetések alkalmával vitt, most az irodája ajtaja felett lóg Kossuth Házban Washington D.C-ben. Egy másik látogatás alkalmával Debrecenbe utaztunk megnézni azt a helyet, ahol a titkos rendõrség elõször halálos tüzet nyitott a fegyvertelen tûntetõkre.

Személy szerint a Magyarországra történõ korai látogatásaimra is vissza tudok emlékezni, a késõi 60-as évekre, ahol az emberek gyakran suttogtak egymáshoz, ez egy szokás volt azokban a napokban, amikor is az állampolgároknak meg kellett ünnepelniük november 7-ét, azt a napot, amikor a bolsevikok átvették a hatalmat és április 4-ét, a felszabadulás napját. Azok, akik nem mutattak elég lelkesedést,
beárulták, feljelentették az informátorok, így az emberek azért suttogtak, mert állandóan félelemben és rettegésben éltek, hogy az õ beszélgetéseiket lehallgatják. A mostani látogatásaimban azt szeretem leginkább, hogy normál módon lehet beszélgetni egymás között, nem kell bizalmasan suttogni egymás között és az optimizmus felváltotta a félelmet és a gyanakvást.

Látogatások és új barátok
Néhány évvel ezelõtt, egy magyar vacsorán Cleveland-ben, arra kértek fel, hogy üljek Pongrátz Gergely mellé, mely névre sokan úgy emlékeznek, mint a forradalom alatti Corvin vonal fegyveres felkelõ csapatának vezetõjére. Õ 1956. november havában hagyta el az országot, de 1991-ben visszatért Magyarországra, és õ ez év május 18-án meghalt. A vele való találkozás olyan hatást tett rám, amire visszaemlékszem, amikor sétáltunk az Üllõi úton, ez az út vezet Kispestre a Corvin mozi elõtt. A férjem és én
ismételten elmentünk a Parlamentbe és õ mindig megmutatta nekem azt a helyet, és itt a titkos rendõrség tüzet nyitott rá és más békés tüntetõkre, akik közül néhányan meghaltak. Elsétáltunk a Magyar Rádió épülete elõtt is, ahol az elsõ tüntetés kezdõdött diákokkal, akik követeltek egy nyilatkozatot, és itt a rendõrség tüzet nyitott a tömegre.
Folytatván sétánkat a Duna mentén a pesti oldalon, közel a New York Kávéház mellett, mi rendszeresen elsétálunk a Nemzeti Múzeumhoz, ahol élénken emlékszem és látom a magyar tömeget mielõtt a Parlament épülete elé vonultak volna. Ezt követõen
átmegyünk a Duna budai oldalára és megnézzük Bem apó 1848-as lengyel tábornok szobrát. Ezen a ponton férjem felidézi azt az emlékeket, amikor õ és más magyar társával együtt felvonultak, hogy megmutassák a lengyel szabadságért való mozgalom iránti szolidaritásukat. Kedvenc városrészem egyike a Budapesten kívül esõ Szobor Park, ahol a régi kommunista szobrokat helyezték el, melyek a város utcáit övezték.
A régi Sztálin szobrot, melyet a Hõsök terérõl bontottak el a forradalom alatt, most egyedül áll megrongálva és magára hagyatva a Szobor Parkban, a félelem, rettegés szimbólumának beteljesült végzeteként.

Természetesen egyik látogatás sem teljes az Esztergomba utazás nélkül, ahol megnézzük a Bazilikát, Mindszenty Püspök temetési helyét. Múlt év decemberében elmentünk az Amerikai Követségre, és elkísértek minket a jelenlegi Amerikai Nagykövet Walker úr a Szabadság téren lévõ épületének központi irodájába,
mindkettõnk számára fontos volt látni, ahol Mindszenty bíboros 15 évig tartó önkéntes bebörtönzését élte. 1971-ben a Szent Szék és a magyar kormány nyomására hozzájárultak Mindszenty emigrációjához. Ez alatt az idõ alatt, meglátogatta a Szent István Templomot („St. Stephans's Church”) New Brunswickban, New Jersey
államban, és a férjem oda utazott el autóval, hogy lássa és hallja õt egy rendhagyó misén. Négy évvel késõbb Mindszenty bíboros úr meghalt, és hamvai az Esztergomi Bazilikába vannak elhelyezve. Egyébként ez nem volt így egészen 1991 augusztusáig, amikor is II. János Pál Pápa látogatást tett Magyarországra, mely a negyven év vallási üldözésének valós befejezését szimbolizálta.

Felelevenítek két más fontos eseményt, ami nagy hatást tett rám és megerõsítette bennem 1956 hatását. Mikor mi az egyik évben elmentünk megnézni a Reagan Könyvtárat, megfigyeltem a középsõ lépcsõház alsó részén található nagy festményt,
ami a magyar forradalmat ábrázolja. E festmény középpontjában látható Pástor László, politikai elitélt, 1956-ban szabadult ki és eljött Amerikába és majd itt egy politikai példaképpé vált, aki a Nixoni Fehér Házban állt alkalmazásban. Egy másik ilyen Magyarországra történõ látogatás alkalmával a Parlament melletti Biaritz Francia Étteremben vacsoráztunk és mellettünk ült, csak egy biztonsági õrrel Orbán Viktor
Magyarország volt miniszterelnöke. Amikor közeledtem asztalához személyemben megköszöntem a Terror Házának adott támogatását, és õ udvarias volt hozzám és meg engedte nekem, hogy lefényképezzem õt. Rendkívül figyelemre méltónak találom, hogy érdeklõdõ turistaként hozzá tudtam férkõzni egy nyilvános étteremben ülõ miniszterelnökhöz, és tudtam vele beszélni, én ezt nagyon különösnek találom, mert Washington D.C-ben ez nagyfokú biztonsági elõírásokkal történhet csak meg.

Magyarországra történõ legutóbbi látogatásom alatt, három napot töltöttem az általam valaha is látott a legmagasabb szintû temetõ kultúra és szobrászat felfedezésével és fényképezésével. Kerepesi úti temetõ 21. parcellája emlékeztetett engem Maléter Pálra és Magyarország korábbi miniszterelnökére, Kádár Jánosra. A 21. parcella emlékezteti a látogatókat a nemzeti forradalom hatására valós számokba foglalva: 20.000 ember megsebesült, 2.000 maradtak csak Budapesten, 200.000 hagyták el az országot, 5.000 embert fogtak el a szovjetek, melybõl 860 a KGB Szovjetúnióba hurcolt
elhadifogolyként. Közöttük számos fiatalkorú fiú és lány volt, 15.000 embert letartóztattak, 229-t kivégeztek a szovjet tanácsadók segítségével. Ugyancsak meg kell említeni a temetõ területén lévõ szép múzeumot, mely a magyarországi temetkezési szokásokat mutatja be.

Leghatásosabb múzeum
Minden kétséget kizáróan, az Andrássy út 60. alatt található a Terror Háza, amely legjobban visszahúz minket minden egyes látogatás alkalmával és figyelmünket magára irányítja. Régebben ez az Állami Védelmi Osztály (ÁVO) és az Állami Védelmi Hivatal (ÁVH) korábbi székhelye volt, a múzeum jelenleg a terror áldozatairól emlékezik meg és ugyanakkor emlékeztet minket a terror félelmetes, rettenetes és borzasztó cselekedeteire, melyek Magyarországon történtek meg, valamint a terror világméretû óriási utóhatásaira, napjainkban a világméretû terrorizmus és terrorizmus elleni
félelem idején. A Terror Házának pincéjében helyreállítottak egy föld alatti börtönt, mely tartalmaz egyszemélyes börtöncellákat, nedves cellákat, ahol a bebörtönzöttnek vízben kellett ülnie, róka-lyukakat, ahol a fogva tartottak nem tudtak felegyenesedni, kínzó
eszközöket tartalmazó kínzókamrákat, valamint azokról képeket, akik az akasztófán végezték, halálra ütlegeltek képeit és még gyakrabban azok képeit, akik öngyilkosságot követtek el. Az õrök szobáiban voltak elhelyezve az egyes cellák közötti levegõ áramlását biztosító szellõzõ berendezések, de az egyes cellák levegõ ellátása le volt zárva a büntetés eszközeként. Az emberek kezei és lábai láncokkal és súlyokkal voltak összekötve, melyek hozzá voltak erõsítve lábaikhoz. Elektromos áram, égõ cigaretták,
és fogók voltak a kínzó eszközök. A foglyoknak a csupasz földön kellett feküdniük WC lehetõsége nélkül. Ami még minden egyes látogatás alkalmával figyelemre méltó, hogy látunk fiatalokat, akik állnak és sírnak, nemcsak az elveszíthetett rokonaik miatt, hanem azért is, mert érzik a terrort nemzetük történelmének részeként és eljöttek tisztelni azokat, akik az utolsó áldozatot hozták a szabadságért.

Érdekes módon ez a múzeum egyben tiszteletet fejez ki a Magyar Református Egyháznak. Mivel a Magyar Református Egyház nem tagja egyik nemzetközi egyházi szervezetnek sem, „egy nemzeti alapú magyar egyházként” van elkönyvelve. A két legjobban tisztelt kálvinista püspök, Ravasz László és Révész Imre már 1945-ben felemelték hangjukat a kibontakozó kommunista diktatúra atrocitásai ellen. A helyi
lelkipásztorokat és papokat ellenségként kezelték és 1945. július haváig már 30 lelkipásztort vettek õrizetbe kelet Tisza vidéki egyházmegyében. Ravasz püspök úr deklarálta „a fasizmus jobb szárnyát a fasizmus bal szárnya váltotta fel.”

Zárszó
Ezen 1956-os események újra említésével azt próbálom kihangsúlyozni, hogy 1956-os forradalom nem csupán a magyarokhoz tartozik. Jelentéssel bír számunkra is, akik ismerik és szeretik és megfontolják, akik úgy tekintik a magyarokat, mint életük belsõ részét. És itt van a lecke mindenki számára, hogy senkit nem lehet örökre leigázni, és hogy harcolni kell az erõszak ellen, még ha reménytelen is, mikor az elnyomás és a terror olyan elviselhetetlen lesz, hogy a nemzeti identitás és ennek egyáltalán létezése
is veszélyben van. 1956. október havában a magyar emberek bebizonyították maguknak és a világnak, hogy nem létezik kis nemzet, csak támasz nélküli. Bátorságukkal és önfeláldozásukkal a magyar szabadságharcosok halálosan megsebesítették a félelmetes szovjet birodalmat. Szerencsém volt, hisz férjhez mentem egy szabadságharcoshoz és így szerepem van az 1956-os forradalom hatásaiban.


Megyeri Kathy
Író és az Amerikai Magyar Református Egyesület gazdasági vezetõjének felesége. Irodalmat tanult és konzultál; 1999-ben Kiváló Pedagógus díjat kapott a Washington Post újságtól. Jelenleg a Chicken Soup könyvsorozatnak ír, Washington D.C.-ben lakik.