Kiss Sándorné Ibrányi Éva A történelem szemtanúja

ELÕZMÉNYEK
Számomra a forradalom 1955-ben kezdödött. 1955 elején akarták a Zeneakadémia énekkarának és zenekarának tagjai Kodály Zoltán születésnapjára a Zrinyi szózatát elöször elöadni, de Révai kultuszminiszter nem adott hozzá engedélyt. Az év végefelé megengedte. Drágán lehetett kapni jegyeket, mert mindenki szerette volna hallani. Sándor 2 jegyet kapott. Úgy tudtam, hogy Gödöllöröl, az ottani agrár egyetemröl, ahol Nagy Imre is tanított, miután a pártból is kizárták.
Amikor bementünk a terembe és leültünk, láttuk, hogy elöttünk Nagy Imre és a veje, Jánosi Ferenc ült.
(Nagy Imrével Sándor, közvetlenül letartóztatása elött egy mezögazdasági pártközi szakemberekkel Franciaországba, Dániába és Svájcba utazott egy hónapra, tanulmányozni az ottani kis gazdaságokat, hogy azt próbálják követni a hazaiak is. Nagy Imre földmövelésügyi miniszter, Sándor a Parasztszövetség igazgatója, Kisgazdapárti képviselö, Takács Ferenc szociáldemokrata talán parasztképviselö, Halácsy Gusztáv, a Mezögazdasági Kamara elnöke és a Földmövelésügyi Minisztérium elnöki osztályának feje volt a tagja. Nagy Imre már Dániában mondta Sándornak, hogy összeesküvés van Magyarországon, de ez Sándort nem izgatta, mivel ö nem csinált semmit. Viszont ahogy otthon már kezdték a nyomozásokat, letartóztatásokat, a bátyám, Ibrányi Gyula diktált nekem egy levelet “virágnyelven” Sándor számára, amit kiküldtünk Soós Géza címén Svájcba, arról, hogy öt is vádolják az ujságok. Sándor így még hamarabb hazajött, mert ártatlan nak éérezte magát, de már ÁVO-sok vették körül, s én csak az ÁVÓ-sokon keresztül beszélhettem vele a villamoson.)
( Jánosi Ferenc pedig Sárospatakon végzett lelkész, Sándor jól ismerte, s katonaként orosz fogságba. esett. Nagy Imre onnan hívta el, hogy a magyar rádiónál segitsen neki, s késöbb ö a Nagy Imre leányát vette feleségül. 1945-ben, amikor Sándor még csak ideiglenes képviselö volt, egy éjszakát vitatkozott át Jánosi Ferenccel Debrecenben, aki azt akarta, hogy dolgozzanak együtt, de Sándor közölte, hogy ö hívö keresztyén, s nem tudna kommunista lenni. Azonban bizonyos vagyok abban, hogy a hosszú idöt töltött moszkvai Nagy Imrére, mint vö, Jánosi komolyan hatott!!)
A Zrinyi szózat akkor olyan leírhatatlanul megrázó volt, amit csak azok értenek meg, akik ott voltak. A “Ne bántsd a magyart!” több szólamban éneklö kórus döbbenetes volt. Láttuk fölöttünk Révait, aki a jobboldali erkélyen ült, hogy idegesen lapozott végig. Iszonyú hatása után a közönség felállva tapsolta Kodályt, aki fölöttünk, az erkélyen középen ült. Nagy Imre is hátra fordulva nézett fel, s könnyesek voltak a szemei. Ez nagyon meghatott. Persze semmi jelét nem adta sem ö, sem a veje, sem Sándor annak, hogy ismerik egymást. De amikor mentünk ki, Jánosi, Sándor mellé állva, haladt, s nem nézve rá, csak annyit kérdezett, hogy hogy van Sándor, mit csinál? De a koncert végén valaki elkezdte énekelni a Himnuszt! Én, amikor kinn Sándor barátaival beszélgetve azt hallottam az egyiktöl, hogy igen, Kodály ezt megcsinálhatta, rávágtam: DE MEG IS CSINÁLTA! s hogy szeretnék letérdelni elötte, s megköszönni. Ez az est már kezdete volt a forradalomnak.

ÉLETEM
Az l.sz. Mélyépítö Vállalatnál dolgoztam. Titkos hadianyaggyárat, földalatti épitkezéseket, Rákosi pincéjét, stb végeztük. Úgy kerültem oda, hogy 1952 áprilisában Sándor, mint villanyszerelö tanuló, aluszékony lett, s többször elájult. A Rózsák-terén lévö kórházba tették be. Csak kétszer volt látogatás, de én a kocsival tolva a kislányomat, odamentem a Rózsák terére többször, ahova az ablaka nyilt, s ott integettem neki. S akkor is elájult, s a szomszédja mondta meg az ablakon keresztül. Kétségbe esve mentem haza, s a medikus unokatestvéremet kértem, menjünk el, kérdezzük meg az orvosát, mi van vele. Amikor Jeney Sándor, mint medikus, kérdezte a szolgálatban lévö orvostól, mi a baj, az megmutatta a kórlapot, s közölte, hogy általános TB és két hónapja van hátra. Hazamenve elhatároztam, hogy állásba megyek. Országos versenyen is résztvevö gyorsíró és gépíró voltam, s hittem, valahol kapok munkát. Szomszédomat kértem, aki szeretett, aranyos nö volt, személyzeti osztály vezetöje egy vállalatnál, de kijelentette, képtelen felvenni Sándor és a bátyám miatt. Ekkor az unokatestvérem egyik barátja, Barcs Ernö, azt mondta, hogy a barátnöje az l.sz Mélyépítönél dolgozik, s ott keresnek gyors- és gépírót. Elmentem. Egy kérdöívet kellett kiállítani: Neve, lakhelye. S utána: Volt-e összeesküvés miatt hozzátartozója letartóztatva? Szétnyilt szeméremcsontom még nem forrt össze a szülés után, s nehezen jártam, két kisgyermekem volt, mit csináljak? Ha azt írom, igen, nem vesznek fel. Ha azt írom, nem, ha megtudják, végem. S egyszeröen áthúztam egy vonallal az egészet. Elfogadták, s azt mondták, ki fognak próbálni. Két aranyos kollega diktált, s közben megkérdezték: mi a férje foglalkozása. Mondom, hogy villanyszerelö. Óh, akkor jól keres. S teljesen csacsi módra azt mondtam, hogy nem, mert csak átképzös. Erre a kérdés: Mi volt azelött? Teljes kétségbeeséssel azt feleltem, hogy azt nem mondhatom meg. S tudtam, hogy nem vesznek fel. De az egyik kollega egy aranyos zsidó bácsi, pártvezetö volt, akinek a körúti bérházát államosították, a másik egy olyan jogász, akit nem igazoltak, s ott kapott egy alacsony beosztást. Mindketten bementek a személyzetire, s közölték, hogy ilyen gyors- és gépíró nincs a vállalatnál, s fel kell venni! Jó néhány nap mulva, kezdve a munkát, szakszervezeti szemináriumra kellett mennem. S ott a következök voltak a könyvünkben, amit meg kellett tanulnunk: A narodnyik Kiss Sándor veszélyeztette a munkásuralmat és a Szovjetuniót. – Bizony, jó ideig izgultam, hogy nem találják-e ki, ki vagyok. De nem, s a kijövetelemig ott dolgoztam. Sándorról viszont kiderült hosszas vizsgálat után, hogy a börtönböl valamilyen bacillust kapott, ami felvándorolt a májba, s ott gyulladást okozott. Svájci gyógyszer van csak rá, azt az orvos akkor adja be, ha megígéri Sándor, hogy megszerzi. Sándor igen jó barátja, a debreceni híres matematikus, Szele Tibor svájci matematikus barátaitól megszerezte. Egy intravénás gyógyszer volt, s segített. De már én maradtam az állásban.

1956 OKTÓBER
A vállalatnál kellett robbanóanyagot adni több munkahelynek, de már jó egy hónappal október 23 elött, zárolták a robbanóanyagokat. A mellettem ülö mérnöknek jó barátja, Halász Péter, már megírta az ujságban, hogy könnyebben megy egy magyar a Holdba, mint Bécsbe, 100 km-re. S egyre bátrabbak lettek az újságírók.
23-a elötti vasárnap Göncz Árpáddal és feleségével négyesben mentünk egy klubba Budán, a hol a Budapesti Madrigál Kórus Bárdos tiszteletére adott hangversenyt. Csodálatos volt! Utána négyesben a Duna-parton mentünk hazafelé, s a Margit hídnál megjelent egy újságárus az esti lapokkal. Az emberek megrohanták, aki ijedtében a nöi WC- be menekült. Sándor utána! S ott vette meg a lapot, s volt öröm, hogy az utcai lámpák fényében olvashattuk a bátor írásokat!
Másnap Szabó István (Paramus) jött el hozzánk, aki citromot hozott, mert a SZÖVOSZ-nál dolgozott, s elmondta, hogy Szegeden, ahol Sándor végzett az egyetemen, a diákok gyölést tartottak, s megfogalmazták pontokba a követeléseiket. (A citromot azonnal elküldtem Sándor rokonának, aki kért a nagyon beteg kisfia részére éppen akkor.)

OKT 23
Másnap mentem be dolgozni, s a kollegám, Borhi Vendel, hatalmas izgalommal mesélte, hogy ö, mint esti möegyetemi hallgató, ott volt elözö este, amikor megszövegezödött a 16 pont. Hozta a pontok szövegét. Én azonnal leírtam, s az ÁVÓ-s ezredes igazgatónk ajtajával szemben kiragasztottuk a falra. Lázban égtem én is. Irodánk a Lenin körút 19-ben volt, s a nyitott ablakokon keresztül hallottuk az ifjakkal teli teherautókról a kiabálást, hogy szabad választást akarunk, s lobogtatták a zászlókat. A kollegám, aki Halász Péter cikkéröl beszélt, Papp Aurél, bement az igazgatóhoz, s éppen akkor is az épület elött ment egy teherautó fiatal, s Aurél azt kérdezte az igazgatótól, Maczinger elvtárs, mit szól ehhez? Erre, mint jellemzö aktus, felállt, s becsukta az ablakokat.
Délután közölték, hogy az új párttitkár, aki aranyos volt, megengedi, ha kérjük, hogy bárki elmenjen a Bem szoborhoz tüntetni. Füzesi Márta telefonált, hogy mondjam meg Sándornak ezt. Sándort felhívtam, közöltem, de én kommunista párttitkártól semmit nem akartam, s nem mertem kérni. De ahogy 4 órakor vége volt a munkának, Stasznyi Palival, vallásos katolikus mérnök kollegával együtt mentünk. A Kossuth hídhoz érkezve találkoztunk Nyeste Zoltánnal, Pirossal, és egy másik zsidó recski baráttal (aki késöbb itt Kanadában talán a Menora újság szerkesztöje lett), s kart karba öltve együtt meneteltünk. Én, aki soha nem karoltam egyetlen férfit sem, Sándoron kívül, most boldogan mentem a 3, s alig ismert vagy nem is ismert volt fogollyal, mert mindnyájan testvérek voltunk! Budára érve a Népi Tánccsoport tagjaival találkoztunk, akik már a Bem szobortól jöttek, s az egyik, Rábay Kata, a növérem osztálytársa, ismert, s kiabálta, hogy menjünk a Parlamenthez. Visszafordulva a Kossuth térig mentük. Ott látjuk, amikor egy diák felmászik a magasba, s a hatalmas zászlóból a sarlót és kalapácsot kivágja! Hatalmas ujjongás!! De egyre sötétedik, s akkor leoltják a villanyokat. Erre a tömeg a kezében lévö ujságot, amelyen Gerö képe volt, kezdi fáklyaként összehajtva meggyújtani és feltartani. Döbbenetes látvány volt. Nyeste Zoli kicsit fel is emelt, hogy a magas emberek között is láthassam azt a csodálatos képet, a rengeteg ember és az égö fáklyák!
De ekkor megszólalt a lelkiismeretem: Mi van otthon? Mit csinál Sándor és a gyermekek? Igaz, ott voltak a szüleim a gyermekekkel, de tudtam, hogy ha kicsit késöbb mentem haza, már Édesanyámtól kikaptam. Vajjon mit fognak most szólni? Mint egy kisgyermek, remegve csöngettem. De a forradalom a mi családunkat is elérte! Édesanyám egy tányéron egy nagy szelet vajas kenyeret és egy bögre kávét adott a kezembe, hogy egyem meg, s menjek vissza az urammal. S mentünk: Sándor, Kata növérem, Gyuszi bátyám és Juhász Bandi, Sándor unokaöccse, aki nálunk étkezett, s Gyuszitól tanulta a villanyszerelést.

KOSSUTH TÉR
A Parlament felé vezetö úton, az ÁVÓ központi épülete elött mentünk a Kossuth térre, ahol már nagy tömeg volt. Kiabáltak nagyokat kórusban: Egyszer azt, hogy Rákosit a Dunába! Bandi hozzátette: nagy követ a nyakába. A tömeg azt is átvette, s most már úgy kiabálta. Majd kiabáltuk, hogy Nagy Imrét kérjük. Akkor Nagy Imre megjelent, azt persze nem tudtuk, s nem láttuk, hogy mögötte orosz katona állt. Nagy Imre azt mondta, hogy mindenki menjen haza. S leoltották a villanyt a téren.
Ekkor valaki kiabálta, hogy menjünk a nyomdához, hogy a diákok követeléseit kinyomtatva lehessen vidékre küldeni teherautókkal. Zárt sorokban meneteltünk a a párt nyomdája, a Szikra nyomda felé. Egy fiatalok küldöttsége bement a nyomdába, s tartott a tárgyalás a nyomdával. Abszolút éreztük, hogy történelmi pillanatnak vagyunk a tanúi. Egyszer csak jön ki a küldöttség, s közli, hogy minden rendben van, nyomják a követeléseket. Nagy öröm, de ekkor Kata növérem, aki legközelebb állott az úthoz, látja, hogy egy motorbiciklis közeledik, s kiabálja, hogy lövik a diákokat a rádiónál!
Erre az egész tömeg felzárkózott, s menetelt végig, elöl mi, a mostani Bajcsy Zsilinszky úton a rádió felé. Ekkor már azt kiabáltuk, hogy : “Aki magyar, velünk tart!” “Gyilkos az ÁVÓ, vesszen az ÁVÓ” Ablakok nyiltak ki a házaknál. De mi mentünk, s egyre szaporodtunk. A rádióhoz érve Gyuszi elöbbre ment. S nem tudom, nem volt-e szerepe abban, hogy egy mentökocsit nem engedtek be a rádióhoz, mert Gyuszi emlékezhetett arra, hogy engem két társammal együtt mentökocsival vittek Debrecenböl Budára, amikor letartóztattak. Felfordították, s fegyverekkel volt tele, azt akarta vinni az ÁVÓ-soknak. Felgyújtották. Közben hallottuk a híreket, hogy hány diák sebesült meg, s hova vitték öket. De különbözö számokat mondtak. S mi csak azt éreztük, hogy fiatal, fegyvertelen, hazájukért élö diákok voltak, s vártunk arra, mi történik. Egyszer csak egy katonai autóbusz vagy teherautó jött, s a katonaiskola diákjait hozta, hogy leverjék a tüntetést. De ahogy Sándor elmondta, egy munkás felállt arra a teherautóra, amelyik elállta a katonák útját, s szavalta a Várnai Zseni versét: Fiam, ne löjj, mert én is ott leszek. S a tiszti iskola növendékei leugráltak, s átadták a puskáikat. De kiderült, hogy nem volt bennük töltény. Erre voltak ott csepeli munkások, fiatalok, akik azt mondták, majd ök szereznek töltényt, s robogtak el talán Csepel felé. S amikor visszajöttek, kezdték osztani a fegyvereket. Bevallom, hogy én olyan lázban égtem, hogy azt mondtam Sándornak, én kérek egy puskát, s menni akartam érte. De Sándor józan volt, s azt mondta, mi nem tehetjük meg, mert ha elfognának, azt mondanák, hogy az összeesküvök lázították fel a fiatalokat. Nekünk nem szabad! S kiderült, hogy nem is volt elegendö fegyver. Közben hallottuk, hogy a Kossuth Lajos utcában egy eszpresszóban ingyen adnak kávét. Mivel már késö volt, elmentünk, s jól esett a forró kávé, s úgy mentünk vissza. S hallottuk a lövéseket. S vártuk, beengedik-e a diákokat? Mi lesz?
Ám ekkor jött a félelmetes hang: megjelentek az orosz tankok. Hajnal volt. S indultunk hazafelé. De már akkor be-beugrottunk egy-egy kapualjba, ha jöttek a tankok, nehogy löjjenek bennünket.

ELKÖVETKEZENDÕ NAPOK
Hosszú séta volt a rádiótól Óbudáig, ahol laktunk, de nem éreztük. Lázban voltunk! S otthon meséltük a családnak, mi történt a rádiónál.
Másnap a két férfi, Sándor és Gyuszi elindultak egy felfedezö útra. Mi csak a lövéseket hallottuk. S a rádió mellett töltöttük az idöt. Arról beszéltek, hogy fasiszta elemek támadták meg a középületeinket, s a karhatalmat, s közölték, hogy minden gyülekezés tilos.
Közben Kardos László, aki Sándorral együtt volt a németek elleni ellenállásban, de kommunista volt, s az ELTE-n tanított, két fegyveres diákot küldött Sándorért. Mint mondta, nem segítséget kér, mert azt nem érdemli meg, csak annyit, hogy adjon tanácsot nekik. Sándort mélyen meghatotta ö is, s ott találkozott egy párttitkárral is, aki teljesen a forradalmárok mellé állt, s mélyen érintette a párttitkár bátorság is. .
Csütörtökön a rádió azt mondta, hogy mindenki menjen dolgozni, minden rendben van. Akkor gyalog mentem én is. S már a Margit híd pesti hídföjénél láttam az elsö fiatal halottat, zászló takaróval. Döbbenetes volt! Ugyanakkor meghatóan láttam az ékszerüzleteket, amelyeknek a betört üveg kirakatában ott maradtak az ékszerek, s dobozok voltak kitéve, hogy a halottak hozzátartozóinak adakozzunk. Bementem az irodába, s onnan Borhi Vendellel együtt mentünk megnézni a várost. (Vendel késöbb a bátyámmal egy cellában ült.) Elöttem van most is a Rákóczi útnál is egy másik ifjú holt teste, zászlóval. Könnyes szemmel mentünk tovább. Vendel vezetett. A belügyminisztérium épülete elött azt láttuk, hogy minden ablakban kifelé tartott fegyverrel áll egy katona, vagy rendör.
Amikor a Kossuth térhez közeledtünk, egy elegáns férfi jjött velünk szemben, aki nem állt meg, amikor a katonák közölték, hogy nem mehet tovább a térre. S erre a katona az ember lábára lött. S a férfi öltözete nagyon nyugatinak látszott, s azt kérte, hogy ne vigyük a mentökhöz, mert azoktól fél, hanem valahová egy orvoshoz. Erre átnéztünk az utca másik oldalára, s ott ki volt írva egy orvos neve. Vendel segítette a férfit az orvoshoz fel.
Utána egy másik úton próbáltuk megközelíteni a Kossuth teret. Ez akkor volt, amikor fekete ruhás nök tüntettek, s szemben, talán Földmövelésügyi Minisztérium épületének a tetejéröl az ávosok lötték öket. S láttuk kicsit messziröl, hogyan rakták fel a sebesülteket, vagy halottakat teherautókra. Ezek után az Amerikai Követség épülete elé mentünk, ahol gyölt a tömeg. S végül a szóvivö – nem lévén akkor nagykövet ott – kijött, s igazán úgy beszélt, mintha a Holdról jönne, s nem tudna semmiröl. Borzasztóan elkeserített bennünket, hiába tüntettek a nök, hiába kiabált a tömeg, süket fülekre találtunk csak. Onnan már hazamentem.
Másnap még tartott a lövés. Közben eljött Horváth János hozzánk, aki a közelünkben dolgozott, mint fötö, de a forradalom idején, angolul is tudva, rádión üzeneteket adott le Nyugat felé. Azt kérte, gyorsírjam a Szabad Európa által közölt ENSZ törvényt, hogy annak alapján tudjon tiltakozni a rádiónál. S este a 9 éves Borival és a 6 éves Ágival együtt hangosan imádkoztunk azért, hogy Kéthly Annát engedjék be Amerikába, s az ENSZ-nél ö képviselje Magyarországot, ne az orosz állampolgár “magyar” követ.
Közben mentem élelmiszerért valahol a Rózsadombon. Sorban álltunk, amikor egy ballonkabátos fiatal ifjú megjelent, s olyan természetes volt, hogy mindenki azonnal elöre engedte, mert szabadságharcos volt. Valaki a sorban kezdett valami megjegyzést tenni a zsidókra, s az egész sorban álló tömeg letorkollta és kiabált rá. Annyira látszott, hogy a nép milyen érett, s milyen bölcs volt.
Mivel kevés élelmiszerünk volt, azért Édesanyám azt mondta, hogy ö föz mindenkinek, így kevesebb anyag szükséges. Állandóan a rádiót hallgattuk. Amikor Nagy Imrét kinevezték a minisztertanács elnökévé, nagy volt az örömünk, de a párt fötitkáraként még mindíg Geröt erösítették meg, ami olaj volt a tözre. S az ellenforradalmi bandáknak nevezett forradalmárokra statáriumot hírdettek ki, s kérték, hogy bizonyos óráig tegyék le a fegyvert, akkor nem kerülnek statáriális bíróság elé. Mindíg tologatták a határidöt, mert a fiatalok továbbra is harcoltak. S a tologatás mutatta a gyengeségüket, ami nagy öröm volt számunkra. Közben kérték, hogy a rádiókat tegyük az ablakba, hogy a harcoló fiatalok is meghallják.
Másnap leváltották Geröt, s Kádár lett a párt fötitkára. Ez már öröm volt, mivel Kádár a Rákosi börtönében sokat szenvedett, fogait kiverték, s hittük, hogy csak jobb lehet, mint Gerö.
S amikor már a rádió hangja kezd változni, amikor már a nemzeti színö zászlót kérik, amikor már a Himnuszt játszák, a szívünk ujjongott. De a lövések egyre hangzottak. Óbudán is volt egy rész, ahol a fiatalok tartották a frontot.

HÉTKÖZNAPI ÉLET
Bementem a munkahelyemre. Sándor pedig kérte, hogy az ö irodájukba is menjek be, ami a mi hivatalunkkal szemben volt, s vegyem fel a fizetését. Akkor a munkahelyének, a Talajjavító Vállalatának az alkalmazottja azt kérdezte, hogy ki volt Sándor, mert már Tildy Zoltán kereste ott telefonon. S megkaptam a fizetését. Utána átmentem a mi hivatalunkba, ami több belövést kapott. A vállalatunknál megalakult a Munkástanács. A volt személyzetist, aki sok osztályidegent mert alkalmazni, bádogosként, szakemberként megtartották. (Még Horthy István özvegyének a húga is ott dolgozott a raktárnál! ) A legrendesebb mérnökök és kollegák lettek a munkástanács tagjai. Az egyik kollegától kaptam egy kiló rizst. Nagy örömmel vittem haza, mert nagy kincs volt. A munkhelyünkkel szemben volt az étkezdénk, ahol ebédeltünk. S mondták, hogy kapunk ebédet. Elmentünk, s mellettem ülve az egyik személyzetis ellenforradalmároknak nevezte a fiatalokat, s én persze azonnal megvédtem öket. A nöröl kiderült késöbb, hogy a fia ÁVOs. Ezért is jó volt eljönnöm.
Pontosan nem tudom megmondani, melyik nap is vitt el Sándor – aki minden nap elment, s csak este jött haza, a Semmelweiss utcai Kisgazdapárt székházába, hogy ott dolgozzak. Megbízó levelek tömegét állítottam ki a vidékröl feljött kisgazdapárti vezetöknek, hogy kezdjék el a párt szervezését. Egyszer Horváth János jött, s a diák örök nem akarták beengedni, s én odaálltam, kiabáltam, hogy aki éveket ült a párt miatt, hogy merik nem beengedni. (Késöbb tudtam meg, hogy a fegyveres diák örség vezetöje az a Tar Pál volt, aki itt volt jóval késöbb amerikai nagykövet, s most talán a Vatikánban nagykövet.)
Az egyik aranyos kisgazdapárti képviselö, Adorján Jóska bácsi, egri borkereskedö, egy kicsit elkeserített, mert arról beszélt, hogy a kommunista párt székházát át kell venni. S én még azt éreztem, vigyáznunk kell, ne legyen pártpolitika, mert akkor sokan, akik a forradalom mellé álltak, megijednek. Nagyon azt éreztem, hogy nekünk együtt kell harcolnunk az oroszok ellen azokkal, akik vállalják a forradalmat.
Közben a házunkban az egyik szomszéd a földalatti építkezés fömérnöke volt, s jöttek érte fegyveres diákok, kérve, hogy nézze meg, van-e földalatti pince a kommunista pártszékház alatt, mert úgy hírlik, hogy vannak ott foglyok bezárva. De erröl többet nem hallottunk. Lehet, hogy nem voltak. Sándor járt a szabadságharcosok között, a Parlamentben, beszélt Nagy Imrével is, Tildyvel is, de én arról nem tudtam, hogy hol van, én lelkiismeretesen reggel vele mentem, s a a kisgazdapárti székházban dolgoztam mindaddig, amig a Parasztszövetség – ami egy érdekvédelmi szervezet volt, s letartóztatásáig Sándor volt az országos igazgatója – kapott székházat, akkor ott dolgoztam, s képviseltem öt. Esténként aztán gyalogoltunk haza. Egyszer megállítottak bennünket, s Sándor azt mondta, hogy a Parasztszövetség igazgatója volt. S a diákok azt hitték, hogy a Parasztpárthoz tartozott. S a Parasztpárt olyan volt a diákok szemében, mint a kommunista párt. Csak amikor Sándor megmagyarázta, hogy mi a Parasztszövetség, bocsánatot kérve engedtek bennünket tovább. S Sándor zsebében mindíg volt kréta, s villamosokra, egyéb alkalmatosságokra irta, hogy “Ruszkik! Haza!, s más, hasonló felszólításokat. Ezeket is szükségesnek tartotta.

OKTÓBER VÉGE
Október 27-én reggel mondtam az uramnak, hogy ma vagyunk 10 éves házasok, s én a barátainknak vacsorát terveztem. S Sándor akkor azt mondta, amit persze én is éreztem, hogy ha meg kell halnia, még akkor is azt mondja, hogy azért volt érdemes élnie, hogy ezt a forradalmat megélje. Ez a legnagyobb ajándéka a házassági évfordulónkra. A növérem, a sógornöm sokszor a pincében volt, de én nyugodtan járkáltam az orosz tankok között a körúton, végezni a feladataimat. S tele voltam örömmel. Egyszer Horváth János kért meg bennünket Sándorral, hogy menjünk el a feleségéhez, Erzsikéhez, mert ö nem akarja, hogy János ismét politizáljon, s beszéljük rá, hogy engedje, mert Jánosban ég a vágy a forradalomban a munkára. Azt hiszem, sikerült rábeszélni.
S jöttek a barátok Sándorhoz látogatóba, de összefolynak a napok az emlékezetemben. De arra jól emlékszem, amikor Bodolay Géza jött, s hozta a Cserkészszövetség megújításának a részletes tervét.
Nagyon emlékezem, amikor Sándor elmondotta, hogy találkozott Veres Péterrel talán a Parasztpárt székházában. S Veres Péter bevallotta, hogy Sándornak volt jó a parasztpolitikája, s a jövöben vele fog dolgozni. Nem lehetett könny_ Péter bácsinak ezt belátni és el is mondani.

FÉRJEM RÁDIÓBESZÉDE
Nagyon-nagyon emlékezetes nap számomra 1956. október 3l-e, szerda, 10.25 órakor. Sándor beszélt a rádióban “Szót kérek a szabad mikrofonban” címmel, s mint a Parasztszövetség igazgatója, bejelentette a Szövetség megindítását a tiszta zászlójukkal.
A studió a Parlamentben volt. Sándor bevitt, s a Tildy elöszobájában, a Tildy feleségének a szobája volt, ott hagyott, amíg elmondotta a csodálatos beszédét. A nagy teremben sokan voltak, több arc ismerös, néhány ismeretlen volt számomra. Sándor még valamit íratott is velem az ott lévö írógépen. Azután Kövágó József mellett ültem le, akivel beszélgetni kezdtünk. Legnagyobb megdöbbenésemre még akkor is azt mondta, hogy ez a kommunisa párt belsö harca. Elkeserített nagyon. Majd két katona jött be a terembe. S mindenki odament hozzájuk, kezet fogtunk velük. Az egyik egy rendkívül jó megjelenésö, magas katonatiszt volt, s amikor kezet fogtam vele, bizony, fájt a kezem utána, úgy megszorította. S a világos átható kék szeme még most is elöttem van. Maléter Pál volt, s a helyettese. Azt hiszem, ahogy Sándor mondta késöbb, hogy az orosz parancsnoksághoz mennek, megbeszélni, hogyan tud az orosz katonaság onnan repülövel hazamenni.
Utána Sándor visszajött, s indultunk a folyosón kifelé. Akkor jött Tildy Zoltán velünk szemben, s hozzánk érve megölelt bennünket, s azt mondta, “Gyerekek, emlékezem az esküvötökre!” (Pontosan tíz évvel elöbb, október 27-én volt a Pozsonyi úton az esküvö, ahol ö a testörével együtt jelen volt. A testör jelentette be.) Majd utána Tildy Zoltán beszámolt arról, hogy most jön Mikoyantól, aki azt mondotta neki, az órájára mutatva, hogy 4 óra után nem lesz orosz katona Budapesten.

TITÓ, HRUSCSOV, ÉS EISENHOWER
Azóta, olvasva két könyvet. Daniel Schorr könyvét, valamint a Jugoszlávia moszkvai nagykövetének a beszámolóját, úgy érzem, talán ebben az idöben küldhette el Eisenhower Titonak a táviratát, melyben közölte, hogy a magyar ügyet belügynek tekintik. Ezek után Tito, aki félt, hogy a magyar forradalom oda is átmegy, azonnal hívta Hruscsovot, hogy megtárgyalják Magyarország jövöjét. Tito választása volt Kádár. S mivel Hruscsov elöbb egy millió politikai foglyot hazaengedett Szibériából, s aki egyházi nevelést kapott, s az Új Szövetséget az egészet kivülröl megtanulta, olyan állapotot teremtett, mint Nagy Imre Magyarországon akkor, amikor pl. a recski tábort megszüntette. De a Kremlben két tábor volt, a sztálinista és Hruscsové, aki a Sztálin halála után elmondotta a nagy beszédét a Kremlben, elmondva Sztálin b_neit, s vele szemben a régi sztalinisták. Hruscsov pl. engedte a zsidókat egy északi úton ki a Szovjetböl, ezt az amerikai tudósítónak elmondotta, talán remélve, hogy a nyugati zsidóság fogja segíteni, de azt a tudósító nem közölte, s Eisenhower távirata a sztálinistákat erösítette meg. Mi Magyarországon megkaptuk léggömbökröl ledobva magyarul a Hruscsov beszédét bibliapapíron, s nagy öröm volt számunkra. S késöbb itt értesültem arról, hogy annak idején a Columbiai professzornak, Deák Istvánnak volt a fantasztikus ötlete a léggömbös tájékoztatás.

HÉTKÖZNAPI ÉLET
Számomra nagyon megható volt, ahogyan a Parasztszövetség volt munkatársai egyre-másra jelentkeztek az új központban. Pl. Bokros Lajos édesanyja, akiknek az esküvöi vacsorájuk annak idején abban a központban volt. Bizony, a Szövetség megszüntetése után sok sok bajuk, szenvedésük volt mindnyájuknak.
A bátyám a forradalom alatt átvette az ÁVÓ-sok garázsát, s kocsikkal látta el a vezetöket. Egyszer jöttek azzal, hogy Füzesi István Albániában van, s haza kell hozatni. Egy kocsi már van, amelyik vállalja, hogy érte megy, de kell egy megbízó levél a sofförnek, amit csak Sándor adhat meg, de fogalmunk sem volt, hogy ö hol van. S akkor, életemben egyetlen egyszer hamisítottam Sándor aláírását, hogy a kocsi tudjon menni Füzesi Istvánért. Késöbb hallottam, hogy talán ö mégsem ezzel a kocsival jött haza.
Persze azért én voltam a gyermekeimmel is. Borit a nagypapája tájékoztatta arról, hogy mi folyik. Volt olyan prédikáció a Szabad Európa rádióban, amelyik jóval elöbb íródott, s akkor nagyon rossz volt, mert a harcra buzdított. Kiderült, hogy a lelkész csak a Sátán elleni harcról beszélt, de akkor az minket zavart, lázításnak tünt.

NYUGTALANSÁG
Amikor Mindszenty biboros kiszabadult, hallgattuk a beszédét, s Göncz Árpáddal együtt éreztük, hogy nem volt bölcs, mert az oroszok elleni egység helyett már a mult vezetöinek a büntetéséröl beszélt, a hatalom örököseit emlegette. Mi azt éreztük, hogy csak az ÁVÓ és az oroszok az ellenségek, azok ellen kell küzdenünk. Akik átálltak, s akik vállalták a forradalmat, azokkal együtt kell dolgoznunk. Mivel még orosz katonák is voltak, akik átálltak mellénk, akik nemzeti színö zászlót töztek a tankjukra, nagyon rossz volt a büntetés emlegetése. (Érdekesség, hogy ez a könyvekben nem szerepel. Nem tudom, ki látta jónak kihagyni.)
Amikor Nagy Imre rádióban kérte, hogy ismerjék el Magyarország semlegességét, öröm és boldogság volt. Mi is azt szerettük volna. Beszéde olyan bölcs volt, annyira az egész magyar nép vágyát öntötte szavakba. Azonban Nagy Imre ezt már akkor kérte, amikor – mint késöbb itt megtudtuk – Taraszovics Sándor már közölte vele, hogy az orosz csapatok visszafordultak, jönnek ismét a hazánkba.. Ezzel próbálta megakadályozni November 4-ét. Ugyanakkor Nagy Imre táviratot küldött az ENSZ-hez, kérve a semlegesség elismerését., S ugyancsak késöbb értesültünk arról, hogy Nagy Ímre táviratát az ENSZ fötitkára, a svéd Hammerskjöld, el sem olvasta, mert Nagy Imrének nem volt “credential”-je. Ezt a hírt Varga László elsö feleségétöl , Nikétöl, tudtuk meg, akinek nagyon jó kapcsolatai voltak az ENSZ-nél. Talán a Niké öngyilkosságához ez is hozzájárult.
Már minden nap dolgoztam, tele reménnyel, csak a szovjet csapatok jövetele töltött el bennünket némi aggodalommal. Vártuk, hogy mit csinál Nyugat. Hittük, hogy beavatkozik, s vártuk halálosan az ENSZ tárgyalását. Hammerskjöld borzasztóan viselkedett. A magyar ügy tárgyalásánál a szovjet állampolgár “magyar” ENSZ delegátus beszélhetett!! (Így, amikor hallottam, hogy repülö szerencsétlenségben meghalt, nem sirattam meg.)
A forradalom napjai alatt olyan lázban égtem, s utána annyira tragikusan éreztem magam, hogy nem is tudok napról napra írni az eseményekröl. Csak arra emlékezem nagyon, hogy Sándor szombaton, 3-án 10 óra tájban érkezett haza, s szomorúan mondta, hogy árulástól fél. A magyar katonai vezetök tárgyalnak a z orosz parancsnokságon a “a szovjet csapatok kivonásáról” állítólag, s így nincs katonai vezetönk arra az esetre, ha valami történik. Nagy félelemmel telve feküdtünk le. S hajnalban tankok dübörögtek az ablakunk alatt. Szovjet tankok! S a rádióban Nagy Imre drámai segélykiáltása, az írók könyörgése…Mindnyájan zokogtunk. Apám egyre hallgatta a külsö hangokat, s egyre mondta, kiáltotta:Löjjetek! Löjjetek! Még akkor is reménykedtünk abban, hogy jön segítség, ha kitartunk. S ültünk a rádió mellett, s imádkoztunk. Óh, Istenem, de imádkoztunk!

VÉGE
Hallottuk a közelünkben az óbudaiak lövéseit. S nem tudtunk mást csinálni, mint várni. A következö napokra már nem emlékszem, csak arra, hogy már bementem dolgozni. S egyszer jön két diák, s mondja, hogy már Sándort keresik, azonnal tünjön el. Az utolsó éjjel már Göncz Árpádéknál aludt, s másnap a bátyámmal, Gyuszival, Horváth Jánossal, Erzsikével, s kis Erzsikével, s Nagy Lajossal együtt elindultak Nyugatra. Úgy volt, hogy én is megyek a két gyermekkel. De az elöszobában meghallottam, ahogy a sógornöm azt mondta Gyuszinak, hogy nem baj, Gyuszikám, menj. Ugyis tudom, hogy itt hagysz, mint Hamza Bandi hagyta Icát. Ekkor bennem megszületett az elhatározás. Én sem megyek. Nehogy Gyuszi azt mondhassa, hogy a húgom jött, de a feleségem nem. S Gyuszi ígérte, hogy kocsival fog értünk jönni. S Kata növérem pedig azt ígérte, hogy ö fog segíteni, hogy mindketten a gyermekeinkkel együtt utánuk mehessünk a férfiaknak. Szívem mélyén viszont reméltem, hogy Sándor fog harcolni értem, ahogy János harcolt, hogy nem megy, ha Erzsikéék nem mennek vele. Sajnos, nem ez történt. Sándor tudomásul vette, elövette a Bibliát, olvasott, imádkozott, s elment.
Utána Arany Bálint hívott telefonon, s örült, hogy már Sándor elment. Majd Füzesi Márta jött el a gyermekeivel, s a hogy bejött, meghallotta, hogy Sándor disszidált, azonnal elrohant. Mondták is utána az édesanyámék, hogy íme, a barátnöm, akit csak Sándor érdekelt. Fájt.
Mivel a pesti irodánkat kilötték, igy Budán kaptunk irodahelyiséget. De amikor a munkástanácsok vezetöit lefogták, s a munkások sztrájkot hírdettek, a fömérnök kérte, hogy rendezzem be a szobánkat, de én azt válaszoltam, hogy nem leszek sztrájktörö! Még egyedül is vállaltam a forradalmat. Közben megnyilt az Úttörö Áruház, s nekem a gyermekeimnek cipöt, nadrágot, s egyebeket kellett vennem. Hoszú sorok álltak. Mig ott vártam, a Kisgazdapárt központja nagyon közel volt, s B. Rácz István ott ment el, meglátott, s mondta, hogy ök Kovács Bélával együtt dolgoznak.

NEHÉZ DÖNTÉS
Azután már nagyon-nagyon ideges és szomorú lettem, s éreztem, hogy a gyermekeimnek kell az apa. S már tudtam, hogy nekem is bajom lehet, ha otthon maradok. Mivel a sógornöm édesapja hallotta a rádióban Sándorék üzenetét, tudtuk, hogy Bécsbe érkeztek. Ekkor elhatároztam, hogy én is megyek egyedül is a két gyermekemmel. Bementem utolsó nap az irodába. Sztrapkovics építésvezetövel, hívö katolikus kollegámmal beszéltem, s megmondtam, hogy próbálok disszidálni. De kértem, 2 napig mondja azt, hogy vidékre mentem élelmiszerért. S csak a harmadik napon közölje, hogy el próbáltam menni Nyugatra. Éreztem, tartanom kell az állásomat, ha bármilyen baj is lesz. Kelemen Sándorral, a Parasztszövetség egyik osztályvezetöjével találkoztam, aki mondta, hogy Tamási Áron üzeni, Sándornak kell mennie az ENSZ-hez, beszélni a forradalomról. Vasárnap reggel terveztem az indulást. De akkor a rádió mondta, hogy az élelmiszerszállító teherautók nem járnak vasárnap. A Bécsi útnál lakva azt terveztem, hogy kiállok, s a két gyermekem miatt megsajnál valamelyik teherautó sofför biztosan. Vasárnap elmentem a templomba, ahol a lelkész arról prédikált, hogy mindenki maradjon otthon. Nehéz volt hallani, de Sándor egy barátjával is találkoztam a templomban, aki adott nekem egy hivatalos igazolást, hogy kilötték a lakásom, s vidéki rokonokhoz megyek.
Este Göncz Árpád jött elhozva a bécsi unokanövérének a címét, akihez mehetek, ha Bécsbe érkezem. 8 táján ment el, s utána valaki csöngetett nálunk Gondoltam, Árpád jött vissza, de nem, egy vasutas volt, aki Bécsböl jött, levelet hozott Sándortól, s azt írta, hogy Gyuszi ugyan elindult értünk, de ö ezt az utat javasolja. A vasutas éjjel anyáméknál aludt, s másnap indultunk. Édesanyám nem búcsúzott el, mert azt mondta, hogy megölöm a gyermekeimet. Sándor a gyermekek iskolakönyveit kérte vinni, s a hátizsákba a váltás fehérnemö mellé ezeket is odatettem. Édesapám, Kata növérem és mi hárman indultunk Óbudáról a Kelenföldi pályaudvarra. Bori 9 éves, Ági 6 éves, kisnövésö gyermek volt. A vonaton a vasutas családja voltunk. Amikor Bori hangosan mondta, hogy mi nem ezen az úton szoktunk menni a nagymamáékhoz, kétségbe esve mondtam nekik, hogy semmit nem beszélünk, semmit nem kérdezünk, csak megyünk. Györben egy kisgazdapárti képviselönél szálltunk meg egy éjjel, aki hosszu börtönbüntetést kapott késöbb.

HATÁRÁTKELÉS
Ott kimentünk a vonatállomáshoz, ahol a vasutasom egy taxist fogadott, mert volt pénzem, hogy kifizessem. A taxival mentünk, s minden város elött kérdeztem a város nevét, hogy “tudjam, hol van a rokonom, ahová menekülök”. Megérkeztünk egy kukkoricaföldre. Ott az én taxisom mutatta, hogy elöttünk van 3 fa, az már Ausztria. Akkor a két leányomnak megmondtam, hogy a határon vagyunk, s megyünk Bécsbe az édesapjukhoz. Panasz nincs, kiránduláson vagyunk, s tölük függ, találkozunk-e az édesapjukkal. Bori remegett, ö már értette, mit jelent ez. Ahogy indulunk, egy újabb taxi áll meg, egy idösebb házaspárral, akik velünk jönnek. Ma sem tudom, kik voltak. S mentünk a 3 fához. De ott nem volt határnak nyoma sem. Erre kétségbe esve mentünk tovább, s láttunk egy gazdálkodót. Kértük, vigyen el a határig, megfizetjük neki. Mentünk is utána. Ági lányom már panaszkodott, hogy fáradt, s szeretne leülni. De mondtam szegénykémnek, hogy most nem tudunk pihenni, most csak menni kell. A száraz kukoricalevél sértette a kezecskéjét is. S akkor hirtelen 2 határvédö ÁVÓ-s állt elöttünk. Bori lövést is hallott, én ijedtségemben nem hallottam semmit, csak imádkoztam. A katonák azt mondták, hogy látnak bennünket az oroszok, s nekik oda kell vinni bennünket. Én ha imádkozom, én hangot hallok, mit kell tennem. Most is úgy volt. Azt hallottam “felülröl”, hogy légy erös és kiabálj! Erre kezdtem kiabálni: Milyen magyarok maguk? Mit szólnának ahhoz, ha a maguk feleségét és a maguk gyermekeit egy másik magyar átadná az oroszoknak? Ennek a két gyermeknek Bécsben van az édesapja. Maguktól függ, lesz-e apjuk? Erre az egyik megszólal: “Mi is magyarok vagyunk!” S megfogták a két leányom kezét, s úgy mentünk, mi hárman, s a házaspár, akikkel egyetlen szót sem váltottunk, s nem mutatkoztunk be egymásnak, így még ma sem tudom, kik voltak. S az én katonáim azt mondták, nehogy letérdepeljünk a határnál, hanem fussunk a legelsö osztrák farmerhez, akit látunk. S mondjuk meg ott, hogy lehet, hogy nekik is át kell menniök.
Láttunk elöttünk messzebb egy traktort, amin deszkaülések voltak. Arra ültünk, s úgy értünk azt hiszem, Andauba. Ott rögtön táborba akartak vinni, de nekem volt címem, telefonszámom Györböl, s németül tudtam. Igy a polgármesterrel beszélhettem, s ö hívta fel a hotelt, ahol Horváth Jánosék is laktak, s egy kisgazdapárti képviselö, aki régóta kinn van, s várja ö is a feleségét és két gyermekét. Horváth Jánosné, Erzsike vette fel a kagylót, s közölte, hogy Sándor megy értem.
Valóban éjjel megérkezett Ábrányi Auréllal, aki kocsival hozta Sándort. Az öröme óriási volt, s nem akarta hinni, hogy ott vagyok. Majd a két gyermeket, akik a szalmán feküdtek az iskolai teremben, felköltöttük, s mentünk Bécsbe. A gyerekeknek, s nekünk is, a sötét Budapest után a kivilágított gyönyörö Bécs álominak tetszett. Ott a panzióhoz mentünk, ahol Sándor, Horváth Jánosék, laktak, de a panzió tulajdonosa kijött, s kijelentette, hogy kisgyermekek nem mehetnek be hozzá. Valahogy Szöz Mária helyzete jutott eszembe, amikor nem volt számára hely Jézus születése elött. Nagyon fájt, amikor szegény fáradt, sokat gyalogolt két gyermekemet láttam. De az egyik képviselö sortelefont adott a hoteleknek, s végül az elegáns Regina hotelben kaptunk egy szobát. Óh, hogy esett a gyermekeknek a fürdés és az ágy, az leírhatatlan. S még reggel ezüst evöeszközzel teritett asztalnál ettünk, de utána persze egy olcsó hotelbe költöztünk.

AUSZTRIA
Fájdalmas hír szomorított el bennünket utána, amikor hallottuk, hogy Ábrányi Auréllal, az Ábrányi Emil költö ügyvéd fiával, aki a kocsival elvitt Bécsbe, mi történt. ö hallgatta le a hazai rádiókat a forradalom alatt Bécsben. S talán azért, a Shell olajvállalat embere felkérte, hogy legyen a vállalata ügyvédje. Aurél felesége osztrák nö volt. S egyszer az ember egy találkozóra hívta Aurélt. Szerencsére a feleségének megmondta a címet, ahová ment. Mivel nem érkezett haza idöben, a feleség azonnal hívta a rendörséget, akik azt mondták, hogy biztosan növel van, s várjon. De a feleség végül is valakivel elment, feltörték a lakást, ott dulakodás nyoma és vérfoltok voltak. S a szomszéd ház erkélyéröl látta egy fiatalember, hogy egy kocsiban szönyegbe csavarva vittek “valamit”. A rendörség azonnal értesítette az összes határátkelö helyet, de már a kocsi Csehszlovákia felé átment a határon. Az ügyböl nagy botrány lett az osztrák Parlamentben is, a belügyminisztert erösen támadták. Többet azóta nem tudok Ábrányi Aurélról, de mint a forradalom áldozatára, úgy tudok csak rá gondolni.