Hargitai Péter – A Senki Földje, 1956
“Ha Sztálin-gyertyák világítják meg az eget, a földre kell hasalnod,” mondta az apám.”Hasalj le! Élet-halál kérdés.” Apám és én egy idegenekkel telizsúfolt teherautóban utaztunk az osztrák határ felé. Ám a teherautó csak egy darabig vihetett minket. Fagyos, mocsaras területen kellett gyalog továbbmennünk jó pár kilométeren keresztül. Ez volt a senki földje.
“Mindnyájan a földre bukunk,” hunyorított apám a sötét arcokra, “ mint a mondókában. Kicsi a rakást játsszunk.” Viccnek szánta, de senki sem nevetett.
Összevontam a szemöldökömet. Túl öreg voltam már a gyermekmondókákhoz, majdnem kilenc éves. És elég öreg ahhoz is, hogy tudjam, többé nem mehetünk haza, mert az oroszok leverték a forradalmat. És ha nem teszem azt, amit az apám mond, lelõhetnek minket. Orosz katonák cirkáltak a határ mentén. Apám fekete cipõkrémmel kente be az arcomat, az orromat, államat, fülemet, a fülem mögött, mindenütt, a szemem környékét kivéve. Alig láttam valamit a ponyvával fedett teherautó sötétjében. Apám arca is csak egy sötét folt volt. Szalmaszálak ragadtak ütött-kopott kabátjához. Szokatlan volt teherautón utazni, fõleg ilyen hosszan, ilyen nyaktörõ sebességgel, ezekben a kései órákban, túl azon az idõn, amikor már aludni szoktam. Nem akartam “Kicsi a rakás”-t játszani. Egyáltalán nem akartam fekete cipõkrémet az arcomra, semmiféle harci festést. És hogy tudna Sztálin “atyánk és felszabadítónk” gyertyát gyújtani az égen? Hisz halott. A forradalom alatt még a szobrát is ledöntötték. Tudtam, hisz ott voltam az anyámmal.
Apám látta, hogy sírni fogok vagy rosszul leszek, úgyhogy azt mondta: “Ne félj a Sztálin- gyertyáktól. Nem azt jelenti, hogy a szelleme kísért az égben. Ez csak egy világítórakéta beceneve. Ez minden.”
Mondtam neki, hogy hiányzik az anyám.
“Tudom, fiam. Nekem is hiányzik.”
Az anyám velem volt, amikor elkezdõdott a tüntetés a Petõfi téren 1956. október 23-án. Emlékszem, hogy szorította a kezem, mikor egy férfi az emelvényen szavalta a “Talpra, magyar”-t.
Talpra, magyar! Hí a haza!
Itt az idõ! Most vagy soha!
Rabok leszünk vagy szabadok?!
A tömegben a Sztálin-szobornál
“SZABADOK” dörögte a tömeg. Ezrek öntötték el a teret, a kezekben zászlók, a diákok a közeli egyetemrõl karöltve, gyári munkások világos munkaruhában és barettsapkában. Anyám megengedte, hogy felmásszak egy lámpaoszlopra, így egész jól láttam. Mindenütt emberek álltak. Magyar zászlók lobogtak a szélben, sok közülük lyukkal a közepén, ott, ahol azelõtt a vörös csillag volt. És a skandálás: “Ruszkik haza! Ruszkik haza!” Egy piros zászló égett, az emberek ujjongtak a felszálló füst láttán. Híre ment, hogy egy másik tüntetés lesz a Hõsök terén, és a tüntetõk megpróbálják ledönteni Sztálin szobrát.
Menedék a templomban
Anyám és én földalattival igyekeztünk a térre, és minden állomáson százak és százak csatlakoztak hozzánk, hullámokban érkeztek a túlzsúfolt kocsikba. Soha még ilyet nem láttam. Valaki azt mondta, hogy másnap biztosan nem fognak kérni semmilyen házi feladatot. Se a rákövetkezõ reggelen. Nem sokkal késõbb a tömeg felfelé hömpölygött a lépcsõkön a sötétedõ kinti világba.
A Hõsök terén vadul morajlott a tömeg. Teherautók fényszórói pásztázták a teret, végül megállapodtak Sztálin órási bronztérdein. A fémtérdek mint forgópántok nyikorogtak, aztán megcsuklottak, az acélszegélyes hurok remegett a szobor nyaka körül. A teherautó motorja felbõgött. Valami kilazult. Sztálin volt az. A lábai. Kijöttek a térdei alatt, és csak egy pár üres csizma maradt a márványtalapzaton. A teherautó húzta a nagy melákot az utcakövön, szikraesõ hullt, ahogy az atya és felszabadító neki-nekilódult a trolivezetékeknek a nevét viselõ úton. Egy nõ kiköpött. Kiabálás. Visítás. Lábak csoszogtak valahol a tömegben. Egy hang nem messze tõlünk azt mondta, hogy a rettegett titkosrendõrség emberei fegyvereket rejtettek el a városi csatornarendszerbe. “Öntsük ki õket!” kiabálta a tömeg. “Öntsük ki a patkányokat!”
Az anyám megrántotta a karomat. Engem maga mellett vonszolva furakodott át a lökdösõdõ tömegen. A földalatti lejárata felé tartottunk. Ott azonban olyan sok ember volt, hogy lehetetlen volt metróval megtenni visszafelé az utat. Gyalog kellett hát mennünk. Idegen arcok tûntek fel minden irányból, és eltévedtünk valamerre. Aztán a távolból lövöldözés hangját hallottuk. A tömeg kezdett megvadulni. A levegõben benzinbûz terjengett. “Öntsük ki a patkányokat!”- hangzott sokfelõl. Hirtelen pánik tört ki.
Anyám éppen jókor bukkant a templomra. Átrohantunk egy sikátoron, hogy a nagy, sötét katedrálishoz jussunk. A nehéz ajtók nyikorogva tárultak ki. Épp csak elég fény jutott be a festett üvegablakokon, hogy lássuk az oltár felett elhelyezett fémmadarat. A szárnyai mint a kelõ nap sugározták a fényes sugarakat. Az anyám Szûz Mária szobrához vitt. Emlékszem, megkérdeztem õt, hogy miért törték le az orrot. Mélyet lélegzett, kicsit kifújta a levegõt és azt mondta, “a háború”, mintha ez mindent megmagyarázna. Bólintottam, mintha érteném. Ez nem a kérdések ideje volt. Különösen akkor nem, amikor imádkozott.
Emlészem, hogy kicsusszantam a kezébõl és visszamentem a nehéz ajtóig. Butaság volt ez tõlem, de kinyitottam az ajtót. Csak egy kicsit. Ekkor kezdõdött a lövöldözés. RAT-TAT-TAT. Valahogy így. A golyók repülõ csorbult kövek voltak. A következõ dolog, amire emlékszem, hogy anyám sikít és elránt az ajtótól. Olyan szorosan ölelt, hogy nem kaptam levegõt.
Családi vita a menekülésrõl
Mondtam az apámnak, hogy nem kapok levegõt. Hogy rosszul leszek. Ott a teherautóban. Mindenki elõtt. “ Nem, nem leszel rosszul,” mondta az apám. “Csak megijedtél. Bátornak kell lenned. Édesanyád azt akarná, hogy bátor légy.“
Tényleg megijedtem. Nem is annyira az oroszoktól, hanem attól, hogy nem látom többé az anyámat. Mindannyiszor, amikor õrá gondoltam, szorítást éreztem a mellkasomban és azt hittem, rosszul leszek.
“Nemsokára ott leszünk,” mondta az apám. “Nem akarom, hogy aggódj az édesanyád miatt, kisfiam. Ha nem jön utánunk, érte megyek. Megígérem.” A rázós út nemsokára véget ér, és majd lopakodunk a senki földjén át. Nem akartam mondani apámnak, hogy rosszul leszek. Hisz csak tegnap történt, hogy igazán rosszul lettem. Akkor, amikor anyám és apám nagy csatájukat vívták arról, hogy menekülni kell és Amerikába menni vagy nem. Az anyám pizsamában rohant ki a lakásból, és beszállt a bátyja autójába. Egy szürke Pobedába. Orosz autó volt. Becsapta az ajtót és lenyomta a zárakat. Apám utána viharzott. Én utánuk. Felkapott egy kilazult utcakövet, és fenyegetõzött, hogy betöri a szélvédõt. “Szállj ki vagy kitöröm az ablakot és a nyakadat is.”
“Nem!” kiáltottam. Megpróbáltam kifeszíteni az követ az apám kezébõl, de vasmarokkal tartotta. Az anyám az autóból üvöltött rá, “Vidd be vagy rosszul lesz!”
Az apám nekidobta a követ a szélvédõnek, de csak repedést ütött rajta. Emlékszem, hogy ziháltam, levegõ után kapkodtam. Az apám most az autó egyik fényszórójának dobta az utcakövet, és az üveg ezer apró darabra tört.
A Pobedából anyám bukkant fel. Az apám megragadta.
“Engedj elmenni! Õrült vagy! Tönkretetted az autóját!”
“Pokolba a bátyáddal meg az autójával. Az a gazember az ÁVO-nak dolgozik. Te is tudod. Én is tudom.”
“Õrült vagy,” kiáltotta az anyám.
De az apám az anyámhoz kapott, és hátracsavarta a karját.
“Engedd el!” kiáltottam, de az apám nem vett rólam tudomást.
“Azt fogod csinálni, amit én mondok” kiáltott az apám az anyámra. A mellkasára bökött az ujjával. Ez az, mondta apám. Ez az, ahol szétválnak az útjaink. “Menj a fenébe!” mondta anyámnak, mielõtt elengedte.
“Nem megyek,” kiáltotta vissza az anyám. És senki se megy. Nincs is pénz menni. Azt hiszed, engednek csak úgy átsétálni a határon? Mert a fiadat meg kell operálni?! Mit fognak azok ott Amerikában csinálni? Új szívet adnak neki? Azt hiszed, nem tudom, hogy ez csak kifogás? Azért hogy mindent felrúgj és eltûnj innen! Menj! Mit bánod te? Azt se bánod, ha megölik a fiadat!”
Senki földje
Megint ott volt az a szorító érzés a mellkasomban. Viaskodtam a teherautó ponyvájával, ahol fel lehetett hajtani egy kissé. Levegõre volt szükségem, hogy megszabaduljak ettõl az érzéstõl. A férfi, aki a vezetõnk volt, rám irányította a zseblámpája fényét, aztán tovább arra a helyre, ahol a padlódeszkában egy lyuk tátongott. “Ha hánynod kell, ezen keresztül hányj,” mondta.
A lyukhoz másztam és a zsebláma fénye kihunyt. Mihelyst befejeztem a hányást, az apám egy maroknyi szalmával letisztogatta a lyuk peremét.
Aztán az út hirtelen nagyon rázóssá vált. Azt mondták, közeledünk a határhoz. Már a senki földjén voltunk.Pár hópehely kavargott be a nyíláson, az út mindkét oldalán üres mezõk nyúltak el. Sehol egy fa. Csak barna bokorsövény a csatorna mentén. Már éppen vissza akartam hajtani a ponyvát, amikor a távolban fényszórót vettem észre. A fény ránk irányult, majd nagy körré nõtt. Tévedés kizárva. Követtek bennünket.
A vezetõnk megparancsolta, hogy mindnyájan feküdjunk a padlóra. Aztán a szalmából elõhúzott egy géppisztolyt. A ránk irányuló fényszóró katonai jármûé volt, ebben a a vezetõnk egy percig sem kételkedett.. A fényesssége szerint, mondta, meg tudja állapítani, hogy keresésre van-e beállítva. A fény felvillant, majd kihunyt. “Valószínûleg az átkozott ÁVO az,” mondta.
Nehezen nyeltem.
A vezetõnk a puskatussal megzörgette a vezetõfülkét, “Taposs a gázra, a Krisztusát!”
Pobeda
“Mi van, ha ez a Pobeda?” Hallottam magam, ahogy kikottyantottam: “A nagybátyám autója!”
“Igaza van a fiúnak. Igaza van,” mondta az apám. Az apám rendíthetetlen maradt. “Ez a sógorom Pobedája. Mondom nektek,hogy az. Repedt a szélvédõje és betört a fényszóró üvege. Ez csinálja azt. Felvillan, majd kihuny a fény. Tiszta õrület.”
“Te vagy õrült,” mondta a vezetõ.
Tudtam, hogy az apám nem õrült. Õ volt, aki betörte a fényszóró üvegét.
“Állítsák meg a teherautót!” kiáltotta az apám.
“Hasaljanak le!”ordította teli tüdõbõl a vezetõ. “Le mindenki!”
Csendben, egymáshoz szorulva feküdtünk a padlón. A vezetõ a fegyverével a teherautó hátulja felé tartott. Mielõtt még a fegyver csövét kidughatta volna a ponyva nyílásán és leadhatott volna egy pár sorozatot erre a titokzatos fényszóróra, apám rávetette magát. A fegyverért dulakodtak. Az elsült, hangos sortüzet eresztve. Csikorogtak a kerekek, mi pedig elõre dõltünk. Az apám a ponyvához csapta a vezetõt, és az váratlanul engedett. A férfi fejjel elõre bukott ki a jeges kukoricatarlóra, egyenesen a bennünket követõ autó útjába. Az kanyarogva fékezett, egyetlen ép fényszórója egy hóborította árokra irányult.
A Pobeda volt az. Anyám és a bátyja valóban utánunk jöttek, úgy, ahogy azt az apám ígérte. Nem lehet leírni, mit éreztem, amikor újra velünk volt az anyám. Csak azt tudom, hogy ugyanolyan szorosan ölelt engem, mint ott a templomban, amikor repültek a golyók.
Hargitai Péter
Hargitai Péter angoltanár a Floridai Nemzetközi Egyetemen. Kilencéves volt, amikor a forradalom utóján elhagyta Magyarországot. Látogatásai során gyakran elmegy abba a templomba, ahol õ és az édesanyja kereszttûzbe kerültek. A golyók ütötte lyukak a mai napig ott találhatók.
