Nagy Károly – Az 1956-os magyar forradalom öröksége

A szabadság, a demokrácia, az emberi jogok érvényesítése olyan elemi és természetes szükséglet, mint az egészség. Az elnyomattatás, a hátrányos megkülönböztetés, a jogfosztottság az betegség.
A totális diktatúra zsarnoksága: maga a halál…
Az 1956. október 23-a és november 4-e közötti napokban Magyarországon majd-mindannyian úgy éreztük magunkat mint akiket hallottaiból támasztott fel a forradalom.
A mámoros öröm napjai voltak ezek. Kacagtunk és sírtunk, az igazság rég-betiltott szavait ittuk és dadogtuk, sokáig-elfojtott himnuszunk dallamai szakadtak föl szívünkbôl.
De a komoly, elszánt józanság tízszer huszonnégy órája is volt ez a rövid kegyelmi idô. Lázban égve fogalmaztuk nyilatkozatainkat, terveinket a diktatúra szerkezetének lebontására, a függetlenség, a demokrácia, a szabadságjogok társadalma feltételeinek megteremtésére — szervezkedtünk, küzdöttünk, harcoltunk, tanácskoztunk, tárgyaltunk és szavaztunk.
Ezt a feltámadást, ezt a reményt, ezt az alkotó, országos demokratikus kibontakozást fojtotta vérbe a Szovjetunió fegyveres agressziója. A szabadság hozsannáját a börtönök, a kelet felé deportáló marhavagonok, a pufajkás-karhatalmista sortüzek, a kínzókamrák, az akasztófák terrorja némította el.

Mi lehet e tizenkét nap tanulsága? Mi az 1956-os magyar forradalom öröksége?

Nemzetközi történelmi jelentôsége ma már nyilvánvaló: az 1956-os magyar forradalom volt a szovjet birodalom bukásának egyik elsô elôidézô eseménye. Milovan Djilas ezt már 1956 novemberében megjósolta, amikor a
New York-i New Leadernek ezt nyilatkozta: “A magyarországi forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelenti” (M.D.: “The Storm in East Europe”, The New Leader, Nov. 19, 1956, p.6.). Albert Camus francia filozófus pedig ezt írta: “A népfelkelés elsô budapesti süvöltései porként söpörték el a tudálékos, rövidlátó, hamis és hazúg-szép filozófiákat, magyarázkodásokat és doktrinákat. Az oly sokáig megcsúfolt igazság, a meztelen igazság robbant a világ szeme elé.” (In: Király, B. K. et et al.: The First War Between Socialist States: The Hungarian Revolution of 1956 and its Impact, New York, 1984. p.91.)
És mihelyt az igazság, a meztelen igazság a maga megsemmisítô egyszerûségével nyilvánvalóvá vált, többé semmiféle Orwell-i hazugság-özön nem tudta vissza-agymosni a bizarr rémképeket miszerint a háború az tulajdonképpen béke, az elnyomás az szabadság és a forradalom az ellenforradalom. Ötvenhatban megtanultuk és a világ elé tártuk az alapigazságot: egy országot, egy társadalmat nem ideológiák határoznak meg, nem dogmák és elméletek minôsítenek, hanem a szabadság megléte, mértéke, vagy hiánya. Minden ideológia és doktrina felhasználható az erôszak, az elnyomás igazolására, magyarázására, legitimálására, mindegy, hogy minek nevezik: fasizmusnak vagy antifasizmusnak, kommunizmusnak vagy antikommunizmusnak, rasszizmusnak, kapitalizmusnak, szocializmusnak, vallási vagy etnikai fanatizmusnak. József Attila ezt így fejezte ki: “Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”
A szabadság: létszükséglet. Ez volt az 56-os forradalom kitörésének egyik szikra-forrása is. Ahogy egy tizennyolc éves diáklány vallotta az ENSz külön bizottságának 1957-ben: “Szabadságot akartunk, nem jólétet. Lehet, hogy kenyerünk se volt, és sokunknak nem volt megélhetési lehetôségünk se — de mi szabadságot akartunk! Hazugságok között nôttünk fel. Állandóan hazudnunk kellett. Egy ép gondolatunk nem lehetett, mert mindent belénkfojtottak. Gondolatszabadságot akartunk!” (United Nations, Report of the Special Committee on the Problem of Hungary, General Assembly Offical Records: Eleventh Session, Supplement no. 18 A/3592, New York, 1957, p.68.)

Szabadságot akartunk, és ez függetlenséget, önrendelkezést jelent. Ehhez önkormányzatra van szükség. A forradalom elsô napjai alatt drámai spontaneitással és egyidejûséggel országszerte mindenütt megalakultak a forradalmi tanácsok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok. Sokan e tanácsok megválasztását és mûködését tekintették a forradalom legjelentôsebb vívmányának. Hannah Arendt filozófus így írt errôl a The Origins of Totalitariansm címû alapmûvében: “Nem volt káosz, nem volt rablás, nem volt fosztogatás. Tömeges boszúálló emberölés sem történt — a néhány ÁVH-tiszt nyilvános felakasztása rendkívül mértékletességrôl és körültekintésrôl tanúskodott. A talán elôfeltételezhetô csôcselékuralom helyett majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejûleg megalakultak a forradalmi és munkástanácsok. E tanácsok megválasztása és mûködése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a
zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság fellendülésének.” (Arendt, H.: The Origins of Totalitarianism, 1958, pp.480-510).
A forradalmi tanácsok mûködtetése azt is jelentette, hogy a magyar nép nem csak megszüntetni, megtagadni, lebontani akart, hanem alkotni, megteremteni, felépíteni is. Embertelen, elnyomó diktatúrát megszüntetni és emberséges, demokratikus társadalmat építeni.
Két hét természetesen nem elég egy új, szabad társadalom kialakítására, de annak elôfeltételei megteremtésére elégnek bizonyult tíz nap. Az egyik legfontosabb elôfeltétel az önbizalom visszaszerzése volt. Amikor legördült szívünkrôl az életünk minden területén minden percünket átható, testet-lelket bénító félelemérzet, akkor el tudtuk kezdeni építgetni a demokratikus viselkedés kereteit. Ahogy Bibó István, egyik legnagyobb politikai gondolkodónk fogalmazta meg szállóigévé vált megfigyelésében: “Demokratának lenni mindenekelôtt annyít tesz, mint nem félni…” (Bibó István összegyûjtött munkái, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1981. 222. old.)
Bibó Istvánnak a személyes bátorsága is legendássá vált. November 4-e véres vasárnapján, a szovjet ágyúk, tankok és repülôk pusztító inváziója hajnalán ô volt a forradalmi Nagy Imre kormány egyetlen tagja aki a Parlamentben maradt. Leült egy írógéphez és “Magyarok!” címmel proklamációt fogalmazott. Írógép küzdött tankokkal, érvek szegültek szembe áruló terrorral, szavak, gondolatok — golyókkal. Ezt írta ekkor többek között: “Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.” (Bibó, i.m. 880. old.)

Mi hát az 1956-os magyar forradalom tanulsága, öröksége?

Egyéb fontos tényezôk mellett az, hogy az igazság, az önrendelkezés, a szabadság, a félelem nélküli élet, a demokrácia olyan alapvetô egyéni és társadalmi szükséglet, amelynek eléréséért az ember minden áldozatra kész.
És ez az örökség, ez az üzenet nem csak Magyarországra vonatkozik és nem csak a távoli múltra érvényes múzeális kincs. Ez a tanulság nem csak ott és akkor, hanem itt is és most is fontos, sôt egyetemes és a jövô számára is erôt adó érték. Úgy, ahogy ezt már Bibó István is tudta, amikor két hónappal 1957. májusi letartóztatása elôtt ezt írta: “A magyar népnek … feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán ôrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövôjének a zászlaja is.” (Bibó, i.m. 899. old.)


* Az Amerikában élô szociológia professzor angol nyelvû írásánk magyar változata — Nagy Károly és Peter Pastor ed.: The Legacy of the 1956 Hungarian Revolution, Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör, Hungarian Alumni Association, P. O. Box 174, New Brunswick, NJ 08903 USA, 1996.


Nagy Károly
Szociológus, egyetemi tanár. 1956 októberében az Erdõsmecske Forradalmi Nemzeti Tanács elnökévé választották, majd novemberben elhagyta Magyarországot. A Rutgers egyetemen tanult és a New York-i New School for Social Research-en doktorált. Számos angol és magyar nyelvû tanulmányai, cikkei jelentek meg. A New Brunswick-i magyar közösségnek, valamint az Anyanyelvi Konferenciának vezetõ egyénisége.