Szodfridt Mária megemlékezése a 2003-ban elhunyt férjérõl Józsefrõl, aki 1964-tõl haláláig a Magyar Tanya elnöke volt.

“Szabadságunkat köszönjük nektek, 56-os hõsök”
Ez a felirat van bevésve a Philadelphia és Környéke Magyar Sportegyesület területén lévö 56-os Emlékm?be, amit az Egyesület tagjai a 40. évfordulóra emeltek. Ezt az Egyesületet az 1956-ban kimenekült magyarok alapították. Köznyelven mint “Magyar Tanyát” emlegetik. 120 acre terület, Dunántúlra hasonlíto erdös-dombos vidékkel. $20,000-ért vettük, ma már több milliót ér.

Egy 15 évig elhagyott, dülledezõ 125 éves farmházból építettünk Klubházat. Van nagy uszodánk, mellette nagy épületünk bálteremmel és konyhával felszerelve. Minden év júliusába nagy Magyar Napot tartunk, ami a keleti part magyarjainak nagy eseménye. Több mint 30 lakókocsis táborhelyünk van, vízzel, villannyal, szennyvíz elvezetéssel ellátva. Mindezt a magunk erejéböl építettük 95%-ban a saját kezünk munkájával mindennemü ellenszolgáltatás nélkül.

Itt felnött egy magyar ifjúság, volt magyar cserkész csapatunk, magyar iskolánk, magyar tánccsoportunk. Örizzük hagyományainkat. Nemzeti ünnepeink megemlékezése, március 15, Hõsök Napja, 1956-os ünnepély, stb. még mindig fontos és szép esemény nálunk.

Ennek a Magyar Tanyának egyik alapítója és több mint 40 éven keresztül elnöke volt az én férjem Szodfridt József (1922-2003). Neki nagy része volt ennek az Egyesületnek a felepítésében, vezetésében. Szinte menekült életének célját látta benne.

Itt szerétnem közölni egyik barátjához küldött levélet, amelyben leírja 1945-töl 1956-ig a szovjet és magyar börtönökben töltött raboskodásának idejét. Az Ö sorsa sok-sok mással együtt jellemzö volt erre a korra és elökészítöje az 56-os Magyar Forradalomnak, amikor is azt mondta az ifjúsag: “Elég Volt!”

Férjem levele
Katonai rangom: hadnagy volt. A Ludovika Akadémiát végeztem. 1944. augusztus 20-án avattak fel mint tüzérhadnagyot. A frontra a soproni 101-es nehéz gépkocsizó tüzérosztállyal kerültem ki 1944. szeptember elején, mint elsõtiszt. Rövid idõn belöl ütegparancsnok lettem.

1945. május 9-én estem fogságba Wratikau község mellett (Csehszlovákia). Megjártam az Olmützi hadifogoly tábort és azok közé a kevés keresztény emberek közé tartozom, akik voltak az Auschwitz-i táborban is. A köztudatba úgy lett bedobva, hogy a németek felrobbantották az egészet mielõtt visszavonultak. Ez szemenszedett hazugság! Ott semmi sem volt felrobbantva, vagy felgyújtva. Az oroszok használták
hadifogoly iranyítótábornak; 53 ezren voltunk összezsúfolva ott, ahol az elöttünk lévök 9 ezren “embertelen zsúfoltságban éltek.”

Az állomásról a táborba vezetõ 3 km-es út mindkét árka tele volt tarkonlött hullákkal, akik olyan betegek voltak, hogy nem bírtak menni. Nekem szerencsém volt, mert két legény az ütegemböl végig húzott a három kilométeren, holott ök is alig tudtak járni a betegségtöl és a gyengeségtöl.

Mondanom sem kell, a táborban az állapotok siralmasak voltak: Az emberek hullottak, mint õsszel a legyek. Én 12 nap multán lábraálltam a járványkórházban, köszönet egy ütegbeli katonámnak, aki szinte élete kockáztatásával a villámhárítón felmászva szénnéégetett kenyérrel és valami teával megmentette az életemet.

A járványkórházi állapotok kimondhatatlanok voltak. Nekem szerencsém volt, mert feldobtak a legfelsö (harmadik) priccsre, így felülröl nem folyt rám semmi. 12 napig magam alá piszkítottam. A 12-ik napon elindultam a latrina felé, ekkor látott meg az orvos és kiírt egészségesnek.

Így jutottam be ugyanabba a szerelvénybe, amelyben az ütegem emberei voltak. A szerelvényen meghalt valaki amíg a mozdonyra vártak, és én lettem a kiegészítés, mint utolsó magyar, akit Auschwitz-ból Oroszországba vittek.

Szibériából magyar börtönbe
1947 öszéig voltam Akmolinszk-i 330-as hadifogolytáborban. Október 23-án érkeztem Debrecenbe. 1947 novemberében beiratkoztam a Müegyetemre a gépészmérnöki szakra.

1949. február 3-ától voltam börtönben. Megjártam a Györ-i Rendörséget, ugyanott az ÁVO-t, 53 napig voltam Budán Bartók Béla úti Katona Politikai Osztályon kihallgatáson (jobbára kegyetlen verés Berkesi András és pribékei által: kiverték 8 fogamat, eltörték néhány bordámat, szétverték a jobb vesémet, eltörték az orromat, ütlegelték a herémet, tenyereimet és talpaimat cafattá verték; mindenáron beismerö vallomást akartak
belölem kicsikarni.) A nyomozás után, végigjártam a Margit Körúti Katonai fogházat, a Pestvidéki Törvényszéki Fogházat, a Markót. Elítélésünk után eleinte a Gyüjtöfogházban “építettem a demokráciát.”

Voltam csõszerelõ, villanyszerelõ, orosz fordíto, kovács, m?szaki rajzoló, lakatos, mérnök, kazánf?tõ, esztergályos, villamos és lánghegesztõ, kõm?ves és irógépm?szerész, hogy csak néhányat említsek (Ezeknek az ismereteknek most is sok esetben nagy hasznát veszem). 1952. június 3-án egy szökéssel (Karácsony Szilárd) kapcsolatban alapos ruhát szakítottam, mint egyik fö gyanusított. Szétrúgták a végbél zaróizmomat, beverték a szememet (többek között). Szerencsére bevittek az ÁVO
központba nyomozásra, talán ennek köszönhetem az életemet.

A szökés miatt Bánkúti intézetvezetõt lefokozták õrnagyról századosra. Ettõl teljesen megvadulva számos tanú (minden munkabrigádból) szemeláttára egyet közülünk (Kurucz Ferencet) agyonveretett. Gondolom én is könnyen hasonló sorsra juthattam volna, ha nem visznek el.

1953-ban kerültem a csolnoki szénbányába. Ott elöször a szénfalon dolgoztam, kesõbb pedig mint villanyszerelõ. Szereztem újabb szakmákat, mint például elektrolakatos és bányagépkezelõ. 1953. decemberében sztrájk szervezés miatt a Márianosztra-i büntetõ házba vittek, majd onnan Várpalotára szállítottak. 1956-ban ismét Csolnokra kerültem, mint szakmunkás. Onnan szabadultam augusztus 18-án.

Szabadság
1957 februárban kellett volna visszemennem tárgyalásra, ezalatt rendöri felügyelet alatt álltam. November 13-án kaptam az üzenetet, hogy már megint rajta vagyok a listán. Feleségemmel (3 hetes házasok voltunk), rövid megbeszélés után elhatároztuk hogy elhagyjuk az országot. Az Andau-i hídon mentünk át a novemberi éjszakában, esös, sáros úton haladva az ismeretlenbe és szerencsésen átértünk Ausztriába.

Visszagondolva rá, milyen a sors, hogy akkor voltunk a legboldogabbak, amikor elvesztettük a hazánkat, de visszanyertük a szabadságunkat.


Szodfridt Józsefné Mária
Szodfridt József 1957-ben az Egyesült Államokba menekült. Itt rövid ideig mint villanyszerelõ dolgozott, ezután egy Vacuum Platers vállalatnál, késöbb bicikli gyárban volt plant manager. Dolgozó életének utolsó 20 évében a Stabilus cégnél volt mérnök, föleg automata gépek tervezésével foglalkozott. Ezek mellett azonban nagy
alkotása a Magyar Tanya volt, ahol felhasználta m?szaki tudását, vezetö képességét, nagy hazaszeretetét. Ahogy Ö mondta, sok lelkes magyar társával együtt “kis Magyarországot építettek,” ez a Magyar Tanya.

Az Egyesület alapításának gondolata 1961-ben Nagy Gézáé volt. Az alapító tagok száma 70 fõ, 95%-ban 1956-os menekült. A területet egy düledezõ farmházzal együtt 1962-ben vette meg az Egyesület. Szodfridt József 1964-ben lett elnök. Összefogással, önkéntes munkával minden anyagi térítés nélkül épült fel ez a gyönyörü hely és lett otthona a menekült magyaroknak. A forradalomból a szívükben hozott kis láng itt fénylik tovább.

Felesége Szodfridt Mária, képesítése testnevelõ tanár. Az Egyesült Államokban mint kötõgyári munkás kezdte, késöbb a Merck vállalatnak a minõségi ellenörzõ laboratóriumában volt kémiai technikus. Két gyermekük született, Judit (iskolai könyvtáros) és a Magyar Tanya igazgatóságának tagja. József elektromérnök, mindkettö tökéletesen beszél magyarul.

Milyen volt 56-osok gyermeke lenni? Úgy érzem nagyon is meghatározó tényezõ volt életemben.

SZÜLEIM
Szüleim se nem harcoltak, se nem voltak kimagasló hõsök, de mégis 1956 lett magyarságom egyik legfontosabb tényezõje. Meséltek élményeikrõl, tapasztalataikról. Apám osztályidegen létére volt buszsofõr, és így betegeket szállított haza kórházakból, hogy hely legyen a sebesült szabadságharcosoknak, meg kiment Ausztriába gyógyszerért. Édesanyám sem sokat mesélt tapasztalatairól, de az elbeszéléseknél fontosabbak voltak a kis elejtett megjegyzések. Például egyszer gyerekként kérdeztem édesanyámat, miért megy el minden évben a clevelandi Október 23-i
megemlékezésre? Csendesen csak annyit mondott, hogy emiatt került Amerikába, ez a legkevesebb, amit tehet. A mondat sokkal többet mondott számomra, mint akármilyen hosszú szöveg mondhatott volna.

BARÁTI LÉGKÖR
De fontos tényezõ volt szüleim baráti köre is. Valahogy többségük börtönviselt ember volt. Nem közbûnözõk, hanem politikai okok miatt elítéltek, a rendszer által meghurcoltak a Rákosi korszakban. Apám a katonaságban MUSZ-os volt, 15 hónapot ült is egy hétvégi sztrájk szervezéséért. És pont a múltjuk miatt egy olyan értékrendszert vettem át tõlük, ami a magyarországi kommunizmus alatti életükbõl származott, de származott szintén a második világháboru elõtti életükbõl és majd átvetetten a nyugati magyar közösségek életébõl: hogy az ember összetart,
megkérdõjelzi a hatalmon lévõ rendszert, értékeli a szabadságot és azt közösségépítõ célokra használja fel. Ezeket az értékeket tudat alatt átvettem, ahogy tizenévesként itt-ott a baráti kör beszélgetéseit hallgattam, és személyes példájukból is láttam, ahogy élték életüket. Szüleim barátai mind adományoztak és dolgoztak a magyar közösségért, magyar irodalmat olvastak, és ismerték történelmünket, amellett hogy amerikai munkakörükbe és a mindennapi életbe is sikeresen beilleszkedtek. Beilleszkedtek de nem adták fel magyarságukat sem.

NYUGATI MAGYAR KÖZÖSSÉGEK
De nemcsak a családban, hanem a clevelandi magyar közösségben is láttam 1956 értékeit. Szüleim beírattak a clevelandi magyar iskolába, ahol hétfû esténként szülõk tanítottak ellenszolgáltatás nélkõl, magyar templomba vittek, és a külföldi magyar cserkészetbe járattak. Késõbb pedig magyar társadalmi eseményekre, bálokra jártam, és megismertem Cleveland szélesebb magyar köreit. Majd elkerültem a philadelphiai Magyar Tanyára, annak munkáját is megismertem.
És mint felnõtt jártam Chicagóban, Torontóban, New Jerseyben, San Franciscóban, Frankfurtban, és ezekben a nyugati magyar közösségekben is láttam ugyanazokat az értékeket, amiket az 1956-os szabadságharcról hallottam.
Feleségem szülei is végigélték a szabadságharc mozzanatait, Eszti édesanyja Mosonmagyaróváron volt szemtanúja az eseményeknek, édesapja pedig mint katona a pesti Royal szállói felkelõ csoportnak volt az egyik vezetõségi tagja. Késõbb, Amerikába jövetelük után õk is hasonló magyar közösségben éltek, és ahogy jobban megismerkedtem velük, megint ugyanazokkal az értékekkel találkoztam.

1956 ÉRTÉKEI
Nem voltam ott, de sem szüleim, sem baráti körük, sem feleségem szülei nem nagyzoló típusok. Ahogy ez események átélõivel beszélgettem, ezeket az értékeket szûrtem le:

Elsõsorban, a tett, a munka. Volt, aki harcolt, volt aki gyógyszert hordott, volt aki faluról hozta az ételt a városiaknak, osztották a kenyeret. Szükség volt rá, tettek az emberek.

Másodsorban a szépség, tisztaság. Hõsi halottak holttestjeinél az özvegyeknek adományokat gyûjtöttek, de senki sem lopott. A szétlõtt boltok kirakat ablakaiból sem tûnt el nagyon az áru. Valahogy megmaradt a forradalom becsületessége.

Harmadsorban a magyarság. Manapság divat Magyarországon európainak tekinteni magunkat, és mintha snassz lenne bizonyos körökben a nemzeti büszkeség, de aki átélte a szabadságharcot, mind azt mondta nekem, hogy leírhatatlan és elmondhatatlan az az érzés, az a magyarságtudat, ami akkor a szívükben volt.
Negyedsorban az összetartás. Nem azt nézték, hogy az a másik miért nem harcol? Mert mindenki ismerte a csengõfrászt. Hanem egyik tett, és megértette a másikat, aki nem tett, õt is magyar testvérré fogadta.

És nem utolsósorban az eszme. A szabadság, az emberi jogok. Ezért tört ki a forradalom, ezért lett belõle szabadságharc. Azokért a jogokért, amik hiányoztak a népnek 1948 óta, de különösen a legsötétebb Rákosi idõkben.

1956 ÉRTÉKEI ÁTÜLTETVE
A tett, a tisztaság, a magyarság, az összetartás, az eszme. Nem mondom, hogy a nyugati magyar közösségekben nincs folyamatos asszimiláció, hogy minden unoka tisztán beszél magyarul, hogy mindenben összetartunk, hogy nincs közöttünk munkakerülõ vagy léhûtõ, és hogy mindenki eszményien éli életét. De annak ellenére, hogy lenne sok javítanivaló a közösségekben, én bizonyos fokig 1956 értékeit látom Clevelandban, a philadelphiai Magyar Tanyán, Torontóban, New Jerseyben is.
A munka. A bevándorló magyarok között rengetegen ellenszolgáltatás nélkûl végzik és végezték közösségi munkájukat, építették a különbözõ magyar házakat, templomokat, múzeumokat. Miután megalapozták saját életüket, hány év ingyenes munkát adományoztak közösségeiknek? Legyen az Magyar Baráti Közösség, magyar egyház, cserkészet, foci klub, irodalmi kör, vagy lobbizó csoport, nem saját magukért tették (bár a szociológusok szerint bizonyos fokig pszichológiai odatartozási elõnyben
részesûltek), hanem egymásért, és 1989 elõtt különösen a Kárpátmedencében élõ magyar testvérekért.
A szépség. Szobrokat emeltek, emlékmûveket helyeztek el, magyar szokásokat tartottak meg. Házunkhoz majdnem minden decemberben jönnek a magyar cserkészek betlehemezni, és nekem ez a szokás valahogy nagyon szívemhez nõtt.
A magyarság. Igen, vannak a generációk között különbségek, nézeteltérések. De a philadelphiai Magyar Napon akárhonnan jön a magyar, New Yorkból vagy Connecticutbõl vagy a Kárpátmedencébõl újonnan vagy látogatóban, mindenkit szeretettel fogadnak, mindenki otthon érzi magát. Így van ez a clevelandi Cserkésznapon is, és a New Brunswick Magyar Napon is.
Összetartás. A viták és sértõdések ellenére szerintem igenis van összetartás és kölcsonös tisztelet. Még ha az emberek egymást nem is nagyon kedvelik, azért igyekeznek együttmûködni. Ha nem is mindig, de többnyire megvalósul a közös cél, és ha valaki nem ért egyet a közösséggel, akkor legfeljebb elkerüli, de nem gördít akadályt a többiek munkája elé, mint ahogy a mai magyarországi politikusoknál vettem
észre. Az eszme. A szabadság, az emberi jogok, az ünnepélyek, az irodalmi estek, a hétvégi magyariskolák, a cserkészet, ezek ugyanazt az eszmét vallják és közvetítik.

Ezeket az értékeket láttam szüleim viselkedésében, ezeket adták át. 1956 meghatározó esemény volt nemcsak huszonéves életükben, hanem hatással volt késõbbi amerikai kivándorlásukra, gyermeknevelésükre, beilleszkedésük és munkájukra a magyar közösségben. Nem éltem 1956-ban, mégis szüleim és generációjuk által 1956 eseménye meghatározottan befolyásolta életemet. Ezeket az értékeket kaptam tõlük, és ezért hálás vagyok.

VISSZA A KÁRPÁTMEDENCÉBE
A clevelandi cserkész regös csoport, amely 1973 óta hagyományõrzéssel és magyar néptánccal foglalkozik, feleségem vezetésével 2001 júliusában ellátogatott Magyarországra és Erdélybe, szüleik és nagyszüleik hazájába. (A szülõk 38%-a a Kárpát-medencében és 58%-a Észak-Amerikában született.)
Falukutatás volt a körút célja. Élték a falusi életet, népdalokat gyûjtöttek, idõsekkel beszélgettek, helyi történészekkel és néprajzkutatókkal találkoztak. 10 napig Magyarországon, Kazáron, egy Nógrád megyei palóc faluban laktak, ahol családoknál szálltak meg, így alkalmuk volt megismerni közelebbrõl a falu népét és mai életét.
Errõl szól a következõ levél, amelyet a kazári iskola igazgatója küldött a regös csoportnak a körút után. Többrõl is szól azonban a levél, bizonyos fokig 1956 értékeirõl is, amelyeket a nyugati magyar közösség átadott gyermekeinek, unokáinak.

Kedves Ismerõs és Ismeretlen Amerikai Barátaink!
Amikor ezeket írjuk, azt hisszük, minden kazári vendéglátó gondolatait vetjük papírra. Mi, akik még nem ismertünk benneteket, azt hittük, hogy július 2- án nagyon aranyos, az amerikai jólétben kissé elkényeztetett, magyarul alig beszélõ gyermekeket kapunk, akik talán még fanyalognak is majd a magyarországi falusi viszonyok láttán. Gondoltuk, sok mindent megtanítunk majd nekik. A valóság egészen más lett. Kaptunk fegyelmezett, rendkívül jól nevelt, kemény gyerekeket! Kaptunk – a magyar nyelvet jól beszélõ, a magyar hagyományokat csodálatosan ismerõ- fiatalokat…
Reméljük, valóban tudtunk tanítani valamit. Közben mi is tanultunk Tõlük, Tõletek! Tanultunk összetartozást, egymás szeretetét; fegyelmet, ami zokszó nélkül hajtja végre az utasításokat. Ma is példaként állítjuk õket saját gyermekeink elé.
Mindezekért a tényekért, úgy gondoljuk, elismerés illeti a cserkészcsapatot, annak vezetõit, de a clevelandi magyar közösséget is, akik tudatosan így nevelik gyermekeiket…
Azonban legelsõsorban gratulálni szeretnénk a szülõknek, hiszen a nyelvet csak a családban lehet ilyen szinten elsajátítani, ahogyan a jól neveltség, a kedvesség és a tapintat is a családból fakad.
Végül még egy morális tanulsága volt számunkra az ittléteteknek. Mi azt hittük, hogy a magyarságban genetikailag kódolt az egymásra acsarkodás, a gyûlölködés, az irigység. Ittlétetek megnyugtatott bennünket, hogy ez nem így van. Ti, akik más országban õrzitek magyarságotokat, nem ilyenek vagytok. Ezt még tanulnunk kell tõletek…

Baráti szeretettel ölelünk benneteket: Nádasdi Csilla és Kapás Imre
Kazár, 2001. november 13.
………………………………………………………………..


Szentkirályi Endre
1969-ben született Clevelandben. Angol és német szakon középiskolai tanár Cleveland egyik külvárosában. Szabadidejében cserkészvezetõ, ennek kapcsán járt Kaliforniában, Torontóban, Amerika keleti partján, valamint Németországban, és többször Vajdaságon. Felesége Pigniczky Eszti, aki Philadelphia környékén nõtt fel, szintén tevékeny a nyugati magyar közösségekben. Gyermekük Keve, Bendegúz, Vajk, Enese. A család 2004-2005-ben egy tanévet töltöttek Budapesten; Endre a Pázmány egyetemen tanított.

Miután 1948-ban betiltották Magyarországon a cserkészet mûködését, a németországi menekülttáborokban, majd tengeren túl is folytatódott a munka a Külföldi Magyar Cserkészszövetség keretein (KMCSSZ) belül. Így 1951 óta Cleveland városában is mûködik magyar cserkészcsapat, igyekszik másod- és harmad generációs gyerekeknek átadni származásuk örökségét. Az alábbi kerettörténet evégett íródott, külföldön született cserkészvezetõk által. A hagyományos cserkésztudományokon (csomózás, elsõsegély, táborozás, stb.) túl is igyekszik a rendszeres péntek esti
gyûléseken és hétvégi kirándulásokon átéreztetni a gyerekekkel, min is mentek keresztûl nagyszüleik. — [szerk]



Február 24.-n indítjuk be a kerettörténetet a csapaton belül.

Célunk nem az, hogy minden adatot elsajátítsanak, hanem az, hogy érezzék azt, hogy miért robbant ki ez a szabadságharc. Mi késztette a magyar népet arra, hogy merjenek tüntetni, sztrájkolni, harcolni? Élni fogjuk mi is az “elnyomást.”

Feb. 10
Daróczy Zs. (késõbb kiderül, hogy õ játsza a besúgó/ párttitkár szerepet) fényképeket készít a cserkészlányokról a személyi igazolványhoz. Kiosztja a KMCSSZ által kiadott füzetet (a KMCSSZ központi akadályversenyt tart minden évben és erre készül egy témakörhöz illõ kerettörténet ismertetõ) és szárazon ismerteti a történteket.

Feb. 17
Daróczy Zs. folytatja a fényképek készítést és az elöadást.
1. csoport szókincset kiosztani. Minden héten kapnak a cserkészek 5 szót, amelyeket meg kell tanulniuk a következõ hétre, amikoris egy versenyben vesznek részt, amely felméri újjonnan szerzett tudásukat. A 10. hét után egy összefoglaló ki-mit-tud versenyt tartunk, amelynek nyertes örse egy palacsinta-büffét élvezhet.)

Drótpostát kiküldeni a szülõknek, Atyának, tiszteknek, stb., hogy ezentúl kerettörténetet élünk a gyûlések alatt és ne lepõdjenek meg ha olyat látnak, ami nem “odaillõ,” (pld. vörösnyakkendõket.)

Feb. 24
Gyûlés kezdetén, szókincs játék és 2. csoport szó kiosztása.

Tábortûz kezdete elõtt kirakni a egy figyelmeztetõ táblát szülõk és vendégeknek a bejáratokhoz: “56-os Szabadságharc kerettörténet folyik.”
Tábortûz. Mielõtt a tagok bemennek a szobába, egy KISZ titkár (Mészáros A) egy asztalnál ülve (mögötte a vörös csillagos nemzeti zászló) mísszesen, otromba bélyegzõvel csattogtatva, nem felnézve, a személyi igazolványokat átadja. Mondja a cserkészeknek, hogy állandóan legyen náluk mert ezentúl bármikor igazoltathatják õket, és jaj nekik, ha nem lesz náluk. Daróczy serényen segédkezik, minden tagnak kioszt egy vörös csillagot, amit fel kell tûzzenek a cserkészingükre. Pigniczky
(csapatparancsnok) csodálkozik, de engedelmeskedik. Csendben, néha panaszkodva sugdolozva bevárják a többi cserkészeket. Majd megkezdõdik a tábortûz, ami rendesen folyna, ha nem ordibálna mindig bele a KISZ titkár, hogy mit szabad énekelni és fõleg azt, hogy mit nem. “Nincs, Isten, haza, templom, semmi ezentúl!”

Külön tartunk tábortûzet a kiscserkészek és vendégeknek/ szülõknek, mert kcs.-ek nem fogják érteni, hogy mi zajlik.

A cserkéz tábortûznek a témája: “Honnan lehet tudni, hogy cserkész?” A népdalok és csatakiáltások amelyeket énekelünk legyenek minél hazafiasabb, nemzeti érzelmûek, vallásosak. Ez azért van, hogy a a kommunista párttitkárnak (Daróczy) legyen mit lehurrognia, hogy ezt “nem szabad az elvtársaknak” többé énekelni/ mondani, mert a kommunista eszmék ellen vallanak. A tábortûzvezetõ meglepõdve, a parancsnokra ránézve, abba hagyatja a cserkészekkel az éneket, és egy újat kezd el. Nem szól semmit. Késõbb, miután már többször le lett állítva egy dal, belekezd egy hazafias
dalba, amit magától abbahagyat miközben ránéz a párttitkárra. Az bólint egyet, hogy jól tette, hogy leállitotta. A pártitkár ezek után elmegy mondván azt, hogy úgy érzi, hogy a tábortûz vezetõ érti a dolgot és, hogy a kcs.-ek tábortûzét is kell ellenõrizze. A tábortûz vezetõ 2-3 dal után a “szeretet körrel” fejezteti be a Tábortûzet. A parancsnok szónélkül “zárkózz” karjellel vezényli a cserkészeket, hogy álljanak szorosan köréje és elsírja magát, hogy milyen rettenetes, hogy legjobb barátnõjérõl nem tudta, hogy besúgó. Kéri a cserkészeket, hogy vigyázzanak arra, hogy kivel-mirõl beszélgetnek, mert bajba kerülhe

Tábortûz után, a cserkészházba átmennek a cserkészlányok és megnéznek egy video-filmet a szabadságharcról. Ha nem túl fáradtak, eszmecserével folytatják az estet.

Már. 3
Gyûlés kezdete elõtt kirakni egy táblát a bejáratokhoz: “56-os Szabadságharc kerettörténet folyik.”
Vezetõi Gyûlés végén a párttitkár elõszedi a pártkönyvet és kéri az elvtársaknak aláírását miután elmondta, hogy hova nem mehetnek el (Akadályverseny, Csapattábor, Vezetõképzõ Tábor, Körút, stb.) ha nem írják alá. A parancsnok nehéz szívvel áláírja, majd a többi vezetõ is. Míg aláírják a többi vezetõk a könyvet, a parancsnok suttogva mondja a többieknek egyenként, hogy ez nem tetszik neki.

Már. 10
Gyûlés kezdete elõtt kirakni egy táblát a bejáratokhoz: “56-os Szabadságharc kerettörténet folyik.”

Gyûlés kezdetén, szókincs játék és 3. csoport szó kiosztása.

Ajtócsengõt csengetve lép be 2 ÁVÓs külön-külön az õrsi szobákba. Igazoltatatnak és kijelentik, hogy 3 percük van összepakolni mindent, mert ki lesznek telepítve. Most már nem ez az õ szobájuk, ide más jogosult elvtársakat költöztetnek be. Az õrsöket lehetetlen helyekre kitelepítik (kis szekrénybe, nagy terem kellõs közepébe, folyosóra, WC-be, stb.) és ott kell a Gyûlés végéig maradniuk. Az ÁVÓ-sok igyekeznek minél kevesebbet beszélni és komolyan, de nem durván viselkeni.

Már. 17
Gyûlés kezdetén, szókincs játék és 4. csoport szó kiosztása.

Ajtócsengõt csengetve lép be 2 ÁVÓs külön-külön az õrsi szobákba. Igazoltatatnak és elvezetnek 1-2 embert az õrsbõl a színpadra (be van húzva a függöny és sötét van és ott áll a vörös csillagos nemzeti zászló), de nem mondják meg, hogy miért. Az õrs többi tagja a szobában marad. Majd, mikor minden õrsbõl össze vannak gyõjtve a többiek, kijelenti a pártitkár, hogy õk azért lettek kihívva, mert szüleik egyetemet végeztek és ezért munkaszolgálatba kell menjenek. Elvezeti õket a kényszermunkára (WC takarítás).

Majom õrs: Gratzl, Szentkirályi, Beodray
Páva õrs: Chiemelewski, Luksa, Jálics
Pinty õrs: Bogárdy, Sáfrán
Pipacs õrs: Popik, Petrulis, Stiasny
Tengelice õrs: Madzsar, Némethy, Ramsey

Már. 24
Gyûlés kezdetén, szókincs játék és 5. csoport szó kiosztása.
Ajtócsengõt csengetve lép be 2 ÁVÓs külön-külön az õrsi szobákba. Igazoltatatnak és elvezetnek 1-2 embert az õrsbõl a színpadra (be van húzva a függöny és sötét van), de nem mondják meg, hogy miért. Az õrs többi tagja a szobában marad. Majd, mikor minden õrsbõl össze vannak gyõjtve a többiek, ki jelenti a párttitkár, hogy õk azért lettek kihívva, mert szüleik kulákok és ezért munkaszolgálatba kell menjenek. Elvezeti õket a kényszermunkára.
Majom õrs: Kovács
Páva õrs: Gáspár, Ország
Pinty õrs: Gáspár, Gáspár, Viiberg
Pipacs õrs: Szélpál
Tengelice õrs: Gráber, Horváth

Nincsenek munkaszolgálatba véve a következõk, mert szüleik “megbízhatóak”
Majom õrs: Duna
Páva õrs: Stiasny
Pinty õrs: Gyenge
Pipacs õrs: Kovács
Tengelice õrs: Kovács

Már. 31
Gyûlés kezdetén, szókincs játék és 6. csoport szó kiosztása.
South Mastik/ Cottonwood Parkban Gyûlés (ha nincs túl hideg). Gyûlés alatt ki lesz hírdetve a cserkészrajnak, hogy az államosítás folyamatban van és elveszi a hivatalnok (vörös csillagos nemzeti zászlót hordja magával) a vagyonukat, a nyakkendõjüket. Ezek után a Gyûlés folyamán egyenruha szemle lesz, amelyen le lesz pontozva minden õrs egy arányuan, hogy nincs meg a nyakkendõjük. Késõbb, a Tábortûz után (együtt lesz a kcs.-ekkel), az egyik rajvezetõ észreveszi az elkobozott nyakkendõket, visszacsempészi a nyakkendõket és titkosan visszaadja a cserkészeknek. Azon a gyûlénsen már nem teszik fel újból a nyakkendõket.

Ápr. 7
Gyûlés kezdetén, szókincs játék és 7. csoport szó kiosztása.
8:30-kor a cserkészek összegyûlnek húsvétra készülve egy kis elmélkedésre egy lelkipásztorral (NT.Tamássy Évával). 8:50-kor ÁVÓ-sok csengetnek a lelkészt elhurcolják és a tagok személyi igazolványaikba egy beírást kapnak a szabálysértésért.

Ápr. 14
Nincs Gyûlés.

Ápr. 21
Gyûlés kezdetén, szókincs játék és 8. csoport szó kiosztása.
A párttitkár el ment üdülni. A parancsnok bejelenti cserkészeinek csendben, hogy titkosan kezdett sztrájkot szervezni. A cserkészek írjanak egy levelet róvásírással (a Gyûlésen készüljenek el a levelek, legyen kéznél elég boriték és bélyeg) és küldjék postán a Gyûlésrõl hiányzó tagoknak, hogy Április 28.-án sztrájk lesz. Hangsúlyozza a parancsnok, hogy ne hívják fel telefonon a cserkésztestvéreiket, mert lehallgatják a beszélgetésüket.

Ápr. 28
South Mastik/ Cottonwood Parkban Gyûlés/ Tábortûz (kcs.-eknek külön lesz).

Máj 5
Vezetõi Gyûlés

Máj 12
Okt. 23, du. 2. Bem szobornál tüntetés.
A Gyûlés utolsó 20 percében a szókincs játék végén elénekeljük a csapat indulót. Ennek a végére a párttitkár berohan vörös csillagos zászlójával, hogy többet ne énekeljük ezt és meg akar velünk taníttatni egy kommunista indulót. El is kezdi tanítani, de a parancsnok nem bírja többé és letépi magáról a vörös csillagot. Elküldi a párttitkárt, hogy menjen ahova akar, de õ többé nem viseli az elnyomást. Megfogja a zászlót és bicskával kivágatja a vörös csillagos címert belõle. Azzel elvonulnak a Bem szoborhoz (egy vezetõ beöltözik mint a Bem szobor és mozdulatlanúl áll), ahol már mások is vannak. Ott felolvassá

Máj 19-20
Okt. 23, este 9. Rádióhoz be akarnak menni a fegyvertelen tüntetõk, hogy felolvassák a 16 pontot. Az Avó rájuk lõ. Gyûlés után kirándulás a cserkész tanyára.

8 óra-kor a parancsnok gyülekezõt hív, mert megjött a hír, hogy a rádióhoz mennek sokan tüntetni. Kivonul mindenki a pincébõl tüntetõ táblákkal és elvonulunk a rádióhoz (a plebánia garázsához), ott be probálunk hatolni a rádióba, de az ÁVÓ a garázstetõrõl a tömegre dob egy füstbombát és közben kerékcsikorgatva megérkezik egy sötét autoban még több ÁVÓ-ssal és azok lökdösödnek és ordibálva haza akarják küldeni a tüntetõk. Két vezetõ felbátorodva szembeszálnak az AVÓ-val és azokat megverik az ÁVÓ-sok. Egy harmadikat meglõnek, felkapják és bevágják az autójukba és elviszik.
A parancsnok a többieket visszarendeli a pincébe, ahol megbeszélik, hogy elmennek a Csepeli gyárakba fegyverekért.
Indulás a tanyára…

Máj 26-28
Akadályverseny kerettörténete, amelynek vége a kivándorlás.

Jún 3-4
Évzáró kirándulás és piknik

Szept-Okt
CserkészGyûlésre lehívni 56-os szülõket/ nagyszülõket és a cserkészek meginterjúolják õket. Ebbõl az anyagból készítenek prezentációkat (poster presentations) az október 23.-i hétvégére szervezett kiállításra. (Kb. 5 Gyûlés)

Retorzió, kivégzések, ki-hova menekült


Összeállította: Szélpálné Daróczy Zsuzsa, st. és Pigniczky Eszti, cscst., pk.


Pigniczky Eszti
1968-ban született Lansdale, Pennsylvániában. Szülei 1956-ban menekültek. A philadelphiai magyar közösségében nõtt fel, majd New Brunswick, NJ-ben cserkészkedett, valamint San Francisco és Los Angeles magyar közösségeiben is. Házassága óta Cleveland környékén él, a clevelandi cserkész regös csoporttal 40 amerikai-magyar fiatal magyarországi, illetve erdélyi néprajzkutatóútjának volt szervezõje és vezetõje. Magyar népdal és népszokások aktív gyûjtõje, valamint 2005 óta a clevelandi Zrínyi Ilona leánycserkészcsapat parancsnoka. Férjével, Szentkirályi Endrével, aki szintén aktiv cserkészvezetõ, négy gyermekük van: Keve, Bendegúz, Vajk, és Enese.

A szerzõ 2004 óta nõvérével dokumentumfilmet készít édesapjáról, Pigniczky Lászlóról, aki 1956-ban Budapesten szabadságharcos volt. A film közel két éven át követi a két Amerikában nevelkedett lányt ahogy feltárják azóta elhunyt édesapjuk 56-os történetét Magyarországon. A lányok két utat tesznek meg: felderítik édesapjuk 56-os történetét és egyben megértik, hogy miért játszik továbbra is nagy szerepet az 56-os forradalom és szabadságharc saját életükben 50 évvel késõbb.


Miért készítjük ezt a filmet?
Semmi sem egyszerû ha édesapámról, Pigérõl van szó. Nem egyszerû történet az övé, fõként azért nem, mert õ volt története elmondásának szinte egyetlen forrása, legalábbis nekünk, akkor, Amerikában. Így sok minden tisztázatlan maradt: a szlogeneket leszámítva az õ története, 56-os múltja, hogy miért és pontosan hogyan ment el innen, hogy miért nem jött vissza, hogy tulajdonképpen ki van ezen a
töménytelen sok fekete-fehér fényképen amit egy cipõdobozban kaptam meg Pige harmadik feleségétõl, a kinti megemlékezés után. Pige nem tartotta szinte senkivel sem rendszeresen a kapcsolatot Magyarországon, nem volt testvére, a szülei korábban meghaltak, és akiktõl néha kapott levelet, azokat meg mi nem nagyon ismertük, fõleg nem az Internet korszaka illetve a rendszerváltás elõtt.

Minket, amerikai-magyarokat, úgy neveltek 56-os szüleink, mintha egy magyar inkubátorban lettünk volna, azzal a céllal, hogy ha egyszer kivonulnak az oroszok akkor úgy térhessünk ‘vissza’, hogy ne kelljen semmit sem pótolni. Nagyon
sokat tanultunk arról, valószínûleg többet mint a magyarországi gyerekek, hogy mi történt ?56-ban – ez része volt egy nagyon komoly és következetes nevelésnek amit kaptunk mint ?56-os gyerekek, cserkészek, menekültek gyerekei. Magyar neveltetésünknek egyik fõszereplõje és mozgatórugója volt Pige -édesanyámmal együtt, aki szüleivel szintén ’56-ban disszidált Magyarországról – csakhogy pont az õ személyes története marad meg foszlányokban, homályos emlékekben, tisztázatlan anekdotákban. Inkább 1956 lényegérõl mesélt édesapám és nem saját magáról.

Amire odáig jutottam korban, karrierben és önreflexióban, hogy végre valamilyen szinten dokumentáljam édesapám- fõként ’56-os – történetét, hogy végre rábeszéltem, hogy látogasson haza Magyarországra egy fél évszázad után, és engedje meg, hogy ezt lefilmezzem, addigra már késõ volt. Úgy ment el Pige, hogy minden befejezetlen maradt, kevés történet volt leírva és igazán nem tudtam meg a konkrét eseményeket, neveket, helyszíneket. Pige amúgy sem volt rendezett ember, sem életében, sem érzelmi világában és így sosem állította össze papírjait, fényképeit, memoir-ját. Ez tényleg az én dolgom lett volna, mint újságíró.

A papámról készülõ dokumentumfilmmel kapcsolatban, apám most azt mondaná mint mindig: ‘Lányom, ha rám hallgatsz, akkor azt csinálsz amit akarsz. ‘ Mindig mögöttünk állt, de részletekben, szervezésben, a dolgok megnyugtató elintézésében nem nyújtott sok segítséget, mert õ nem ilyen volt. Ezenkívül neki egyértelmû volt, hogy hova
tartozik – ide, Magyarországra – és hol komolyan, hol humorral fõként a régi hazájáról szeretett beszélni. Neki azon sem kellett sokat gondolkoznia, hogy Esztivel, a nõvéremmel hozzuk haza és temessük el ‘itthon,’ habár élete nagyobb részét nem itt töltötte, gyerekei kint nõttek fel, és azt sem tudta megmondani pontosan, hogy hol a családi sír meg, hogy kit hívjunk meg a temetésre.

De nem csak édesapám történetérõl van szó, hanem a miénkrõl is — azokról, akik ’56-os szüleink miatt nem Magyarországon nõttünk fel, hanem más országban.
A forradalom tragikus leverése után több mint 200,000 ember hagyta el Magyarországot – köztük sokan kényszerûségbõl mint édesapánk. Onnan ‘visszidáltunk’ százával a ’90-es évek elején, fõként 20-30 éves fiatalok. Sokan ingáznak, de sokan le is telepedtek, magyarországi férj-feleséggel vagy csak úgy. De miért jövünk vissza, miért csinálunk itthon (is) otthont, kik vagyunk mi és miért nem tudnak sokszor a gyerekeink angolul? Miért lakik itt Budapesten több amerikai-magyar barátom mint kint Amerikában? Vajon ez csak gazdasági menekvés vagy megmagyarázhatatlan honvágy? És mi köze ennek ’56-hoz?

Szüleinknek szinte könnyebb volt az életük abból a szempontból, hogy õk biztosak lehettek, hogy magyarok, születésük miatt és 1956 miatt, amely egy olyan életreszóló esemény volt, ami lelkileg összeforrasztotta mindazokat, aki emiatt elhagyták hazájukat (azokat is, akik otthon maradtak, csak õket máshogyan). Én mindig úgy éreztem, hogy szüleink és barátaink megkérdõjelezhetetlenül magyarok voltak. Nekünk a meghatározó identitás azért árnyaltabb, nem ilyen egyszerû.

Nekünk a hovatartozás kérdése bonyolultabb, mivel javarészt Amerikában nûttünk fel, ott jártunk egyetemre, és legyünk õszinték: jobban beszélünk angolul, mint magyarul. Sok mindent köszönhetünk Amerikának, és bevallom, örülök, hogy ott nõttem fel és nem Magyarországon a kommunizmus alatt. Ugyanakkor, a ‘honvágy’ Magyarország iránt bennünk is erõsen megvan, sokan azért költöztünk Magyarországra mert tenni akartunk valami hasznosat a rendszerváltás után. Magyarországon amerikaiak
vagyunk, de Amerikában magyarok. Gyerekeink, ha szerencsések vagyunk, jobban fognak tudni magyarul, jobban fogják ismeri ezt az országot mint mi, akik emigrációban nõttünk fel. Vajon bennük is el tudjuk ültetni az egészséges hazafiasságot mindkét ország iránt? Ez nagy kihívás, és ráadásul sokba is kerülhet. De engem így neveltek szüleim, hogy idetartozunk. Én meg már úgy nõttem fel, hogy ide-is, oda-is, és a gyerekeimnek már ezt adom át. Végülis amerikai-magyarok vagyunk, ezt szûrtem le abból az identitáskeresésbõl amely a film elkészítésének végig része volt.

Iskolában mindig azzal kezdtük, ha valaki piszkált: “Leave me alone, my dad was a freedom fighter. (Vagyis: “Szállj le rólam, az én apám szabadságharcos volt.”) Ezt a mondatot meg szeretnénk õrizni nõvéremmel, Esztivel, gyerekeinknek nagyapjukról, viszont szeretném, mint újságíró, hogy emögött hiteles történelmi tartalom is legyen, nem csak családi legenda. Errõl szól ez a film, hogy felkeressük a régi megmaradt
szálakat, Pige dossziéjaiból, írásaiból, fényképeibõl, amelyek elõkerültek halála után. Felkutatjuk azt, amit lehet errõl a zavaros, de inspiráló korszakról. Így lehet csak Pige hamvainak hazatérése lelki hazatérés, megnyugvás mindannyiunk számára. És így tudunk csak igazán továbblépni, saját gyerekeinket felnevelni, saját hovatartozásunkat megérteni.


Pigniczky Réka
Televíziós újságíró és producer, aki több mint 8 éve dolgozik az Associated Press-nél, fõként New Yorkban. 1992-1996-ig Budapesten élt, ahol többek között az egyik parlamenti ellenzéki párt tanácsadója volt, valamint a rendszerváltás után létrejövõ, nõ-témákban aktív NGO-k szervezõje illetve a MONA ügyvezetõ igazgatója. Jelenleg Budapesten él, ahol szabadúszóként dolgozik az AP-nek és más külföldi televízióknak, habár a Hazatérés lassan de biztosan minden idejét felemészti. Az Egyesült Államokban született és nevelkedett magyar emigránsok gyermekeként egy erõsen amerikai-magyar környezetben, így anyanyelvi szinten beszél magyarul is. A new yorki Columbia Egyetemen szerzett újságírói illetve nemzetközi kapcsolatok témában mesteri diplomát valamint a Közép-Európai Egyetemen politológiából mester diplomát. HAZATÉRÉS címû dokumentumfilmjét 2006-ben mutatják be. További információ a filmrõl: www.56films.com.

Egy unoka tollából
Két éve, mikor a kilencedik osztályba jártam, egy nagyobb dolgozatot kellett írnunk történelembõl. Én a “magyar forradalmat” választottam mint témát. Megkértem nagymamámat, hogy mesélje el a menekülésüket. A dolgozat svéd nyelven készült. Mivel a magyar tudásom nem tökéletes, újból megkértem nagymamámat, hogy segítsen nekem.

Menekülés 1956-ban Magyarországról

1956. október 21-én születetett Marianna és László elsõ gyermeke Marianne (édesanyám). A már érezhetõ nyugtalanság miatt ez otthon történt. Sopronban laktak, ez az egyetemi város az osztrák határ mellett fekszik. Itt harcok nem voltak, de az egyetem fontos szerepet vállalt a segélyszállítmányok (fõleg élelem és fegyver) Budapestre irányításában. Itt fogadták a külföldi újságírókat is.
A forradalom elsõ két hetében, amely október 23-án tört ki, reményteli boldogságban éltek és tervezték leánykájuk keresztelõjét, melynek idõpontját november 4-ére, vasárnapra tûzték ki. Ezen a napon kora reggel arra ébredtek, hogy a rádió Nagy Imre segélykiáltását sugározza! László, aki tanársegéd volt az egyetemen, azonnal bement az munkahelyére, hogy megtudja mi is történt. Ünneplõ ruhába öltözött, attól tartva, hogy hazaérve talán már nem lesz ideje erre a keresztelõ elõtt.

Marianna éppen a gyermekkel foglalatoskodott, mikor László hazajött, és elmondta, hogy az osztrákok megnyitották a határt, hogy minden nõt és gyermeket befogadjanak, így az esetleges harcok idején biztonságban lehessenek. László maga is részt kívánt venni a harcban ezért átöltözött, ünneplõ ruha helyett a hétköznap viselt ruhába. Közben Marianna gyorsan összepakolta a legszükségesebb dolgokat, néhány pelenkát, László egyetemi diplomáját, és az esküvõi keresztjüket, mellyel a pap az esküvõjükön megajándékozta õket.
Az egyetemrõl egy autó vitte el õket az osztrák határig. A tervezett keresztelõ ezen a napon elmaradt. A 3 kilométeres út Soprontól a határig a menekültek áradatával telt meg. Az autó Lászlóval visszafordult a határ elõtt Sopron felé. Mikor Marianna búcsút intett neki, eszébe jutott, hogy még egy fénykép sincs nála, amit majd megmutasson leánykájuknak a papáról, ha esetleg nem találkoznának újra.
A határ osztrák oldalán busszal szállították a menekülteket a vasútállomásra, hogy onnan vonattal folytatva útjukat érjenek a menekülttáborba. Marianna nem akart tovább utazni, hogy ne kerüljön még messzebbre Magyarországtól. Leült az állomás elõtti padra, gondolta, késõbb biztosan talál menedéket egy kolostorban. Szürke esõs idõ volt, aggódott a kicsiny kéthetes gyermek miatt.

Kis idõ múlva jött egy autó, megállt, és apósa szállt ki belõle.

-Mit csinálsz itt? – kérdezte.

-László biztonságban akart tudni minket.

-És õ hol van?

-Magyarországon maradt.

Csoda
Apósa elvitte õket egy ismerõséhez, ahol anyósa és sógornõje már ott voltak. Nagyon kedvesek voltak a házigazdák, rögtön megvendégelték õket, és Marianna végre nyugalomban szoptathatta meg gyermekét. De László miatt nagyon aggódott, rózsafüzért imádkozott, kérte hogy történjék csoda, és újra együtt lehessenek. Nem számít ha dolgaik, az otthonuk el is veszik, csak a kis család legyen együtt. Marianna gyermekével egy padlásszobában pihent. Három óra körül lépések hangzottak a lépcsõn, majd ott állt az ajtóban László. Nagy volt az öröm és még nagyobb a hála Istennek.

László néhány kollégájával járta a várost, de látták hogy nyugalom van. A professzorok az egyetemen és a város vezetõi belátták, hogy teljesen értelmetlen volna harcot kezdeni az óriási túlerõvel, ez csak tönkre tenné szép, régi történelmi városukat. 2-3 családos férfi László társaságában elhatározta, hogy leteszik fegyvereiket, és elindulnak megkeresni családjaikat. Ekkor már a férfiak számára is nyitva állt az osztrák határ.

László is elkerült ugyanarra a vasútállomásra, ahol minden ismerõstõl érdeklõdött, hogy látták-e a családját. Hirtelen figyelmes lett egy hangra, ami ismerõsnek tûnt. Egy hangszórón keresztül próbálták megkeresni az elveszett szülõket, gyerekeket. László követve a hangot felfedezte, hogy a hangszóróban az édesapja beszél. Mindjárt meg is kérdezte: – Tudod hol vannak? – Igen tudom, de várjál míg befejezem a mondanivalómat. – felelte, aztán elvezette õt a családjához.

Még aznap este beköltözhettek egy nagy lakásba, ahol több menekült család gyûlt össze. Egyszer csak kopogtak az ajtón, egy szegény kis öreg néni állt ott egy nagy tollpárnával a kezében: – Hallottam hogy van itt egy kismama, szeretném ha kényelmesen pihenhetnének. -, és átadta a párnát. Egy hétig maradtak ebben a városban, Eisenstadtban, magyarul Kismartonban.

Keresztelõ
Másnap késõ délután Marianna és László elmentek sétálni a városba, a nagymama vigyázott a kicsire. Séta közben Marianna felfigyelt egy apácára. Rendruháján látta, hogy ahhoz a rendhez tartozik, melynek tagjai Budapesten abban az iskolában tanítottak, ahová õ elsõ elemitõl az érettségiig járt, a budai Szent Margit Intézetben. Tudtak németül, így megszólították õt. Érdeklõdtek, hogy nincsenek-e nõvérek Magyarországról az itteni intézetben. Hat kedvesnõvért találtak, aki tanította Mariannát. Inez nõvér volt a felsõbb leányiskola internátusának igazgatója, szívélyesen fogadta õket, és kérte, hogy mondják el a leányoknak menekülésüket. – Ezek a leányok nagy érdeklõdéssel követték a magyar forradalom eseményeit, így biztosan nagy örömet jelentett számukra, hogy találkozhattak olyan személyekkel, akik meg is élték azt. Mikor a lányok hallottak a kisbabáról és az elmaradt keresztelõrõl, azonnal megkérdezték a nõvért, hogy nem rendezhetnék-e õk meg a keresztelõt. Azután még valamit titokban is kérdeztek, majd megjelentek negyven darab kézzel varrott és hímzett babainggel. Ezzel mindjárt megajándékozták a kicsit. Ugyanezeket a kisingeket használta a kis Marianne négy testvére, majd késõbb elsõ gyermeke is (Én).

Három nap múlva volt a keresztelõ egy szép nagy templomban, mely a zeneszerzõ Joseph Haydnról van elnevezve. Az egész internátus részt vett, énekeltek, majd utána az iskolában (Theresianum) rendeztek uzsonnát, ahol egy nagy csomagot adtak át Mariannának, ami mindazt tartalmazta, amire egy kismamának szüksége van: krémek, vatta stb. Inez nõvér odaajándékozta magyar nyelvû Újszövetségét és missaléját, úgy gondolta erre Mariannának nagyobb szüksége van mint neki.

Svédország?!
Egy hét múlva Salzkammergutba kerültek, ahol a soproni egyetem egy része összegyûlt. De ott már nem jutott nekik hely, ezért St. Wolfgang polgármestere elintézte, hogy egy szép panzióba befogadták a családot. Néhány nap múlva Lászlót Bécsbe hívta az unokatestvére, akinek sikerült összeköttetést szerezni a bécsi Olajvállalattal, itt esetleg lett volna lehetõsége munkát kapni. De itt találkozott az édesapjával, akitõl megtudta, hogy a nõvére családjával együtt már elindult Svédországba. Az édesapja arra kérte, fontolják meg: legjobb volna ha az egész család együtt lehetne. Így, ha Lászlóék is Svédországot választják, õk is (László édesanyja, édesapja és 13 éves kishúga) megpróbálnak odajutni.

Bécsben akkor a világ legtöbb államának a konzulátusa megtalálható volt, az ember választhatott, hol szeretne ezután élni. Egyes országok a magas képzettségûeket válogatták elsõsorban, de a svédek legfõképpen a betegeket, öregeket és a családokat fogadták be. Marianna a kicsivel St. Wolfgangban volt, ott kapta a táviratot, melyben az állt, hogy utazzon Bécsbe, ahonnan három nap múlva indulnak Svédországba. Svédország?! – gondolta Marianna – alig tudunk valamit róla. Hideg van, 150 éve nem volt háború és meztelenül fürdenek az emberek (ahogy ezt nem régen látta az ”Egy nyáron át táncolt” címû filmben). – Igaz, a második világháború után Marianna az iskolában svéd ebédet kapott a ”Rädda barnen”-tól, így két svéd kifejezéssel találkozott: ”Rädda barnen” – ”Mentsd meg a gyerekeket!” és ”Kron vete” – ez volt a kekszkenyér márkája.

Persze nem volt pénz a vonatjegyre, de megnyugtatták az ismerõsök, hogy a menekültek ingyen utaznak. De a kalauz más véleményen volt, mindenáron a jegyet akarta látni, másképp le akarta szállítani õket a következõ állomáson. Erre a kupé öszes utasa fellázadt, összeszidták a kalauzt, és megvették Marianna jegyét. Meg akarták hívni az étkezõkocsiba is, de mivel nem akarta otthagyni a kicsit, hoztak neki ennivalót. Bécsben már várta õket László, és a hétvégén ismerõsöknél lakhattak. László kapott a Caritastól (katolikus segélyszervezet) egy kis pénzt, így tudtak ennivalót is venni. Az egyik utcasarkon egy öreg néni sültgesztenyét árult. László tudta, hogy Marianna ezt nagyon szereti, ezért akart venni egy keveset. Mikor a néni meglátta a kabátjukon a nemzetiszínû szalagot feketével áthúzva, nem fogadott el pénzt a gesztenyéért.

Az új haza
1956. november 25-én hétfõn indultak el az új haza felé. Különös érzés volt az a tudat, hogy hátuk mögött bezárult a vasfüggöny. Megkönnyebbüléssel vegyes fájdalom töltötte el õket. Különösen Marianna számára volt nehéz: szülei, testvérei Magyarországon maradtak. Vajon láthatja még õket valaha?!

Kényelmes, wc-vel ellátott buszokon utaztak. Naponta háromszor álltak meg pihenni, ekkor ettek is. Az étel elõre meg volt rendelve, így aránylag ez gyorsan ment. De így is majdnem három napig tartott az út. Kis Marianne egy bébi cinkkádban utazott (az eisenstadti Caritastól kapták) pólyástól betéve igazán kényelmesen volt. Az étel nem volt probléma, mert Marianna szoptatta a kicsit. Útközben sohasem sírt, de mikor a busz megállt, és nem ringatta, azonnal sírva fakadt. Szerdán, november 27-én érték el a dán határt, ahol meleg kakaóval, szendviccsel és kaláccsal kínálták õket. Délután érkeztek meg Svédországba, Helsingborgba, ahol elõször kávét és szendvicset kaptak. Ezek igen szépek és mutatósak voltak, de mikor megkóstolták, nagyon meglepõdtek, mert a kenyér édes volt, számukra szokatlan ízû. Mind a mai napig ez az egyetlen a svéd ételek közül, amit nem tudtak megszokni. Helsingborgba fertõtlenítõ fürdõbe vitték õket, és orvosi vizsgálat után új fehérnemût és meleg ruhát, cipõt kaptak. Megalázó volt ott állni meztelenül az üzleti személyzet elõtt, akik a ruhákat osztották. (A férfiaknál is voltak nõi kiszolgálók.)

Utána a közelben fekvõ Ramlösa üdülõhelyre vitték õket, ahol egy szép nagy szállodában kaptak elhelyezést. Másnap hivatalosan regisztrálták õket, ami nagy nehézséggel járt, hiszen igazolvány nélkül hagyták el Magyarországot. Pénteken november 29-én utaztak tovább vonaton Sala városba (közép Svédország), melynek közelében fekvõ Sätrabrunn szanatóriumban rendeztek be menekülttábort. Minden család külön szobát kapott. A kényelemben és a szép környezetben végre nyugalomra találtak. Kedves, meleg fogadtatásban részesültek, majdnem minden nap jöttek látogatók a környékrõl, svédek és magyarok is. Mindig hoztak ajándékokat, ruhát, gyümölcsöt, édességeket.

Nagyon érdekes volt az elsõ Lucia-ünnepség. Már kora reggel jött a hosszú, fehér ruhába öltözött Lucia, égõ gyertyakoszorúval a fején, piros szalagövvel. õt követték a fehérruhás leányok, égõ gyertyákkal hozták a fényt. Minden szobába bementek, Lucia-napi és karácsonyi énekeket énekelve.

A szép, nagy, hófedte parkban egy speciális ülõ szánkóval közlekedtek, amit lábbal hajtottak. Mivel gyerekkocsijuk nem volt, erre a szánra helyeztek el egy papír kartondobozt, ebbe téve a kis Mariannét, így mentek sétálni. Ezt látva már másnap jött egy ottlakó, és hozott ajándékba egy gyerekkocsit. A svéd nyelv tanulását is megszervezték, a régebben itt élõ magyarok segítségével.

A munkaügyi hivatal már Ramlösában érdeklõdött, hogy kinek mi a képzettsége, szakmája hogy így a lehetõségek szerint ennek alapján szerezzenek munkalehetõséget. László, munkáján keresztül (geofizikusként dolgozott) már Magyarországon ismert egy svéd vállalatot Stockholmban, akiknek igazgatója az európai Geofizikus Egyesület elnöke volt. Már tíz nap múlva hivatták Stockholmba, ahová a két hetes karantén idõ elteltével el is utazott. Úgy érezte, nem utazhat síruhában, síbakancsban, ezért a menekültek igyekeztek megfelelõ öltözéket összegyûjteni számára. Az egyik inget, a másik nyakkendõt, stb.-t hozott. Január 1-jével kezdõdõen alkalmazták is, a probléma a lakás volt. Abban az idõben lehetetlen volt Stockholmban lakást bérelni. Albérletet szerzett, Marianna a kicsivel a táborban maradt.

Vándorlás
Elsõ svédországi karácsonyukat a táborban ünnepelték. Nehéz volt megélni a karácsonyi örömhírt ilyen távol a hazától, rokonoktól, barátoktól. A tábor vezetõi igyekeztek ezt enyhíteni: különbözõ ünnepségeket rendeztek, és az ünnepek alatt a menekültek maguk fõzhettek magyaros ételeket. Élmény volt a karácsonyi hajnali svéd istentisztelet, de nagy örömükre magyar katolikus misérõl is gondoskodtak.

Január elején László megkezdte munkáját, egy indiai kollégája vállalkozott, hogy bevezeti a feladatokba, teendõkbe, német nyelven. Azonban nagy megpróbáltatást jelentett távol lenni egymástól, az új élet kezdeti nehézségeiben nem volt lehetõségük támogatni egymást. Ezért február 1-jén Marianne a kicsivel elhagyta a tábort. Saltsjöbadenben, elég messze a várostól, sikerült egy bútorozott szobát bérelni, ahol sem fõzni, sem mosni nem lehetett, éjjel még fûtés sem volt. Egy kis rezsó segítségével próbálták a legszükségesebb egyszerû ételeket elkészíteni, de ezért egy hónap múlva fel is mondtak nekik. Ezt hallva László munkahelyén két hónapra biztosítottak számukra egy lakást, míg a tulajdonosok külföldi munkán voltak. Ezután ideiglenesen egy üresen álló öregotthonban lakhattak, míg azt le nem bontották. Akkor már Marianna és László második gyermeke útban volt, jó lett volna már egy igazi otthon! Az 1957. év karácsonyát már abban a tudatban élték, hogy január 1-jén újra hontalanok lesznek.

Szerencsés fordulatok
Ebben a reménytelen helyzetben csoda történt! Megint László kollégái jöttek segítségükre: az egyik házat vett, a másik megkapta a lakását azzal a feltétellel hogy a fennmaradó kislakást Lászlóék kapják. Nagy volt az öröm és a hála: végre megvolt az elsõ otthonuk az új hazában! Négy és fél hónap múlva megszületett a második gyermekük, egy kisfiú. Idõvel azután, ahogy nõtt a család (öt gyerek született) – egyre nagyobb lakásba költöztek.

Hét év után, 1963-ban svéd állampolgárok lettek, és akkor végre lehetõségük nyílt hazalátogatni Magyarországra. De valahányszor ott voltak, érezték a kommunizmus nyomását, így mindig megkönnyebülést jelentett Svédországba visszatérni.

1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Szabad ország lett, demokratikusan választott kormánnyal és különbözõ pártokkal. Így idõsebb korukban sikerült egy kis lakást venni Budapesten – így most két otthonuk is van -, egy Magyarországon, ahol a gyökereik vannak, és egy Svédországban, ahol az összes gyermekük és nyolc unokájuk lakik.

Két éve, mikor a legidösebbik lányom a 9-ik osztályban járt kellett egy külön munkát irnijuk történelemböl. Ö elhatározta hogy a 56-os forradalomrol ir. Magát a forradalmat is leirta és elmesélte az osztálytársainak, de azt nem forditottuk le magyarra. Itt mellékelem a menekülés történetét, ahogy azt a nagymamája (az én édesanyám) mesélte el neki.


Mariann Damström
Darmström tizenhét éves diáklány, akinek nagyszülei 1956-ban hagyták el Magyarországot. Gereben László és felesége Marianna Svédországban talált új hazát. Öt gyermekük és nyolc unokájuk született.

Habár mindig tudtam, hogy magyar vagyok – miután megszülettem, a családom évente kétszer hazalátogatott Magyarországra -, magyar identitásomra, annak valódi szellemiségére csak jóval késõbb találtam, csakúgy, mint ’56 örökségére. Annak ellenére, hogy nem emlékszem, mikor hallottam elõször ’56 történetét, mindig is ismertem, és büszke voltam a családom szerepére. Azonban csak az elmúlt évtized tájékán kezdtem az ország történelmében eme sorsfordító idõszaknak a mélyére ásni, és megvizsgálni, hogyan befolyásolta a forradalom családom életét. Visszatekintve,
nemcsak annak a jeleit látom, hogy családtagjaim akkoriban min mentek keresztül, és hogy ez milyen hatással volt rájuk, hanem annak is tudatában vagyok, hogy a leckék, melyeket õk ’56-ban az élettõl kaptak, milyen nagy hatással voltak az én életemre is.

Mostanában ébredek rá, hogy gyerekkorom sok kis részlete mennyire megkülönböztette családomat a barátaim családjaitól. Soha semmit nem pazaroltunk el, mindenünket, amink volt, értékeltük és megbecsültük. Például, mindent meg kellett enni, ami a tányérunkon volt, de nem az Amerikában szokásos – “a gyerekek éheznek Afrikában”- frázis miatt, hanem azért, mert édesanyám tudta, milyen volt heteken át csak zsíros kenyéren és zabkásán élni.

Nagyszüleim hajthatatlanok voltak az ügyben, hogy a fõiskolainál magasabb szintû diplomát szerezzünk, hiszen õk valóban ismerték a tudás adta erõ és szabadság lehetõségeit egy ember életében. Képzettségüknek köszönhették, hogy új életet tudtak kezdeni közel ötven éves életkorukban az Egyesült Államokban. A másik elvárás családunkban a nagyvilág eseményeinek figyelemmel kísérése volt. És, amikor
nagykorúak lettünk, megértettük, hogy a szavazás szent kötelesség, mert nagyszüleim tudták, milyen volt az a világ, amikor semmibe vették az emberek véleményét. Nagynéném kreativitásra és mûvészi kifejezésmódra inspirált bennünket, mert az elnyomó kommunista rendszerben mûvészként felnõve pontosan tudta, milyen fullasztó lehet a szabadság hiánya egy kreatív lélek számára.

Nagyszüleim, akik nem is egyszer, de kétszer veszítették el mindenüket, most mindenhez nagyon ragaszkodnak. Állandóan azzal viccelõdünk, hogy tavaszi nagytakarítást kellene csinálni a lakásban, de tartunk tõle, hogy miket fogunk találni elmúlt karácsonyokról. És végül édesanyám, aki a vásárlás terén különösen konzervatív, egy-egy nagyobb bevásárlás után mindig megkérdezi: “Ugye tudjátok, hogy ebbõl az összegbõl fel lehetett volna újítani egy magyar templomot?” vagy “Tudjátok hány erdélyi ösztöndíjat lehetne fedezni ebbõl az összegbõl?”

Az évek során, ahogy egyre közelebb kerültem magyar barátaimhoz, megismertem tágabb családom történeteit, és elsõkézbõl éltem át a kommunizmus igazságtalanságát és temérdek szenvedését. Az egyik legfájdalmasabb történet az egyik távoli rokontól származik, aki 1945-ben éppen kis unokahúgára vigyázott, miközben néhány szovjet katona részegen garázdálkodott a városban, ahol õ élt.
Hamarosan a házukhoz értek, és „a kislányt” keresték. Rokonom gyorsan elrejtette õt az egyik konyhaszekrényben, és bátran állt szembe a katonákkal az ajtóban. El lehet képzelni mi történt azután, de a lányka érintetlen maradt… kivéve lelkileg.

Miután 1990-ben Budapestre költöztem, elkezdtem beleásni magam az 1956-os Forradalom történetébe és örökségébe. Amint megismertem a részleteket, hirtelen sokkal jobban megértettem családom szerepét, az okot, amiért elhagyták Magyarországot, és a Forradalom történelmi jelentõségét. 1991-ben, mikor részt vettem a második szabad megemlékezésen, hihetetlenül megindult voltam. Élénken emlékszem a nagy, trikolor zászlóra, lyukkal a közepén, amely beborította a Parlament lépcsõit. A gyertyák százaira, melyeket az emberek gyújtottak, és a kis zászlókra,
melyeket lengettek. Emlékszem a történet foszlányokra, melyeket a tömegben haladva hallottam. És mindenek elõtt emlékszem egy idõsebb úrra, aki a lépcsõkön ülve, unokájával az ölében csöndesen mesélte neki 1956 történetét, miközben a könnyek patakzottak az arcán. Emlékszem arra a mély büszkeségre, ami eltöltött, amiért e nemzet része vagyok, amit a magyarság képviselt, és a kicsi, de jelentõs szerep miatt, amelyet családom az 1956-os Forradalomban betöltött. Amint meggyújtottam
a gyertyákat a Forradalomban részt vett családtagjaim tiszteletére, ünnepélyes ígéretet tettem magamnak, hogy részt fogok vállalni abban, hogy ez a történet soha ne merüljön feledésbe. És most 15 évvel késõbb, az 50. évforduló alkalmából, úgy érzem, az amerikai magyaroknak meg van a lehetõségük, ami kötelességük is, hogy biztosítsák 1956 történetének továbbadását. Ez az inspiráció vezetett a FreedomFighter56.com honlap és szóbeli történelmi projekt megvalósításában.

A Forradalom
Az eseményeket a forradalom magvát alkotó egyetemi diákok indították el, akiknek elegük lett a kommunista elnyomásból, és szabadságot, reformokat követeltek. Hamarosan az egész ország válaszolt a felhívásukra, még a gyári munkások is, akiktõl pedig a kommunista vezetés hûséget várt.
A gyerekektõl az idõsekig mindenki részt vett a forradalomban. A nagyrészt fegyvertelen és felkészületlen magyar nép minden lehetséges eszközt bevetett.
Csodálatos történetek keringenek leleményes gyerekekrõl, akik leveses tálakat tettek lefelé fordítva az utcakõre, hogy úgy nézzenek ki, mint az aknák. Kétségtelen, hogy
a leveses tál trükk bejött. A parancsnokok kiszálltak a tankokból, hogy megvizsgálják azokat, mire a gyerekek, akik addig az utca mentén a kapualjakban vártak, Molotov-koktélokat dobtak a tankokba, s harcképtelenné tették azokat. Mostanában tudtam csak meg, hogy az oroszok 2,000 tankot küldtek Budapest visszafoglalására november
4-én. Ugyanennyi tankot küldött Hitler Franciaországba (mely Magyarország területének hétszerese), az egész ország elfoglalására. Képzelje el, a Forradalom legdrámaibb pillanatában, amint tankok harcolnak leveses tálakat pakoló gyerekek ellen.
Mégis, valahogyan sikerült Magyarországnak térdre kényszerítenie a Szovjetuniót csaknem két hétig… a szabadság 13 napján át. Amikor leverték a forradalmat, az olyan brutális erõszakkal ért véget, hogy põrén hagyta a kommunizmus hazugságát, és lehullt a lepel arról, amit a szovjetek úgy próbáltak lefesteni, mint egy, az emberek által vágyott politikai rendszert. Kommunista szimpatizánsok szerte az akkori Nyugat-Európában – Franciaországban, Olaszországban és Angliában – végre meglátták
a kommunizmus igazi arcát a kegyetlenségeivel és igazságtalanságaival. Évekkel késõbb a világ ráébredt, hogy a térségben ez a Forradalom volt az elsõ szög a kommunizmus koporsójában. Ez volt a vég kezdete.

Magyar-amerikai büszkeség / Továbbadni a történetet…
Édesanyám többször mesélte, hogy az Amerikában letelepült magyar emigráció nem akart feltétlenül beszélni a foradalomról, muszáj volt beszélniük róla, megvitatni, min mentek keresztül, s ez milyen hatással volt az új életükre egy új országban. Míg az amerikai magyarok, akik ’56-ban elhagyták az országot, magasra tartották a szabadság lángját, egészen más volt a helyzet Magyarországon. Évekig tartott a megtorlás – a perek, a bebörtönzések, a kivégzések – a leleplezett szabadságharcosok ellen.
Az embereket hallgatásra kényszerítették a témáról, a kommunista elnyomás alatt nem beszélhettek a forradalomról, nem taníthatták az iskolákban, és nem is emlékezhettek meg róla. Úgy hiszem, ez az egyik fõ oka annak, hogy az amerikai magyarok annyira büszkék arra, amit a magyarok elértek 50 évvel ezelõtt, míg a magyarországi magyarok vegyes érzésekkel és bizonytalanul állnak hozzá ahhoz, hogy hogyan és mirõl is emlékezzenek meg ebben az évben.

A Wall Street Journal egy nemrégi cikkében ez áll: “a gyermek lelkében a család történetének jelentése összekapcsolódik az önértékeléssel és a lelki rugalmassággal… a szomorú vagy nehéz helyzetekkel való küzdelemrõl szóló történetek, a gyerekeknek azt a bölcsességet és perspektívát adhatják, mely a
boldogulásukhoz szükséges.” Majd így folytatja, “a gyerekek ítélõképességre tesznek szert önmagukról a többi családtaggal és a múlttal kapcsolatban, mely építi önbizalmukat.” Ehhez én még azt is hozzá tenném, hogy ez büszkeségüket is építi, valamint segíti kialakítani identitásukat.
A FreedomFighter56.com honlap nemcsak a történetek, hanem ’56 szellemiségének a továbbadását is célul tûzte ki a jövõ nemzedékeinek számára. Egy politikamentes fórumot kíván biztosítani az emberek számára, hogy megosszák történeteiket és beszélgessenek arról, milyen hatással volt rájuk a Forradalom, 50 év elmúltával.
Ez egy olyan hely, ahol büszkének lehet lenni mindarra, amit az ’56-osok elértek. Itt bátoríthatjuk a családtagokat, hogy szõjék bele egyéni történetüket a történelem nagy szövedékébe, hogy lassan megérthessük, hogy ’56 tanulságai hogyan köszönnek vissza a gyermekekben, unokákban, és a szabadságharcosok házastársaiban. Ez az a hely, ahol 50 év elteltével megválaszolhatjuk a kérdést: “Mi 1956 öröksége az amerikai magyar közösségnek?”

A családom története 1956-ból
Nagymami egy Móricz Zsigmond körtéri gyógyszertárban, Nagyapi a Nemzeti Bankban dolgozott. Édesanyám 14, nagynéném 17 éves volt, mindnyájan a körtér közelében laktak. 1956. október 23-án édesanyám és nagynéném az iskolából sétáltak hazafelé, amikor hirtelen õket is, mint sokan másokat, magával sodorta a tüntetés, mely a Parlament elõtti hatalmas tömegbe torkollott. Ez volt a forradalom kezdete. Néhány napon belül a forradalom az egész országban felerõsödött. Édesanyám és nagynéném aktívabb szerepet vállalt: papírt és élelmiszert gyûjtöttek a környéknek, felszedték az utcai burkolatköveit, hogy barikádokat építse
Nagyapám mindig mesélte, hogy amikor meghallotta a Forradalomról szóló elsõ jelentéseket, fogta kalapját, elköszönt kollégáitól, és hazasétált a körtérre, ahol csatlakozott a többiekhez, hogy barikádokat építsenek utcakövekbõl, elég magasat ahhoz, hogy megállítsák, vagy legalábbis lelassítsák az orosz tankokat. Nagymamám továbbra is a gyógyszertárban dolgozott, annak ellenére, hogy már csak õ maradt ott és, hogy az üzlet ablakai betörtek a harcok közben. Késõbb felállított egy szükségkórházat a gyógyszertár hátsó részében, hogy ellássa a sebesült szabadságharcosokat.
Ezeket a történeteket hallgatva, és elképzelve nagymamámat és nagyapámat a konfliktus középpontjában, kialakították bennem az elkötelezettséget, hogy életben tartsam ennek a rendkívüli eseménynek az emlékét. Ezek hát az én Forradalomról alkotott képeim, a mindenki számára ismerõs fotók mellett. De hallottam más történeteket is, amelyek szintén kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem. Például, egy délután a nagymamám a patika kitört ablakain át egy fiatal parasztembert figyelt, aki átsétált a körtéren. A fiatalember mezõgazdasági szerszámokat cipelt a vállán,
s mindenféle harsonaszó nélkül egyenesen odasétált a körtéren lévõ állami hivatalhoz, amelyen ott virított a gyûlölt vörös csillag. Szerszámai segítségével felmászott az épület oldalán, és addig dolgozott kitartóan, míg meg nem szabadította a csillagot a rögzítéstõl. Mire végzett, tömeg gyûlt össze alatta, s kiabálva biztatta. Amint a csillag végül elszabadult, a fiatalember belegabalyodott az egyik tartó drótba, és ott lógott az általa olyannyira megvetett jelképpel együtt, haláláig.
1956. november végén, miután az oroszok leverték a forradalmat, a családom megrázó döntést hozott: elhagyják Magyarországot. Egy rémítõ menekülés és számos menekülttáborban töltött éjszaka után Maryland államban telepedtek le, Washington közelében. Gyakran hallottam a történeteket arról, hogy milyen volt itt az új életetüket elkezdeni, nem beszélve a nyelvet, s nagyon szûkös anyagi lehetõségekkel rendelkezve.
Nagyapám, akinek jogi végzettsége volt, a Sears lámpaosztályán kezdett el dolgozni eladóként. Nevetve mesélte ezt a történetet, állítva, hogy ez volt életének legsötétebb idõszaka. Nagymamám, szakképzett gyógyszerészként egy helyi orvosi
laboratóriumban talált munkát, ahol a kísérletekhez használt üvegeket mosogatta. Késõbb elõléptették: majom agyakat készített elõ a laboratóriumi munkához. Édesanyám középiskolába ment, ahol rendszeresen csúfolták, amiért mindig ugyanazt a két ruhát hordta. Nagynéném hozzáment ahhoz a férfihoz, aki segített a családnak elmenekülni.
A Kiss család nemcsak túlélte, de megvalósította az igazi amerikai álmot, miközben tisztelte, és soha nem feledte magyar gyökereit. Ezt megtartva adták át a történelmi leckéiket -büszke magyar örökségükrõl, a kommunizmus alatt elszenvedett nehézségekrõl és 1956 szellemiségérõl – gyermekeiknek és unokáiknak. Megfogadtam, hogy folytatom az általuk elkezdett hagyományt azáltal, hogy én is
átadom ezeket a leckéket és történeteket a saját gyermekeimnek. Ha minden ötvenhatos gyermeke és unokája ugyanígy tesz, a forradalom öröksége tovább él majd, és Magyarország szabadságharcosainak önfeláldozása soha nem vész feledésbe.


Lauer Rice Andrea
Lauer Rice Andrea alapítója és vezérigazgatója a Lauer Learning cégnek, egy multimédiás oktatási vállalkozásnak, amely innovatív módszerekkel próbálja oktatni a gyermekeket az idegen nyelvek, a történelmi események és a kultúra terén. Ugyanakkor támogató szervezete a FreedomFighter56.com szóbeli történelmi
projektnek, az “’56-os Történetek” címû könyvnek, és az FF56! oktatási számítógépes játéknak, mely tizenévesek számára dolgozza fel az 1956-os Forradalom történetét. Lauer Andrea büszke amerikai magyar, de még inkább büszke ötvenhatos szüleire és nagyszüleire. Egy 3 éves kisfiú édesanyjaként azon dolgozik, hogy segítse a szülõket a kétnyelvû nevelésben az interaktív Nyelvtanulási Csomagok megalkotásával.

Õsmagyar pogány vagyok
Lovon vágtatok, a kardom felemelve
Imádom kegyes föld anyát, nap anyát
Dícsérem a mindenség lelkét.

István híve vagyok
Lovon vágtatok, a kardom oldalamon
Országot alakítok
Helyemet kifaragom a Kárpátok keblében.

Egri nõ vagyok
A kardom a kezemben
Törökök ellen harcolok
Százötven évig kitartok.

Negyvennyolcas szabadságharcos vagyok
A kardommal védem a magyar koronát
Az ellenség volt barátom
Egyedül állok a nagyvilágban.

Elsõ világháború vesztese vagyok
A kardom széttörve
Lefaragják õshazámat
Lelkem kétharmada elvérzik.

Negyvenötös magyar vagyok
A kardom használhatatlan
Országomat látom széthasítva
Sors elõtt majdnem elsöpörve.

Ötvenhatos menekült vagyok
A kardom most ész és energia
Szétszóródok új világokba
Új földön életeket elélek.

Most, ma õsmagyar pogány vagyok
Lélekben lovon vágtatok, a kardom felemelve
Külföldön születtem de véremben õsmagyar vér folyik
S együtt táncolunk a hold alatt.

Gainesville, Florida, 1999


Kisvarsányi Erika
1964-ben született Missouri-ban. Szüleitõl tanult magyarul, akik az 1956-os forradalom leverése után jöttek Amerikába. Egyetemi tanulmányait a Missouri állami egyetemen (Bachelor of Science in Physics, 1986) és a Floridai egyetemen (University of Florida, Master of Science in Physics, Master of Science in Education, 1990, 1991) végezte. Jelenleg fizikát és matematikát tanít a Santa Fe Community College-ban, Gainesville-ben.