Hegedûs László Jenõ Mesék Magyarországról

EMLÉKSZEM ÖTVENHATRA, hisz felejteni nem is szabad.

Emlékszem, mintha ma történt volna. Emlékszem, amikor elõször szabadnak éreztem magam. Emlékszem, amikor örömünknél csak a lelkesedésünk volt nagyobb. Emlékszem, amikor meghallottuk a hírt, hogy Budapesten tüntetés van. Emlékszem, amikor kivonultunk a börtön elé, hogy kiszabadíthassuk a politikai foglyokat. Hogy is felejthetném el, amikor az ávós teherautókról ránk lõttek, és a vasútállomás kibõvítésére készült zsaluzott árkokon keresztül menekültünk el? Egy vaskerítésen át, vagy aki kisebb termetû volt, a rácson keresztül, bõrünket lehorzsolva, kabátunkról, ingünkrõl gombok nélkül menekültünk onnan. Emlékszem, hisz felejteni nem tudom még évtizedek múltán sem.

Másnap újra összegyûltünk. A tömeg hatalmasra dagadt és az ávós iroda felé haladt, persze a hátsó bejáraton keresztül, és követeltük a káderlapok kiadását és a Pestrõl érkezett üzenethozók szabadon bocsátását. Elcsúnyult a helyzet itt is, mert fegyverük csak nekik volt, nekünk pedig csak a hatalmas tömeg jelentette az erõt. Megint csak a rácsos ablaknál állva kívülrõl benézve, az ávós géppisztolya a mellembe nyomva és gúnyosan mondta: – Hátra, mer lövök! Különben is kértünk már megerõsítést is… – és csak mondta, mondta tovább, idegesen, hadarva a szavakat de még mindig fenyegetõ hangon. De mégis, már a félelem is látszott rajta. Összeszedtem minden erõmet, és nyugodt hangon magyaráztam én is, hogy nem hívhatott õ senkit, hisz én már elvágtam a telefonzsinórt.

Mit mondhattam volna mást, hisz hátra menni lehetetlen lett volna. Mögöttem a tömeg – fõleg diákok, egyesek vagongyári munkások, sokan pedig csak egyszerû gyõri polgárok — csak nyomott, követelt. Azért mégis sikerült bejutnunk. Kiküldtük a bennlévõket, és kezdtük kihordani az iratokat, amiket hamarosan csak az égõ lángok ölelgettek, és mi örömmel néztük, amint hamvaikat a szellõ fel-fel kapta és lelkünk újra érezte, hogy újra szabadok,illetve most már még szabadabbak vagyunk. Azonban az ávós elvtársak sorsa rosszabbra fordult. Nem lehetett mindet megvédeni a tömeg dühétõl. Nemcsak a szavak, hanem az öklök csapása és a lábak rúgása is jutott nekik. Úgy tûnt fel, mintha senki sem sajnálta volna õket, pedig kár volt akkor õket ott megverni. Emlékszem, persze, hogy emlékszem, mintha ma történt volna. Emlékszem, amint védték magukat, amint a tömeg rúgta, tiporta õket.

Emlékszem, mert nem feledhetem el. Emlékszem, mert évtizedeken keresztül rémálmaim voltak. Álmaimra is még mindig emlékezem.

Álmomban hazamentem, de mielõtt szüleimet, testvéreimet megölelhettem volna, jöttek már az ávós pribékek. Mert pribéknek pribékek voltak. Ismertem õket. Véres szemmel, vicsorgó fogakkal, gúnyos pofával jöttek felém, amint én menekülni próbáltam földbe gyökerezett lábbal, szárnyaim, mert álmomban azok is voltak, letörve. Az árok széles, a víz mély, a mocsárban kígyók és ráadásul a határnál lévõ reflektorok vakító fényüket lõtték a szemembe. Édesanyámat láttam még akkor is, amint Édesapám erõs karjaival visszatartott, mert õ az életét áldozva is jött volna kisegíteni engem a mocsár vagy a kígyóverembõl. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy hang nélkül üvöltöttem anyám felé, hogy ne jöjjön.

Hányszor ébredtem fel csuromvizesen rémálmomból, hang nélkül sikongatva, könny nélkül zokogva, mert amint feleségem gyengéden rázta vállam, úgy tûnt, mintha a hóhér keze vezetett volna engem a bitófához. Hirtelen feldördült a puskalövés, Oh!. Az a megkönnyebbülés amint álmomból felriadtam. Agyamban még mindig kavarogtak a rémálmok részletei. El kellett hogy mondjam. Áldott volt a feleségem, mert meghallgatta félálomban, vagy karjainkban tartva egymást, elaludtunk.

Emlékszem még ma is, amint mint egy kisdiák a Forradalmi Tanács diákképviselõje, elõször gyalog, késõbb egy hivatalos felhatalmazással a kezemben megállíthattam a jármûveket, hogy a városháztól a rádióállomáshoz, a távirati irodához gyakrabban és hamarabb juthassak.

Emlékszem, hisz hogy felejthetném el az autóbusz állomás elõtt álló obeliszk tetején lévõ vörös csillag ledöntését. Elmondom ezt tán egy kicsit késõbb.

Emlékszem még most is, hogy november elején Gyõr városa sötétben volt egész éjszakán át, és csak a kelõ nap adott másnap reggel világosságot. Kézzel tekert nyomtatógépen csináltuk a röpcédulákat, hogy a mongol kinézésû ruszki katonáknak felvilágosítást adhassunk. Persze, õk csak keresték tovább Berlint vagy a Szuezi-csatornát. Hogy olvasni tudtak-e oroszul az nem biztos, de az biztos, hogy se a város sem az utcák neveit nem tudták elolvasni. Sajnos mi kényszerítve tanultuk az õ ábécéjüket. Az most már természetes, hogy letartóztattak, faggattak, ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok, mit akarok. Gúnyosan halálra is ítéltek, az ülõgumóim még mindig emlékeznek, amint a ruszki csizma megrúgott, és bukfencezve értem a városház lépcsõinek az aljára. Csak röhögésnek minõsíthetem az õrökbõl jövõ hangokat.

Tanáraim tanácsát elfogadva, hamarosan hazatértem szülõfalumba, egy istenháta mögötti kis faluba, Markotabödögére. Szünet van az iskolában, mondtam én boldog-boldogtalannak. Nagyapám jött Gyõrbõl, sietve haza, lovai habosra kiizzadva, kérdõre fogva engem: – Mit csináltál te kölyök? A pofalemezed a hírtáblákon van? – Anyám csak nézett, mondván: – Én nem küldelek el hazulról, de azt sem merem mondani neked fiam, hogy maradjál. – Megöleltem, megcsókoltam. A kishúgomat a szomszédban lévõ iskolából hazahivattam, hogy tõle is elbúcsúzhassak. Kisleány volt, és amint 34 év után hazamentem, és kérdõre vontam, bevallotta, hogy õ erre nem is emlékszik, de évtizedeken keresztül várta, várta, hogy vajon mikor keveredek én is majd haza.

34 év múlva
34 évig kellett várnom, hogy hazamehessek. Egy Magyarországról átdobott kém akart engem itt beszervezni. Feljelentettem az FBI-nak és hirtelen utána meghalt. Hogy mehettem volna ezek után haza? A Berlini Falat akkor már ledöntötték. A kommunista párt megszûnt. Szabad választások voltak Magyarországon. Végre hazamehettem. Útlevéllel a kezünkben elindultunk feleségemmel haza. Haza. Vissza Hazámba. Ide tartozik a „LEVELEM HAZA”, nem kell hogy tovább sírjon a hegedû.

Hazámra nem volt nehéz ráismerni. Sok-sok ember hiányzott ugyan már falunkból és még majdnem mindenki szegény volt. Harminc mámoros napot töltöttünk otthon. Nappalok, éjszakák egybekötve, meséltünk, hogy milyen is volt a sorsunk. Néhanapján kiruccantunk a faluból világot járni ( Aggtelek, Eger, Bábolna, Visegrád, Szilvásvárad, Ópusztaszer meg hát Budapest, Zirc, Fertõd stb.). Egyik alkalommal Gyõrben jártunk taxival, és a Baross hídnál meséli a sofõr, hogy nézzem milyen új zászló van most ott. Õ csak annyit tudott rólam, hogy ’56-ban Amerikába mentem Markotáról. Meséli tovább: – Itt álltam én is ’56-ban, amikor a tömeg le akarta dönteni a vörös csillagot az obeliszk tetejérõl, de sok próbálkozás után mégsem sikerült. Két szõke gyerek lasszót csinált, feldobták, és a másik végét egy traktor után kötötték és úgy lehúzatatták, amire örömkiáltás hallatszott a tömegbõl. Úgy magam elõtt van még a mai napig is a kisebbik diák! -, Mire a feleségem szorítja a kezem, és elõször mióta otthon voltunk, angolul halkan mondta: – Ne mond neki! Ne most. Ne még, hogy az te voltál. – Utána bevallotta, hogy bizony ezt õ eddig még nem hitte el, hogy az én voltam, amikor errõl beszéltem.

Elrohant a harminc nap, de azóta már többször is hazamentünk. Apám, Anyám már csak a temetõben várnak minket, de felmérhetetlen volt a párszori látogatás, amikor még éltek.

„Áldjon, vagy verjen a sors keze”, mi már itt készülünk az örök életre, Amerikában. Több mint három évtizeden át árva voltam. Gyermekeim, unokáim itt születtek, itt vannak. Hazamenni, meghalni otthon? Árvát csinálni azokból, akiknek itt az otthon? Hazamegyek amíg erõm és egészségem van, hogy lássam kishúgomat, aki már maga is nagymama, és meglátogatni szüleim sírját.
Imádkozni itt is tudok. Itt volt, van, és mindig is lesz Isten. Hozzá mindig közel vagyok. Tudom. Ha itt temetnek el, közel maradhatok a családomhoz is.

NE REHABILITÁLJÁTOK ÖTVENHATOT!

Hol van Petõfi „hol sírjaink domborulnak?”
Hol van a ’48-as tisztelet ötvenhatnak?
Hol vannak a hõseink akik meghaltak?
Hol vannak? Sírjukat eladták talán?
Csontjaikból alapot alakítottak a komunisták?
Zsalunak csak hazugságot adtak.
A hazugságon keresztül a csontok kipotyogtak.
Hát hogy is gondolhattak erre?
A géppuska, pisztoly a halottakat készítette.
Meg is szaporították õket a Kádár-rendszer alatt akasztással.
Névtelenül eltûntek a föld alatt a tömegsírban.
Esetleg még mésszel is pofonöntötték õket.
Akácfát ültetve sírhalmukra
„ Hol sírjaink domborulnak”
Lehengerelve, elboronálva legtöbb sír.
Onnét ne is jöjjön soha semmi hír.
Most kiszedik õket, a névtelen hõsöket.
Hívják õket még most is csõcseléknek?
Virágerdõ tetején ravatalozták õket.
Százával voltak egyesületek, pártok
Akik vitték vagy küldték a virágot.
De a komunistáktól senki semmit sem látott.
Mi az? Bocsánatot se kértek?
Az elásott halott csontjait csak újra eltemettétek?
A mártírok sírjai feldöntve, széttaposva.
A mártírok sírnak. Van aki hallgatja?
Kofárkodtok megint, újra!
Mit akartok ti becstelen csavargók?
Nem tettetek bennünket tönkre amikor ’56 volt?
Nem irtottatok bennünket tömegével?
Nevünket ki sem írtátok keresztünkre.
Csõcseléknek tartottatok bennünket évtizedeken át.
Mi történt most? Kell a forradalmár?
Mi már nem megyünk haza. Bennünket elûztetek.
Most akkor a halottakkal is kikezdetek?
Miért van szükségtek rájuk?
Megbukott a filozófiátok?
Verjen benneteket még most is az átok.
Lelketeken legyenek továbbra is a vádak.
Ezt még holtan is mondják a forradalmárok.
Elõkaparászhatjátok ugyan a csontvázat,
Nevet melléjük úgy sem találtok.
Ti csináltátok. Az ágyvetésetek szerint legyen az álmotok.
A holtak sem a tömegsírban
Sem a ti ravatalotokon nem álmodhatnak
De megzavarhatja a tiéteket. Okozhat rémálmokat.
Jaj. Meg is érdemlitek ti. Ti. Sehonnani bitang gazemberek!
Jusson eszetekbe, ti eszetlenek, amint csak egy halottat is ébresztetek.
Jusson eszetekbe Petõfi verse:
„Sehonnani bitang ember, ki most ha kell halni nem mer”

Búcsú
Markotabödöge, egy ezres lélekszámú kis falu Gyõr-Sopron megyében, közel az osztrák határhoz, tehát a határsávhoz tartozott, ami a személyi igazolvány használatát kötelezõvé tette. Nagybátyám a Hanságban volt gátõr, és a nyári szünetben a kubikusoknak én voltam a vízhordójuk, amint õk a Rápcán és Hansági-csatornán dolgoztak. Csak azt akarom ezzel magyarázni, hogy ismertem a mocsaras határt, de mégis Béla bátyám jelentkezett, hogy a határig elvezessen.

Biciklivel indultunk a faluból, Édesapám a szerszámosládájával kicsit késõbb követett bennünket, nehogy feltûnjön valakinek, hogy hova is megyünk, meg hát Édesanyám már elõre azon izgult, hogy Édesapámat majd megbüntetik valami csempészeti váddal. Ezidõben már százával jártak a falun keresztül az akkor már menekülõk, kivándorlók a forradalom után. Édesanyám tyúkjai szinte sztahanovista módra tojták a tojásokat, amit Édesanyám rántottának sütött a falun keresztül menõ menekülteknek, fõleg ha apró gyerekekkel voltak. Én is kísértem, illetve biciklivel vittünk egy házaspárt majdnem a határig, mert nem bírtak gyalogolni tovább. Hatalmas mennyiségû pénzt nyomtak a kezünkbe mielõtt a határt átlépték volna, mondván, hogy ott a magyar pénznek már úgy sem lesz értéke. Egy levél átadására is megkértek, hogy azt a szüleiknek valahogy juttassuk el, ami majd jelezte volna, hogy szerencsésen elhagyták Magyarországot. Már Amerikában voltam több mint egy éve, amikor Édesanyám egy fényképet küldött egy motorbiciklirõl, hogy a levél átadása után ezt nekem szánták a menekültek szülei. Elég az hozzá, hogy minden bonyodalom nélkül bicikliztünk a határ felé, ameddig lehetett, illetve ameddig út volt.

Nehéz volt a búcsúzás Édesapámtól, mert útközben néma csendben nyomtuk csak a pedált, és egész úton csak azon tépelõdtem, hogy vajon hogyan, mikor és hová keveredek…

“Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek.

Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sûrû könnyeimmel kigomboztattatom.

Fújd el jó szél, fújd el hosszú útnak porát,
Hosszú útnak porát, az én szívem búját.”

Hol, hogyan és mibõl élek meg? Tudom-e a tanulmányaimat folytatni? Nyitva van-e még a határ, mint az elmúlt hetekben? Beengednek-e még Ausztriába? Az egész életem pillanatok alatt lejátszódott elõttem. A sok csintalanság, amit gyerekkoromban csináltam. A háború, a gyerekkori emlékeim. A német és orosz katonák a falunkban. A Keszegérben való pecázás. Iskoláséveim otthon, középiskolában, Gyõrben. Az elsõ cigarettám, borom, söröm. Az elsõ tánc, ölelés, csók. Az építészeti nyári gyakorlatok. Az árvíz áldozatainak új házépítés. Édesapám fegyelmet osztogató keze, Édesanyám dorgáló szavai, és az utána bõvebben kiosztott szeretet. Hiányozni fog majd mindez. Ki mondja, vagy kitõl hallom majd: – Fiam! Ez az én fiam! Édes fiam, már megint mit csináltál? – Testvéreim? Látom-e még valaha õket? Kishúgom már most hiányzott.

Terveim is voltak ekkor már, hogy majd a határon túl újra felkeltjük a forradalmi eszméket. Nem hagyjuk magunkat. Egyszer már két hétig gyõztünk.

“Felül a gálya,
Alul a víznek árja
Mégis a víz az úr.”

Petõfi verse forgott az agyamban, és mielõtt el tudtam volna gondolataim tömegeit rendezni, hogy vajon majd mit is csinálok, mit is csinálunk, a nagybátyám veregette a vállamat, és Isten áldását, jó utat sok szerencsét kívánva felriasztott gondolataimból, amint búcsúzkodott. Ránéztem, és könnyek csurogtak szemeibõl, és szégyellve ezt, hirtelen megölelt, és ekkor már zokogva mondta: – Menj! Menj! Menekülj! Legalább te legyél szabad, de ne felejtsd, hogy ki vagy! A fél falu büszke volt rád, de el ne felejtsd hogy magyar vagy, és annak is maradj. Menj öcskös, és becsüld meg magadat! – Nem volt bátorságom, nem volt erõm nem sírni.

„Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sûrû könnyeimmel kigomboztattatom.”

Menni kellett. Muszáj volt. Elindultam, visszaléptem, újra megöleltük egymást és újra elindultam.

Régen volt ez. 1956. november végén. Régen, amikor csak egy serdülõ kamasz voltam. Serdülõ kamasz, egy volt kisdiák, aki elõtt pár hónappal ezelõtt még nyitva álltak az egyetemek kapui. Egyetemistává válni? Álmodtam én ezt csak? Minden véget ért. Hol és hogyan tanulhatok majd én külföldön hisz egy nyelvet sem értek? Még ha érteném is, mibõl? Valamibõl élni is kell. Élni is kell. Élni. Lábaim vittek lassan tovább. Vittek elõre. Szívem sebesebben dobogott, lelkem már vágyott vissza, de agyamban csak rohantak a szavak, menj! Menj, ne fordulj vissza! Menj! És én lehajtott fejjel sírva zokogva mentem, csak mentem. Még csak hátra nézni se mertem. Csak mentem. Ez a pár száz méter volt az életem leghosszabb útja. De csak mentem…

„Elindultam szép hazámbul,
Híres kis Magyarországbul.
Visszanéztem fél utambul,
Szemembõl a könny kicsordult.”

A többi versszakokat próbáltam kiverni a fejembõl: ”Bú ebédem bú vacsorám”, csak legyen mit enni, és mentem tovább. ”Boldogtalan minden órám.” tolakodott a dal. Csak élhessek, csak nézhessek csillagos eget. ”Jaj Istenem adjál szállást”, és Istenben bízva csak mentem tovább. Akkor még gondolni se mertem arra, hogy ”Mert meguntam a bujdosást, Idegen földön a lakást.” Hisz még nem is voltam idegenben, csak oda készültem. Mentem. Arról szó sem lehetett, ahogy az ének befejezõdik ”Éjjel-nappal a sok sírást”. Nappal volt. Esteledett. Messzirõl már látható volt egy kivilágított templomtorony. Én pedig csak mentem. Az a gondolat, hogy vissza talán sose térek, szeretteimet tán sosem láthatom, ez a gondolat, bánat, elkeseredés mindig nehezebb lett.

„Visszamegyek szép hazámba,
A kisalföldi rónaságba.
Elfelejtem minden búmat,
Itt hagyom a bánatomat.”

„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és halnod kell!”, hangzott a lelkemben. Áldjon vagy verjen…! Szinte elbírhatatlan volt, de én csak mentem. Nekem menni kellett. Szabad akartam lenni, és élni akartam. Mentem.

A Hansági-csatorna mellett közeledtem az osztrák határhoz, és egy összerombolt gyaloghídon kerültem Ausztriába, kezemben a fabõrönddel. Az éjszakát egy iskolában töltöttük, és páran már falubeliek is voltak ott. A lassan szemerkélõ esõ által átázott testünknek jól esett a meleg szoba és a meleg kakaó.

„Ne menj messze fiam!”
Másnap Salzburgba utaztunk, és itt kezdõdtek a problémák. Camp Roederbe, egy elhagyott amerikai bázisba kerültünk. Naponta csak egyszer kaptunk enni. (Elsikkasztották a kosztra való pénzt.) Amit az elõttünk jövõk még kaptak, zsebpénzt, azt mi már nem kaptunk.

Kevert népség volt a táborban. Pár tucat pesti széplány, kurva, a pesti kuplerájból szinte mennyországot teremtett egy náluk nagyobb számmal lévõ fegyvertelen magyar katonának, akik fegyverrel jöttek át, azokat letartóztatták és elkülönítették a többiektõl. Rajtuk kívül diákok, munkás, parasztemberek, családok összezsúfolva mint a heringek minden egyes kaszárnyában. Egyszerû vaságy azért mindegyikünknek volt. Alvásról csak a kimerülés után lehetett szó, mert a gyereksírás, panaszkodás a szerelmeskedés zaja ébren tartott bennünket. Állandóan éhesek is voltunk mert csak egy darab zsírszalonnát kaptunk elõször kenyérrel, késõbb azt is csak kenyér nélkül. Nagy pénzt csinálhatott ebbõl a gondnok úr, akit ugyan hamarosan le is tartóztattak. Errõl jut eszembe, hogy majd szörnyet haltam az elsõ reggel, amint kinéztem az ablakon, és megdöbbenve láttam a teherautókat, ajtajukon nagy ötágú csillaggal. Tisztára úgy néztek ki mint az orosz teherautók. (Persze õk lemásolták az amerikaiakat.) Amikor rájöttem, hogy a csillag fehér, nem vörös, és valaki amúgy is vállamat verve megnyugtatott: – Nyugi öcsi, ezek amerikaiak nem ruszkik! –

Édesanyám intõ, figyelmeztetõ hangja még frissen csengett a fülemben: „Ne menj messze fiam, hogy könnyen haza segíthessen majd az Isten, ha megváltozik majd itthon a helyzet!”

November végén, december elején Ausztriában már nem lehetett betelepedési engedélyt kapni. Svájc lett volna a következõ logikus hely. De se rokonom, se ismerõsöm se pártfogóm ott nem volt. A nyelvüket sem tudtam, és érettségim akkor még nem volt és ráadásul 18 éven aluli voltam még. Tehát oda sem lehetett bevándorolni. Ausztráliába ugyancsak csalogattak. De anyám szavai: „Ne menj messze fiam!” arról lebeszéltek. Mi maradt hátra? Hallgattam többször is amint egyesek dalolgatták:

„Amerikában arany az élet,
Amerikában sosincs sötét
Amerikában……………………”

Minden szépet, minden jót ígérgetett csak a nóta. Mit tehettem volna mást? Sorba álltam az Amerikába készülõkkel, aminek az az elõnye is megvolt, hogy délbe ebédet is kaptunk. Csajkaszámra osztogatták mindazoknak, akik hajlandók voltak ezért sorba állni. Persze, hogy sorba álltunk. Hát majdnem két hétig tartott ez, mire rájöttem, hogy az erõszakosak, meg a tolakodók, meg a kiskurvák mindig elém kerültek. Az egyik napon egy tisztviselõ egy jelentkezõt, egy önként vállalkozót keresett az ajtónyitás-csukáshoz. Rajtam kívül más nem is jelentkezett. Most értem, hogy miért mondta gyere belülre, és majd onnét nyisd az ajtót, amikor mi szólunk. Nem lesz itt most már tolakodás.

170 cm magas, 55 -60 kiló voltam. Gyerek. Persze bent meleg is volt, és délben a levesbe egy kis hús is került, ami szintén jól esett. Nem is hiányzott ám ezután a zsírszalonna sem. Ezt több mint egy hétig csináltam, miután a tisztviselõ kérdezte tõlem, hogy én még mindig itt vagyok-e. Természetesen, volt a válaszom, hisz megkértek valamire, és én vállalkoztam erre. De hát miért nem jöttetek a papírokat kitölteni, faggatott tovább? Nem akarta megérteni, hogy én kötelességemnek tartottam az ajtónyitogatást. Erre rám szólt, hogy hívjam Apámat, Anyámat és testvéreimet, hogy majd õ elintézi a dolgainkat. Magyaráztam ugyan, hogy se Apám se Anyám se testvérem nincs velem, s õ erre kézen fogott engem, végigvezetett nem tudom, hány irodán keresztül, megállva több mint egy tucat asztalnál, ahol vagy õ, vagy én, vagy mind a ketten valamit aláírtunk. Kezébe vette az orvosi mûszereket is, és csak felém mutatva mondta, hogy milyen jó, hogy én jó egészségben vagyok. Se tüdõ, se szívbajom nincs. Nem is vagy vak se, meg süket se, mondta. Kezembe nyomott egy cédulát, egy hatalmas pecséttel rajta, és rámutatott az ajtó elõtt álló autóbuszra, hogy hozzam majd a csomagjaimat, és az addig majd vár rám. Gondoltam magamban, milyen csomagot? Még nagykabátom sem volt. Velem volt azonban állandóan egy aktatáska, amiben két tankönyvem volt a matematikai meg építésztörténet, meg hát a logarlõcsöm. Megmondtam neki, hogy amim van, az velem van, tehát ha szabad, akkor felszállok az autóbuszra. Az erõs de meleg, gyengéd kézfogására még mindig emlékszem. – Isten áldjon fiam! Szerencsés utat! Isten veled. – Még hallom most is, amint csak úgy magának mondta: – Büszkék lehetnének szülei ennek a kamasznak, de szegény Magyarország is majd sajnálhatja, hogy elûzték ezt a gyereket. –

Az elsõ repülõút
Egy szinte álmából fölriadt ifjú folytatta tovább útját Münchenbe, ahol is egy amerikai bázisba, táborba érkeztünk, ahol elõször láttam négereket. Összeetettek velünk mindent. Sõt, még cigarettával is megkínáltak mindenkit. Hej, de jó világ lehet Amerikában, ha még külföldön is ilyen jól élnek. Zsebünket is megrakták csokoládéval meg cigivel. Ezután útra keltünk.

A repülõn csak aludni szerettem volna, de az én agyamban csak a dal kóválygott:

“Három koma kiment a liba legelõre:
Meglátott egy repülõt fenn a levegõben.
Hej koma micsoda, eke taliga
Hogy az Isten csodájába került az oda.”

Azon gondolkoztam én is, hogy az Isten csodájába kerültem ide? Föl a magasba. Anglia és Írország felett repülve, alattunk és felettünk egyaránt fényárban úszott minden.

“Ragyogtak rám a csillagok
Mert tudták, hogy árva vagyok.”

Alattunk pedig a városok vetekedtek egymással, hogy melyik ékesebb. Eszembe jutott a Micsurin kertész elvtársról szóló vicc is. Vajon hány poloskát kellett a nyomorultnak keresztezni a szentjánosbogárral, hogy Moszkva is ilyen fényárban ússzon? Az óceán felett megetettek velünk mindent, mondván, hogy a nemzetközi határon megyünk át, és nem szabad Keletrõl Nyugatra kosztot vinni. Naivok voltunk, és el is hittük, pedig itt már nem is voltunk éhesek. Vagy eszünkbe volt még a régi vicc, hogy csak keleti nyelvet szabad tanulnunk, de a cigány kitett rajtunk mert õ kelet-németet választott magának.

Az éjszakát már Amerikában töltöttük, de hosszúnak tûnt az éjszaka. Este indultunk, éjjel utaztunk, és még mindig éjjel volt, amikor megérkeztünk. Persze akkor még nem tudtuk az ötórás idõeltolódást.

Keresztül-kasul Amerikán
25 év után fedeztem fel, hogy tulajdonképpen hol is volt ez az amerikai éjszakázás. Ekkor már mint a rádióállomás igazgatóhelyettese voltam, és a Niagara Falls-i katonai repülõtér szervezésében a város vezetõ embereit egy-egy bemutató hadgyakorlatra elvitték. Labrador, egy Ontario fölötti kis kanadai megye területén a bázis parancsnoka magyarázta az ott lévõknek, hogy egyes épületek mikor, mire voltak használva. Még újnak látszik a festés azokon az épületeken, mert az elhagyott világháború utáni laktanyákat 1956-ban átfestették az ötvenhatos magyar forradalmároknak. Persze hogy azonnal megkérdeztem, hogy hányan jöttünk ide. Mindnyájan, volt a válasza. Itt éjszakázott minden ötvenhatos menekült, és másnap egy félnapos vagy egy egész napos út után megérkeztek Camp Kilmer New Jersey-be, vagy Kaliforniába. Az én félnapos utam ezek szerint engem Camp Kilmerbe vezetett, ahol választanom kellett, hogy egy házaspár fogad-e engem örökbe, vagy bekerülhetek egy kollégiumba. Én a második lehetõségre szántam rá magamat.

Másnap újra útra keltünk. Egy autóbusz vitt bennünket egy vasútállomásra. Néger volt a sofõr, és valaki gorombán megjegyezte, hogy milyen fekete. Kormos. Még cigánynak sem való. Az autóbusz hirtelen félrehúzott az útról. Megállt, és a sofõr hátrafordulva, tisztán, magyarosan megköszönte a neki irányított bókokat, és folytatta tovább azzal, hogy õ is magyar. Büszke a magyarságára. – Talán én vagyok az egyedüli szerecsen székely -, mondta most már mosolyogva. – De én szerencsés székelynek tartom magam. Idesapám, Idesanyám erdélyi menekültek, és csecsemõkoromban örökbe fogadtak engem. Ez az ország titeket is befogadott. Egyeseket közületek örökbe is fogadott. Nem tudhatjátok, hogy közületek, ki és mikor mehet majd haza. Magyarországba. Ne felejtsétek ti ezt sose el. – Erre elkezdett ujjaival csettegtetni, és mi könnyes szemekkel hallgattuk, amint gyönyörû basszus hangon énekelte:

„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Bolyongós úton, sötét éjjelen……”

Utána folytatta a magyar Himnusszal, amiben már sírás közben, elfojtott könnyekkel mi is segítettünk. Egymás után kezdte a szebbnél szebb népdalokat, amit legtöbben még nem is hallottunk eddig. Bevallotta azt is, hogy cserkész segédtiszt is volt, és ott tanulta a számunkra ismeretlen gyönyörû népdalokat. Elhatároztam, hogy majd valahogy én is beállok cserkésznek, mert megdöbbentõen szépek voltak a népdalok.

A mai napig nem tudom, mert két vasútállomásra szállították Camp Kilmerbõl a magyarokat, tehát vagy Philadelphiából, vagy New Yorkból indultam tovább. Kezemben az aktatáskámmal, a másik kezemben szorongatva a vasúti jegyemet, aminek a hátuljára írva az, hogy ha a vonat ötször megáll, szálljak le, mert akkor már Buffaloban leszek. Ez két nappal karácsony elõtt volt. A vasútállomás feldíszítve, és kórusok kórus után énekeltek. A zsebemet majd kiégette az az egy dollár, amit a lágerbe költõpénznek kaptunk. Fogalmam sem volt, hogy mennyit ér, és mennyi vásárló ereje van. Banánt, az elsõ banánt már ettem Labradorban a katona konyhában, de narancsot még nem. A vasútállomás kisüzletében szinte kiabált felém egy kis zsák narancs. Rászántam magam, hogy valahogyan csak megértetem magam a boltossal, hogy én egy narancsot akarok venni. Egy narancsot. Egyet. Pénzem van. Gazdag vagyok, és egy narancs nem kerülhet többe, mint egy dollárba. A probléma ott volt, hogy õ nem beszélt magyarul (Hát hogy beszélhetett volna?), én meg nem értettem egy árva szót sem angolul, de azért hosszú huzavona után a kezembe került az a kiszsák narancs és a boltosnál kötött ki az én dollárom. Miután az a kasszába került, és õ kezdte nekem az aprópénzt visszaadni, én meg csak nézegettem a csecsebecse aprópénzeket amint õ számolja nekem a kezembe. Persze az egy cent nagyobb volt mint a tíz cent az öt cent is nagyobb volt mint a tíz cent. A 25 centrõl fogalmam se volt hogy vajon az micsoda, és mint egy kisgyerek csak nézegettem õket. Silabizáltam, illetve próbáltam kisilabizálni, hogy vajon mennyit is adott nekem ez az ember vissza. Sehova nem jutottam vele, de idõközben sikerült egy narancsot kiszabadítani a kis zsákjából. Visszaakartam a többit adni a boltosnak, mert én csak egy narancsot akartam. Sõt, mikor meghámozatlanul beleharaptam, rágósnak, keserûnek találtam. Hogy tudják ezt mások megenni? Ekkor már figyelt rám a kereskedõ is. Azt még nem is sejtette, hogy én csak egyet akartam venni, de kivette a kezembõl a meghámozatlan narancsot, és meghámozva visszaadta, és várta, milyen hatással lesz majd ez rám. Jobb ízû lett. Sokkal jobb, de én mégis vissza akartam adni a többit mert sajnáltam a sok ráköltött pénzt. Kézzel-lábbal magyaráztam, és addig mutogattam amíg bele nem nyúlt a kasszába, és visszaadott egy dollárt. Csodálkoztam, hogy miért nem fogadja el tõlem az aprópénzt, amit az elõbb adott. Mi lett a végsõ megoldás? Visszakaptam az elsõ dollárt. Nekem adta az aprópénzt, és visszaadta a kinyitott kis zsák narancsot. Amikor meglátta, hogy én azt szétosztom a körülöttem állóknak, õ is hozzájárult még pár zsák naranccsal, hogy mindenkinek jusson. Feltûnt az ott éneklõknek is, és odajöttek, és nekünk énekeltek karácsonyi énekeket. Csodálkoztak, hogy sírtunk amikor a Csendes éjt énekelték. Persze, hogy sírtunk. Azt értettük, de a „Jingle Bells”-t meg „Frosty The Snowman”-t sose hallottuk. Magamban én pedig a „Mennybõl az angyal”-t dúdolgattam, amit a mai napig is minden szentestén eléneklünk, mielõtt a Jézuska jön. Hogyne sírtam volna, de most boldogan? Vártam a vonat indulását. Csak öt állomás lesz, hisz ide akkor gyalog is elérnék hamar. Megint tévedés.

Elsõ karácsony idegenben
Végre felszálltunk a vonatra, és izgatottan vártuk: elsõ…, második…, harmadik…,negyedik…,ötödik állomás. Leszállás. December 23. Este 10 óra. Hideg van. Kabátom nincs. Fázom. WC-re kellett menni. Hol van? Hogyan? Kit kérdezzek meg, és azt is hogyan? Hátha valaki éppen akkor jön értem és én meg nem vagyok itt. Egy meleg érzés a sötét nadrágom elején…. de senki sem veszi észre úgy sem. Ha jött a kalauz, vagy a rendõr, vagy az üdvhadsereg katonája, mindegy volt. Egyenruhában voltak, és én csak rettegtem tõlük. Megjátszottam a süketnémát. Úgysem értetettem, hogy mit akartak.

Hajnalban hangosan kiabálta valaki: – Van itt valaki magyar aki rám vár? – Ha nem lett volna olyan óriási magas a vasútállomás mennyezete, akkor belevertem volna a fejemet olyan magasra ugrottam örömömben. – Én! Én! Itt! Igen! – mondtam boldogan, fel sem figyelve arra a meleg érzésre, amint nadrágom újra vizessé vált. – ‘Csértessék, dicsértessék Plébános úr! – Se kezet fogni, se megölelni nem mertem se megkérdezni azt sem, hogy hol a vécé. Kõvári Atya – mert én nem vagyok plébános – mondta, elvitt autóval Derbybe a magyar piaristák diákotthonába. Idehozott engem a „nem vagyok plébános”, Kõvári Atya, a Derby Piarista Diákotthon vezetõje. Lefekvés után elég késõn ébredtem fel. Körülnézve egy hatalmas szobában emeletes ágyak tömege nézett csak rám. Mintha csak azt kérdezték volna: Hát te mit keresel itt?

Szentestére készültek a papok, és én is velük énekelgettem a szép karácsonyi énekeket. Én csak magyarul de õk angolul, latinul és lengyelül is ünnepelték a kis Jézus születését. Meglepõdtem, hogy még ajándékot is kaptam. Kalucsnit ugyan, de az éveken keresztül használatban volt. Soha életemben nem felejtem el ezt az elsõ karácsonyt. Az elsõ karácsonyt az idegenben. Öt évtized múltán már egyikük sem él, de nekem az emlékek örökké tartanak. Hogy is felejthetném el a Mennybõl az angyal-t, a Pásztorok keljünk fel szülte a szûz szent fiát, örvendezzünk!-et? Ettõl a pillanattól kezdve én otthon éreztem magam. Ez nem jelenti azt, hogy jégvirágokat nem csókolgattam késõbb, hogy nem voltak rémálmaim, de az itteni szentestei szeretet mindig erõt adott arra, hogy honvágyamat legyõzhessem. („Álmatlan éj és nappalok… A zsarnokságból több többé ne legyen!”) Mintha a kis Jézuskával együtt lett volna a születésnapom. Persze én áprilisban születtem 1939-ben, Markotabödögén. Ezek közül a sok okos diplomás emberek közül egy sem tudta, hogy hol van Markotabödöge. „Isten hozott ide hozzánk, fiam” mondogatták egymás után. Megfogadtam magamban, hogy megbecsültetem magam velük, és nem hozok rájuk szégyent. Isten engem úgy segéljen!

A sok pap, a legényemberek, mint szeretõ édesapák próbálták gondomat viselni és biztattak, hogy én is énekeljek velük bátran. „A kis Jézus mindenkinek született.” Valóban.

A derby-i piarista kollégiumot tulajdonképpen 1956 szeptemberében nyitották ki a második világháború után Amerikába és Kanadába menekült volt piarista diákok és persze más szülõk gyermekei számára, hogy valamilyen magyar nevelés is jusson ezeknek a gyerekeknek.

Hosszú lenne az ide vándorolt piarista atyák világjáró barangolásait leírni, de tán csak annyit, hogy azt a döntést hozták, hogy egy anyaházat Buffaloban alapítanak, mivel hogy Buffalo egy központi hely, ahol Chicagóból, Clevelandbõl, Torontóból és New York környéki magyarok együttmûködésével központot csinálhatnak. Pár évvel késõbb tervbe vették a kollégium megépítését a híres Graycliff ( FrankLloyd Wright) területén, amit szinte ajándékba kaptak egy gazdag amerikai bankártól. Munkaerõ a papok voltak. Ástak, betonoztak, kõmûveskedtek a mise mondásaik mellett. És elég hamar a Buffalo környéki magyarok is segítettek az építkezésben. Garfield New Jersey-bõl pedig elhozta aszalosait és ácsait, Bodnár Gábor aki Gerencsér István és Kõvári Lajos Atyákkal még Németországban megalapította az Emigrációs Magyar Cserkészszövetséget. Két hét alatt minden ajtó, minden ablak a helyén volt, és az összes falak fenyõfadeszkával beborítva. 1956 szeptemberében megnyílt a kollégium 25 személlyel. Telt ház volt, mert csak ennyire tervezték. Minden gyerek amerikai iskolába járt, és iskola után közösen csinálták a házi feladatokat, és utána voltak a magyar nyelv, történelem és földrajz órák magyarul. Beszélni csak magyarul szabadott egész napon át.

Persze, hogy tátott szájjal bámultak engem a szenteste reggelén az emeletes ágyak. Emeletessé( bunk beds) váltak az ágyak, mert a 25 szeptemberben érkezett mellé, 1956 novemberében még 25 menekültnek a gyermekeit is ide fogadták. Dupla ágy, dupla diák, dupla lehetõség ugyanazon a kicsi helyen. Az ötvenedik ágy lett az enyém. Vagy talán az volt az elsõ? Mindenki hazament a karácsonyi szünetre, tehát mit kerestem én itt? Hogy tudhatták volna, hogy nekem ez az otthonom? Én nem mehetek máshova, mert se rokonom, se ismerõsöm hazámon kívül nincs. Úgy látszik, hogy az öt évi ott tartózkodásom alatt kibékültünk egymással, illetve megszoktuk egymást.

Egy bájos hölgy hívogatta a nevemet. – Hegedûs, Hegedûs! Fönt vagy? – Hamar magamra kaptam az egyetlen ruhámat, és kiléptem a hálószobából, ahol hirtelen egy nagy farkaskutya rám morgott, és egy aranyos kis puli kutya pedig nyalogatta a kezem, és boldogan körültáncolgatott. Én a kutyától mindig nagyon féltem, még most is, de a hölgy erélyesen rászólt a nagy kutyára, hogy hallgasson, és adjon nekem egy pacsit. A kicsit pedig megdorgálta, hogy hagyja már abba a hízelgéseit. Megdöbbentem, hogy mind a két kutya engedelmeskedett. – Én vagyok a Lenke néni, ez meg a Szilver és a Cigány. Isten hozott édes fiam. Megpróbálom majd Édesanyádat helyettesíteni. – Az ölelkezést rövidre kellett fogni, mert a Szilver újra morgott. – Gyere fiam, csináltam neked uzsonnát a másik házban, mert itt nemcsak a papokra, akikbõl van több mint egy tucat, hanem a diákokra is én fõzök. Na, gyere fiam, hisz hallom, hogy korog a gyomrod. – Kávéval, rántottával, lekváros kenyérrel traktált, ami hihetetlenül jól esett. Megmutatta a kápolnát is, és biztatott, hogy adjak hálát az Istennek, mert ide, jó helyre kerültem. Többet én már nem leszek egyedül, mert a papok is majd barátaim lehetnek. Megígérte azonnal, hogy rajtam mindig segít, ha szükségem lesz rá. Barátságunk majdnem 30 évig tartott. Havonta többször be-beugrottunk gyermekeinkkel, a hetvenes, nyolcvanas években haláláig. Az Úristen magához hívta végre, amikor már 95 éves volt. Áldott jó lélek, akinek 30 éven keresztül virágot vittem, késõbb Marikával meg a gyerekekkel együtt Anyák Napján. Édesanyám nem volt féltékeny, örült neki, hogy egy „édes” mostohaanyára találtam. – Én vagyok az anyád, fiam -, mondogatta õ, – de ha a Lenke néni az õrzõ angyalod már most is, mindketten az anyád lehetünk. – Meg kell, hogy említsem itt, hogy Lenke néni hajadon volt, egész életén keresztül. A mai napig is szeretem. Idõközben találkoztam sok más plébános úrral, mire megmagyarázta valamelyikük, hogy õk szerzetesek. Piarista papok. Õk inkább tanítással, nem plébánoskodással keresik a kenyerüket. Annak ellenére, hogy a velük töltött 5 év Derbyben, és egy további 20 év tanárkodásom alatt, sõt akik még élnek a mai napig is, minden nap, mint pót-plébános járnak a tanítás vagy a nyugdíj mellett 2-3 misét mondani a plébániákon. Itt kell megjegyeznem, hogy egyikük sem, sosem, nyilvánosan nem vezetett vagy tanított senkit sem rosszra. Privát életük az egy más kérdés. Egyesek bort ittak és vizet prédikáltak, de melyikünk nem csinálta ezt, vagy ehhez hasonlót? Melyikünk tudná megkövezni õket, vagy melyikünk lakhatott volna egy egész életen át, függönytelen üvegházban?

Érdekes volt az elsõ szenteste. Papot otthon csak néha-néha láthatott az ember, itt pedig szentmise a kápolnában, tíz, tizenkét pappal. És utána a nappali szobában összegyûlve énekeltek karácsonyi énekeket, latinul, magyarul meg lengyelül, mert volt három lengyel piarista is. Biztattak engem is, hogy segítsek nekik, de aki engem ismer, az most mosolyog ezen, hisz énekelni nem nagyon tudok. A karácsonyi vakáció élménytelenül telt el. Egyedül voltam egész nap, és lapozgattam a magyar könyveket, és barkácsoltam Kõvári Atyával, mert kiderült, hogy mindketten építõipari technikumba jártunk otthon.

Kollégiumi évek
A vakáció végével megkezdõdtek az iskolák, és nekünk az esti angol órák. A „nekünk” alatt 25 más forradalmi menekült diákot értem. Minden Isten áldott nap, 25 szót tízszer leírtam, hússzor elolvastam hangosan, és számtalanszor szótárral a kezemben aludtam el jó pár éven keresztül. A matematikán és a fizikán kívül az iskola borzasztó nehéz volt, és a papok már elõre elhatározták, hogy érettségirõl szó sem lehet júniusban, hanem ismételni kell majd a negyedik osztályt. Ez több idõt engedett az angol tanulásra, meg arra is, hogy egy kis földrajzi vagy történelmi lecke elõadására is készülhessek a régi diákoknak. Rájöttek, hogy matematikában is tudok segíteni, mert ahhoz nem kellett nyelvtudás. A matematikai alapom megfelelt az elsõéves egyetemi követelménynek. A hétköznapok változatlanul peregtek: ébresztõ, közös reggeli ima a kápolnában, reggeli, iskola, házi feladatok, vacsora, magyar nyelvû tanulások, esti ima a kápolnában, és „jó éjszakát!”. Szombat és vasárnap más volt. Szombat reggelenként cserkészkedtünk. A mostani buffaloi, 214-es cserkészcsapat, az az angol változata a 2BKG cserkészcsapatnak (Budapesti 2. számú Kegyesrendû Gimnázium Cserkész Csapat). A piaristáknak Sík Sándor kezdeményezése által volt az elsõ cserkészcsapat Magyarországon, ami késõbb kiképzõcsapattá is vált. Amint már említettem Gerencsér István és Kõvári Lajos piarista atyák, és Bodnár Gábor, Jámbor Lajos és Pál Torontóból, és a clevelandi Beodrai Ferenc alapították meg Németországban a Magyar Emigrációs Cserkészszövetséget. Ezek szerint nem kell meglepõdni azon, hogy az amerikai iskolában való jó tanulás a magyar nyelv gyakorlása és a földrajz, történelem tanulása meg a cserkészeti tevékenységek egy szintre tartoztak. Kis cserkész, cserkész, õrsvezetõ tanfolyamok, tiszti kiképzés (én az enyémet 1957-ben kaptam), az éppen olyan fontos volt, mint a házi feladat elkészítése. Fafaragás, csomókötözés, sátorverés, zászlókészítés, a cserkész törvények betartása, gyakorlása, amerikai cserkésztáboron való részvétel fontos volt. A cserkész vezetõnk Kõvári Atya, Ubul Bá’ volt. Szigorúsága szinte legendás volt. Követelményei szinte elérhetetlenek voltak. Menetelési gyakorlatok fárasztóak, de a díszmenet felvonulásokon a tábor építések, sátrak gyöptéglával való körbevevése meghozták a jutalmat a nehéz munkáért, az amerikai cserkésztestvéreinktõl, egy kis irigységgel összefogva. Díszmeneti masírozásunk õszinte tapsot kapott minden Szent Patrik napon, vagy a Loyalty Day-i felvonuláson. 50 srác cserkész egyenruhában precízen menetelve, mind kihúzva magát egyenesre mint a nyúló nyárfa, szemrebbenés nélkül menetelt a díszemelvény elõtt. Majdnem mondom: Ó a régi szép idõk!

Nem mondhatnám élménytelennek a Derby-i kollégiumban töltött öt évet. Mielõtt még érettségiztem volna 1958-ban, akkor már Kõvári Atya helyettese voltam. Felügyelni, nevelni, tanítani az ott lévõ diákokat, akik között Gömbös unokája, Maléter Pál fia, Szentgyörgyi unokája, és más fontosabb, magas rangú személyek: Kölcsey, Harkányi rokonai is ott voltak keverve a magamfajta egyszerû menekültekkel. Ami közös volt bennünk az az volt, hogy hontalanok voltunk mindannyian. Különbség pedig annyi, hogy mindenki más hazamehetett szüleihez, vagy rokonaihoz karácsonykor, húsvétkor, és természetesen nyáron, csak én nem.

Az érettségi után egy kétéves építõipari technikumba jártam Derbybõl autóbusszal. Nekem 40 dollárt fizettek a papok havonta a munkámért, és 60 dollár volt az autóbuszra való költségeim, meg még a tandíj efölé. Segítettem itt-ott, takarítottam is egyes papoknak, de fõleg a szabadságom alatt, mint kõmûves és ácsinas dolgoztam Buffaloban, és egy nyáron New Jersey-ben is Bodnár Gábor asztalosmester csapatában. A következõ nyáron a papoknak egy kis házat építettem 1 dolláros órabérért. Fûrészt, kalapácsot, collstokot, meg derékszöget õk vettek, amelyek még mindig meg vannak. Szûkösen ugyan, de megéltem. Olvastam, tanultam, dolgoztam, álmodoztam, sõt rémálmaim is voltak. („Álmatlan éj és nappalok…. Zsarnokságból több többé ne legyen”). Sok keserû napot, fõleg a vakációs napokat töltöttem el. Álmaimban sokszor hazajártam, de mégis fejem felett tetõ, éhes sose voltam, és a papok a maguk módján megszerettek, megbecsültek, és barátaim lettek szinte kivétel nélkül. Hivatalos is volt 10 évvel utána mind az esküvõnkre, és el is jöttek. Ennyi pap még soha nem esküdtetett meg senkit sem. Talán ezért lenne ilyen szilárd még a mai napig is, 40 év után is, a házasságunk. Honvágyamat nem engedhettem, hogy lábra álljon, tagadni kellett, elhüssögtetni amikor jött. Sírni csak akkor mertem amikor egyedül voltam. Írtam is haza számtalan levelet, már amennyire volt pénzem bélyeget venni. A svájci sajtra hasonló cenzúrált válaszok mindig ritkábban jöttek, és a 70-es években, már majdnem teljesen megszûnt a levelezés.

Megismerkedtem, illetve megbarátkoztam a Kutnyák családdal, a két kedves kisfiukkal, Vali nénivel, az anyukájukkal, és persze Tibi Bával, akikkel a mai napig is a legközelebbi barátságban vagyunk. Vali néni volt, és ma is az általam fogadott harmadik. Édesanyám.

Egy alkalommal fordult csak elõ az öt év alatt, hogy valamelyik öreg amerikás magyarnak eszébe jutott, hogy a Jenõt is meg kellene egyszer hívni. Na jó, miért is hívnak Jenõnek? Hegedûs László Jenõbõl, lett Jenõ László Hegedûs. Különben is hat Laci is volt a kollégiumban, és sose tudtuk, melyikünket hívott a Kõvári Atya. Jaj de mérges tudott lenni, ha egyikünk sem mozdult meg. „A Laci fiam, akit maguk Jenõnek hívnak”, írta Anyám többször is, ”jól van? Áldja meg a Jóisten a plébános urakat, mindnyájukat. Járok ám most én is a templomba, és az itteni Béke pappal együtt imádkozunk, nemcsak az én kisfiamért, hanem a plébános urakért is. Megírnák, hogy mivel tartozom, mert valahogy azt el szeretném intézni?” Édes, jó Anyám, ha tudta volna, hogy az itteni költségeket az otthoni pénzzel, egy asztalosmester keresetébõl sose lehetne kifizetni. Nevettek is ezen sokszor a plébános urak, õk is mondták ám, hogy – Fiam, nagyon szerethet Anyád! – Nem nehéz visszaemlékezni a diákotthonra, de mérhetetlenül távolnak látszik most már. Jövõre lesz 50 éve, hogy ideérkeztem, azt tudom, hogy mikor és hova, de bizonytalan a válaszom arra, hogy honnét.

Mesék Magyarországról
Megjegyzem, hogy az 50 évi itt tartózkodásom alatt, számtalan ismerõsöm, barátom van. Feleségem, Marika, (Jósa Marika, 3 éves korában került el Magyarországról a háború után), most is tökéletesen beszél még magyarul. Az itteni amerikai szabadság ünnepen, július 4-én még mindig összejön a ma már majdnem 50 éves baráti kör, gyerekeinkkel és unokáinkkal a 40-50 személy. Bizony megtölti az úszómedencét a barátunknál, akit az Isten mind a két kezével jól megáldott, és még is szívesen vállalkozik évente a házigazda szerepére. Tehát nemcsak mi, a most már öregek, hanem a gyermekeink is barátai a mi barátainknak. Sõt az unokák is rokonnak tartják más barát unokáit. Ez a szeretet hihetetlen erõt adott nekünk, amikor az elsõ idõkben a zsíros kenyér is elõkelõ volt. Most már kacsát, kacsazsíros kenyeret, szalonnát, kolbászt, rákot is traktálhatunk egymásnak. Ez a kibõvített család, a vérrokonság luxusa nélkül. Ezt megvenni lehetetlen lenne. Ezt csak megérdemelni lehetett. Úgy néz ki, hogy már megint hálálkodnom kell, de csak ez legyen a legnagyobb problémám. Sajnos tanácsot kérni már nehéz, mert az öregek, akik bölcsek voltak, már kihaltak. Most nekünk kellene bölccsé válni, de ezt egyszerûbb mondani, mint megcsinálni. Már a magam korabeliek nyugdíjasok, vagy arra készülnek. Mint ahogy otthon mondták, ez is megette már a kenyere javát, én is. De most jön a cukor, a csokoládé, a sütemény, meg az édes, aranyos kis okos unokák, akik épp úgy szeretnek bennünket fogunk nélkül, kopasz fejjel, mind fogsorral, vagy göndör hajjal. Õk még ártatlanok. Még naivabbak is, mint mi voltunk ’56-ban. Sorsuk jó irányba halad, hisz mi megfizettük már az alapzatokat. Szép országnak meséljük Magyarországot nekik, a Csodaszarvastól, a Turulig, és a Béke Galambig. A pacsirták dalát daloljuk nekik, és magyarságukra figyelmeztetjük õket. Nekik már nem is panaszkodunk, nem kell nekik tudni, hogy ez a gonosz élet milyen pimaszul, gorombán bánt velünk, de azért is, még most is, mégis élünk.

Hegedûs László Jenõ
Hegedûs László Jenõ a gyõri építõipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögérõl. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, késõbb igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel késõbb pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyûjti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.