Szokolay Dénesné Vallay Olga – Az én októberem

1956 különleges esztendõ volt.

Január elsõ napjaiban egy hajnali villamos a Margit hídról a Dunába zuhant.
Pár napra rá a soroksári földrengés rázta fel Budapestet álmaiból.
Februárban, szökõnapon házasodtunk össze dr. Szokolay Dénessel. Az idõk körülményei nem engedték, hogy közös lakásunk legyen: külön-külön laktunk albérletben Budán, abban a reményben, hogy egy-két év alatt sikerül egy ismerõsünk villa-lakásából egy stúdió-szerû kuckót leválasztani. Ifjú építész lévén, már rajzolgattam is a terveket.

Mindketten dolgoztunk. õszre körülményeink nem változtak: hivatali telefonon érintkeztünk és általában együtt vacsoráztunk, többnyire szüleimnél.
Október 23-án futótûzként terjedt Budapesten a hír: demonstráció lesz délután a Parlament elõtt, ahol az emberi jogok érdekében és a szovjet megszállás ellen diákok által összeállított 16 pontos petíciót fogják felterjeszteni. Dénessel csak annyit beszéltünk meg, hogy õ is, én is kollégáinkkal együtt megyünk a Parlamenthez, és meglátjuk, mi lesz.

Mint mindenki más (mint kiderült, százezrek), a Parlamenthez mentünk, meghallgattuk a petíciót, részt vettünk a kommunista címernek a magyar zászlóból való kivágásában és az összecsavart újságokból rögtönzött fáklyák fényében énekeltük a Himnuszt. Onnan a Bem szoborhoz mentünk és éltük végig a dicsõséges estét, amit már sokszor sokan megírtak és megénekeltek. Azzal a felejthetetlen emlékkel tértem haza, hogy a világ legcivilizáltabb forradalmának voltam részese. Dénes átjött hozzám, mivel telefonunk nem volt. Megbeszéltük a történteket, aztán õ is hazament.

Másnap bementünk az irodáinkba, de persze senki nem dolgozott. Híreket cseréltünk, hallottuk, hogy az éjszaka lövöldözések is történtek. Latolgattuk az eseményeket és a reményeket.

Este megint nálam találkoztunk. Talán nászajándékba kaptam volt a kis világvevõ rádiót, amin az Amerika Hangját és a BBC híreit hallgattuk a szomszéd lakás falától távol, a fürdõszobában. Dénes régi gyorsíró tudását felelevenítve jegyezte a hallottakat, én pedig egy párnákkal letakart kölcsönkapott táskaírógépen írtam át belõle karbonpapírral annyi kópiát, amennyit a gép elbírt. Aztán egy új csomót, aztán még néhányat, amíg a papírból futotta.

Reggel senki nem ment már dolgozni. A frissen gépelt híreket a kabátom alá, „kebelembe” rejtettem. Valahányszor az utcán gyerek jött szembe velem, egy csomó „híres” papírt a kezébe nyomtam, hogy vigye haza és ossza szét a szomszédoknak. Idegenek, akik máskor tartózkodva, leszegett fejjel jártak az utcán, most ujjongva szólítottak meg a Lánchídon: „Hallotta? Az ENSZ ejtõernyõs csapatai leszálltak a Dunántúlon!”

Dénes barátaival találkozott Pesten. A Kisgazdapárt már szervezkedni kezdett. Indítani akarták õt három különbözõ listán is: városi, megyei, országos szinten. A lövöldözések, atrocitások közepette folyt a jövõ tervezése. Egy zsidó ügyvéd barátunk egy kereszténydemokrata párt szervezésén dolgozott. És mire „gyõzött” a forradalom, az ideiglenes kormányhoz a pár nap alatt állítólag 120 párt-alapítási kérelem futott be….A hosszú egypártrendszer meghozta gyümölcsét.

Én úgy éreztem, elõször van igazán hazám. A kisgyerekkoromban dívó irredentizmus még gyerekfejjel is hamisnak tûnt. Az évenként visszacsatolt trianoni országrészek talán adtak valami reményt. De hamarosan követte õket a német megszállás, aztán a romok fölött az újabb, a szovjet.

Most, 1956 október végén voltam elõször igazán magyar

A „gyõzelem” napjainak egyik estéjén Dénes azzal a hírrel jött, hogy a kisgazdák szerint három lehetõség van a jövõt illetõleg:

A Szovjet visszavonul, szabad választásokat tartunk és egy koalíciós kormány létesül, mely földrajzi helyzetünkre való tekintettel természetesen rózsaszín árnyalatú lesz

A Szovjetunió nem nyugszik bele és második Korea leszünk

A Nyugat beavatkozik és kitör fölöttünk a harmadik világháború.
Erre csak annyit tudtam csendesen mondani: „Ebbõl egyetlen tanulság van: innen el kell menni.”

Másnap hírek érkeztek, hogy a keletrõl jövõ, csapatvisszavonásnak vélt mozgás újabb szovjet erõk bevetését jelenti. Egyetértettünk: nem szabad maradni.

El kell menni, de hogyan? Mivel?

Még aznap este felkerestük Tóni barátunkat, akinek volt egy dzsippje. Mivel osztrák felesége, Steffi éppen rokonokat látogatott Bécsben, valószínû volt, hogy Tóni szívesen menne utána két kislányával és talán hozzájuk csatlakozhatnánk. Ez így is volt, de õ csak úgy vállalkozott, ha mindkét gyereke osztrák útlevéllel mehet. Egyik kislányának volt, a másikét másnap reggel kellett kérvényeznie az osztrák konzulátuson.

Csomagnak álcázottan…

Hajnalban mentünk fel vele és a kislányokkal a dzsippen a rózsadombi konzulátusra. Már két osztrák jármû várakozott: egy nyitott teherautó és egy VW minibusz. Élelmet és gyógyszert hoztak Budapestre, és most a visszatérési papírjaikra vártak, na meg néhány utasra. Bár a tervek szerint a dzsippen utaztunk volna a másik két jármû kíséretében, a hûvös idõre való tekintettel, na meg mivel mindenki ugyanoda készült, én a többi nõvel és gyerekkel a minibuszban kaptam helyet. A férfiakat a nyitott teherautóra irányították. Egy család és jómagunk kivételével mindenkinek volt papírja. A háromtagú konvoj menetkészen állt, Tóni kétéves kislánya, akinek útlevele volt, már az ölemben ült, de közben az irodában hatéves nõvérének a konzul megtagadta az útlevelet!
Budapest határáig elkísért bennünket Tóni a dzsippen kislányaival, aztán könnyek között visszafordult, nem merte reszkírozni…

Steffi Bécsben hisztérikusan zokogott, mikor elmondtuk neki a történteket. Végül is visszament Budapestre, és hosszú évek múlva sikerült csak mindnyájuknak nyugatra kerülniük.

Mi vegyes szerencsével pár nap múltán egymásra találtunk Bécsben, miután én csomagnak álcázva még az indulás napján szabad földre értem, de Dénest a határon a nyitott teherautó ponyvája alól kihúzva egy éjszakára bezártak, és csak másnap vághatott neki gyalog a földeknek, míg õ is sikeresen osztrák földre érkezett.

November 3-án azt hittük, az utolsók között sikerült átlépnünk a határt. Nem álmodtuk, hogy a huszadik század magyar népvándorlását indítottuk el.


Vagy 40 évvel késõbb, a 90-es években, vitorlázó klubunk akkori kommodorja mondja nekem kedveskedve, hogy õ osztrák, de élt Budapesten az 50-es években.
Apja volt a budapesti osztrák konzul….

Többé nem beszéltem vele.


Szokolay Dénesné Vallay Olga
Szokolay Dénesné Vallay Olga építészmérnök, pedagógus. A budapesti Mûszaki Egyetemen és a Connecticut állambeli Bridgeport Egyetemen szerzett diplomát, majd tiszteletbeli professzora lett a Norwalk Community College-nak. 2003-as nyugdíjba vonulása ota kizárólag az építészmérnöki praxisára koncentrál. Magyarországról 1956-ban menekült el férjével, Szokolay Dénessel, aki 2000-ben hunyt el. Jelenleg a Connecticut állambeli Reddingben él, két lánya es unokája van.