Pigniczky Réka – Hazatérés, egy szabadságharcos története: dokumentumfilm édesapámról és 1956 jelentõsége

A szerzõ 2004 óta nõvérével dokumentumfilmet készít édesapjáról, Pigniczky Lászlóról, aki 1956-ban Budapesten szabadságharcos volt. A film közel két éven át követi a két Amerikában nevelkedett lányt ahogy feltárják azóta elhunyt édesapjuk 56-os történetét Magyarországon. A lányok két utat tesznek meg: felderítik édesapjuk 56-os történetét és egyben megértik, hogy miért játszik továbbra is nagy szerepet az 56-os forradalom és szabadságharc saját életükben 50 évvel késõbb.


Miért készítjük ezt a filmet?
Semmi sem egyszerû ha édesapámról, Pigérõl van szó. Nem egyszerû történet az övé, fõként azért nem, mert õ volt története elmondásának szinte egyetlen forrása, legalábbis nekünk, akkor, Amerikában. Így sok minden tisztázatlan maradt: a szlogeneket leszámítva az õ története, 56-os múltja, hogy miért és pontosan hogyan ment el innen, hogy miért nem jött vissza, hogy tulajdonképpen ki van ezen a
töménytelen sok fekete-fehér fényképen amit egy cipõdobozban kaptam meg Pige harmadik feleségétõl, a kinti megemlékezés után. Pige nem tartotta szinte senkivel sem rendszeresen a kapcsolatot Magyarországon, nem volt testvére, a szülei korábban meghaltak, és akiktõl néha kapott levelet, azokat meg mi nem nagyon ismertük, fõleg nem az Internet korszaka illetve a rendszerváltás elõtt.

Minket, amerikai-magyarokat, úgy neveltek 56-os szüleink, mintha egy magyar inkubátorban lettünk volna, azzal a céllal, hogy ha egyszer kivonulnak az oroszok akkor úgy térhessünk ‘vissza’, hogy ne kelljen semmit sem pótolni. Nagyon
sokat tanultunk arról, valószínûleg többet mint a magyarországi gyerekek, hogy mi történt ?56-ban – ez része volt egy nagyon komoly és következetes nevelésnek amit kaptunk mint ?56-os gyerekek, cserkészek, menekültek gyerekei. Magyar neveltetésünknek egyik fõszereplõje és mozgatórugója volt Pige -édesanyámmal együtt, aki szüleivel szintén ’56-ban disszidált Magyarországról – csakhogy pont az õ személyes története marad meg foszlányokban, homályos emlékekben, tisztázatlan anekdotákban. Inkább 1956 lényegérõl mesélt édesapám és nem saját magáról.

Amire odáig jutottam korban, karrierben és önreflexióban, hogy végre valamilyen szinten dokumentáljam édesapám- fõként ’56-os – történetét, hogy végre rábeszéltem, hogy látogasson haza Magyarországra egy fél évszázad után, és engedje meg, hogy ezt lefilmezzem, addigra már késõ volt. Úgy ment el Pige, hogy minden befejezetlen maradt, kevés történet volt leírva és igazán nem tudtam meg a konkrét eseményeket, neveket, helyszíneket. Pige amúgy sem volt rendezett ember, sem életében, sem érzelmi világában és így sosem állította össze papírjait, fényképeit, memoir-ját. Ez tényleg az én dolgom lett volna, mint újságíró.

A papámról készülõ dokumentumfilmmel kapcsolatban, apám most azt mondaná mint mindig: ‘Lányom, ha rám hallgatsz, akkor azt csinálsz amit akarsz. ‘ Mindig mögöttünk állt, de részletekben, szervezésben, a dolgok megnyugtató elintézésében nem nyújtott sok segítséget, mert õ nem ilyen volt. Ezenkívül neki egyértelmû volt, hogy hova
tartozik – ide, Magyarországra – és hol komolyan, hol humorral fõként a régi hazájáról szeretett beszélni. Neki azon sem kellett sokat gondolkoznia, hogy Esztivel, a nõvéremmel hozzuk haza és temessük el ‘itthon,’ habár élete nagyobb részét nem itt töltötte, gyerekei kint nõttek fel, és azt sem tudta megmondani pontosan, hogy hol a családi sír meg, hogy kit hívjunk meg a temetésre.

De nem csak édesapám történetérõl van szó, hanem a miénkrõl is — azokról, akik ’56-os szüleink miatt nem Magyarországon nõttünk fel, hanem más országban.
A forradalom tragikus leverése után több mint 200,000 ember hagyta el Magyarországot – köztük sokan kényszerûségbõl mint édesapánk. Onnan ‘visszidáltunk’ százával a ’90-es évek elején, fõként 20-30 éves fiatalok. Sokan ingáznak, de sokan le is telepedtek, magyarországi férj-feleséggel vagy csak úgy. De miért jövünk vissza, miért csinálunk itthon (is) otthont, kik vagyunk mi és miért nem tudnak sokszor a gyerekeink angolul? Miért lakik itt Budapesten több amerikai-magyar barátom mint kint Amerikában? Vajon ez csak gazdasági menekvés vagy megmagyarázhatatlan honvágy? És mi köze ennek ’56-hoz?

Szüleinknek szinte könnyebb volt az életük abból a szempontból, hogy õk biztosak lehettek, hogy magyarok, születésük miatt és 1956 miatt, amely egy olyan életreszóló esemény volt, ami lelkileg összeforrasztotta mindazokat, aki emiatt elhagyták hazájukat (azokat is, akik otthon maradtak, csak õket máshogyan). Én mindig úgy éreztem, hogy szüleink és barátaink megkérdõjelezhetetlenül magyarok voltak. Nekünk a meghatározó identitás azért árnyaltabb, nem ilyen egyszerû.

Nekünk a hovatartozás kérdése bonyolultabb, mivel javarészt Amerikában nûttünk fel, ott jártunk egyetemre, és legyünk õszinték: jobban beszélünk angolul, mint magyarul. Sok mindent köszönhetünk Amerikának, és bevallom, örülök, hogy ott nõttem fel és nem Magyarországon a kommunizmus alatt. Ugyanakkor, a ‘honvágy’ Magyarország iránt bennünk is erõsen megvan, sokan azért költöztünk Magyarországra mert tenni akartunk valami hasznosat a rendszerváltás után. Magyarországon amerikaiak
vagyunk, de Amerikában magyarok. Gyerekeink, ha szerencsések vagyunk, jobban fognak tudni magyarul, jobban fogják ismeri ezt az országot mint mi, akik emigrációban nõttünk fel. Vajon bennük is el tudjuk ültetni az egészséges hazafiasságot mindkét ország iránt? Ez nagy kihívás, és ráadásul sokba is kerülhet. De engem így neveltek szüleim, hogy idetartozunk. Én meg már úgy nõttem fel, hogy ide-is, oda-is, és a gyerekeimnek már ezt adom át. Végülis amerikai-magyarok vagyunk, ezt szûrtem le abból az identitáskeresésbõl amely a film elkészítésének végig része volt.

Iskolában mindig azzal kezdtük, ha valaki piszkált: “Leave me alone, my dad was a freedom fighter. (Vagyis: “Szállj le rólam, az én apám szabadságharcos volt.”) Ezt a mondatot meg szeretnénk õrizni nõvéremmel, Esztivel, gyerekeinknek nagyapjukról, viszont szeretném, mint újságíró, hogy emögött hiteles történelmi tartalom is legyen, nem csak családi legenda. Errõl szól ez a film, hogy felkeressük a régi megmaradt
szálakat, Pige dossziéjaiból, írásaiból, fényképeibõl, amelyek elõkerültek halála után. Felkutatjuk azt, amit lehet errõl a zavaros, de inspiráló korszakról. Így lehet csak Pige hamvainak hazatérése lelki hazatérés, megnyugvás mindannyiunk számára. És így tudunk csak igazán továbblépni, saját gyerekeinket felnevelni, saját hovatartozásunkat megérteni.


Pigniczky Réka
Televíziós újságíró és producer, aki több mint 8 éve dolgozik az Associated Press-nél, fõként New Yorkban. 1992-1996-ig Budapesten élt, ahol többek között az egyik parlamenti ellenzéki párt tanácsadója volt, valamint a rendszerváltás után létrejövõ, nõ-témákban aktív NGO-k szervezõje illetve a MONA ügyvezetõ igazgatója. Jelenleg Budapesten él, ahol szabadúszóként dolgozik az AP-nek és más külföldi televízióknak, habár a Hazatérés lassan de biztosan minden idejét felemészti. Az Egyesült Államokban született és nevelkedett magyar emigránsok gyermekeként egy erõsen amerikai-magyar környezetben, így anyanyelvi szinten beszél magyarul is. A new yorki Columbia Egyetemen szerzett újságírói illetve nemzetközi kapcsolatok témában mesteri diplomát valamint a Közép-Európai Egyetemen politológiából mester diplomát. HAZATÉRÉS címû dokumentumfilmjét 2006-ben mutatják be. További információ a filmrõl: www.56films.com.