Soltész A. Péter – A Lövészt Soha Nem Adták Fel

1956 nyarán a Tokaj környékén töltöttem a szünidõmet a nagybátyám gazdaságában és halvány fogalmam sem volt róla, hogy az országban valami forr. Szeptemberben tanulmányaim folytatására visszatértem Budapestre. 1956 október 23-án azonban még egy tízéves diák számára is nyilvánvalóvá vált, hogy valami jelentõs esemény történik. Pesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel átellenben laktunk. Azon az estén az egyetemi diákok nagy számban gyülekeztek az egyetem elõtti téren, magyar zászlókat és transzparenseket emeltek a magasba, amelyekre tiltakozó jelszavak voltak kiírva. Általában véve forrongás volt. Hallottam, hogy késõbb, a tõlünk csak pár háztömbnyire lévõ Magyar Rádióhoz vonultak, és követelték, hogy pontjaikat olvassák be a rádióba. Következõ nap egyre több és több embert lehetett látni magyar zászlókkal, amelyekbõl kivágták a vörös csillagot és a sarló-kalapácsos jelképet. A magyar zászló immár a piros, fehér, zöld sávokból állt, és egy nagy lyuk volt a közepén. Az emberek az alapvetõ szabadságjogokat követelték, a hatalmon levõ kormány távozását és a megszálló szovjet csapatok kivonulását.

Az egyik, az egyetem melletti utcában volt egy magyar laktanya – a katonák közül sokan szintén egyetemi hallgatók voltak. Nemsokára meggyõzték õket, hogy csatlakozzanak a forradalomhoz, s és aztán fegyverekkel és munícióval látták el a felkelõket. Természetesen máshonnan is kerültek elõ fegyverek.

Az elkövetkezõ napokban általános volt a fegyverzaj, hangosra fordultak az események. Azok, akik nem vettek a harcokban közvetlenül részt, mindezt megszokták. Nemsokára hallottam, hogy Nagy Imrét választották a párt új vezetõjének és Rákosinak le kellett mondania. Úgy tûnt, hogy megnyugszanak a dolgok. Az emberek az új, Kossuth címeres zászlóval mutatkoztak. Szórványos harcok fordultak elõ az utcákon, egyszer közel a házunkhoz is. Akkor egy férfi részegen lövöldözni kezdett a járókelõkre, mígnem valaki elhúzta õt. A nála talált iratok szerint a titkosrendõrség embere volt, és mint ilyen, a belügyminisztérium rendelete szerint különleges jutalomban részesül, ha leverik a forradalmat.

Berlint és az Elba folyót keresték
Az új kormány azon törekvése, hogy a Nyugat politikailag elismerje, nem járt sikerrel. November 4-én Budapesten elszabadult a pokol. Heves tüzérségi tûz, berepülõ repülõgépek, bombázás némely helyeken, és a borzasztóan hangos visszaverõdõ ágyúzás hangja a Szabadság hegyrõl. Mint kiderült, az oroszok azt állították, hogy kivonják a csapataikat, ám épp az ellenkezõje történt. Hallottam, hogy körülbelül 10 fegyveres szovjet csapategységet szabadítottak rá Magyarországra, hogy leverjék a forradalmat. Az ország több részéhez hasonlóan Budapesten is átvették a hatalmat. A megszálló csapatok katonái idõnként szóba elegyedtek a hazaiakkal. Hallottam, hogy többen a Szovjetunió távol-keleti területeirõl származtak, és csak egy kicsit tudtak oroszul. Meglepõ módon Berlint keresték. Azt magyarázták nekik, hogy Németországban vannak, és az általunk Duna folyónak hitt folyó az Elba, és hogy a németeket kell legyõzniük. Sokuk inkább mongolnak nézett ki, nem “fehér” orosznak. Korábban, a Magyarországon állomásozó “fehér” oroszok, miután megértették mirõl van szó, nem igazán harcoltak ellenünk. Némi magyarázatra és térképmutogatásra volt szükség ahhoz, hogy meggyõzõdjenek arról, igazán Magyarországon és nem Németországban vannak, és mi magyarok vagyunk, nem németek. Ezután kicsit emberibbek lettek, talán higgadtabbak is.

Ekkor már sok tank volt Budapest utcáin, és gyakran tüzeltek a nekik nem tetszõ dolgokra. Számos budapesti épületet kívülrõl hatalmas kõdarabokból építettek, és sok lövés kellett ahhoz, hogy komolyabb kárt lehessen bennük okozni. A Molotov-koktél elég közkedveltté vált, a nagyobb diákok és a felnõttek is egyet-egyet idõnként a tankok közé dobtak. Teljes háborús zónák voltak az oroszok és a kommunisták meg a forradalmárok között. Gyakran láttam elszáguldó rögtönzött mentõautókat, fehér lepedõvel és a ráfestett vöröskereszttel, amint sebesülteket szállították.

A városban nehezebbé vált az élet, mivel az élelem nagy része vidékrõl származott. Ausztriából és Dániából érkeztek élelmiszersegélyek (minden bizonnyal máshonnan is), és én kaptam még sûrített tejkonzervet és csokoládét is. A Magyarországot sújtó bajok súlyát teljességében nem éreztem.

A Nyugat a segélykérésre némileg válaszolt azzal, hogy az oroszokat kivonulásra szólította fel. A Szuezi válság?ra összpontosítva az Egyesült Államok és a Nyugat nem megfelelõen cselekedett és nem sietett Magyarország segítségére. Az Egyesült Nemzetek Szervezetétõl érkezõ ellenõrzés hírére az oroszok több tonna táblaüveget rendeltek, hogy pótolják a gépfegyverek és tankok által kilõtt ablakokat. Életemben olyan sok üveget nem láttam. Tûzszünetet hirdettek, és az oroszok idõnként teljesen sápadtan ültek a tanktornyaikban, mivel egy-egy közelrõl jött lövés kihúzta õket, és mert “hivatalosan“ nem lõhettek vissza.

Nagy Imre elfogása után a túlerõben levõ csapatok sok magyart megadásra kényszerítettek. A forradalom korai szakaszában sokan az Amerika Hangjára (VOA) és a Szabad Európára (RFE) állították rádiójukat. Még mindig illegális volt hallgatni ezeket az állomásokat, úgyhogy halkan kellett csinálni. Biztatták a magyarokat, hogy jön a segítség – de nem jött. A mai napig keserûséget érzek amiatt, hogy Amerika nem támogatta az új kormányt. A kommunista Magyarország és a vasfüggöny sokkal hamarabb megbukhatott volna.

Eredetileg sok kommunista szökött nyugat felé, ahol mint szabadságharcosokat üdvözölték õket. Beletelt pár hét, míg a nyugati kormányok észbe kaptak és szûrni kezdték a Magyarországról érkezõket.

Passzív ellenállás otthon
Sok magyar számára nehézzé vált az élet. Most, hogy az oroszok ellenõrzésük alá vonták a várost, bárki, akinek csak távoli köze volt a forradalomhoz, veszélyeztve volt. Továbbra is jelen volt az ellenállás. Volt egy hely a Kávin téren, ahová valaki nagy nyomtatott betûkkel felírta, hogy “Ruszkik, menjetek haza!”. Válaszként tankok érkeztek, és úgy próbálták eltüntetni a feliratot, hogy lõtték az épületet. Nyilvánvalóan dühösek voltak. Csak aztán hagyták abba, hogy meggyõzõdtek róla, az épületben emberek laknak. Az épület szerencsére túlélte és a felirat nagy része is.

Fegyveres konvojok és géppisztolyos katonák sétáltak párosával az utcákon, fõleg “a problémás területeken”, hogy fenntartsák a békét. Az Egyetem téren volt egy december eleji lövöldözés. A délután folyamán diákok egy csoportja megpróbált felrobbantani egy konvojt, robbanóanyagot dobtak a jármûvekre. Valahogy azonban félresikerült a próbálkozásuk. Nemsokára egész csomó tank jelent meg, körbevették az egyetem épületét. Lövöldözés tört ki. Mindnyájan lementünk a pincébe, nehogy bajunk essen. Úgy emlékszem, a lövöldözés órákig tartott.

Én akkor az ötödik osztályba jártam és kötelezõen két idegen nyelvet kellett tanulnunk. Az egyik az orosz volt, a másikat választhattuk. Az orosz tanulás segédeszközeként a cirill betûs ábécét kartonkártyákra írtam. Valamilyen ismeretlen okból az orosz és a magyar zászlót kitettem a szobámba, és cirill betûkkel kiraktam mellé “Üdvözöljük”.
Keresik a lövészt

Miután a lövöldözés befejezõdött, az oroszok megdöngették a fõkaput és a házfelügyelõnek ki kellett nyitnia. A katonák elég dühösen csörtettek be, és tudni akarták, ki az épületben mûködõ iskola vezetõje. Az egyetemtõl függetlenül volt egy gép- és gyorsírást oktató iskola is az épületben. Az oroszok azt kiabálták, hogy skola, skola, – iskola, és csak erõsködtek, hogy az igazgatóval akarnak beszélni. Tudni akarták, kinek vannak az iskolához kulcsai. Az édesanyámnak volt, hát kirángatták a pincébõl. Szerencsére voltak, akik folyékonyan beszéltek oroszul és most tolmácsoltak. A katonák elmondták, hogy az egyik tisztjük halálos lövést kapott, és a lövés ebbõl a házból jött. Mi csak mondtuk a magunkét, hogy mindenki a pincében tartózkodott, mindenki ijedten várakozott és hogy az iskolában senki sem volt.

A katonák géppisztolyt nyomtak édesanyám hátához, én borzasztóan megrémültem, a szomszédok is, és biztosan õ is félt. Kényszerítették, hogy nyisson ki minden ajtót az iskolában és átkutatták az összes helyiséget. Az orosz kapitány elmagyarázta, hogy az asztalokat és székeket elmozdították, az ablakhoz közel tolták, és valaki az ablakon keresztül lõtt. Addig nem volt hajlandó elmenni, míg meg nem találta a lövészt vagy valakit, aki fény derít az ügyre. Tudtuk, ez mit jelent! A kérdések és válaszok közben továbbra is gépfegyvert nyomtak az anyám hátához. Én nagyon féltem. Sírtam és az egyik szomszéd visszatartott, amennyire csak tudott. Végül a mi lakásunkhoz jutottak, és mivel nem találtak senkit, akit a történtekért okolhattak volna, édesanyámat fenyegették. Ekkor bementek a szobámba, és meglátták a kis orosz és magyar zászlókat az “Üdvözöljük” felirattal. Egy katona rábökött a feliratra, úgy mutatta az anyámra fegyvert fogó mongolnak, és mondott neki valamit. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a gépfegyvert elvették az anyám hátától. Ez az epizód nekem nagyon rémisztõ emlékem, de hál Istennek, minden utóhatás nélkül múlt el.

Pár nappal késõbb, amikor a dolgok lecsendesedtek, a gyerekek kint játszottak az utcán, amilyen sokat csak lehetett. Észrevettük, hogy az utca túloldalán egy öreg szomszéd néni a szeméttároló felé tart. Nyilván fel nem robbant lõszer lehetett benne, és épp amikor a néni odaért, lángra kaphattak egy bedobott cigarettacsikktõl. A lõszer nagy hangosan és minden irányba szétrepülve robbant. Az öreg hölgy az ijedtségtõl majd meghalt, nem tudta melyik irányba fusson és bújjon. Mi gyerekek ezt természetesen nagyon viccesnek találtuk, és a házunk vastag faajtaja mögé bújva nevettünk.

Elég hamar megjelent a titkosrendõrség és név szerint hívattak bennünket. Nyilván egy osztálytársunk, akivel nem akartunk játszani, jelentett fel, hogy nevetgéltünk. Az ÁVO be akart vinni a városba, de a szomszédok körbevették õket, és követelték, hogy hagyjanak nekünk békét. A titkosrendõrök elmentek, de leszögezték, hogy a vizsgálat még nem ért véget és vissza fognak térni.

A döntés
Egy este a nagybátyám látogatott hozzánk és elmondta, sikerült átjutnia Ausztriába és otthagyta a fiát. A feleségéért és a menyéért jött vissza. Azt mondta, ha akarjuk, átvisz minket is a határon. Nemsokára meghoztuk a döntést. Néhány dolgot átvittünk egy jóbarátunkhoz egy olyan baráthoz, akire az életed is rábíznád. Emlékszem, ahogy viszem hozzájuk a hegedûmet. Édesanyám levelt írt a munkahelyére, miszerint esküvõre megyünk Nyugat-Magyarországra, és pár napig nem leszünk itt. Megírt egy másik levelet is, amelyet egy hét múlva kellett kézbesíteni. Ebben az állt, hogy eltört a lába, és még egy hétig nem tud visszajönni. Úgy gondol?tuk, ez fedezi majd a távollétünket, és nem fognak keresni. Akkoriban az embernek magával kellett vinnie a személyazonossági igazolványát, amelyben ott volt a név, munkahely, születési hely és egyéb adatok. A rendõrség vagy a katonák igazoltatáskor rögtön látták, ki honnan származik. Decemberben, a nagy napon, a Déli pályaudvarra mentünk, hogy a Sopron felé tartó vonatra szálljunk. Ez volt az osztrák határhoz legközelebb fekvõ nagyobb város. A nagybátyám megjelent az állomáson, és azt mondta, hogy a felesége idegösszeroppanást kapott, nem hagyhatja egyedül, így õ most nem tud jönni. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a menye velünk jöjjön, és azt állította, körülbelül egy hét múlva õ is utánunk indul.

Javasolta, hogy találkozzunk a barátjával, aki már ismeri az utat és átvezet bennünket. Az éjszakát egy szállodában töltöttük, és másnap kora reggel útnak indultunk. Bár ezt még nem tudtuk, a nagybátyám barátja és a felesége nem akarták kockáztatni, hogy egy egész csapatot vezessenek át. Úgy gondoltuk, hogy majd mindenhová követjük õket. A macska-egér játék egy ideig folyt, aztán csak sikerült lerázniuk minket. Tudtuk, hogy a villamos végállomásától a határ csak pár kilométerre van. Folytattuk utunkat. Amikor már az úton gyalogoltunk, egy lovaskocsi, rajta két férfi, megáll mellettünk. A kocsis így szólt: “Hé, fiúk, kifelé az országból?” Kicsoda – mi? Nem, csak úgy sétálgatunk. Na biztosan, válaszolta, mindenesetre egy kilométer múlva épp az oroszokba fognak belefutni, és úgy elkapják magukat, hogy csak na. A barátom, ez itt, át tudja vinni magukat. Tudtuk, hogy nincs más választásunk, elfogadtuk az ajánlatot. Bementünk az erdõbe. Lassan alkonyodott. Kis idõ múltán a vezetõ mondta, hogy eddig tudott elhozni minket, mert ha elkapják õt, lelövik. Mi meg legalább állíthatjuk, hogy eltévedtünk vagy ilyesmi.

Aztán kérte a bérét. Jó sok készpénzt adtunk neki meg aranyékszereket. Megmutatta az irányt, merre menjünk, és állította, hogy a határtól körülbelül egy-másfél kilométerre lehetünk, és ha egy õrizetlen fahídon átmegyünk, Ausztriában leszünk. Egyre sötétebb és hidegebb lett. Nagyon kemény, fagyos területen gyalogoltunk. Az egyik oldalon erdõ volt, a másikon egy tisztás. Egyszer mintha motorzúgást hallottam volna. Mondtam a többieknek, hogy valamit hallok, de nem hallgattak rám. Kiabálnom kellett, hogy a mamám higgyen nekem. Már a közeledõ fényeket is láttam. Csak pár másodpercünk volt, hogy elrejtõzzünk a bokrok közé, és a harci jármû már el is húzott mellettünk. Úgy döntöttünk, hogy a biztonság kedvéért az erdõben folytatjuk tovább. Holdfényes éjszaka volt. És megint hangokat hallottam. Lebuktunk, visszatartottuk a lélegzetünket. Hallottuk, ahogy orosz katonák beszélgettek és cigarettáztak. Egyikük felénk dobta a cigarettacsikket. Szerencsére elmentek. Rájöttünk, hogy a vezetõnk vagy egyenesen az orosz táborba küldött minket, vagy disz?lexiás volt. A balra kanyarokat jobbra változtattuk, és tovább mentünk. Éjfél lehetett, amikor rátaláltunk egy útnak kinézõ részre, amely nem volt kikövezve, ám frissen volt szántva. Tanakodtunk, ugyan mit fognak oda vetni december közepén.

Piros-fehér-piros zászlók
Ezután körülbelül további félórán át gyalogoltunk. A jobb oldalunkon vasúti talpfák voltak halomba rakva és mi már olyan kimerültek voltunk és annyira fáztunk, hogy fel akartunk mászni az egyik halomra, hogy megpihenjünk és aludjunk is kicsit. A mamám megitatott egy kis rummal, mert nagyon fáztam. Mindenféle ruhát, kabátokat és szvettereket dobtak rám. A következõ, amire emlékszem, az volt, hogy “sssshhhh” hang ébreszt fel. Kinyitottam a szememet, és láttam azt a fényt felettünk. Elmozdult, majd kialudt. Visszaaludtam, majd egy társunk ébresztett. “Hé, zászlókat találtam, piros-fehér-pirosakat, ez már a határ.” Ez rendben is lett volna, de melyik oldalon vagyunk. Az egyik asszony javasolta, hogy menjünk a zászlókkal párhuzamosan, és majd csak kiderül, hol vagyunk. Jó, mondták a többiek, de így mindkét oldalról lõhetnek ránk. Jobb lenne talán keresztül menni a határon, és szétnézni. Felmentünk hát a dombra. Hajnalodott. Észrevettem egy villanyoszlopot, az “Achtung Hoch Spannung”- Vigyáza, magasfeszültség felirattal, és azt gondoltam, biztos, hogy Ausztriában vagyunk, hisz ez németül van. Pár másodperccel késõbb egy lovaskocsi jött arra. A férfi, aki rajta ült, magyarul szólt hozzánk. “Minden rendben, a jó oldalon vannak, Ausztriában,” – mondta. Kérdezte, hogy honnan jöttünk. A hátunk mögé mutattunk. Nézzenek csak jobban szét – mondta. Már elég világos volt, hogy lássuk, pár száz méterre a helytõl, ahol a talpfákon aludtunk, egy õrház állt. Épp õrségváltás volt. Biztosan meglátták volna magukat – mondta a férfi. Elvitt minket a legközelebbi postahivatalhoz, ahol felveszik a menekülteket. Nemsokára érkezett egy postabusz és felszálltunk rá. Émelyegtem és kihánytam az ételt, amit korábban ettem. A buszsofõr igazán kedves volt hozzám Rögtön megállította a buszt és feltakarította a buszt. Aztán beszaladt egy üzletbe, és vett nekem egy tábla csokoládét. Bár nem éppen erre volt szükségem, amilyen rosszul éreztem magam. De soha nem fogom elfelejteni ezt a kedves gesztust. Aztán egy nagy kastélyban kötöttünk ki, amit ideiglenes táborrá és szállóhellyé alakítottak a magyar menekültek számára. Kis idõ múltán az ott tartózkodó gyerekek távoli barátok lettek, és együtt fedeztük fel ezt a nagy kastélyt Kismartonban, Eisenstadtban.

Egy hétig lehettünk ott, amikor a menekülteket csoportokba sorolták. Különbözõ táborokba küldték a gyerekes, a gyerek nélküli családokat és az egyedülálló embereket. Két évet töltöttünk menekülttáborokban és iskolákban, míg végül megkaptuk a vízumot az amerikai úthoz. Máig emlékszem az öreg, propeller-hajtotta négymotoros DC-6B repülõgépre, amely Münchenbõl az írországi Shannonba szállított minket, aztán Ganderbe Newfoundlandban, majd New Yorkba. A New Yorkba való utunk elég rázós volt. A mamám az ablaknál ült, és mondogatta, hogy nézd csak, Péter, azok a házak úgy néznek ki mint a gyufaskatulyák. 18 órai repülés után érkeztünk az Egyesült Államokba.

Miután biztonságban kijutottunk Magyarországról, tudtam csak meg, hogy igazán volt valaki a padláson, aki lelõtte az orosz tisztet, de senki sem adta fel õt.


Soltész A. Péter
A PAS-COM , Inc cég elnöke, mely nemzetközi ügyfeleknek szolgál tanácsadással telekommunikációs, számítógépes és high tech ügyekben, beleértve a peres ügyekben való tanácsadást. Pályafutása során több high tech és telekommunikációs cégnél töltött be ügyvezetõ igazgatói állást. Villamosmérnöki képesítést szerzett a New Yorki Egyetemen és a New Yorki Városi Egyetemen. Jelenleg a Magyar- Amerikai Koalició titkára és igazgatósági tagja Washingtonban.