Avvakumovits Katica Bezárult a Kör

Az a tény, hogy édesapám ’56-os volt – az év novemberében, 21 éves korában menekült el Magyarországról – döntõ hatással volt családunk történetére és arra, hogy az Egyesült Államokba kerültünk. Édesanyám a második világháború után hagyta el Magyarországot, San Francisco-ban kötöttek házasságot édesapámmal.

Szüleim egyik legfõbb nevelési elve az volt, hogy bennünket, a három kaliforniai születésû gyereket, magyarnak neveljék. Természetesen amerikaiak is voltunk egyben – ez tiszta sor volt, de amerikaivá nevelésünk nem igényelt részükrõl különösebb erõfeszítést. Magyar nyelvû nevelésünk viszont, és az, hogy kötõdést érezzünk a vasfüggöny túloldalán élõ nagymamánkkal és unokatestvéreinkkel –, hát az bizony rengeteg erõfeszítésükbe került.

Ennek az erõfeszítésnek a részeként szüleim önkéntes cserkészvezetõk lettek a san francisco-i magyar cserkészcsapatnál. Akkoriban a cserkészek mind ’56-osok gyerekei voltak, és mindannyian “rá voltak kény?szerítve”, hogy otthon magyarul beszéljenek. Mindannyian megtanultunk magyarul írni és olvasni és szereztünk némi történelmi és irodalmi ismereteket is. (Ez a cserkész gyerekcsapat megkönnyítette számomra, hogy felvállaljam származásomat a katolikus egyházi iskolában, ahol a gyerekek 98 százaléka vagy ír, vagy olasz volt, és senki nem tudta merre van Kelet-Európa, Magyarországról nem is beszélve.)

Azonban helytelen lenne azt feltételezni, hogy testvéreim és én szenvedélyes anti-kommunista és magyar nemzeti érzések melegházában nõttünk volna fel. Elõször is, amikor szüleim elhagyták Magyarországot, még fiatalok voltak (édesanyám még gyerek), és miközben soha eszükbe nem jutott, hogy más nemzetiségûek is lehetnének mint magyarok, tökéletesen nyitottak voltak arra, hogy elsajátítsák az angol nyelvet, megismerjék barátságos amerikai szomszédaikat és értékeljék az amerikai társadalom nyújtotta elõnyöket. És így, mi gyerekek (általában) nem úgy tekintettünk szüleinkre mint az óhazából megmaradt “relikviákra”.

Szüleim szülõhazájukkal fenntartott kapcsolata nem engedte, hogy családunk Magyarországról alkotott képe lesüllyedjen egy nosztalgiával vagy keserûséggel teli képre. Bennünket gyerekeket úgy neveltek, hogy tudjuk a budapesti rokonaink nevét, karácsonyi képeslapokat írjunk az idõsödõ nagynénéinknek és tudjuk azokat az utcaneveket, ahol szüleink felnõttek és ahol rokonaink még mindig éltek. A magyarországi családi utazás, mely annak az évnek a nyarán történt, amikor hétéves lettem, ezeket a kapcsolatokat élõvé és tartóssá tették. Gyerekként megtapasztaltuk, hogy a magyarok nemcsak egy elnyomott, a szovjetek rabigáját nyögõ nemzet tagjai; hanem Magyarország egyenlõ a sárga villamosokkal, egzotikus ízû fagylaltokkal, zebracsíkos gyalogátkelõhelyekkel és a barátságos unokatestvérekkel is, akik ugyanazt a szokatlan hangzású vezetéknevet viselik, mint mi.

És mégis – a san francisco-i (hosszú, unalmas) október 23-i megemlékezésekbõl, az erdélyi magyarok helyzetének ismeretébõl, a, magyarországi látogatásain során elhangzott szelíd, “errõl ne beszéljetek” figyelmeztetésekbõl – tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy Magyarországon a dolgok nincsenek rendben, és hogy nekünk, szabad világban élõ amerikai magyaroknak kötelességünk valamilyen módon “tartani a fáklyát”, mert ha ezt nem tesszük, valami végleg elvész. Ezt a kötelességérzetet nem tudtam pontosan meghatározni, de jelen volt – leghatékonyabban szüleink és más idõsebb cserkészvezetõk közvetítették számunkra. Azok, akik büszkék voltak magyar örökségükre, és kézzelfoghatóan, pozitívan át tudták adni annak értékeit. A felelõsségérzet e tétova érzése elég volt ahhoz, hogy 1989-ben és 1990-ben, már felnõttként, szó?szerint megkönnyebbültem, hogy mi, nyugaton élõ amerikai magyarok kint vagyunk a vízbõl, Magyarországon demokrácia van, felfedik a 40 év bûntetteit, a történelmi ferdítéseket helyreigazítják és megemlékeznek 1956-ról. Nem (csak) nyugati országok magyar templomaiban és közösségi házaiban, de Magyarországon is nyilvánosan, hivatalosan, méltósággal.

Most 39 éves vagyok; az elmúlt hat évben férjemmel és két fiammal csak egy háztömbnyire laktunk attól a háztól, ahol édesapám felnõtt, ugyanabban a városban, ahonnan õ pontosan 50 évvel ezelõtt elmenekült: tehát legalábbis a mi családunkban bezárult a kör.

Miközben teljes tudatában vagyok annak, hogy Magyarország sok tekintetben még mindig posztkommunista ország, még nem nevezhetõ “normális” európai országnak, és hogy a külhonban és az anyaországban élõ ma?gyarokat egyaránt érik kemény (rendszerint igazolt) bírálatok a kommunista érából fennmaradt torzítások, és a történelmi igazságtalanságok további elhallgatása miatt a mai Magyarországon – azt gondolom, ezek lassan a helyükre kerülnek majd. Én itt, Magyarországon amerikai magyar vagyok, nem ez az ország a szülõföldem, nem itt nõttem fel. Amerikai létem fontos része kettõs identitásomnak, nem akarom és nem is tudom eldönteni, amerikai vagy magyar vagyok-e igazából. De várakozással tekintek az októberi megemlékezések elé, fiainkkal ott leszünk, és mesélni fogunk nekik – anélkül, hogy suttognunk kellene -, nagyszüleik történelemben vállalt szerepérõl.

Avvakumovits Katica
Katica San Francisco környékén született és nevelkedett, szülei és testvérei jelenleg is itt élnek. A fõiskolai évek után négy évet töltött Washingtonban és New York-ban, ahol a Magyar Emberi Jogokért Alapítványnál a közép-európai magyar kisebbségi jogok képviseletében dolgozott. 2000-tõl férjével, Zsolttal (aki maga is Németországban született, magyar nemzetiségû, és Argentínában nõtt fel) és két fiukkal Budapesten élnek.