Béres László Halvány Fényt Láttunk Pislákolni…

A forradalom kitörésekor tizenkét éves voltam, és a Nyíregyháza melletti Buj nevû községben éltem édesanyámmal és nagymamámmal. Édesapám, akit csak a nekünk írt levelekbõl ismertem, 1944-ben hagyta el Magyarországot és Németországba menekült. Majd eljutott az Egyesült Államokba, ahol Connecticut államban egy rokonunk farmján dolgozott. Amerikai állampolgár lett, és minden követ megmozgatott, hogy édesanyám és én kijuthassunk hozzá Amerikába, de minden erõfeszítését meghiúsította a magyar kormány. A forradalom egy vissza nem térõ lehetõséget jelentett édesanyámnak, hogy elhagyjuk az országot, jóllehet ez a lehetõség nagyon kockázatos és veszélyes volt.

Miután az oroszok brutálisan elfojtották a forradalmat, magyarok ezrei menekültek Ausztriába. Édesanyám, nagybátyám segítségével, ugyanezt tervezte. Budapesten élõ rokonok segítségével kapcsolatba léptek egy Sopronkövesden élõ ismerõs gazdával, hogy 10.000 forintért segítsen kicsempészni bennünket az országból. Nehéz vállalkozásnak ígérkezett, hiszen ahhoz, hogy az osztrák határhoz érjünk, elõször is vonattal át kellett utaznunk az egész országon.

A malacsütés szombaton lesz
Egy november végi napon édesanyám táviratot kapott Budapestrõl, amelyben ez állt: “Várunk Benneteket – A malacsütés szombaton lesz – Gyertek, amint tudtok.” Ez volt a megbeszélt jel, amelybõl édesanyám tudta, hogy megtörténtek az elõkészületek, és indulnunk kell, amilyen gyorsan csak tudunk. Másnap reggel édesanyám, nagybátyám és én néhány bõrönddel felszálltunk a vonatra, és ezzel kezdetét vette az a merész vállalkozás, amely örökre megváltoztatta az életünket. Azon a reggelen, amikor vonatunk kihúzott Buj kis állomásáról, gyerekként nem gondoltam, nem is gondolhattam, hogy harminc évig nem fogok visszatérni szülõfalumba.

Elsõ állomásunk Budapest volt, ahol rokonainknál töltöttünk néhány napot. Emlékszem a lerombolt városra, emlékszem, hogy még mindig voltak tüntetések, és éjjel még géppuskaropogást is véltem hallani. A határig tartó utazás feszülten, de eseménytelenül telt. Szerencsére a vonatot ellenõrzõ biztonsági tisztek, akik az emberek személyazonosságát ellenõrizték, és úticéljuk felõl kérdezõsködtek, elkerültek bennünket.

Amikor végre megérkeztünk az osztrák határ mellett élõ gazda otthonába, három napot ott töltöttünk, várva a megfelelõ idõpontra, hogy átkelhessünk a határon. December 6-a éjjelén, egy hideg, de tiszta éjszakán a gazda elõször szántóföldeken, majd egy erdõs területen vezetett át bennünket. Végül eljutottunk egy tisztásra. A gazda nagybátyámnak megmutatta a követendõ útirányt, majd otthagyott minket.

Átkelés Ausztriába
Emlékszem, ahogy órákig gyalogoltunk a jéghidegben, iszonyú rettegésben. Talán eltévedtünk, vagy elfognak bennünket, esetleg, ami még rosszabb: lelõnek a határõrök? A pánik akkor hatalmasodott el rajtunk, amikor nagybátyám – négykézláb a földön – aknák után kutatott. Végül egy földúton találtuk magunkat, de fogalmunk sem volt róla, hová vezet. Egyik irányból halvány fényt láttunk pislákolni a távolból, így elhatároztuk, hogy arrafelé vesszük utunkat. Kis idõ múlva megtorpantunk: egy kereszt állt az út szélén. Nagybátyám a hold fényénél ki tudta venni, hogy a kereszten a felirat németül íródott. Ezután bizakodóbbá váltunk, tudtuk, hogy helyes irányba tartunk.

Végül megérkeztünk ahhoz a fényhez, ami felé tartottunk, és amirõl kiderült, hogy egy kis osztrák városka rendõr-állomásáról szûrõdik ki. Amikor beléptünk, öt-hat másik magyarral találkoztunk, akik azon az éjszakán ugyancsak sikeresen szöktek át a határon.

Az volt a terv, hogy nagybátyám, miután segített nekünk átszökni, visszatér családjához Magyarországra. Azután a megpróbáltatás után, amin keresztül mentünk, úgy döntött, hogy mégsem tér vissza, de megszervezi felesége és fia, valamint a segítséget nyújtó budapesti rokonaink szökését is, ami néhány héttel késõbb sikeresen meg is történt – még szívszaggatóbb körülmények között.

1957. januárjában Bécsben újra együtt volt a család.

Washington születésnapja
Édesanyám és én, nagybátyámmal és családjával 1957. február 23-án érkeztünk az Egyesült Államokba. Ez a nap történetesen ünnepnap volt, George Washington születésnapja. Mi is részesei voltunk annak a különleges programnak, amelyet Eisenhower elnök rendelt el, és amelynek keretében befogadtak tízezer menekültet az Egyesült Államokba.

Életemben elõször találkoztam édesapámmal, három nappal késõbb, amikor eljött értünk a New Yersey-i Camp Kilmer-be, hogy elvigyen minket Shelton-i otthonába, Connecticut államba.

Ez csak egy abból a kétszázezer történetbõl, amely a kommunista terror elõl menekülõ magyarokkal esett meg az 1956-os forradalom alatt és után.

Béres László
Miután 12 évesen édesanyjával elszökött Magyarországról, és életében elõször találkozott édesapjával 1957. február 26-án, tanulmányait befejezve, 1971-ben PhD fokozatot szerzett fizikai kémiából a Yale egyetemen. Elõször egy kísérleti termékekkel foglalkozó cégnél dolgozott, majd 26 évig a DuPont-nál különbözõ mûszaki és vezetõi pozíciókat töltött be. 1967 óta házasságban él Linda Béressel. Daganatos betegségbõl felépülve, jelenleg nyugdíjas, és a Massachusetts állambeli Hull-ban él, ahol egy kis tengerparti közösség tagja Dél-Bostonban.