Fülöp László Október 23 – Egy Kései Jelentés

Október 23-a ugyanúgy indult, mint akármelyik más hétköznap. Andris a hajnal elõtti sötét, álmos órákban indult munkába a szentendrei patakpartról, s két órával késõbb érkezett a Fehér úti HÉV állomásra. Ahogy a vonat lassított, a tömött utazókocsi lépcsõjérõl a türelmetlen utasok már ugráltak lefelé a megálló padkájára. Andris perceken belül munkások százai közt gyalogolt a távolabb fekvõ gyár felé. A munkanap hétkor kezdõdött.
Még napkelte elõtt járt. A salakos út mentén a törékenyre hûlt levegõben sötétzöld parajok zsibbadtan vártak a melegítõ napra. Azonban a nap, mint egy elhízott, elkényelmesedett, öregedõ agglegény, nem mutatott sok igyekezetet. Lehet, hogy kedvét vette az éj leple alatt eluralkodott hideg, vagy nem volt elég ereje, hogy ráküldje sugarait a korai szmogra, minden reggel egy kicsit tovább odázta a felkelést. De már világosan látszott ahogy a gyárak kéményeibõl szürke füst tolongott az ég felé, majd egyre ritkább és terebélyesebb lett a szürke oszlop, s végül ártalmatlannak álcázva magát, átlátszóan beleoszlott az csípõs reggeli légbe. Hirtelen az jutott Andris eszébe, hogy a füsttel gépek mellé glédába állított munkások rejtett gondolatai illannak ki a munkahelyekrõl. A pesti gyárak ugyancsak mûködtek, s õ is az egyik agyonregulázott munkahelyre igyekezett. Oldalra pillantott, a komoly arccal mellette gyalogló munkásokra.

– Szép új világba igyekezünk – mormogta. Aztán felnézett. A világos égen nem volt egyetlen felhõ sem. Ma is felmelegszik, s napos, enyhe, õszi nap lesz. De jó lenne ezt valahol kint tölteni…

– A Kõhegyen…- ugrott vele otthoni tájra a gondolat, s már látta a napos sziklákat.

– Andris, te ti-í-í-szta hülye vagy – intette le magát azon nyomban volt orosz-tanárja csaknem szállóigévé lett mondásával. S míg a lármás salakot gépiesen taposták lábai, kedvét felvillanyozta a vidám tanár emléke. Jó lenne kikerülni ma innen, gondolta, bár erre nem mutatkozott sok eshetõség. Finommechanikai mûszerész-inasokat nem nagyon küldtek ki a gyárból sehová, s ezt jól tudta õ is.

A gyár sziluettje egyre ütemesebben közeledett. A háttérbõl kiemelkedett a magas téglakerítés, amely a gyár telkét körülvette. Mögötte a szürke épületek álmosan pislogtatták vörös ablak-szemeiket a sötétséget komótosan váltó reggelre. Ott álltak, szögletesre meredve – a magas téglafal, szöges- dróttal a tetején, foglyul ejtette õket. A bejáratnak, s a sarkoknak komor hangsúlyt adtak a tégla-õrtornyok. Az õrtornyokat õrök, az õröket fegyverek díszítették. Andris minden reggeli bemenetelt a gyomrán érezett meg. Nem a munka vagy a munkástársai miatt. A bezártság nyomasztó érzését regisztrálta így.

A gyárban
Munkás munkás után sorakozott a keskeny személybejárón. Ahogy átmentek a kiskapun, némelyiket leállították s megmotozták. A motozás irritálta Andrist. Miért motozzák õket? Mit hoznának be? Valami veszélyeset? Valami kárt okozó holmit? Nem emlékezett rá, valaha mondták volna nekik mi az, amit tilos volna itt behozni. A kapuõrök mindenesetre éberek voltak, a biztonsági intézkedések szigorúak. Talán azért, mert a gyár egyik terméke radar volt. Állítólag nagykapacitású radar. A gyárnak az a része, ahol a radarokat állították össze, el volt kerítve még a gyáron belül is. Az elkerített területre a munkások csak külön engedéllyel léphettek be.

A falon belül a gyár valamivel barátságosabb volt, bár az adminisztrációs épület kényelmetlenül központi helyet foglalt el. El kellett menni mellette munkába menet, s újra, amikor kifelé, a kapuhoz igyekeztek. Andris nem szerette ezt az épületet. Ebben az épületben volt a pártiroda, a személyzeti osztály, a távoli fõnökök, az elszámolók, s mind, akik – ahogy Andris hitte -, kontrollálhatták a munkával kapcsolatos életét. Valahogy fentrõl, mint madzagon lógó marionetteket irányította a bábos.

A pavillon, ahol Andris dolgozott, a szürke puritánság megtestesítõje volt. Egy nagy doboz, amelyrõl visszaverõdött minden emberi melegség. A lépcsõt szürke betonból öntötték, s úgy is hagyták. A padlók szintén betonból voltak, sima sötétszürkére festve; az öltözõhelyiség világosabb szürkék keveréke, s mindezt betetõzte, hogy szürke fémekkel dolgoztak. A folyosókon a világítás az elégtelen és a gyenge között váltakozott: ennyi fényben az egyéb színek is szürkének tûntek. A faliújság adta az épület egyetlen színfoltját, mindenféle vörös papír övezte, lobogni akaró hullámokkal keretezte egyes politikai vezetõk nagyított képeit. Andris émelyítõnek találta a “kirakatot”, s utálni kezdte a giccsesen felhalmozott, amúgy szép piros színt. Idõvel immunizálódott – érzelmileg és értelmileg is. De a piros színnek már nem tudott örülni.

Andris mindig megkönnyebbült, amikor a mûhelybe belépett. A nagy helység éppoly puritán volt, mint az épület többi része, de tágas; az ablakok nagyok és a többihez képest, s az egész tér fénnyel volt teli. Mindenkinek megvolt a helye a munkapadnál vagy az asztaloknál, attól függõen mi volt a munka. Akik az elektromos motorokat szerelték vagy a mechanikai részeket, azok a hosszú asztaloknál ültek. Andris az õ társaságukat szerette leginkább, mert az asztalnál sok mindent megbeszélhettek, amíg dolgoztak. Egyszer az apja azt mondta, hogy a mûszerészek a munkások elitjéhez tartoztak, s igaza volt – legalábbis ha ezt a csoportot vesszük példaként. Az emberek okosak voltak és érdeklõdõek. Munkaszünetben a Népszava mellett valaki elõhúzott egy Irodalmi Újságot vagy Hétfõi Hírlapot és elolvasták, vitatkoztak a cikkeiken. A munkások már nagy gyakorlattal könnyedén keresztülláttak a Párt politikáján és a politikusok frázisain.

A mester
Különösen okosnak tartotta mesterét, Szabót. A mesternek rangján túl is különös státusa volt a munkások között, bár ritkán parancsolt és inkább figyelmes volt mások iránt. Amit viszont tett vagy mondott, azt igen határozottan tette. Szabót komolyan vette mindenki. Igaz, õ idõsebb és tapasztaltabb is volt legtöbbjüknél, talán õ volt a legöregebb a brigádban. Andris szerint lehetett … bizony már negyvenen felül is. Tapasztalt szeme észrevette a legkisebb egyenetlenséget is a munkadarabon, s Andris azt hitte, hogy vörös szemöldöke alatt ülõ szúrós, zöldes szemével keresztüllátott rajtuk. A munkában keményen hajtott. Nem sok pihenést engedett a nyolc óra alatt. És megkövetelte a pontosságot. Andrist újra és újra visszaküldte a munkapadhoz, amíg végre helyes méretre reszelte a munkadarabot. A többiek nevettek Andrison, s néha a mester is elmosolyodott. De egy nap, mikor látta, mennyire bántotta a fiút, hogy újra meg kellett dolgoznia a darabot, utánaszólt:

– Na, gyerek! Nem csinálod te rosszul. Mi sem csináltuk jobban amikor elkezdtük. – Amit megenyhült szívvel Andris vígasztalásnak is vett, mert akkorra már meg volt gyõzõdve, hogy két balkézzel lett megáldva. Aztán, amint a betanulási idõszak néhány hónapja elmúlt, kezdett bepasszolni a brigádba. Még a mûvezetõ is, aki tekintélyét és a csoporttól való távolságát is tartotta, technikai dolgokban kikérte a mester véleményét. Politikai dolgokban persze önmagát tartotta a hivatalos vélemény megtestesítõjének. Sztálin és Rákosi tanítványa volt, mondta hetente többször is. S míg a hivatalos propaganda a nép nagy tanítóinak titulálta õket, a mûhelyben az efféle tömjénezésnek nem sok hitele volt.

– Csakugyan az volt? – kérdezte Andris az egyik ilyen kinyilatkoztatás után a mestertõl.

– Nem hiszem. De sosem lehet tudni milyen kapcsolatai vannak. Azt hiszem, semmi egyéb, mint egy szerencsétlen, félelemmel telt ürge. Egy német koncentrációs lágerbõl szabadult, s most biztosítani akarja, hogy ne kerüljön egy hasonlóba. De azért vigyázz, amikor itt van … – figyelmeztette.

Ebben az évben szokatlan eseményeknek voltak tanúi. Nemrég Rajkot, a volt kommunista belügyminisztert rehabilitálták, akit néhány évvel azelõtt árulás vádjával bûnösnek találtak és kivégeztek. Vajon Rajk mit szólna most, ha életre is kelne? Talán akkor nem is rehabilitálták volna. A “népi demokrácia árulóját” ahogy akkor megbélyegezték, most nagy ceremóniával újratemették, s özvegye még gyilkosainak megbüntetését is javasolta. Ez nagy szó volt. Rajk korábbi vádlói között volt Rákosi, a mûvezetõ egyik “nagy tanítója” is.

– A tanítvány még bajba is kerülhet azért, amit úgy megtanult, – mondta kaján humorral az egyik segéd, amikor a mûvezetõ nem volt a közelben. S bár az ügy meglepõ és izgalmas fordulatot vett, Rajkra nem vesztegetett sok szimpátiát a brigád.

– Egyik nagy kommunista kutyát kinyírták a többiek, biztos sok embert kínyírt õ is, amíg fenn volt. – mondta valaki az asztalnál.

– Megkapta, amit megérdemelt – egyezett vele egy másik, vállvonogatva.

– Nem õ szervezte meg az ÁVO-t? – kérdezte egy harmadik.

– S ha akkor “csalhatatlan bizonyítékok” alapján halálra ítélték és most megtudtuk, hogy ártatlan volt: ez mit jelent? Talán azt, hogy a mi csalhatatlan vezetõink között vannak, akik nem is olyan csalhatatlanok? – valaki óvatosan fogalmazta meg a gondolatot, amely ott bujkált mindnyájuk fejében.

– Persze azt mondták, mindent be is vallott – fûzte tovább egy másik. – Lehet, épp azok a hóhérok verték ki belõle, akiket õ hozott be a belügybe. – A fel-felbugyogó mondatok mögött ott rejtõzött a megfélemlített ember óvatos haragja. A félelemé, hogy bármelyikük odakerülhetett volna, s megkínozva, vallomást is tett volna bármirõl, mint sokan, akikrõl suttogó híreszteléseket hallottak.

Az egyik segéd azért elment a temetésre, hogy majd jelentse, mi ment végbe ott. Hány “nagy vezetõnk” volt ott, s hányan gyakoroltak “önkritikát”? Persze anélkül, hogy önmagukat is belerántanák a megbüntetendõk közé. Mindnyájan szerették volna látni, hogyan adják elõ a szónokok a tekergõ szóláncukat, a mester azonban csak egy segédnek szerzett kilépõt, mert a temetést napközben tartották, és a munkát nem lehetett, csak úgy, elhanyagolni.

Mégis másféle nap, mint a többi
De ma nem ilyen nap volt. Nem történt ugyan semi, ami nem a munkához tartozott volna. Azaz, legalábbis ebéd utánig nem. Andris épp egy öklömnyi méretû elektromos motort bütykölt, amikor az egyik mûszerészsegéd berontott a mûhelybe:

– Most jöttem az adminisztrációról … – lihegett, mert rohant a lépcsõkön is. Aztán, talán az izgalomtól is, levegõt kapkodva, kipirulva, kissé meghalkítva hangját, mondta, hogy diákok tüntetnek a városban a poznani lengyel munkások mellett.

– Na és? – vágott közbe az egyik, s visszafordult a munkapadhoz. – S’akkor mi van? – Igaza volt. A legtöbb tüntetés nem volt más, mint közhazugság, hogy félrevezessék a naivakat. Ebbõl mindenkinek elege volt. Bár valami rémlett, hogy a Poznanban zavargások voltak.

– Nem értitek? Ezt nem “õk” szervezték. Ezt az egyetemisták csinálják! Ez egy spontán felvonulás!

– Na és? Mi? A lengyelek? Rendes bagázs, de mi a fenét tudunk itt tenni? Õk még csak nem is hallanának róla, ha mi is kimennénk tüntetni értük – szóltak többen és visszafordultak a munkapadhoz.

– De ez nem minden! – kapkodta a szót a hírhozó. – Itt nemcsak errõl van szó! Valaki kitûzött egy új “Tizenkét Pontot” az adminisztrációs épület faliújságjára. És abban az elsõ pont, hogy az oroszok menjenek haza!

Most már mindenki feléje fordult – hitetlenkedve. Egy pillanat alatt leállt a munka.

– Megbolondultál, vagy folyékonyat ebédeltél?

– Megõrült – és mindenki egyszerre beszélt; mint megzavart méhkasról a méhek, röpködtek a kérdések, mondatok a levegõbe. A terem zúgott a sok egyszerre-beszédtõl.

– Ma piát adnak az adminisztrációnál, nem utasításokat. Hé, valaki ugorjon le, nehogy kimaradjunk! – hangoskodott az egyik okos franci.

De már minden szem a segéden volt. A mûszerész arca sugárzott, a szemei ragyogtak az izgalomtól, mint aki örömteli hírt hoz.

– Higyjétek el, saját szememmel láttam a vitát a gyár párttitkára és egy másik fõkomcsi között. A fõnök le akarta vetetni a tizenkét pontot a faliújságról, amit valaki a személyzetibõl tûzött oda. És képzeljétek – a párttitkár jóváhagyta! A fõnök kiabált, hogy a párttitkár fõnökéhez fog fordulni. Amíg õk kiabáltak, én elolvastam a papírt. Esküszöm, az volt ráírva, hogy az oroszok menjenek haza, s még olyanok is, hogy “végre legyünk igazán függetlenek” meg “egyenlõek a nemzetek között”, meg követelték, hozzák nyilvánosságra mit csinálnak az oroszok a magyar uránnal, meg ilyesmi…

Hihetetlen, de hinni kellett! Nem sok kétség fért ahhoz, hogy az igazat mondja. Ha nem, akkor neki kellett volna adni a Cannes-i filmfesztivál férfiszerepének nagydíját. És különben is, miért hozta volna fel a Tizenkét Pontot? Annak komoly, szent hagyományai vannak, szabadság, egyenlõség, emberi jogok – ezek nem tartoztak mûhelyi viccek közé. De nem értették, hogyan mehetett ilyenbe bele a párttitkár. Nem jól értette a segéd? Itt valami õrült félreértés forog fenn. Vagy csak itt a gyárban? Nem, nem – hát odakint a diákok tüntetnek!

Andrist is elfogta az izgalom: “Valami történik odakint. Csak nem ülök itt és várom a híreket, míg a világ beindul, s újra forogni kezd! S talán, végre elõrefelé …”

Szabóhoz fordult:
– Mester, legyen szives, engedjen ki, hadd nézzem meg mi folyik a városban – s izgalmában egyik lábáról a másikra állt, mikor látta, hogy a mester habozik. – Muszáj mennem, – mondta.

A mester alaposan megnézte a fiút.

– Jól van, – mondta egy kis fontolgatás után -és holnap jelented pontosan a történteket vagy legközelebb más megy. Érted?

Andris már húzta is a munkakabátját, míg a mester írt és adta az utasításait, hogy hová küldi a papírral és miért. Ahogy a papír elkészült, Andris futott, nem tudta kivárni, hogy befejezze.

– És vigyázz magadra! Nekem te ne masírozz! Hallod?! – kiabált utána.

– Igen. Pe-e-ersze, – ezt már az ajtón túlról kiabálta visszafelé a fiú, amint repült a szekrénye felé. Kicsit aggasztotta, hogy olyan ceremóniátlanul hagyta ott a mestert. Elvégre már “öregebb” volt, s megérdemelt volna egy kicsivel több tiszteletet. “Majd holnap megmagyarázom”, gondolta.

A város felé
A gyárudvaron alig tudott oly nemtörõdömséggel menni, mint az olyan, akit a városba küldtek valami feladatot elintézni. Egy másik épületbõl magas, vékony srác sétált ki a sápadt napfénybe. Andris ismerte az inasiskolából.

– Szevasz Imre. Hová? – kérdezte, ahogy mellé ért.

– A városba.

– Hová “a városba”?

– Nem hallottad még? Közelebb hajolt, s hunyorgott: – Tüntetések vannak a városban.

– Én is oda megyek. Menjünk együtt, de váljunk itt el, hogy a kapunál ne gyanítsák. Majd odakint találkozunk. Van kilépõid?

Imre válaszul mosolygott, Andrisra kacsintott, s elõre engedte.

Kívül, a salakos úton, a kaputól biztos távolban, Andris megvárta. Onnan már együtt futottak az állomásig.

A keletrõl berobogó HÉV két óra után tömve volt emberekkel. Annyira, hogy fürtökben lógtak a lépcsõkön. Valahogy a fiúk is felkapaszkodtak az egyik lépcsõre, s egy fürt részévé váltak. Andris az egyik kezével az ajtókorlátba, másikkal valakinek a vállába kapaszkodott. A tömeg cask nem csökkent a Keleti-ig, ahol a vonal vége volt. A téren emberek mindenfelé, beszélgettek kis csoportokban, leginkább a diákokról.

– Hol vannak a diákok?

– Azt mondják, a belvárosban. Más csoportok meg a lengyel követség elé mentek. – mondta valaki. S hol van a lengyel követség? Az emberek nem is tudták. Ki törödött ilyennel eddig?

– Akkor menjünk a belvárosba. – A villamosok sorban álltak a Rákóczi úton, vagy csak lépésben haladtak.

– Szaladjunk át a trolihoz. – A troli útja talán akadálytalanabb, s mellékút. Futtában kilihegett mondatokból értették meg egymást. Hely persze nem volt a trolin sem. Még az ajtónyíláson lógó emberi fürthöz sem csatlakozhattak, lábfejük már nem fért el a lépcsön. A hátsó ütközõre álltak, s ujjhegyükkel kapaszkodtak az ablakkeretbe. Szerencséjükre a troli óvatosan indult, lassan haladt – de gyorsabban, mint a gyalogosok, a belváros felé.

Kis kanyarok után, egy téren látták meg az elsõ nagyobb embercsoportot. Egy embert hallgattak, aki a csoport közepén beszélt. A két fiú gyakorlott sasszéval lépett le a troliról, s a tömeghez csatlakozott. Az ember hangosan olvasta a 12 pontot. Ekkor hallották elõször a közös kívánságokat, amelyeket eddig nem mert senki hangosan kimondani. Ellágyító muzsikaként itta be fülük az olvasó kiabáló hangját. Andrisnak hangosan vert a szive, a torkáig dobogott a hang. “Akár én is írhattam volna, olyan egyszerû és kézenfekvõ ez a 12 pont” – gondolta. Mások is így érezhették, mert sok volt a helyeslõ hang: “Ez az!”, “Errõl van szó!” Némelyek csak maguknak beszéltek, mások hangosan. Imre érzéseit nem volt nehéz az arcáról leolvasni.

A diákokkal
Amikor a felolvasó másodszor is belekezdett a pontok újraolvasásába, már nem tudták kivárni a végét. Otthagyták a hallgató embercsoportot, rohantak a belváros felé. Türelmetlenségükben nem tudtak gyalogolni, futni kellett. A Nagykörútnál visszaváltottak a Rákóczi útra, s felugrottak az egyik mozgó villamosra. A járdák tömve emberekkel, legtöbbje a belváros felé gyalogolt. “Mi van itt? Ma senki sem dolgozik?” Ekkor az EMKE-nél vagy két nyitott, fiatalokkal teli teherautó fordult rá az útra, a villamos mellé, nagy DISZ-jelekkel az oldalán. Andris arca savanyú grimaszba húzódott:

– Ezek meg kinek kellenek? – Az új Komszomol. A jövõ kommunista generációja. Õ is belépett a gimnázium utolsó évében, hogy az egyetemi felvételének ez ne legyen akadálya, de napokon belül kirúgták a csoportból, amikor apját egy este elvitték. Pedig apja letartóztatása akkor még nem is volt hír Szentendrén. A DISZ- vezetõ valahonnét mégis tudta. De ezeken a teherautókon a fiatalemberek lelkes arccal jelszavakat kiabáltak, s nyomtatott papírokat, röpcédulákat dobáltak az emberek közé.

– Mit akarnak ezek? – kezdte megint gyanakodva. De hogy ne ítéljen mindjárt, visszafojtotta feltörõ ellenséges érzelmeit. A villamosról is elkapott egy papírt, s amint a papírra pillantott, megváltozott a hangja, az egész hozzáállása. – Te, ezek támogatják az egyetemistákat! Azt írják, szolidaritást vállalnak az egyetemistákkal! Te, ezek velünk vannak!

Hát felfordult a világ! De most egyelõre jó irányba fordul.

Rákóczi út elején már nem tudták elviselni a villamoskerekek tehertõl nyekergõ lassú gurulását. Leugrottak, s futólépésben igyekeztek le a Kossuth Lajos utcán. Ide-oda siklottak, amíg lassabban haladó embercsoportokat elõztek. A járda viszont egyre tömöttebb lett emberekkel, s ahogy haladtak a Duna felé, úgy szorultak ki egyre inkább az úttestre. Jármûvek itt már nem is jártak. Remélték, hogy a bölcsészkarnál rábukkannak a tüntetõ egyetemistákra.

– Nemrég a Petõfi térre mentek – mondta valaki, amikor a diákok után kérdezõsködtek. Legalább jó úton vannak. A Petõfi-szobros Március 15 tér már csak néhány rövid ugrás az egyetemtõl, a Duna felé.

Végre lihegve megérkeztek . A tér emberekkel volt teli, szerencsére még nem tömötten. Keresztülsiklottak az embertömegen, egészen az útig. A legtöbb ember megállt a téren, a két fiú kilépett az útra, s visszanéztek a szoborra.

Ott állt a szabadság bajnoka magasan, kinyújtott karral az ég és Duna felé, mintha mondani készülne valamit. – Most megszólalhatna – mondta Andris óvatosan csúfolkodva és a két fiú könnyen összenevetett. De akkor egészen gyengén meghallottak egy dalt a Rakpartról. Ahogy a dal közeledett, elõször a dallamát ismerték fel, majd a szövegét is megértették a régi toborzó nótának. Az eddig keresett diákok meneteltek feléjük, õk énekeltek:

Kossuth Lajos azt üzente,

elfogyott a regimentje.

Ha még egyszer azt üzeni,

mindnyájunknak el kell menni,

Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!

Lehettek talán kétszázan, rendben, szabályos nyolcas sorokban meneteltek, s az ének szállt róluk, igézõ hangok, mindenfelõl fejek fordultak a rakpart felé. Ahogy eléjük értek, Andris Imréhez fordult:

– Menjünk velük!

– Bolond vagy? Nem vagyunk mi egyetemisták!

– De éppúgy érzünk mint õk. Nem? Gyerünk! – és lelépett újra a járdáról. Imre habozott. – Hé Imre! Mégis üzen! – Andris a szoborra mutatott, s úgy érezte, hogy Petõfi nem a Dunára mutat, hanem a tüntetõ diákok felé. S mindketten üzentek. Kossuth dallal, Petõfi utat mutatva.

S mintha a bizonytalanságukra akartak volna választ adni, a diákok tagoltan, ütemesen kiáltani kezdték:

“Aki magyar velünk tart! Aki magyar velünk tart!”

Andris húzta Imrét – õk voltak a legelsõk, akik a diákok mögé álltak. Andrisnak egy pillanatig még eszébevillant a mester intése, de akkor már az utolsó sorokban menetelõ diákok szeretettel rázták a kezüket, megölelték õket. S a dal felzengett újra, hívón a tömeg fölé terjedt:

Ha még egyszer azt üzeni,

mindnyájunknak el kell menni,

Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!

Nagyobb lesz a tenger
Az emberek, mint akiket elszabadítottak, leléptek a járdákról, s fordultak a menetelõk után. Érdekes volt látni, mint állt be a növekvõ tömeg szabályos sorokban a diákok példájára.

Összenéztek, Imre arca is sugárzott amint túlkiabálta a zajt, a dalt: – Igazad van! Ez az üzenet! – megölelték egymást s túláradó lelkesedéssel harsogták a refraint.

Így meneteltek a rakparton, a Duna mentén, szabadságdalokat énekelve, egyenlõségrõl és más effélékrõl. A tömeg, amelynek részévé váltak, meg-megállva haladt a Parlament felé. Az egyik megállásnál Andris megkérte Imrét, aki kettejük közül a magasabbik volt, emelje fel, hogy láthassa, mennyien vannak. Imre térdeinél fogva magasra emelte Andrist, az visszanézett, de már alig látta a tömeg végét, még mindíg sorakoztak az emberek. Micsoda látvány! Elõre is, hátrafelé is nõttön nõtt a tömeg.

Már jócskát elhaladtak, amikor az egyik megállónál disszonáns hangok is keveredtek az buzgó lelkesedésbe. A mögöttük lévõ sorokban többen elkezdték kiabálni, hogy “Akasszuk fel Rákosit! Akasszuk fel Rákosit!” Andris megperdült, mintha áram ütötte volna meg. “Most fogják kirángatni a tömegbõl a szerencsétlen õrülteket, s soha senki nem fogja õket többé látni.” Az ÁVO ravasz ügynökei, akik – ebben egész biztos volt, – itt rejtõzködnek soraikban, vagy legalább is a járdán állnak, most azonnal elviszik õket. De senki nem történt semi. A fõkiabáló körülnézett, s látva fiúk megrõkönyödött arcát, teljesen Andris felé fordult:

– Mit bámulsz? Kiáltsd te is!

Andris egész fiatal életében a halálbüntetés volt, de ilyen vérengzõk, mint Rákosi, Gerõ meg Farkas esetében perceken belül megalkudott volna az elveivel. Itt mégsem tudta magát rávenni, hogy a szabadság akarásának ezt a nagyszerû megnyilvánulását a bosszúra való felhívással rontsa meg.

– Most nem errõl van szó – szólt vissza. – Meg ilyenekre nem érdemes most ezt a szép idõt vesztegetni. Imrével már kezdtek összehangolódni. Ránézett, Imre sem kezdte el a kiabálást, csendes fintorral tagadóan rázta fejét. Körülöttük az emberek sem csatlakoztak a vad szólamhoz, így az lassan elhalt.

Amikor a hídhoz értek, újra lelassultak, mert egy még nagyobb tömeg jött át a hídon. Zászlókat is hoztak, lengették elõl. Az egyik diák bekiabálta:

– A Bem szobortól jönnek.

Imre már egészen hozzászokott, hogy magasra emelje Andrist, hogy jelenthesse az egész, növekvõ emberi megmozdulást. Itt is felemelte. “Ez még talán nagyobb menet mint a miénk!” – rögzítette Andris. Az embertömeg betöltötte a hidat, rátekeredett az útra, s a sorok vége elveszett a középkori, budai utcikákban. Amint közel értek, hatalmas, örömteli rivalgás rázta meg a levegõt. A Bem-tériek, lobogókkal, átvették a vezetést, s az elsõk után Andrisék csoportja is beindult. A sorok összekuszálódtak, a tömeg összevegyült.

– A Parlamenthez! – hangzott a jelszó.

Lehetett látni amint a nap nagy sárga fényességgel a láthatár aljáról utánuk nézett, ahogy az egyesült tömeg befordul a pesti belváros keskeny utcáiba. Ilyet õ sem látott mostanában és sajnálhatta, hogy a fenti rend értelmében nem nézhette tovább a lenti rendcsinálás merész módját.

A távolság a Parlamentig nem volt nagy, mégis órákba telt, amíg odaértek. Néha megálltak, egy-egy kis utca közepén; miért, nem is tudták, de azért hangjuktól zengtek a keskeny utcák. Így toporogva, lépésenként haladva, lassan teljesen besötétedett.

Az egyik kis utcában látták meg elõször a felkelés zászlaját. Emberek álltak a lakások ablakaiban, a házak balkonjain, s integettek a menetelõknek. Kendõkkel, csupasz kezeikkel, zászlókkal. Egyszercsak egy nõ, aki zászlót lengetett az egyik balkonról, ollót vett elõ, s kivágta a szovjetet-utánzó, a kommunisták által a magyarokra erõszakolt emblémát a zászló közepébõl. S lengette a megtisztult, lyukas, háromszínû zászlót a fejek felett. Mint a feltöredezõ kéreg, úgy pergett le a lelkekrõl az évek óta lerakódott félelem. A tömeg hatalmas üdvrivalgással fogadta a bátor gesztust.

A Parlamentnél
Az utcákban gomolygó tömeg inden irányból a tér felé haladt. Lassan Andrisék is megérkeztek a Parlament teréhez, a Kossuth térre. .

A tér már telve volt mozgó emberekkel, de ezt a menetoszlopot nem lehetett megállítani. Az oszlop lassan, de biztosan, mintha egy egység lenne, nyomult elõre, rézsútosan a Parlament fõbejárata felé. Az elõl lévõket nyomták a hátulról jövõk, elõre kellett menni, akarta-e valaki vagy sem, amíg olyan 30-40 méterre lehettek a fõbejárattól. Ekkor a nyomás alábbhagyott, a már helybenlévõ tömeg is ellenállt – megálltak. A diákvezetõk közül többen elõrefurakodtak, felmentek a Parlament lépcsõin a bejárathoz, de a félvilágításban már nem lehetett látni, hogy ott mi történik. A tömeg betöltötte a teret, csoportos jelszavakat kiabáltak, dalokat énekeltek; emberek ültek a szobrokon, vagy azok talapzatán; emberek ültek a sárga villamosokban, melyek ott álltak a tér kerületén szabályosan a síneken, s emberek ültek a tetejükön is, mert leeresztették az áramszedõket. A jelszavak változóak és sokszor szellemesek voltak. Az embereket nyilván irritálta a sok vörös csillag, s különösen, amelyik a parlament gótikus csúcsának a tetején díszelegett, mert többször felhangzott a szólam: “Oltsák el a csillagot! Fogyasztja az áramot!” De általában Nagy Imrét követelték és az oroszok hazamenetelét.

Miután megállapodtak egy helyen, barátkoztak a közvetlen mellettük állókkal. Andris és Imre még mindíg egymás mellett voltak, s barátsággal egymáshoz tartozónak érezték magukat. Körülöttük állt egy fiatal kapitány, egy helyes leány, középiskolás diákok, s különbözõ korú civilek. Mind barátkozó hangulatban. Úgy beszélgettek egymással, mintha örökké ismerték volna egymást. A kapitány cigarettát vett elõ, és mosolygós arccal körbekínálta Majd egyetemisták jöttek, nagy gombolyag nemzeti színû szalagot vágtak apró darabokra, s osztogatták. Az egyik kedvesen odafordult a közelben álló fiatal lányhoz, aki akkor kezdhette a középiskolát:

– Kislány, magának még nincsen kokárdája.

Ezzel a kabátjára tûzött egy frissen vágott szalag-darabot, s máris továbblépett. A lány arca belepirult az örömbe, vagy az egyetemista meleg hangjába. Imre újfent felemelte Andrist – a tér színültig telve volt emberekkel, itt-ott egyenruhások is, néhol megkülönböztethetõ csoportok.

Ekkor már igazán örültek, hogy elöl lehettek. Innen csaknem mindent be lehetett látni ami elõl történt, s érteni lehetett a beszédeket, a költeményeket is, amelyeket a bejárat északi oldalán levõ elsõ emeleti balkonról mondtak el. Nehány kisebb üdvözlõ beszéd és jelentés után Sinkovits Imre fiatal színész lépett ki a balkonra. Világosan ki lehetett venni ismerõs magas homlokát és simára hátrafésült haját, és elkezdte szavalni a “Talpra magyar”-t. S ahogyan szavalt – az emberek hitték. Petõfi is büszke lett volna erre az ismétlésre. Talán az új tüntetõkre is. S a tömeg, mint egykor, mosz is egy emberként esküdött a refrénnel:

“…A magyarok istenére
esküszünk, esküszünk,
rabok tovább nem leszünk!”

Ezekben a percekben biztosan nem lehetett volna visszavonulásra birni a tömeget. Legalábbis vérontás nélkül nem. Senki nem akart úgy elmenni, mint a szovjetek rabja, s az emberek meg voltak gyõzõdve, itt valami rendkívüli engedménynek kell születnie. A kommunista vezetõknek is kell, hogy lássák: itt a nép nyilvánította ki akaratát. Itt nem lappangott a burzsoázia, itt mindenki, a NÉP menetelt. Hol is voltak most az ország vezetõi?

A beszédeket a tömeg nem mindig fogadta egyöntetû lelkesedéssel. Amikor Veres Péter író és volt miniszter lépett a balkonra, azok az emberek adtak reményeiknek hangot, akik valahogy a Parlamenten belülre kerültek, a tömeg ritmusos szólamban hallatta érzelmeit: “Nem kell Veres! Nem kell Veres!” Az emberek nem felejtették el, hogy “vállvetve haladt” még korábban – legalábbis a nyilvánosság elött – a Rákosi-vezette klikkel. S bár a szólamot mindenki kétféleképpen értette, Andris késõbb hallotta olyantól, aki állítólag belül volt, hogy a végeredményben jó szándékú és magyar érzésû író betántorodott az erkélyrõl, arcát tenyerébe temetve megrendülve ismételgette: “Mit vétettem én a magyar népnek?…”

Talán rádöbbent, hogy volt barátaival mennyire nem egyezett az a nép, akit õ szeretett.

A beszédekre irányuló figyelmet egyre-másra egyéb jelenségek szakították meg. Egyszerre minden fény kihunyt a Parlament terén, s környezõ épületekben is. Elhûlt moraj rebbent fel a tömegbõl. Úgy látszott, a hatóságok mégis csak ott vannak körülöttük, és megelégelték a hallottakat. Mintegy válaszként egy középiskolás diák elkiáltotta magát:

– Világítsunk az orosz könyvekkel! – s egy percen belül égtek a fejek fölé emelt orosz tankönyvek, újságok.

– Lehet, hogy barátunk sem volt jeles az orosz nyelvbõl – nevetett valaki.

– Na ezeknek is lesz mit magyarázni holnap az iskolában – mondta egy másik mellettük. Megértõ mosoly az arcokon. A téren lobogtak a fáklyák.

– Az is lehet ám, hogy az orosz nyelvtanár is köztük van – adta a szót egy harmadik.

Akárhogy is volt, a könyvek, újságok lobogása nem tarthatott sokáig. De nem várt segítség újból akadt. A Parlament déli oldaláról, a Dunapart felõl lassan, lépésrõl-lépésre közeledett egy nyitott teherautó rajta katonákkal. Azt hitték, most a kitartásukat teszik próbára, mert a katonákat azért küldték, hogy szétzavarják az egybegyülteket. De a kiskatonák kiabálták, hogy majd õk helyreállítják a tér megvilágítását. Munkához láttak és rövidesen újra kigyulladtak a tér fényei. Nem lehetett tudni honnan kerültek ide, de több “Isten áldja meg ezeket a fiúkat” hangzott el. Míg dolgoztak, a felvonulás egyik géniusza, kiváló stratégiai érzékkel elkiáltotta magát:

– Velünk van a hadsereg!

S a tömeg biztonságában megerõsítve ütemesen utána kiáltotta:

– Velünk van a hadsereg! Velünk van a hadsereg!

Soha jobbkor. Az emberek már kezdtek nyugtalankodni, a hosszú várakozás miatt és sokakat aggaszthatott a tér elsötétítésével bizonyított felsõbb hatalmi kontroll is. És ez a jelszó nemcsak a tömeget nyugtatta, hanem a katonákban is felébreszthette az együvétartozás érzését.

Még Nagy Imrét követelték. Hitték, hogy õ hangot képes adni annak, amit az emberek szeretnének. Mivel nem jött, többen már arról beszéltek, talán lefogták a hatóságok, azért nem tudott idejérni. De ha a hadsereg is velünk van… Ígéretek hangzottak az erkélyrõl, hát maradtak.

Máskor meg fiatalokkal megrakott teherautó hajtott lépésben a tömegbe, s kiabálták:

– Lövik az embereket a Rádiónál! Lõnek ránk a Rádiónál!

Kik? Hát a hatóságok. Az ávósok. De ezt… persze ezt nem lehet hinni. Talán ezeket azért küldték, hogy széthúzzák a tömeget, s a követeléseknek ne legyen elég nyomatéka… “Maradjunk, s hangosan követeljük Nagy Imrét! Ne engedjünk, ne oszoljunk!”

Mikor egy kisebb csoport elindult a lassan curikkoló teherautó után, még Andrisék kiabáltak utánuk:

– Ne menjetek! Most ide kellünk!

Nagy Imre beszéde
Végre kilenc óra felé kocsik érkeztek a Parlament elé és röviddel késöbb Nagy Imre szólalt meg az erkélyrõl:

– Elvtársak!

Csalódott zúgás, majd visszadörögte a tömeg: – Nincs elvtárs! Csak polgártárs!

– Polgártársak! Magyar testvéreim! – kezdte újra Nagy Imre.

Elégedett moraj. Ez már más! Most már mindenki ráfigyelt. Nagy Imre köszönte a belé helyezett bizalmat, s elmondta, a vezetõség bizonyosan figyelembe fogja venni a nép kinyilvánított akaratát. De, hogy minden jól menjen, ne legyenek túlkapások, s mert nem szeretné, ha magyar testvérei közül bárki is megsérülne, mindenkit kért, térjenek haza.

Megközelítheti-e a vezetõség realitás-érzéke azt, amiben Nagy Imre bízott? A tömeg alig akart oszlani. De itt már nem sok tennivaló akadt. Az utolsó órában egy lány, Molly, csatlakozott Andrisékhoz. Kézenfogva indultak a beszélgetõ csoportokat kerülgetve a Kiskörút felé, amikor nevét is megtudták, s hogy a Móricz Zsigmond körtérnél lakik. “No, lesz mit mesélni holnap a gyárban” – gondolta Andris.

De vajon csakugyan történt-e valami a Rádiónál?

A Kossuth tér sarkán csoportba verõdött izgatott emberekhez álltak le. Középen egy fiú és egy leány hangosan beszélte a Rádiónál történteket. Igen, lõtték az embereket, bele a tömegbe, amely a 16 pont beolvasását követelte. Ugyan már, nem lehet. Hát ki ez a kettõ s honnan jöttek? Azt mondták, a Rádiótól – szólt vissza az egyik ember. Imre nagyon komolyan fodult Andrishoz:

– Én ismerem ezt a lányt, egyetemista. Te, ez nem hazudik.

– Akkor mire várunk? A Rádióhoz!

A fiúk és Molly is, mások is futni kezdtek a Kiskörút felé. Az amerikai követség oldalánál futottak el, csillogó kocsik mellett, s bár az épületben sötét volt, nem tudták elhinni, hogy odabent aludtak.

Andris egyenletes, gyors tempót vett fel. A gimnáziumban középtávfutó volt. Érezte, ilyen iramban el tudna futni a Rádióig is. De ez a kettõ…

– Imre, Molly, hogy megy, birjátok?

– Miattam ne aggódj – válaszolta Imre lihegés nélkül. Molly is meglepõen jól futott.

A Kiskörúton is futottak emberek a múzeum felé. Egyszerre vagány teherautós állt eléjük.

– Hová? A Rádióhoz? Elviszlek benneteket. Azzal lenyitotta a teherkocsija hátsó ajtaját. A tehertérre oly gyorsan ugráltak fel emberek, hogy míg Andris Mollyt segítette fel, a teherautó megtelt és õ majdnem lemaradt. Imre húzta fel, mikor a jármû gurulni kezdett.

A Rádiónál
Az Astoria sarkán leállt a teherautó. Itt a villamosok és buszok üresen álltak, emberek kavarogtak köztük. Lövéseket nem lehetett hallani. Lehet, hogy nem is lõttek. De azért egymás kezét fogva haladtak elõre a Bródy Sándor utcához, hogy eljussanak a Rádióhoz. Az utca zsúfolt volt emberekkel. Ilyen tömegen keresztül lehetelen a Rádió épületéhez jutni: Andris gyorsan irányt váltott a Múzeum fõbejárata felé. Ott csak néhány tucat ember állt, akik mint õ, a kerten át akartak a Rádióhoz közelebb férni, és látni, mi igaz a hírekbõl. A kavicsos kerti úton aztán futva a Múzeum mögé érkeztek, a Múzeumkert hátsó vaskerítéséhez. A kapu nyitva állt, lefutottak a lépcsõn, s már az utcán is találták magukat vagy hetven ember között, amikor a Rádió szembeni kertjében, a rácsos kerítés és a bokrok közt tányérsapkás guggoló alakokra figyeltek fel, kezük ügyében fegyverek. ÁVH-s katonák. Mögöttük, egész hátul egy revolverrel hadonászó alak látszott, talán egy tiszt. Mi ez? Csak nem akarnak lõni? Az emberek hangosan háborogtak: “Ezek is magyarok, csak nem fognak ránk lõni!?” Tõlük balra, a Rádió udvarának végén ferde ékalakban az épület védelmébe húzódva állt a tömeg. Azon túl a tütetõk elállták az egész utcát. Talán mégis lõttek már? Elkezdtek kiabálni a fegyveresekre, hogy “magyarok vagytok ti is”, “csak nem lõttök a népre”, amikor az elsõ sortüzet ellõtték az emberek feje fölé.

Õrültek! Mi szükség van itt lövöldözésre?

Jajgatások hallatszotak, mert akik a Múzeum kerítése mögött maradtak, azok kaptak a fejek fölé lõtt, talán csak ijesztgetésre szánt sortûzbõl. Andrisék csoportja meglódult és az álló tömeghez igyekezett átjutni, az épület-nyújtotta menedéket keresve. Kivéve néhányat, akik még mindig hihetetlennek találták ezt a szükségtelen lövöldözést. Az átrohanók viszont lelökték õket, átfutottak rajtuk, néhány futó ember rálépett a fekvõkre. Andris még a fejét is tapogatta s morgott, micsoda durva figyelmetlenség így felöklelni az embert, de mire igazán mérges lehetett volna, megjött a második sortûz is. Néhány golyó a Múzeumkert kerítés alatti falát is eltalálta. Fröcskölt szét a vakolat. A fekvõk egyike sem kelt fel a kövezetrõl. Andris most már nem bánta, hogy olyan ceremóniátlanul fellökték. Laposan elnyúlva lassan kúszni kezdett az épület védelmében álló tömeg felé. Hason csúszta végig a távot, melyet két perccel azelõtt még megfuthatott volna. (“Ugye kedves Andris, maga mindíg elkésik.” – emlékezett volt osztályfõnöke dorgáló hangjára.)

A tömeg élén állók olyan örömmel fogadták, mintha ismerték volna. Õ is megkönnyebbült, bár meg volt gyõzõdve róla, hogy vele amúgy sem történhet baj. Az mindíg mással történik. Andris hát beállt a tömegbe s kiáltozni kezdett az ávósok felé – hogy nem érdemlik meg a napfényt, mert saját véreikre lõnek.

Röviddel a lövöldözés után a Rádió udvarából füst szállt fel és könnyfakasztó bombákat kezdtek hajigálni az utcára. Bár a tömegbe egy sem hullott, a kövezeten szétpukkantak, s a kellemetlen füst lassan szétterült az utcán. Az elõlállók köhögni kezdtek, voltak, akik zsebkendõt tartottak a szájuk elé. Egy-két élelmes srác elõreugrott, felkapta a kövezeten még sistergõ bombákat és ügyesen visszadobálta a Rádió udvarába. A tömeg diadalmas rivalgással üdvözölt minden merész vállalkozást. Különösen az egyik, egy barna lódenkabátos fiú volt a vakmerõ: egyiket a másik után kapta fel és dobálta vissza. Egyszerre egy lövés csattant fel, a barnakabátos a hasához kapott és a kövezetre esett. Andris és mások alacsonyra görnyedve kifutottak érte, s óvatos sietséggel behozták a tömegbe. Egy közöttük álló orvosezredes azonnal segítségére sietett, és utasításokat adott, mi a teendõ. A fiút a Bródy Sándor utcában lévõ olasz követségi épületek egyikéhez vitték, amelynek lépcsõjén már hozzáférhetett az orvos. Többen segítségért zörgettek az épület ajtaján.

Itt már nem volt mit tenni, Andris kifordult az utcára – ki a Múzeum körútra, hogy végre füst nélküli levegõhöz jusson. Erre ritkábban álltak a tüntetõk, s a levegõ is tisztábbnak tûnt. A Kálvin tér felõl lassúmenetben néhány teherautó közeledett. A Múzeumkert elõtt megálltak, katonatisztek léptek ki a fülkékbõl. Az emberek odasereglettek; hívták, jöjjenek segíteni kihajtani az ávósokat az udvarból. Az egyik, egy hadnagy kissé megrõkönyödve nézett fel:

– Mi ilyenben nem vehetünk részt. Nem azért küldtek ide.

– Akkor adjatok fegyvert nekünk! – kiabálták a vérmesebbek. – Majd mi kihajtjuk õket onnan.

Közben a ponyvával letakart teherautók hátulját felnyitották. Kiskatonák ültek, szorosan egymás mellett, fegyver mindegyik kezében.

– Gyertek segíteni! Az ávósok lövik az embereket… a Rádiónál! – A katonák hitetlenül néztek egymásra és a csoportra, mert lövések nem hallatszottak. De az emberek kiáltozásai megingathatták õket, mert kisült, azért kiküldték ide õket, hogy szétzavarják az utcai tömeget.

– Mi van itt? Maguk mit akarnak itt? – kérdezte a hadnagy, aki elég impozáns volt ahhoz, hogy az embergyûrûbe merjen lépni.

– Mi szabadságot akarunk, még nektek is – válaszolt egy középkorú ember hangosan, de elég fanyarul. – Itt az történt, hogy a diákok be akartak olvasni egy tizenhat pontból álló követelést a rádióba, elõször beengedték, aztán lefogták õket. Most meg ezek a vaddisznók lõnek az emberekre a Rádió udvarából. Ezek lelõnék még az apjukat meg a testvérüket is, ha a szabadságért jönnének tüntetni. Most már értitek? Ti is idejöttök, s magyarokra akartok lõni?

– Mi nem akarunk lõni senkire – mondta újra a hadnagy.

– Akkor minek a fegyver? Adjátok nekünk, mi majd kifüstöljük õket! – kiabálták többen is.

– Nem adhatjuk, de nem is érnének vele semmit – mondta a hadnagy -, nincs golyó a fegyverekben.

Ezt senki nem hitte. A hadnagy intett az egyik katonának, aki kinyitotta a fegyvertárt. Valóban üres volt. A katonákban sem bízott a vezetõség.

A hadnagy lecsukta a felhúzott ponyvákat, beszólt a soförnek és a teherautók lassan kerülgetve az akadályokat, elgurultak az Astoria irányába.

– Legalább nem támadtak meg bennünket – mondta valaki.

– Néhányan asszem maradtak is volna – bizakodott egy másik.

A MUSZ-os
Andris elindult vissza a Rádióhoz. A Bródy Sándor utcai embertömegen keresztülfúrta magát és lassan visszajutott eredeti helyére. A tömeg most is követelte a diákok szabadon bocsátását, s kígyót-békát kiabált az udvarban még állást foglaló ÁVH-ra. Idõben érkezett: haragos kiáltások közben a tömegben egy katonát lökdöstek. Andris ránézett, s ahogy közelebb került, látta, hogy csákány-lapát jel volt a lapelljén.

– Ez munkaszolgálatos! – kiáltotta, s egy percre a lökdösõdés megszûnt. – Én is az voltam, õk velünk vannak! A hirtelenkedõk visszahúzódtak, a fiú kifújta magát, látszott rajta a megkönnyebbülés.

– Honnan vagy?

– A Kilián laktanyából.

Andrisékat is onnan szerelték le vagy tíz hónappal elõbb, amikor Magyarország be akart jutni az Egyesült Nemzetek szervezetébe. Állítólag az ENSZ kifogásolta, hogy az ország “osztályidegenek”-nek bélyegzetteket tart “rabszolga-munkán”. Õk azok közé a szerencsés munkaszolgálatosok közé tartoztak, akik leszerelésével a kormány bizonyítani akarta “jóindulatát”. Andrisék még le sem szereltek, az új rekruták már be is vonultak a hatalmas épület másik szárnyába. Beszélni akkor egymással nem lehetett. Most ez a fiú azt mondja, bár még dolgozni kellett járni, már kiképzést és fegyvert is kaptak. “Nem lehetne azokból a fegyverekbõl ide is hozni?”

– A laktanyában ismerek legalább ötven “muszos”-t, akik eljönnének kifüstölni az ávósokat – mondta meggyõzõdéssel, s körülöttük az elõbb még haragos emberek bíztatták is, hozza a barátait. Andris vele tartott a Múzeum körútig. Ajánlkozott, hogy vele megy fegyverhordónak, de a másik nem akarta.

Néha még hallatszottak lövések a Rádió irányából, bár a Múzeumkert hátsó részébõl a legtöbb tüntetõ már kijött. A tömeg haraggal reagált minden elcsattanó lövéshangra. Ezek az õrültek nem engedik, hogy lecsillapodjanak az emberek. Mikor a muszos fiú rokonszenves alakja eltûnt a Kálvin tér irányába, Andris már nem is tudta mit reméljen: visszajöjjenek fegyverekkel és másokkal, vagy azt, hogy ne jöjjenek. Érezte nincs joga elvárni, hogy a katona életét kockára tegye visszajövetelével. Rá, ebben a civilruhában senki nem fog emlékezni ebbõl a hatalmas zûrzavarból. De az egyenruhásokat ha megfogják, a statáriális bíróság azonnal halálra ítéli õket. Uramisten, mi lesz itt! De most még percenként változik a helyzet, pedig már éjjel tizenegy is volt.

Harc
A Kiskörútra, a Múzeum elé másik csoport érkezett: Rákóczi-katonaiskolások, fegyverrel. Fiatal fiúk, sötét egyenruhában, piros szegéllyel, bár nem katonai rendben, de fegyelmezetten. Egyik-másik határozottan rendelkezett. Kérték az embereket, jöjjenek ki a Múzeumkertböl, mert õk akarnak ott állást foglalni. Õk kitisztítják a Rádió udvarából az ÁVH-t. Micsoda komoly elszántságú fiúk-férfiak! Mert ugyan fiatal fiúk voltak, férfiként viselkedtek. Lárma és csindadratta nélkül. Extra fegyverük nem volt, különösebb segítséget sem akartak. Andris és néhányan bementek velük a szobrokon túl, de ott azt kérték, a fegyvertelenek maradjanak hátra.

– Ez nem annak való, aki nem ért fegyverekhez – mondták. Ha segítség kell, majd jövünk és kérünk. Az embereket irányítsák el innen, az utcákról is, nem akarjuk, hogy valaki is megsérüljön.

Még hangok hallatszottak a kertbõl, de egyszerre más fegyverek is megszólaltak, ropogó hangon és sûrûbben. Az emberek összenéztek: – Ezek a mieink voltak! Visszalõttek!

A Kilián laktanyás, ahogy ígérte, egy óra múlva visszatért. Katonákkal, fegyverekkel. Andris épp egy lõporfüstös arcú Rákóczi iskolással beszél, aki kijött a Körútra friss levegõért. Az arcuk felderült: jól jött az erõsítés. Némi eligazítás után fegyverrel a kézben a “muszosok” is bevonultak a kertbe.

Most már a mellékutcákból is ki kellett vonni a tömeget. A lövöldözés erõsödött, a csata komolyra vált, a kert hadszíntérré változott. Andrisék többen kérték az embereket, menjenek a Múzeum körútra, s még ott sem lehetnek mindig biztonságban. De onnan, ha kell, segíthetnek. Vagy lelassíthatnak egy esetleges hátbatámadást.

Ahogy az emberek kezdték érezni a golyók elleni tehetetlenségüket, úgy kezdett széledni a tömeg. Itt már nem tüntetésröl volt szó. Molly és Imre már rég nem voltak Andrissal, nem is emlékezett, hol vesztették el egymást. Éjjel egy óra után még javában állt a harc, a lövöldözés. Lassan Andris is elindult a Kálvin tér felé. Villamosok mûködtek a téren túl. Nem Szentendrére, hanem Kelenföldre igyekezett, nõvéréék lakásához. Ahogy az izgalomtól kifáradva felmászott a villamoslépcsõn, az egész nagyszerû nap s a most harcolók sorsa gomolygott fejében. Jobb lesz-e azáltal, hogy harcolni kezdtek? Hogyan fognak erre reagálni a hatóságok – ki lehet-e majd velük egyezni? S a harcolók hogyan is vehetnék fel a harcot egy egész hadsereg ellen. Igaz, Petõfiék is innen indultak el, de nem ilyen esélytelenséggel. Ha csak az ÁVH-t vetik be, sorsuk meg van pecsételve. Milyen kár ezekért a bátor fiúkért! Ezek mind meg fognak halni. Vagy a harcban, vagy kivégzik õket. A kommunista rendszer megtorló. Amikor a villamos a hídon robogott át, már szeretett volna visszamenni, hogy rávegye õket, menjenek vissza a laktanyáikba, mert a hazának hosszú távon van szüksége bátor emberekre, akik nem szolgálják ki a szovjeteket. Nem hitte, hogy gyáva volna, amiért eljött. Félelmet nem érzett, csak a nagy önfeláldozás hiábavalóságát. Érezte, ha lenne valami fegyvere, nem a villamoson filozofálna, hanem közöttük lenne, segítene, hogy az ÁVH-t onnan kiûzzék, és talán a hatóságokat jobb belátásra bírják. De most mélyen sajnálta ezeket az elveszésre ítélt életeket. Remélte, hogy vissza tudnak majd onnan vonulni. Homlokával a peron hûvös ajtókeretéhez támaszkodott és szerette volna elsírni magát. Így csak a Gellért hegy sötéten föléhajló szilhuettjét bámulta, mint valami magas, vészjósló jelet.

Másnap hajnali ötkor, mintha földrengés kezdõdne, remegtek az épületek és csikorgott, döngött a Fehérvári út. Szovjet tankoszlopok dübörögtek rajta be a városba. Hogy mernek beavatkozni!? – Uramisten mi lesz itt? – kapkodta magára ruháit. A gyárba? Nem. Vissza a Rádióhoz!

Aznap, a felkelõk délelõtt tíz és tizenegy között elfoglalták a Rádió épületcsoportját.

Fülöp László
Tiszakécskén, Máramarosszigeten és Szentendrén nevelkedett. Fiatal korában munkaszolgálatra vitték Komlóra és Budapestre. Az 1956-os forradalomban aktiv szerepet vállalt; 1957 január végén menekült Ausztriába. Tanulmányait Bécsben és az USA-ban végezte, mint épitész és távtervezõ, és 1975 óta a Minnesota-i és Wisconsin-i Egyetemeken mint egyetemi tervezési és épitkezési igazgató dolgozott.Hosszú évek óta feleségével Sylvester Ágnessel együtt elkötelezett vezetõje a Minnesotai Magyarok Szervezetének. Tagja az Amerikai Magyar Koalició Igazgató Tanácsának, a Magyar Baráti Közösségnek, és az Amerikai Magyar Szövetségnek.