Hámos László Ünnepi beszéd az 1956-os Szabadságharc 50. évfordulójának megemlékezésén
James R. Thompson Center, Chicago, Illinois
2006. október 21.
Honorary Consul Koskenalusta, Representative Julie Hámos (my long-lost relative – unfortunately, in name only), ladies and gentleman, esteemed guests, warm personal greetings to all who have assembled here, in the great city of Chicago to commemorate the courage and heroism of the Hungarian Freedom Fighters, victorious in the face of unbeatable odds, exactly 50 years ago. The organizers asked me to deliver remarks in Hungarian, for which I apologize to those among you not familiar with this unique language. Please bear with me in the following minutes, because I have saved some key comments to say in English at the close.
Tisztelt emlékezõ közönség, kedves ünneplõ barátaim!
A jelenlevõk közül mindannyiunknak meg van a saját, személyes viszonyulása ahhoz, hogy mit jelent számára az a lélegzetelállító, felejthetetlen 13 nap, a magyar forradalom és szabadságharc 1956 õszén. Vannak köztünk, nem is kevesen, akik részt vettek a harcokban 50 évvel ezelõtt. Mások, mint én is, csak távolról szoronghattunk a felkelõkért. Vannak jelen fiatalok is (szerencsére sokan!), akik mások elmondása alapján, vagy könyvekbõl ismerték meg azoknak a felemelõ napoknak a történetét.
A szabadságharcnak meghatározó szerepe volt saját életem alakulásában, egészen fiatal koromtól kezdve. A forradalomnak köszönhetem, hogy megtanultam életem elsõ angol nyelvû mondatát. Ifjúkori élményem megértéséhez szükséges elmondanom, hogy 6 hónapos koromtól 5 éves koromig családom New York egy annyira veszélyes negyedében (South Bronxban) élt, hogy nem mehettem ki az utcára. Tévé persze még nem volt, családi rádiónk pedig inkább az Édesanyám számára érthetõbb német nyelvû mûsort sugárzott. Így, a bronxi lakásunk falai között, csak magyarul beszéltünk. 1956 októberében, öt éves gyerekként vittek el szüleim a New York-i szovjet ENSZ-misszió épülete elé, ahol nagy tömeg ütemesen kiáltotta, elõbb, hogy: “Ruszkik haza! Ruszkik haza!”, aztán ízes magyar kiejtéssel: “Hruscsov íz e mördörör! Hruscsov íz e mördörör!” Csatlakoztam én is, tökéletesen beleéltem magam a nyilvánvalóan fontos külvilágnak címzett, számomra ismeretlen tartalmú, kórusban ismételt üzenetbe: “Hruscsov íz e mördörör! Hruscsov íz e mördörör!”
Családom éppen ez idõben, 1956 õszén költözött egy New York melletti kertvárosba, New Jersey-be, és szüleim oda írattak be óvodába. Az elsõ napra úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Alighogy elengedtem Édesanyám kezét, hirtelen a bámészkodó gyerekek csapata vett körül, lesték, hogy mit mond a késõn érkezett új fiú. Szerencsésnek éreztem magamat, hiszen olyan igazságot tudtam, az õ nyelvükön, amit elõtte hatalmas tömeg kiabált.
“Hruscsov íz e mördörör! Hruscsov íz e mördörör!” kiabáltam torkom szakadtából.
Elszántságom meggyõzõ lehetett. Arra emlékszem, hogy a gyerekek ahelyett, hogy ijedten széjjelszaladtak volna, közelebb húzódtak, és inkább próbálták megérteni: mit is próbálok ezzel kifejezni? Ezután már nem is kellett sok idõ, hogy az akkor számomra ismeretlen üzenet okát is bõven el tudjam magyarázni osztá1ytársaimnak, a gyorsan elsajátított angol nyelven.
Késõbb, az 1956-os szabadságharc döntõ hatással volt alakuló tudatomra. A gimnáziumi négy évet egy elegáns és szigorú, egyetemre elõkészítõ, bentlakásos privát iskolában töltöttem, elvágva a külvilágtól és a megszokott családi és baráti környezettõl az észak-massachusettsi hegyekben. (Így kaptam “a messzecsúszott” becenevet azon öreg „amerikás” nénikék körében, akik valaha a múlt évszázad elején vándoroltak Amerikába, és valamilyen sajátos, archaikus és szellemes keverékét beszélték az óhazájuk és fogadott országuk nyelvének.) Tehát, olyan jómódú gimnazisták körébe cseppentem, akiket számos korábban kialakult társadalmi szál fûzött egymáshoz, nekem pedig kívülállóként és elidegenedve kellett megtalálnom helyemet.
Elzárva a hegyekben, több száz mérföldre a megszokott otthontól – ahova csak háromhavonta látogathattam -, jól emlékszem, amikor elõször megpillantottam az iskolai könyvtár polcán az újonnan érkezett, puhakötésû kötetet, James A. Michener „A Bridge at Andau” címû könyvét.
Az olvasottak varázslatos hatással voltak reám, mint aki hirtelen megtalálja gyökereit. Felvillanyoztak a magyarok bátorságáról, hõsiességérõl szóló történetek, és tudtam, hogy hova tartozom. Felfedeztem az 1956-os forradalmat, mint saját identitásom meghatározó összetevõjét. Ettõl fogva megszállottja lettem a szabadságharc kutatásának. Miután kiolvastam az iskolai kiskönyvtárban minden fellelhetõ forrásmunkát, hosszú listát nyújtottam be azon kötetekrõl, amelyek kölcsönzését kértem más könyvtárakból. Minden lehetséges ürügyet kihasználtam – tanórán belül és azon kívül is -, hogy szóbahozzam a forradalmat. Harmadéves történelem órámra az 54 oldalas szakdolgozatom, és annak több száz oldalas mellékletei, a szabadságharc okait, összetevõit és következményeit vizsgálta. És, mint korai felismerõje a lobbizás titkának (hogy legfontosabb másokkal kimondatni saját igazunkat), sikerült meggyõznöm legjobb barátomat, hogy kövesse példámat. Az õ dolgozata már arról szólt, hogy Amerika miként hagyta cserbe a szabadságharcot.
Melyek voltak a magyar forradalom okai és összetevõi, amik oly elemi erõvel hatottak reám és a nagyvilágra? Amelyek képesek voltak megdönteni, legalábbis átmenetileg, a hatalmas és megtörhetetlennek tûnõ zsarnoki hatalmat? A mai ünnepség során a forradalmi napok kronologikus bemutatásából megismerhetjük a korabeli kiváltó okokat, a szovjet birodalom zsarnokságát, Rákosi Mátyás, Gerõ Ernõ és társaik kegyetlenkedését, és a puskalövéseket, amelyek a békés felvonulásból fegyverhez kapkodó forradalmárokat kovácsoltak. A szabadságharc történetét nem ismétlem, inkább három, egy-egy szóban kifejezhetõ, az akkori felkelõkbõl elõtörõ tulajdonságot emelnék ki, amelyek együttes hatása sodorta az országot a forradalomba. Meggyõzõdésem, hogy a kiváltó okok kevésbé a külsõ tényezõkben, mint a harcokban részvevõ emberek lelkében rejlik. A három jellemvonás: a tettrekészség, az összefogás és az önfeláldozás. A magyar forradalom spontán megmozdulás volt (mint minden felkelés), de nem volt rögtönzött. Megteremtõ elemei ott lappangtak a szívekben, csak a szikra kellett, hogy lángra lobbanjanak.
A tettrekészség és az önfeláldozás csodája abban a kivételes pillanatban lakozik, amikor valaki – szembenézve önmagával – kimondja: a vonalat itt húzom meg, nincs tovább! Saját testi épségemnél, karrieremnél, egész sorsomnál fontosabb számomra az ügy, amelyben hiszek. Akkor is, ha minden jel arra mutat: az erõfeszítések hiábavalóak, az életet kockára tévõ küzdelem kilátástalan. Minden ilyen meghozott döntés egy-egy tégla volt abban a falban, amelynek az elnyomó hatalom tankjai Magyarországon nekiütköztek. Az egyéni döntések sokasága vitte sikerre a forradalmat, és váltotta valóra a francia Jean Jaures fél évszázaddal korábbi szavait: “Forradalom csak ott lehet, ahol öntudat van.”
Ez a pillanat jött el a kommunista pártfunkcionárius, Nagy Imre életében, aki a kezdeti bizonytalanság után egyértelmûen kiállt az ország önrendelkezési joga mellett, kijelentette a Varsói Szerzõdésbõl való kilépést, és követelte a szovjet csapatok távozását. Felismerte, hogy az egyszer kimondott elhatározás után nincs visszaút. Miniszterelnökként magáévá tette a nemzet egyöntetû akaratát, ráérzett a forradalmi napok jelentõségére, és döntése által – amiért két év múlva kivégezték – a történelmünk mártírhõsévé emelkedett.
Ezt a döntést hozta meg Maléter Pál ezredes is, akit a forradalom leverésére utasították, de õ október 26-án bejelentette: nem hajlandó a felkelõk ellen harcolni, átáll az õ oldalukra. A haza oldalára. A késõbbi honvédelmi minisztert Nagy Imrével egy napon végezték ki.
Azokban az emlékezetes októberi napokban 50 évvel ezelõtt, a tettrekész önfeláldozás itatta át a társadalom minden rétegét. A sors döntési helyzet elé állította a harcok valamennyi résztvevõjét, a történelem köztünk élõ és már eltávozott sorkatonáit, akik fegyvert ragadtak az elnyomók ellen. Mindannyiuk életében eljött a pillanat, amikor érezték: az ismeretlenbe történt elsõ heves lépést, elszánt és egész életre szóló küldetés kell kövesse. A legendássá vált pesti srácok gyermekfejjel is felfogták: a barikádokon nem számháború folyik, véresen komoly, történelmi fordulóponton van szükség a bátorságukra.
Ezeknek a személyi döntéseknek akkora volt a súlya, hogy mind a mai napig kihat az életünkre, formálja tudatunkat és színezi a világ rólunk alkotott képét. Egy-egy pesti srác szíve akkorát dobbant azokban a történelmi idõkben, hogy a jelenünk falai között visszhangzik.
A Forradalom másik fontos összetevõje és tanulsága az egység ereje. Kiderült: egy nemzet mindenre képes amennyiben összefog. És a magyar nemzet polgárai 1956-ban megértették, hogy a szabadság olyan dolog, amiért csak együtt lehet, és együtt is kell küzdenünk. Egyszerre, országszerte és minden utcasarkon visszacsengtek Petõfi Sándor szavai: “Hol a szabadság ott van a haza.”
Felismertük azt is: mindannyian ugyanazt akarjuk! Egy célért harcolunk. És bár az ellenfél legyõzhetetlennek tûnt, mi a nemzetért való küzdelem, és a szabadság mellett döntöttünk. Mert biztosak lehettünk abban: számíthatunk egymásra. Ez az egység adott erõt mindnyájunknak, és tudtuk, ezért a célért akár életünk utolsó leheletéig küzdeni fogunk. De nem féltünk, mert Bibó István szavaival élve, éreztük: “A szabadság ott kezdõdik, ahol megszûnik a félelem.”
Mi, magyarok 1956-ban nem féltünk. Nem féltünk, pedig sejtettük, nem számíthatunk komolyabb segítségre senkitõl. És pontosan ez az, ami miatt az egész világ fõhajtással tiszteleg forradalmunk emléke elõtt. Örökérvényûek John F. Kennedy elmondott szavai a szabadságharc kitörésének elsõ évfordulóján:
“October 23, 1956, is a day that will live forever in the annals of free men and nations. It was a day of courage, conscience and triumph. No other day since history began has shown more clearly the eternal unquenchability of man’s desire to be free, whatever the odds against success, whatever the sacrifice required.”
Az 1956-ban keletkezett spontán egységnek köszönhetõen mondhatjuk mind a mai napig, hogy a forradalom mindannyiunk egyéni tulajdona. Közkincs, amihez ki-ki a maga módján viszonyulhat. A nemrég elhunyt költõfejedelem, Faludy György így vallott ’56 megtartó erejérõl, a Kanadában írt versében:
„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam..”.
Szerencsés nép vagyunk, mi magyarok, hogy bárhol is élünk, akármilyen életkörülmények között, foglalkozzunk bármivel és függetlenül vallási, ideológiai elkötelezettségünktõl mindannyian emelt fõvel, büszkén tekinthetünk ugyanarra az 50 esztendõvel ezelõtti 13 napra. Olyan értékes örökségben van részünk, amely kiállta az idõ próbáját: fél évszázaddal késõbb ugyanannyi tisztelettel, áhítattal és nagyrabecsüléssel méltatjuk azokat a magasra ívelõ napokat, és érezzük õket magunkénak, mint tettük ezt az események után egy hónappal, vagy tenni fogják – hitem szerint – utódaink a 150. évfordulón.
*
Dear Friends, the foregoing discourse examined three remarkable human qualities resident in the Hungarian national psyche -willingness to take action, sacrifice, and unity of purpose – which coalesced a half-century ago to produce the miracle of 1956: the victorious defeat, however transitory, of the seemingly impregnable Soviet tyranny in Hungary. After the glimpse into our past, 1 would like to conclude in English, addressing the future, especially those among you who are younger.
The 1956 Hungarian Revolution passed on to us a priceless heritage which is a common bond among us, and 1 believe, our shared obligation not just to remember and commemorate on anniversaries, but also to put into practice during the weekdays. The message is as timely today as ever before. Now and in the future, Hungary and Hungarian minorities need your willingness to take action, sacrifice, and unity of purpose, the three values so heroically expressed during the Freedom Fight.
Our task today is more complex today than it was 50 years ago, when we united to defeat a common enemy. Yet, in the decades since 1956, Hungarian-Americans have remained dedicated to the continuing Freedom Fight. We can rightly take pride in at least three achievements serving common aims: to keep the spirit of freedom alive while Hungary was enslaved, to mobilize international support for the aspirations of oppressed Hungarian minorities, and to secure America’s sponsorship of Hungary’s Euro-Atlantic integration, including NATO membership.
We cannot know what the future holds in store for us. What 1 can state with utmost certainty, however, is that the talents, ingenuity and devotion of each individual among you is vital to secure the future and prosperity of the Hungarian nation in the Carpathian Basin. I respectfully call upon you to meet the challenge, to closely examine your own immediate surroundings and to find your personal, most effective means to support our common aspirations.
Tisztelt ünneplõ barátaim! Akkor maradunk hûek dicsõ forradalmunk emlékéhez, ha újból megtaláljuk, mindannyian, az összefogás, az önzetlen áldozat és a hatékony cselekvés módját. Fedezzük fel újból önmagunkban, és jutassuk érvényre a forradalom értékeit! Legyünk a szabadság harcosai nem csak a mai ünnepélyes megemlékezésen, hanem a hétköznapjainkban is, és távol a jövõben!
Köszönöm figyelmüket! Thank you for your attention.
Hámos László
Hámos László a Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) társalapítója és elnöke. Az alapítvány független, nem-kormányzati szervezet, mely 1984-ben került bejegyzésre, székhelye New Yorkban található. Hámos László irányítása alatt az elmúlt 30 évben a szervezet nemzetközi erõket mozgósít a Kárpát-medencében kisebbségben élõ hárommilliós magyarság megsegítésére, támogatására és emberjogi helyzetének javítására. A HHRF folyamatosan tájékoztatja az nyugati kormányokat, a fontosabb nemzetközi emberjogi, kulturális és társadalmi szervezeteket valamint a sajtóközvéleményt. Hámos László magyar szülõk gyermeke, 1951-ben született Párizsban és New York küvárosában, New Yersey-ben nõtt fel. A Massachusetts-i Mount Hermon School elvégzése után a Pennsylvania Egyetemen folytatott nemzetközi tanulmányokat. Miután három és fél évig a Cravath, Swaine & Moore ügyvédi irodánál dolgozott, céget alapított és mûködtetett, mely jogi kutatásokat és peres támogatási szolgáltatásokat nyújtott manhattani ügyvédi irodáknak. 1991-ben a HHRF társalapítója volt az Amerikai Magyar Koalíciónak. Az alapítás óta Hámos László tagja a Koalíció Igazgatósági és Végrehajtási Bizottságának. 1998. augusztusa és 2002 áprilisa között Hámos László Magyarország miniszterelnökének külpolitikai tanácsadójaként mûködött közre. Jelenleg feleségével, Erdélyi Zsuzsa, lányukkal Juliával és fiukkal Daniellel New Yersey-ben élnek.
