Lauer Rice Andrea – Az örökséget tovább kell adni

Habár mindig tudtam, hogy magyar vagyok – miután megszülettem, a családom évente kétszer hazalátogatott Magyarországra -, magyar identitásomra, annak valódi szellemiségére csak jóval késõbb találtam, csakúgy, mint ’56 örökségére. Annak ellenére, hogy nem emlékszem, mikor hallottam elõször ’56 történetét, mindig is ismertem, és büszke voltam a családom szerepére. Azonban csak az elmúlt évtized tájékán kezdtem az ország történelmében eme sorsfordító idõszaknak a mélyére ásni, és megvizsgálni, hogyan befolyásolta a forradalom családom életét. Visszatekintve,
nemcsak annak a jeleit látom, hogy családtagjaim akkoriban min mentek keresztül, és hogy ez milyen hatással volt rájuk, hanem annak is tudatában vagyok, hogy a leckék, melyeket õk ’56-ban az élettõl kaptak, milyen nagy hatással voltak az én életemre is.

Mostanában ébredek rá, hogy gyerekkorom sok kis részlete mennyire megkülönböztette családomat a barátaim családjaitól. Soha semmit nem pazaroltunk el, mindenünket, amink volt, értékeltük és megbecsültük. Például, mindent meg kellett enni, ami a tányérunkon volt, de nem az Amerikában szokásos – “a gyerekek éheznek Afrikában”- frázis miatt, hanem azért, mert édesanyám tudta, milyen volt heteken át csak zsíros kenyéren és zabkásán élni.

Nagyszüleim hajthatatlanok voltak az ügyben, hogy a fõiskolainál magasabb szintû diplomát szerezzünk, hiszen õk valóban ismerték a tudás adta erõ és szabadság lehetõségeit egy ember életében. Képzettségüknek köszönhették, hogy új életet tudtak kezdeni közel ötven éves életkorukban az Egyesült Államokban. A másik elvárás családunkban a nagyvilág eseményeinek figyelemmel kísérése volt. És, amikor
nagykorúak lettünk, megértettük, hogy a szavazás szent kötelesség, mert nagyszüleim tudták, milyen volt az a világ, amikor semmibe vették az emberek véleményét. Nagynéném kreativitásra és mûvészi kifejezésmódra inspirált bennünket, mert az elnyomó kommunista rendszerben mûvészként felnõve pontosan tudta, milyen fullasztó lehet a szabadság hiánya egy kreatív lélek számára.

Nagyszüleim, akik nem is egyszer, de kétszer veszítették el mindenüket, most mindenhez nagyon ragaszkodnak. Állandóan azzal viccelõdünk, hogy tavaszi nagytakarítást kellene csinálni a lakásban, de tartunk tõle, hogy miket fogunk találni elmúlt karácsonyokról. És végül édesanyám, aki a vásárlás terén különösen konzervatív, egy-egy nagyobb bevásárlás után mindig megkérdezi: “Ugye tudjátok, hogy ebbõl az összegbõl fel lehetett volna újítani egy magyar templomot?” vagy “Tudjátok hány erdélyi ösztöndíjat lehetne fedezni ebbõl az összegbõl?”

Az évek során, ahogy egyre közelebb kerültem magyar barátaimhoz, megismertem tágabb családom történeteit, és elsõkézbõl éltem át a kommunizmus igazságtalanságát és temérdek szenvedését. Az egyik legfájdalmasabb történet az egyik távoli rokontól származik, aki 1945-ben éppen kis unokahúgára vigyázott, miközben néhány szovjet katona részegen garázdálkodott a városban, ahol õ élt.
Hamarosan a házukhoz értek, és „a kislányt” keresték. Rokonom gyorsan elrejtette õt az egyik konyhaszekrényben, és bátran állt szembe a katonákkal az ajtóban. El lehet képzelni mi történt azután, de a lányka érintetlen maradt… kivéve lelkileg.

Miután 1990-ben Budapestre költöztem, elkezdtem beleásni magam az 1956-os Forradalom történetébe és örökségébe. Amint megismertem a részleteket, hirtelen sokkal jobban megértettem családom szerepét, az okot, amiért elhagyták Magyarországot, és a Forradalom történelmi jelentõségét. 1991-ben, mikor részt vettem a második szabad megemlékezésen, hihetetlenül megindult voltam. Élénken emlékszem a nagy, trikolor zászlóra, lyukkal a közepén, amely beborította a Parlament lépcsõit. A gyertyák százaira, melyeket az emberek gyújtottak, és a kis zászlókra,
melyeket lengettek. Emlékszem a történet foszlányokra, melyeket a tömegben haladva hallottam. És mindenek elõtt emlékszem egy idõsebb úrra, aki a lépcsõkön ülve, unokájával az ölében csöndesen mesélte neki 1956 történetét, miközben a könnyek patakzottak az arcán. Emlékszem arra a mély büszkeségre, ami eltöltött, amiért e nemzet része vagyok, amit a magyarság képviselt, és a kicsi, de jelentõs szerep miatt, amelyet családom az 1956-os Forradalomban betöltött. Amint meggyújtottam
a gyertyákat a Forradalomban részt vett családtagjaim tiszteletére, ünnepélyes ígéretet tettem magamnak, hogy részt fogok vállalni abban, hogy ez a történet soha ne merüljön feledésbe. És most 15 évvel késõbb, az 50. évforduló alkalmából, úgy érzem, az amerikai magyaroknak meg van a lehetõségük, ami kötelességük is, hogy biztosítsák 1956 történetének továbbadását. Ez az inspiráció vezetett a FreedomFighter56.com honlap és szóbeli történelmi projekt megvalósításában.

A Forradalom
Az eseményeket a forradalom magvát alkotó egyetemi diákok indították el, akiknek elegük lett a kommunista elnyomásból, és szabadságot, reformokat követeltek. Hamarosan az egész ország válaszolt a felhívásukra, még a gyári munkások is, akiktõl pedig a kommunista vezetés hûséget várt.
A gyerekektõl az idõsekig mindenki részt vett a forradalomban. A nagyrészt fegyvertelen és felkészületlen magyar nép minden lehetséges eszközt bevetett.
Csodálatos történetek keringenek leleményes gyerekekrõl, akik leveses tálakat tettek lefelé fordítva az utcakõre, hogy úgy nézzenek ki, mint az aknák. Kétségtelen, hogy
a leveses tál trükk bejött. A parancsnokok kiszálltak a tankokból, hogy megvizsgálják azokat, mire a gyerekek, akik addig az utca mentén a kapualjakban vártak, Molotov-koktélokat dobtak a tankokba, s harcképtelenné tették azokat. Mostanában tudtam csak meg, hogy az oroszok 2,000 tankot küldtek Budapest visszafoglalására november
4-én. Ugyanennyi tankot küldött Hitler Franciaországba (mely Magyarország területének hétszerese), az egész ország elfoglalására. Képzelje el, a Forradalom legdrámaibb pillanatában, amint tankok harcolnak leveses tálakat pakoló gyerekek ellen.
Mégis, valahogyan sikerült Magyarországnak térdre kényszerítenie a Szovjetuniót csaknem két hétig… a szabadság 13 napján át. Amikor leverték a forradalmat, az olyan brutális erõszakkal ért véget, hogy põrén hagyta a kommunizmus hazugságát, és lehullt a lepel arról, amit a szovjetek úgy próbáltak lefesteni, mint egy, az emberek által vágyott politikai rendszert. Kommunista szimpatizánsok szerte az akkori Nyugat-Európában – Franciaországban, Olaszországban és Angliában – végre meglátták
a kommunizmus igazi arcát a kegyetlenségeivel és igazságtalanságaival. Évekkel késõbb a világ ráébredt, hogy a térségben ez a Forradalom volt az elsõ szög a kommunizmus koporsójában. Ez volt a vég kezdete.

Magyar-amerikai büszkeség / Továbbadni a történetet…
Édesanyám többször mesélte, hogy az Amerikában letelepült magyar emigráció nem akart feltétlenül beszélni a foradalomról, muszáj volt beszélniük róla, megvitatni, min mentek keresztül, s ez milyen hatással volt az új életükre egy új országban. Míg az amerikai magyarok, akik ’56-ban elhagyták az országot, magasra tartották a szabadság lángját, egészen más volt a helyzet Magyarországon. Évekig tartott a megtorlás – a perek, a bebörtönzések, a kivégzések – a leleplezett szabadságharcosok ellen.
Az embereket hallgatásra kényszerítették a témáról, a kommunista elnyomás alatt nem beszélhettek a forradalomról, nem taníthatták az iskolákban, és nem is emlékezhettek meg róla. Úgy hiszem, ez az egyik fõ oka annak, hogy az amerikai magyarok annyira büszkék arra, amit a magyarok elértek 50 évvel ezelõtt, míg a magyarországi magyarok vegyes érzésekkel és bizonytalanul állnak hozzá ahhoz, hogy hogyan és mirõl is emlékezzenek meg ebben az évben.

A Wall Street Journal egy nemrégi cikkében ez áll: “a gyermek lelkében a család történetének jelentése összekapcsolódik az önértékeléssel és a lelki rugalmassággal… a szomorú vagy nehéz helyzetekkel való küzdelemrõl szóló történetek, a gyerekeknek azt a bölcsességet és perspektívát adhatják, mely a
boldogulásukhoz szükséges.” Majd így folytatja, “a gyerekek ítélõképességre tesznek szert önmagukról a többi családtaggal és a múlttal kapcsolatban, mely építi önbizalmukat.” Ehhez én még azt is hozzá tenném, hogy ez büszkeségüket is építi, valamint segíti kialakítani identitásukat.
A FreedomFighter56.com honlap nemcsak a történetek, hanem ’56 szellemiségének a továbbadását is célul tûzte ki a jövõ nemzedékeinek számára. Egy politikamentes fórumot kíván biztosítani az emberek számára, hogy megosszák történeteiket és beszélgessenek arról, milyen hatással volt rájuk a Forradalom, 50 év elmúltával.
Ez egy olyan hely, ahol büszkének lehet lenni mindarra, amit az ’56-osok elértek. Itt bátoríthatjuk a családtagokat, hogy szõjék bele egyéni történetüket a történelem nagy szövedékébe, hogy lassan megérthessük, hogy ’56 tanulságai hogyan köszönnek vissza a gyermekekben, unokákban, és a szabadságharcosok házastársaiban. Ez az a hely, ahol 50 év elteltével megválaszolhatjuk a kérdést: “Mi 1956 öröksége az amerikai magyar közösségnek?”

A családom története 1956-ból
Nagymami egy Móricz Zsigmond körtéri gyógyszertárban, Nagyapi a Nemzeti Bankban dolgozott. Édesanyám 14, nagynéném 17 éves volt, mindnyájan a körtér közelében laktak. 1956. október 23-án édesanyám és nagynéném az iskolából sétáltak hazafelé, amikor hirtelen õket is, mint sokan másokat, magával sodorta a tüntetés, mely a Parlament elõtti hatalmas tömegbe torkollott. Ez volt a forradalom kezdete. Néhány napon belül a forradalom az egész országban felerõsödött. Édesanyám és nagynéném aktívabb szerepet vállalt: papírt és élelmiszert gyûjtöttek a környéknek, felszedték az utcai burkolatköveit, hogy barikádokat építse
Nagyapám mindig mesélte, hogy amikor meghallotta a Forradalomról szóló elsõ jelentéseket, fogta kalapját, elköszönt kollégáitól, és hazasétált a körtérre, ahol csatlakozott a többiekhez, hogy barikádokat építsenek utcakövekbõl, elég magasat ahhoz, hogy megállítsák, vagy legalábbis lelassítsák az orosz tankokat. Nagymamám továbbra is a gyógyszertárban dolgozott, annak ellenére, hogy már csak õ maradt ott és, hogy az üzlet ablakai betörtek a harcok közben. Késõbb felállított egy szükségkórházat a gyógyszertár hátsó részében, hogy ellássa a sebesült szabadságharcosokat.
Ezeket a történeteket hallgatva, és elképzelve nagymamámat és nagyapámat a konfliktus középpontjában, kialakították bennem az elkötelezettséget, hogy életben tartsam ennek a rendkívüli eseménynek az emlékét. Ezek hát az én Forradalomról alkotott képeim, a mindenki számára ismerõs fotók mellett. De hallottam más történeteket is, amelyek szintén kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem. Például, egy délután a nagymamám a patika kitört ablakain át egy fiatal parasztembert figyelt, aki átsétált a körtéren. A fiatalember mezõgazdasági szerszámokat cipelt a vállán,
s mindenféle harsonaszó nélkül egyenesen odasétált a körtéren lévõ állami hivatalhoz, amelyen ott virított a gyûlölt vörös csillag. Szerszámai segítségével felmászott az épület oldalán, és addig dolgozott kitartóan, míg meg nem szabadította a csillagot a rögzítéstõl. Mire végzett, tömeg gyûlt össze alatta, s kiabálva biztatta. Amint a csillag végül elszabadult, a fiatalember belegabalyodott az egyik tartó drótba, és ott lógott az általa olyannyira megvetett jelképpel együtt, haláláig.
1956. november végén, miután az oroszok leverték a forradalmat, a családom megrázó döntést hozott: elhagyják Magyarországot. Egy rémítõ menekülés és számos menekülttáborban töltött éjszaka után Maryland államban telepedtek le, Washington közelében. Gyakran hallottam a történeteket arról, hogy milyen volt itt az új életetüket elkezdeni, nem beszélve a nyelvet, s nagyon szûkös anyagi lehetõségekkel rendelkezve.
Nagyapám, akinek jogi végzettsége volt, a Sears lámpaosztályán kezdett el dolgozni eladóként. Nevetve mesélte ezt a történetet, állítva, hogy ez volt életének legsötétebb idõszaka. Nagymamám, szakképzett gyógyszerészként egy helyi orvosi
laboratóriumban talált munkát, ahol a kísérletekhez használt üvegeket mosogatta. Késõbb elõléptették: majom agyakat készített elõ a laboratóriumi munkához. Édesanyám középiskolába ment, ahol rendszeresen csúfolták, amiért mindig ugyanazt a két ruhát hordta. Nagynéném hozzáment ahhoz a férfihoz, aki segített a családnak elmenekülni.
A Kiss család nemcsak túlélte, de megvalósította az igazi amerikai álmot, miközben tisztelte, és soha nem feledte magyar gyökereit. Ezt megtartva adták át a történelmi leckéiket -büszke magyar örökségükrõl, a kommunizmus alatt elszenvedett nehézségekrõl és 1956 szellemiségérõl – gyermekeiknek és unokáiknak. Megfogadtam, hogy folytatom az általuk elkezdett hagyományt azáltal, hogy én is
átadom ezeket a leckéket és történeteket a saját gyermekeimnek. Ha minden ötvenhatos gyermeke és unokája ugyanígy tesz, a forradalom öröksége tovább él majd, és Magyarország szabadságharcosainak önfeláldozása soha nem vész feledésbe.


Lauer Rice Andrea
Lauer Rice Andrea alapítója és vezérigazgatója a Lauer Learning cégnek, egy multimédiás oktatási vállalkozásnak, amely innovatív módszerekkel próbálja oktatni a gyermekeket az idegen nyelvek, a történelmi események és a kultúra terén. Ugyanakkor támogató szervezete a FreedomFighter56.com szóbeli történelmi
projektnek, az “’56-os Történetek” címû könyvnek, és az FF56! oktatási számítógépes játéknak, mely tizenévesek számára dolgozza fel az 1956-os Forradalom történetét. Lauer Andrea büszke amerikai magyar, de még inkább büszke ötvenhatos szüleire és nagyszüleire. Egy 3 éves kisfiú édesanyjaként azon dolgozik, hogy segítse a szülõket a kétnyelvû nevelésben az interaktív Nyelvtanulási Csomagok megalkotásával.