Lázár Andrea – A Szabó Család

Az én történetem egy család utazásáról szól, a Szabó családéról. Apámról, dr. Szabó Andrásról, nõvéremrõl, Juditról, és anyámról, Emíliáról, aki több nevet is használt élete során, ezek közül a legismertebb a Kapossy. Ezt a clevelandi magyar rádió szerkesztõjeként viselte több mint negyven évig.

Nyolc éves voltam, mikor kitört a forradalom, a nõvérem kilenc. Úgy emlékszem arra az estére, mintha tegnap lett volna õ illetve… Ha a nõvéremmel beszélek, annyira különbözõek az emlékeink, hogy szinte úgy tõnik, mintha nem is ugyanaz történt volna velünk. Sajnos mindkét szülõnk meghalt, így nem kérdezhetünk meg senkit, helyesbítse az eltéréseket vagy egészítsen ki néhány hiányzó momentumot. Az is összekeveredik már, mi a tényleges emlék és mi a képzelet szüleménye, elsõsorban mások történetei alapján. Ez valószínûleg természetes folyamat, hiszen egy gyermeknek nagyon nehéz feldolgozni egy ilyen hallatlan felfordulást – ami ennyire eltér a szokásos élettõl.

Családom
Arra pontosan emlékszem, hogy boldog gyerekkorom volt – biztonságos, veszélytelen, a család, rokonok és barátok szeretetétõl övezett. Apám ügyvéd volt, magánpraxissal, anyám orvosi technológus, aki a Sportfiziológiai Kutató Intézetben dolgozott, ahol az atléták teljesítményét vizsgálták. Nagyszerû teniszjátékos volt, hobbiból fényképezett és elõ is hívta a képeket, amire nem sokan voltak képesek akkoriban. A nõvérem és én balettórákat vettünk apám egyik barátjától, aki történetesen a magyar operaház balettmestere volt. Néhány igen tekintélyes eseményen is felléptünk, mint a Szabó nõvérek. Ezt mindennél jobban szerettem, és ha az életem nem változik meg, biztosan balerina válik belõlem.

Voltak idõszakok, mikor apám távol maradt, de ezt nem kellett külön magyarázni, mert ügyvéd volt, és sokszor nyomozói munkákat is végzett, akárcsak Perry Mason. Én és nõvérem nem tudtunk róla, de gyakran védett ma?gyar állampolgárokat a rengeteg koholt politikai váddal szemben, amelyek több ezer embert juttattak börtönbe a kommunista uralom idején. Emlékszem, beszélt is néhány esetrõl – pl. valakirõl, akit fegyvertartással vádoltak és õ megpróbálta cáfolni ezt, de a lényeget nem igazán értettem. Mindenesetre távollétei egy részét, mint késõbb megtudtuk, börtönben töltötte, mivel õt is letartóztatták olyan esetekkel kapcsolatban, amiket elvállalt.

Apám épített egy rádiót és otthon rendszeresen hallgattuk a Szabad Európa rádió adásait. Tudtuk, hogy a legközelebbi családtagokon kívül nem szabad beszélnünk errõl senkinek, legkevésbé az iskolában. Azt is tudtuk, hogy szüleink másképp gondolkoznak a dolgokról, és teljesen tisztában voltunk vele, fõleg ahogy idõsebbek lettünk, hogy Magyarország nem szabad ország, hogy kommunisták vannak mindenütt, hogy vigyáznunk kell arra, amit mondunk vagy teszünk. Apám néhány barátja rendszeresen eljött kártyázni és hallottuk õket beszélgetni. Néha ijesztõ volt, habár nem értettük teljesen, mirõl is volt szó. Szüleimnek nem volt könnyû életük a kommunista Magyarországon.

A forradalom
Anyám és apám 1956. október 23-a éjszakáján a Bródy Sándor utcában voltak, a Magyar Rádió elõtt. Nõvérem és én otthon voltunk, ágyba bújva, valamilyen drámaelõadást hallgattunk a rádión. Nagynéném, aki alattunk lakott, ott volt velünk, mikor hirtelen rohanva megérkeztek a szüleink, rendkívül izgatottan – valami nagyon rossz történhetett. Az operába indultak, legalábbis ezt gondolták, de most hatalmas tömegekrõl beszéltek, lövöldözésrõl, arról, hogy lelõttek valakit, aki éppen anyám mellett állt. Apám elment a nagybátyámért és azt közölte, hogy ketten visszamennek.

Ami diáktüntetésként indult a lengyel Bem tábornok szobra elõtt, az 100 000 magyar állampolgár tüntetésévé vált a kommunista kormány ellen. A tüntetõk megpróbáltak bejutni a rádióba, hogy felolvassák reformköveteléseiket. Mikor az ÁVO, a magyar biztonságvédelmi hatóság tüzet nyitott a tömegre, a tüntetés véres forradalommá lépett elõ. Statárium vezettek be, a hatóságok behívták a szovjet hadsereget, még az éjszaka során megérkeztek a szovjet csapatok és tankok. Utcai harcok törtek ki, amelyek hamarosan az ország más részeire is kiterjedtek, ahol a szabadságharcosok gyárakat, fegyverraktárakat és sok szovjet tankot foglaltak el.

Ezekben a napokban néha a nagybátyám alagsori szobájában bújtunk meg. Arra is emlékszem, hogy idegenekkel álltunk együtt, összehúzódva a kórház falánál, kintrõl géppuskaropogás hallatszott, emberek szaladtak, hogy segítsenek a sebesülteken. Hogy mi történt ezekben a napokban, pontosan hol rejtõztünk el, hogyan jutottunk oda és kivel voltunk, ezekre a részletekre én és a nõvérem sem emlékszünk világosan. Romokban he?verõ épületek, kiégett, elhagyott tankok, fegyverek és tankok zaja, ezekre mindketten jól emlékszünk, ahogy arra is, bizony féltünk, különösen szüleinket féltettük, akiket gyakran hosszabb ideig nem láttunk. Apám és nagybátyám visszamentek harcolni – igazán nem tudom, hol voltak, és mit csináltak pontosan – apám sose mondta és mi sose kérdeztük. Anyám a sebesülteket látta el abban a kórházban, ahol Judit nõvérem és én is eltöltöttünk valamennyi idõt. Itt gondoskodtak rólunk, biztonságos helyen voltunk, hiszen a kórházat mégsem fogják megtámadni. Késõbb kiderült, hogy ez a feltevésünk is helytelen volt.

Akármilyen rémisztõ is volt az egész, emlékszem, úgy tünt, mintha csak várakoznánk, kétségbeesett kitartással, bízva abban, hogy majd megérkezik a segítség. Emlékszem, hogy hallgattuk a rádiót, a segélykéréseket, amik a Szabad Európa Rádióban hangzottak el. Mindenki azt hitte, jön majd segítség, hogy Amerika segíteni fog rajtunk. És emlékszem arra a percre, mikor mindannyian a rádió körül álltunk és hallgattuk, hogy Amerika nem fog segíteni, senki sem indul a magyar forradalmárok segítségére, a világ többi része nem akar részt venni a harcokban. Ez valami hihetetlen szörnyûség volt; szüleim akkori arckifejezését sosem fogom elfelejteni.

Elnyomás
Emlékszem november negyedikére – mindnyájan együtt voltunk a házunk pincéjében, a padlón guggolva, hallgatva a szaggatott géppuskazajt, miközben rengett fölöttünk a föld, ahogy a szovjet tankok nehézfegyverzettel támadtak és gépfegyverrel lõtték a házak bejáratát és felvonultak az Alkotás utcán, hogy megmutassák teljes uralmukat, és a forradalom szétzúzását. A következõ hónapokban az új rezsim állandó terrorja alatt éltünk: letartóztatták, kihallgatták, bebörtönözték vagy kivégezték a szabadságharcosokat és azokat, akik segítették õket.

1956 decemberében apám egy bizalmas barátjától megtudta, hogy hamarosan õ is sorra kerül. Egy ideig ugyan fogva tartották, kikérdezték, ám szabadon engedték, de tudta, hogy figyelik. Szüleim mindketten a kivégzés lehetõsége elõtt álltak a forradalomban játszott szerepük miatt – ezért nagy körültekintéssel szökést kezdtek tervezni Ausztriába. Mindent hátrahagyva, egyetlen kis bõrönddel szálltunk fel a vonatra a határmenti Gyõr városa felé. Egy étteremben ültünk, várakozva a kapcsolattartóra, aki a menekülésünket intézte, mikor egy csapat szovjet katona lépett be és annyian voltak, hogy szüleim úgy vélték, túl veszélyes volna végrehajtani a tervet. Aztán megtudtuk, hogy az a vonat, amelyrõl leszálltunk, áttört az õrállomáson a határnál, és minden utasát Ausztriába vitte – akár szökni akart, akár nem. Habár nõvéremmel értettük, hogy élet-halál kérdésrõl volt szó, mégis szívfájdító volt otthagyni kutyánkat, Buksit, és egész idõ alatt sírtunk utána. Boldogok voltunk, hogy visszamehettünk hozzá.

Visszatérve Budapestre, apámat egyik barátja, aki ávós volt, a titkosrendõrség tagja, figyelmeztette, hogy napokon belül letartóztatási parancs érkezik ellene. Gyorsan új tervet kovácsoltak – ezúttal Jugoszlávia volt az úticél. Ahogy elõször, most is anélkül mentünk el, hogy bárkitõl is elbúcsúztunk volna, se a családtól, se a barátoktól, túl veszélyes lett volna nekik is és nekünk is, jobb volt, hogy senki sem tudott róla. 1957. január 29-én megérkeztünk a határmenti Baja városába, és terv szerint este tízkor gyalog vágtunk neki a határnak. A hó nekem és a nõvéremnek térdig ért, csak a kis bõröndöt vittük magunkkal. Órákig meneteltünk az éjszakában, az utunkat a mély hó világította a mezõkön, de nem tudtuk megtalálni a megjelölt átjárót egy kis patakon, mikor egy kis kunyhóhoz értünk. Apám benézett az ablakokon és rémülten látta, hogy orosz katonák vannak benn, akik csodálatos módon figyelmetlenek voltak, és nem vették észre a családot odakinn.

Az átkelés
Hideg volt, nagyon nehéz és fárasztó a gyaloglás a mély hóban, különösen a nõvéremnek és nekem volt nehéz, de továbbmentünk, és egyszer csak egy tanyaépülethez értünk. Apám szerencsét próbált, felkeltette az ott lakó családot. Kétségbeesve könyörgött, megpróbálta rávenni a férfit, hogy vezessen el az átkelõhöz. A férfi azt felelte, hogy szemmel tartják, gyanakszanak rá és már figyelmeztették, hogy megölik a családját, ha rajtakapják, bárkit átsegít a határon. A két apa beszélt, a két család figyelte õket, míg az ember felesége azt mondta férjének, hogy segítenie kell, a gyerekek kedvéért. Beleegyezett hát, elkísér az úton egy darabig, ahonnét már magunk is megtaláljuk azt az átkelõt.

A férfi úgy is tett, miután elmagyarázta az utat a keresztezõdésig, mi tovább gyalogoltunk, úgy, ahogy meghagyta, és átkeltünk egy kis folyón. De aztán megint a kanyargó folyóhoz értünk. Aztán megint. Valami nem stimmelt. Nem tudtuk megmondani, melyik oldalon vagyunk, Magyarországon-e vagy Jugoszláviában. (Nemrég megtudtam, hogy amire folyóként emlékeztem, azok mind valószínûleg a hullámzó vízzel teli árkok voltak, amelyekkel a határt jelölték.) Mindannyian fáztunk, fáradtak voltunk, mikor apám a távolban õrtornyokat vett észre. Miután kiderítette, hogy nincs rajtuk senki, felvezetett minket az egyik torony lépcsõjén, ahol menedék várt bennünket és a hõn áhított pihenés. Ekkor messzirõl harangszót hallottunk, apám megfigyelte, honnét jön. Anyám Zomborban járt iskolába, Jugoszláviában, és emlékezett rá, hogy a harangokat reggel ötkor húzták meg hat óra helyett, ahogy Magyarországon. Ezért egy órát vártunk hallgatózva, hogy újra harangozzanak. Mikor megszólaltak a harangok, a szüleim tudták, merre kell mennünk.

Már közelgett a hajnal, mikor újult erõvel és reményekkel nekivágtunk az útnak, és a távolban hamarosan házakat vettünk észre. Eljött a hajnal, a felkelõ nap a hóról visszatükrözõdõ rózsaszín és sárga pasztel árnyalatokban fürösztötte az elõttünk fekvõ kisvárost – elbõvölõ, szürreális látvány volt, akár egy mesekönyvben, varázslatos, így emlékszem rá, és így festi le képzeletem azt a reggelt. Ahogy beértünk a városba, egy szénásszekérrõl egy férfi magyarul “Jó reggelt!”-tel köszönt – látva a rémületet szüleim arcán, gyorsan biztosított arról, hogy tényleg Jugoszláviában járunk.

A következõ nyolc hónap során különbözõ táborokban éltünk az akkor kommunista Jugoszláviában. Kétszer is fenyegetett az a veszély, hogy visszaküldenek minket, míg végül 1957 augusztusára sikerült mindent elintézni ahhoz, hogy az Egyesült Államokba emigráljunk.

Jugoszlávia
Gyerekként nem terhelt bennünket helyzetünk bizonytalansága és veszélye sem egy szomszédos kommunista országban. Aztán a tárgyalások a helyi hatóságokkal sem, amelyeket szüleim nap mint nap folytattak élelem beszerzése, a védelem vagy az utazások miatt. Anyám beszélt szerbül és szüleim lettek a menekültek szószólói minden táborban, ahol megfordultunk. Mindkettejük számára nehéz idõszak volt ez, de mindenki más számára is körülöttünk.

Élénken emlékszem, hogy mindenki szomorú volt és honvágyat érzett – különösen Belgrádban, ahol egy nagy épületben laktunk, sok gyermekággyal, amelyek hosszú sorokban álltak. A menekültek melankolikus nótákat énekeltek, különösen egyet, ami a legnépszerûbb volt, és arról szólt, mennyire hiányzik a hazai föld. Évekkel késõbb jöttem rá, hogy a “Memories are made of this” címû amerikai szám dallamát énekelték magyar szöveggel. Azt sem lehet elfelejteni, hogy a menekültek, a szabadságharcosok között milyen sok volt a fiatal, rengeteg kamasz, vagy a húszas évei elején járó. Jól lehetett érezni a szomorúságot és veszteséget a történtek miatt, és mindazok miatt, amiket hátrahagytunk, és látni a szomorúságot szüleim arcán, mert elvesztették hazájukat. Ezek voltak a legnehezebb csapások nõvéremnek és nekem is. Fiatalok voltunk ugyan, de értettünk mindent.

Ezekben a különös és bizonytalan idõkben számomra az volt a legmegnyugtatóbb, hogy együtt lehettünk, biztonságban érezhettük magunkat nõvéremmel, sõt még kellemes emlékeim is akadnak Jugoszláviából. Volt, hogy búzakását ettünk estére, a kedvencemet. Egyszer elengedtek minket, hogy meglátogassuk anyám egyik volt osztálytársát hétvégén, egy gyönyörû házban, ahol finom ételeket ettünk. A legjobb dolgunk egy régi koncent?rációs táborban volt a hegyekben, egy Gerovo nevû városban. Néhány fiatalemberrel, akikkel családom megbarátkozott, gombagyûjtõ körutakra indultunk, és azokon az estéken gombapörkölt volt a jutalmunk, amit odakinn, a tûzön sütöttek meg. Egyszer egy eléggé nagy és sebes folyóra bukkantunk és sodortattuk magunk az árral a nõvéremmel – lejjebb mindig várt valaki, hogy elkapjon, aztán visszafutottunk a parton, hogy még egyszer csináljuk. A fiatalemberek közül ketten, akik az Államok valamelyik másik részén kötöttek ki, évekkel késõbb meglátogattak minket Clevelandben. Tipikus szabadságharcosok voltak, “vagány srácok”, ahogy apám nevezte õket.

Kaptunk aztán CARE csomagokat. Ezek igazán különlegesek voltak. Különösen a rózsaszínû fogkrémre emlékszem, amelynek szamócaíze volt és titokban mindig ettem belõle kicsit. De finom cukrokat is kaptunk néha, és szardíniát, jó sok szardíniát. Apámnak ezután évekig elment a kedve a szardíniától. A városba is elmentünk, néha beültünk a moziba. A legemlékezetesebb film az Ulica volt, a La Strada, amin végig sírtunk. Érdekes, hogy ekkora hatással volt rám és nõvéremre ez a film, mert egy szót sem értettünk belõle, angolul vagy olaszul beszélt, és a felirat cirill betûs volt, a szerb abc-vel. Különleges elbánásban volt részünk egy ideig, amikor nõvérem megbetegedett és kórházba került. Belgrádban pedig néha kisétálhattunk a táborból jégkrémet venni, ami felséges volt. És az emberek Jugoszláviában, különösen a Gerovo környékiek, nagylekûek és jók voltak hozzánk, és megajándékoztak minket, miközben õk maguk is annyira szegények voltak, alig akadt valamilyük.

Új élet az Egyesült Államokban
Mindezen túljutottunk, mikor megérkeztünk az Egyesült Államokba és New Yorkban találkoztunk a nagybátyámmal. Két fia is volt, nagyjából velem és nõvéremmel egyidõsek. Tárt karokkal fogadta testvérét, azaz apámat és családját. Hazavitt minket Clevelandbe, ahol az elsõ néhány hónapban velük éltünk. Így kezdõdött új életünk az Egyesült Államokban.

Késõ augusztusban érkeztünk – hamarosan kezdõdött az iskola. Az elsõ napon szörnyû bizonytalan voltam. Mikor a tanár felolvasta a neveket, és az osztályból mindenki állt, engem kivéve, kitalálta, hogy én vagyok az új kis menekült, akirõl a nagybátyám mesélt nekik. Ha nem lett volna az osztályban az a kislány, aki elõlépett, és törve bár, de tudott magyarul, elvesztem volna. Õ lett az elsõ barátom és rögtön megismertetett a bolognai szendviccsel; majonézzel, fehér kenyéren. A puha kenyér furcsán a szájpadlásomhoz ragadt és a mai napig csak így tudok fehér kenyeret enni.

Anyám gyorsan talált állást egy magyar származású embernél, egy helyi laboratóriumban. Neki könnyebb volt beleszoknia a munkába, mivel a tudomány nyelvének a latin az alapja, így gyorsan megértette és dolgozhatott orvosi technológusként. Apámnak magyar ügyvédként rettentõ nehéz dolga volt. Itt nem praktizálhatott és mivel két kisgyereke volt, azonnal állást kellett találnia. Elõször nagybátyám benzinkútjánál dolgozott. Mikor anyám a Suburban Hospital-be ment dolgozni, apám ott a patológus asszisztenseként kezdett el dolgozni, és diploma vagy elzetes képzés nélkül kitanulta a szakmát, szakértõje lett a boncolásnak és szövetminták készítésének. Végül a Cuyahoga megyei könyvvizsgáló irodában kapott állást, itt dolgozott, míg nyugdíjba nem vonult. Eleinte a fiatal George Voinovich-csel dolgozott, aki késõbb Ohio kormányzója és szenátora lett, és akivel élere szóló barátságot kötöttek.

Szomorúság, majd az örökség rádiója
Már említettem szüleim szomorúságát szülõföldünk elvesztése miatt, ami apámnál különösen súlyos volt. Elvesztette karrierjét, tekintélyét, talán méltóságát is, családját, történelmét, a várost, amelyet szeretett. A magyar embereket és a magyar életstílust. Igazából sohasem épült fel ebbõl. Nehézkes angol kiejtése bo?nyolulttá tette számára, hogy megmutassa másoknak azt az értelmes, olvasott, széles mûveltségõ embert, aki valójában volt, s nem csak egy külföldi figura furcsa akcentussal. De elfogadta az életet, ahogy adódott, és rajongott kis családunkért és az otthonért, amit végül felépítettünk.

Mikor elõször érkeztünk Clevelandbe, nem tartott sokáig, hogy találjon egy olyan helyet, ahol lelkében addig elszorított magyar örökségével foglalkozhatott. Mûsorba került egy helyi magyar rádióadásban, elõször híreket, sporthíreket olvasott, majd hamarosan saját mûsora lett a WZAK-on, András Kapossy név alatt – a szombat esti magyar családi órát szerkesztette. 1967-ben rábeszélte anyámat, hogy csatlakozzon hozzá, így lett belõle Kathy Kapossy. A mûsor lehetõvé tette apámnak, hogy minden héten meglátogassa szeretett szülõhazáját, ahol képzeletbeli útra indult. Elvitte hallgatóit Budapest utcáira, meglátogatva kedvenc törzshelyeit, kávézóit, éttermeit, helyszíneket a múlt emlékeibõl, magyar népzenével és cigányzenével fõszerezve. Célja, mondta apám, az volt, hogy életben tartsa az érzést, hogy még mindig Magyarországhoz tartozunk, és úgy érezte, hogy hallgatóinak szükségük van az emlékezésre és a zenére is. Ahogy persze neki is szüksége volt rá.

Szüleim sok emberrel ismerkedtek meg a magyar közösségben a rádióadás révén, és sok eseményre látogattunk el, amiket különbözõ szervezetek tartottak, fõleg a magyar bálokat. Ezekbõl még sok volt a késõi 50-es és korai 60-as években. Sõt, férjemmel, Lázár Andrással is az Anna-bálon találkoztam 1964 júniusában, aki DP volt (displaced person, kitelepített személy) és 1949-ben vándorolt be családjával. Õ és magyar barátai az enyémek is lettek, és az egész nyarat a Plata tónál töltöttük. A munka ünnepén elmentünk a cserkésznapra, és az összes többi bálba is. Gyönyörû, emlékezetes idõk voltak ezek, csodálatos magyar eseményekkel és helyszínekkel.

Családi hagyományok
Mikor apám elhunyt, anyám saját maga vette át a rádiót és aktívabb szerepet vállalt a különbözõ magyar szervezetekben, nemsokára szinte az összesnek tagja volt, míg végül az Egyesült Magyar Társaságok (United Hungarian Societies) elnöke lett, 17 éven át. Minden díjat megkapott, amelyeket különbözõ magyar szervezetek nyújtottak át a magyar örökség ápolásának elismeréseként, és a magyar kultúra támogatásáért, amit számos vállalkozásán keresztül végzett. 1998õban felvették Ohio Híres Asszonyai közé (Ohio Women’s Hall of Fame) õ akkor õ volt az egyetlen külföldi nõ, aki elnyerte ezt a címet. Gazdag és sikeres életet élt, õrizve magyar örökségét élete utolsó napjaiig.

Anyámat illeti a köszönet azért, hogy apám részt vállalt a Clevelandi Magyar Örökség Múzeumának munkájában, és õ csinálta kiállításaikat az 1986-ban megtartott elsõ alkalom óta. Ez életünk fontos részévé vált és utat nyitott ahhoz, hogy megmerítkezzünk magyar kultúránkban, ugyanakkor megosszuk másokkal, és biztosítsuk megõrzését a jõvõ generációk számára. És ez a mi családunkban is folytatódik, lányunk, Krisztina révén. Mivel ebben a környezetben nõtt fel, életének természetes része a magyar örökség és a tevékenység a magyar közösségben. Ami nõvéremet illeti, õt az élet másfelé vitte. Habár elköltözött, és gazdag és teljes életet élt férjével Lexingtonban, Kentuckyban, távol a fõbb magyar közösségtõl, családunk utazásának története ugyanolyan mélyen él benne is, mint bennem.

1956 eseményei visszafordíthatatlanul megváltoztatták életünket. Apám gyakran és végtelen csodálattal és tisztelettel beszélt a “srácokról”, a hõs fiatalokról, akik Budapest utcáin küzdöttek, de a harcok részleteirõl vagy saját szerepérõl sohasem beszélt. Ezt sosem tudtuk meg. Mégis, a nõvéremnek és nekem, anélkül, hogy tudnánk a részleteket, pusztán apám érzelmeinek átérzése révén, részünkkké vált mindez. Hazánk, szüleink Magyarországa, 1956, a szökés, az élet menekültként, az újrakezdés – ezek vagyunk mi, mindez a mai napig meghatároz bennünket. Érdekes módon úgy tûnik, mintha mi mindannyian sehol se lennénk igazán “otthon”, mert ha Amerikában vagyunk, akkor Magyarországra utalunk “otthonként”, és ha Magyarországra megyünk látogatóba, az “otthon” itt van Amerikában. És ez az örökség az, amit szüleim hagytak nekem – ahogy apám fogalmazott, az érzést, hogy még mindig Magyarországhoz tartozunk.


Lázár Andrea
Lázár Andrea mérlegképes könyvelõ, magánpraxissal. Férjével, Andrással együtt számos magyar szervezetben tevékenykedett Clevelandben, legtöbbet a Clevelandi Magyar Örökség Társaságában, ahol András kiállítási igazgatóként dolgozott 20 éven keresztül. Férjével, idõnként lányával folytatja “A Kapossy család magyar óráját” a WCPN 90.3 FM-en, és szüleihez hasonlóan minden héten adásban van, tovább adva kultúrájának zenéjét, történeteit és eseményeit, és a na?gyobb clevelandi magyar közösség híreit.