Dr. Somogyi Balázs – Emelkedõ Nemzet

Magyar szempontból 1956 nyarát és õszét a várakozás és remény idõszakának tekinthetjük. Júliusban Rákosi Mátyás, Sztálin “legkedvesebb tanítványa” lemondott a magyar kommunista párt (amúgy félremagyarázóan: Magyar Dolgozók Pártja) központi bizottsági tagságáról. Augusztus hava napos volt és forró, de nem hozott jelentékeny változásokat.

Szeptemberben ismét izgalmas politikai fejleményeknek lehettünk tanúi. A sajtó rendszeresen tárgyalta a Rákosi rendszer bûneit és attrocitásait. Háy Gyula, az ismert és népszerû író egy széles körben terjesztett cikket írt, amelyben felsorolta az irodalmi alkotó “magától értetõdõ”, “természetes” jogait és kötelességeit. Így, többek között az igazmondás felelõsségét, a mindenkivel és mindennel kapcsolatos kritika lehetõségét. Valamint az írónak-irodalmárnak ahhoz való jogát, hogy szomorú vagy eksztatikusan boldog is lehessen, hogy higyjen Istenben vagy tagadhassa annak létét.

A Petõfi Kör kezdeményezésére intellektuális fórumok alakultak szerte Magyarországon. Ezek egyre növekvõ nyíltsággal és bátorsággal vizsgálták az ország és a nemzet nehézségeit. Október 6-án katonai pompával újratemették a koholt vádak alapján kivégzett Rajk László, Pálffy György, Szõnyi Tibor és Szalai András földi maradványait. A hónap közepén visszaállították Nagy Imre MDP- tagságát. Október 16-án egy lelkes hangulatú, nagy népszerûségû gyûlés keretében Szeged egyetemi diáksága megszûntnek nyilvánította a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) létét és ismét létrehozta a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Egyesületeinek Szövetsége). Napokon belül Pécs, Miskolc és Szeged ifjúsága is csatlakozott a mozgalomhoz; végül, október 22-én a fõváros egyetemi diáksága is felemelte szavát és tiltakozását fejezte ki az egyetemi rendszer fonákságai valamint az ország helyzete miatt.

Diákok
Október 23-a szokatlanul meleg, enyhe, keddi napra esett. Budapesten az izgalom mindenfelé érzékelhetõ volt – diákok, munkások, irodai alkalmazottak csoportokban tárgyalták a fejleményeket. A Mûegyetemen tartott nagygyûlés megalkotta a híres “Tizenhat pont”-ot: ezek szokatlanul merész követeléseket tartalmaztak, így többek között az emberi jogok rendszerének visszaállítását, nemzeti függetlenséget és a szovjet csapatok Magyarországról való visszahívását. A Semmelweis Egyetem orvostanhallgatói (akkor én elsõéves voltam), annak ellenére, hogy nem vettek részt a követelések összeállításában, lelkesen es egyöntetûen támogatták azokat.

Imponálóan fegyelmezett tüntetés szervezõdött a Petõfi-szobornál, innen a résztvevõk a budai oldalra vonultak. A Bem-szobornál egy ismert író, Veres Péter, az egykori honvédelmi miniszter tartott beszédet; a tömeg a Himnuszt, a “Marseilles”-t és a Kossuth-nótát énekelte. Egy diák a “Tizenhat pont”-ot olvasta fel.

Nagy Imre a Parlamnetnél szólt a tömeghez. Szavai csalódást keltettek: csak a rend visszaállításanak és a békés hazatérés fontosságát emelte ki. Amikor a magyar Himnuszt kezdte énekelni, a tüntetõk oszolni kezdtek. Sokan azonban nem tértek otthonaikba azonnal. Többen a Dózsa György útra siettek; itt tanúi lehettek a Sztálin szobor ledöntésének. Mások a Rádió Bródy Sándor utcai székházához igyekeztek. Itt a tüntetõk azt kérték, hogy a Rádió közvetítse követeléseiket és a “Tizenhat pont”-ot. Az Államvédelmi Hatóság és a Néphadsereg kötelékeibõl összeállított 300-350 tagú alakulatot bíztak meg a Rádió védelmével. Hamarosan összecsapásra került sor. A tüntetõk egy közeli építkezésnél talált anyagokat hajigáltak a védõkre, amíg azok könnyfakasztó bombákat és bajonettjeiket alkalmazták. A riasztó vaktöltények használata után, eldördültek az élesre állított fegyverek – halottak és sebesültek hulltak az utca köveire. 1956 október 23-ának Forradalma történelmi eseménnyé vált!

Gerõ Ernõ, a kapkodó sürgõsséggel kinevezett új központi bizottsági fõtitkár a moszkvai elvtársak segítségét kérte és ezt a szovjet pártvezetõség teljes mértékben méltányolta. A Vörös Hadsereg alakulatai másnap hajnalban érték el Budapest területét és a magyar fõváros hamarosan egy háborús összecsapás harcterévé alakult.

Dicsõ napok
Az elkövetkezõ dicsõ emlekû napok folyamán magyar szabadságharcosok csodálatos hõsiességgel, önfeláldozó bátorsággal vették fel a harcot a jólképzett, jól felszerelt szovjet csapatok ellen és – csodák csodája — gyõzteseknek bizonyultak!

Budapest képe a második világháború pusztításainak emlékét idézte fel. Rombadõlt házak, megrongált villa?mosok, kilõtt tankok és harckocsik mindenütt; a fegyveres küzdelem áldozatainak holttestei nyomasztó összevisszaságban hevertek, gyakran érintetlenül, napokig; akkoriban a hullaszag valóban átható volt a fõváros utcáin. Tanúja voltam annak a következetes, szinte megszállott eltökéltségnek, amellyel Budapest népe darabokra zúzta a ledöntött Sztálin-szobor fémfejét a Körút és a Rákóczi út sarkán. Az Oktogon közelében boldog elégedettséggel melegítettem kezeimet az orosznyelvû sajtókiadványokból épült tûzrakás lángjainál.

Orvostanhallgatóként részt vettem a sérültek ellátásában: magyar és szovjet sebesülteket kezeltünk. Alapfokú orosz nyelvtudásunk teljes latbavetésével kikérdeztük a szovjet katonákat arról, kik ellen és miért harcolnak. A megriadt fiatal fiúk között többen meg voltak gyõzödve róla, hogy a Szuezi-csatornánál folyik a küzdelem.

A fegyveres összecsapás emberéletekre ható következményei megrendítõek voltak. Soha nem fogom elfelejteni reménytelen megtörtségét és lehangoltságát annak a nagyon szép tizenhat éves leánynak, akivel közölték, hogy bal lábát térd felett csonkolni kell.

Napokon belül megindult a politikai pártok szervezkedése, mûködése. Az újonnan felfedezett és megízlelt sajtószabadság eredményeként újságok jelentek meg, szinte azonnal – számomra a vélemények elképesztõ változatosságát képviselték ezek a lapok. Életünket egyszerre az izgalom, a szinte részegítõ lelkesedés és a mámor jellemezték. Végre úgy hittük: reménykedhetünk a demokratikus fejlõdés és nemzeti függetlenség merészen új korszakának hajnalhasadtában!

Az a látszat alakult ki, hogy a moszkvai Központi Bizottság határozata értelmében a szovjet csapatok kivonulnak Magyarország területérõl!

November 4.
November 4-ének hajnalán öt szovjet hadosztály támadta meg a magyar csapatokat, és az elkerülhetetlen vereség tragikus valósága hamarosan nyilvánvalóvá vált. Nagy Imre miniszterelnök tájékoztatta a nemzetet és a világ népeit arról, hogy egy óriási katonai túlerõvel rendelkezõ nagyhatalom megtámadta Magyarországot. A Szabad Kossuth Rádió utolsó üzenete, tragikus ékesszólása ellenére, eredménytelennek bizonyult. “Segítsétek Magyarországot! Adjatok segítséget a magyar népnek! Segítsétek a magyar írókat, tudósokat, munkásokat, parasztokat és értelmiségieket! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Zárószó
1956 forradalmi eseményei életem legfontosabb és legmeghatározóbb élményeivé váltak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanúja lehettem egy hõsi nemzet szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelmének. Elkerülhetetlen a következtetés, hogy a magyar forradalom és szabadságküzdelem végsõ kicsengésében eredményes, gyõztes történelmi eseménynek tekinthetõ. A civilizált világ Magyarországról alkotott képe elõnyére megváltozott, és a nemzet valóban “emelkedõ nemzet”-té formálódott. Nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a szovjet uralom nem legyõzhetetlen; épp ellenkezõleg. 1956 októbere-novembere bizonyította a birodalom sebezhetõségét és nagymértékben elõmozdította késõbbi szétesését. Valóban szilárd meggyõzõdésem, hogy azok, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc csodáját átélték, a 20-ik századi Magyarország történelmének legfontosabb pillanatát élték át.


Dr. Somogyi Balázs
1956 decemberében hagyta el Magyarországot; másfél évi kanadai tartózkodás után az Egyesült Államokban telepedett le. 1973 óta ortopédsebészként dogozik. Alapítója és vezetõje volt a New York-i Hungária Néptáncegyüttesnek. A Magyar Baráti Közösség tagsága két alkalommal választotta gondnokává. A Connecticut-i Magyar Kultúr Egyesületnek (HCSC) is elnöke. A Magyar Köztársaság Tisztikeresztjének kitüntetettje. Csilla büszke férje, ugyanakkor büszke három leányára, Zsuzsannára, Ilonára és Juditra is, akik bár született amerikaiak, mégis jól beszélnek magyarul.