Buda Imre László – Megvalósult Álmok

Vallomás
Az 1956-os forradalom és szabadságharc életem legfontosabb eseménye. A dolog furcsasága az, hogy a forradalom valójában nem is az én életemben történt, hiszen én csak 10 évvel késõbb születtem meg, az Ohio állambeli Cleveland-ben. Hogyan lehet mégis valami, ami 10 évvel a születésem elõtt történt, életem legfontosabb eseménye? Ha a magyar forradalom és szabadságharc nem tört volna ki, késõbbi édesapám, Buda László valószínûleg nem lett volna képes meghozni azt a hihetetlen áldozatot, hogy elhagyja szülõföldjét, és így én nem az Egyesült Államokban születtem volna meg, és nõttem volna fel, és nem rendelkezhettem volna azzal a szabadsággal és lehetõségekkel, amirõl õ csak álmodozni mert. Emellett, ha Magyarországon nõttem volna fel, kétlem, hogy olyan büszke lennék magyarságomra, mint amilyen most vagyok, Amerikában felnõve.

Édesapám története
Hogy 1956-ot mélyebben lássuk, szeretnék röviden édesapám ifjúságáról szólni. Õ a Veszprém megyei Bakonyszentkirályon született és nõtt fel. Paraszti család fiaként nehéz gyermekkora volt. Nagy álma volt az, hogy harmónikán játszhasson, ám édesapja arra kényszerítette, hogy a 6. osztály után hagyja ott az iskolát és a gazdaságban dolgozzék. A II. világháború kitörésével rosszabbra fordultak a család dolgai. 18 éves korában apámat, bátyját, és barátai közül sokakat besoroztak a német hadseregbe, mivel a németek visszavonultak a keleti frontról. Apám túlélte a bombázásokat valahol Németországban, majdnem éhen halt egy franciaországi fogolytáborban, és kényszerítették, hogy elföldelje a normandiai partraszállás során a szövetséges haderõk elesettjeinek holttestét. Mindezen nehézségek ellenére is kitartott álmai mellett. Elmulasztva a nyugaton maradás lehetõségét, 1945 végén hazatért Bakonyszentkirályra. Úgy döntött, örökre felhagy a gazdálkodással és 1949-ben Budapestre költözött. Elvégzett egy mûszaki szakiskolát, ahol csiszolónak tanult. Kezdtek jobban menni dolgai – még a harmonikázásról szõtt álmait is meg tudta valósítani – de 1956. október 23-án, mindössze két nappal a harmincadik születésnapja elõtt, kitört a forradalom.

Bár nem fogott fegyvert, apámat mégis az ’56-osok között tartom számon, mivel többször kockáztatta életét, miközben élelmet és vizet szerzett barátai idõsebb rokonainak, akik mozgáskorlátozottak voltak.

Apám a hírhedtté vált “véres csütörtökön”, 1956. október 25-én töltötte be a harmincadik életévét. Ezen a napon ártatlan tüntetõket gyilkolt meg a Parlament környéki épületek tetejérõl kilõtt golyózápor. Szerencsére azon a napon apám nem tartózkodott a Parlament közelében.

Amikor szovjet tankok ezrei 1956. november 4-én Budapestre begördültek, apám tudta, hogy magyarországi élete hamarosan véget ér. A fasizmus, a nácizmus rémségeit átélve, nem tudta, nem akarta leélni életét a kommunizmusban. Második esélyt adva a szabadságról szõtt álmai megvalósításának, úgy döntött, elhagyja Magyarországot, és Amerika felé vette útját.

“Csak egy ember volt, aki új életet akart kezdeni”
Néhány Ausztriában töltött hét után, 1957. január 7-én érkezett New York városába, ahol egy karitatív program keretében végigjárta a Camp Kilmer eljárásait. Ezután vonatra szállt Cleveland felé, hogy találkozzon nagyapjával. Mindössze egyetlen bõrönd volt nála, semmi több.

Apám, akárcsak több ezer honfitársa, valójában “csak egy ember volt, aki új életet akart kezdeni”. Ez volt a címe annak az életrajzi vázlatnak, amelyet róla fogalmaztam a középiskolában. 1984-ban így zártam be írásomat: ”Halála után is emlékezni fogok arra, milyen nehéz élete volt apámnak, és arra, hogy én milyen szerencsés is vagyok. Az õ küzdelmei és gyõzelmei folyton ösztönzõerõt fognak számomra jelenteni, hogy mindig megtegyek minden tõlem telhetõt és elõnyt kovácsoljak képességeimbõl.”

Bár a szovjetek a csatát megnyerték, az ’56-os szabadságharcosok nyerték meg a háborút. Az olyan emberek, mint apám, megtalálták az áhított szabadságot. Tovább erõsítették a már addigra erõs magyar közösségeket világszerte, megtartva kulturális identitásukat és nyelvüket, ezzel is építve új országuk közösségeit. Bátorságuk, hõsiességük, elszántságuk volt az elsõ repedés a kommunizmus falain, ami végül az 1989-es összeomláshoz vezetett.

Teljesítettem Apám egyik álmát…
Amikor életem különbözõ kihívásaival szembesültem – a sportoktól kezdve a tanulmányaimon át az üzleti életig -, újra és újra apám emlékébõl merítek erõt. Ha õ az életét kockáztatta, hogy másoknak segíthessen a forradalomban; ha képes volt elhagyni szülõföldjét egy több ezer mérföldnyi távolságban fekvõ másik országért; ha meg tudott tanulni 30 éves korában egy másik nyelvet; ha képes volt 40 éves korában családot alapítani; ha meg tudta valósítani a harmonikázásról szõtt álmát; ha mindössze 6 elemi végzettséggel érvényesülni tudott Amerikában; mi az, ami engem megakadályozhatna BÁRMIBEN is, amibe belekezdek?!

1989-ben vettem részt az elsõ 1956-os megemlékezésen, amikor a fõiskola befejezése után St. Louis-ba költöztem. Büszkén szavaltam Stubner Gyula “Magyar Október” címû megindító költeményét és folytattam ezt a személyes hagyományt itt Cleveland-ben is.

2003-ban teljesítettem apám egyik álmát: áttelepültem, és a szabad és demokratikus Magyarországon éltem és dolgoztam. Abban az évben részt vehettem az október 23-i megemlékezésen, amelyet sohasem fogok elfelejteni. A Parlament hatalmas panoráma fotókkal volt beburkolva, melyek a forradalmi jeleneteket ábrázolták. A Széna téren csatlakoztam az 1956 eseményeire emlékezõ 75 ezres tömeghez. Soha nem voltam olyan büszke arra, hogy magyar vér csörgedezik ereimben, mint akkor. És sírva fakadtam, mikor megláttam az emléktáblát, és a nagy gömböket, amelyek az 1956. október 25-én – apám 30. születésnapján – történt tömegmészárláson kilõtt puskagolyókat ábrázolták.

2004-ben hivatalosan folytattam a magyarországi rászorulók megsegítésére irányuló apai örökséget: megalapítottam a Magyarország Barátok Körét, így segítve és pénzügyileg támogatva az amerikai magyar társaim által vezetett, Budapesten mûködõ Erõforrás Alapítvány-Magyarországot.

Ahogyan 2001-ben apám temetésén, az õt magasztaló beszéd zárszavaiban elmondtam:

“Édesapám, büszke vagyok, hogy magyar származású vagyok, hogy az egyszülött fiad vagyok, és hogy a te nevedet továbbviszem.”

Az õ és 1956 hõseinek és áldozatainak emléke elõtt tisztelegvén soha nem fogom elfelejteni paraszti gyöke?reimet, soha nem fogom elfelejteni örökségemet, soha nem fogok elfelejteni magyarul beszélni, és soha nem fogom hagyni, hogy 1956 emléke feledésbe merüljön.

Buda Imre László
Clevelandben 1966-ban született és szüleitõl tanult meg magyarul. 1989-ben gépészmérnöki tanulmányait a pittsburghi Carnegie Mellon Egyetemen, majd St. Louisban a Washington Egyetemen, mesteri fokon végezte. Ezután 1998-ban közgazdászatban érte el a mesteri fokot szintén a Washington Egyetemen.

Több helyen élt és dolgozott, St. Louisban, Kaposvárott, és Clevelandben, ahol jelenleg az Avery Dennison cégnél egy “Six Sigma Black Belt” rangú Project Managerként dolgozik..

Amerikai magyar rendezvényeken gyakran szaval magyar verseket.

Az 1956-os Forradalom tiszteletére október 23-a elõtt pontosan 1956 mérföldet (3148 km.) tervez megtenni biciklijén, amivel anyagi támogatást is biztosít a United Way Magyarország számára, és egyben felhívja az amerikai közösség figyelmét az 1956-ban történtekre.