Takács Lajosné – Emlékezve Emlékeimre Emlékül Maradjon

Miután két leányom, Martha és Kathy, az angol részben leirták az ö emlékezésüket, én már csak magam írhatom le azt, mivel szeretett férjem 2000-ben elhunyt. A clevelandi Sunset Memorial temetö magyar parcellájában nyugszik, idegen földben ugyan, de volt bajtársak, honfitársak között. A hazai földet tartalmazó kis földhalom tövében lévö márvány alapzaton álló, kiterjesztett szárnyu turulmadár tekint le reájuk, és örzi álmukat. Ez az a hely, ahol minden évben Hösök napján összejövünk, emlékezve a II-ik világháboru hös katonáira, és az 56-os Forradalmunk martírjaira.

1956 October 23
Ez a nagy nap úgy indult mint a többi hétköznap. Kora délután azonban, mint a futótüz terjedt a hir hivatalomban, hogy a budai Dunaparton a Müegyetem felöl az egyetemisták nagy tömegben, zárt sorokban vonulnak a Bem szobor felé nemzetszinü zászlókat lobogtatva, nemzeti dalokat énekelve, és a hozzájuk való csatlakozásra buzdítják a többieket. Én a belvárosi Dorottya utcában lévö Technoimpex
Külkereskedelmi Vállalatnál dolgoztam. Izgatottan mentünk fel a felsö emeletre, onnan az ablakokból át lehetett látni a budai partra. Néhány kollega, akik igyekeztek bövebb hireket megtudni, lelkesedve jött vissza, mondván, hogy a tömeg egyre nagyobbodik, megkoszorúzzák Bem tábornok szobrát, rokonszenvet, együttérzést kifejezve a szomszédos Lengyelországban a szabadságért felvonulók mellett. Azt
is megtudtuk, hogy az egyetemisták elkészitették, és felolvassák a 16 pontban összeállított kiáltványt, amely többek között követeli a szovjet csapatok kivonását országunkból, uj kormány alakitását, szabad választásokat, a vörös csillag, sarló-kalapács megszüntetését nemzetszinü zászlónkból és a Kossuth cimer visszahelyezését oda, a gyülölt Stalin szobor eltávolítását, és nagy nemzeti ünnepünk március 15 visszaállitását.

Hazaérve izgatottan meséltem a történteket édesapámnak, aki gyerekeinkre vigyázott (8 és 9 évesek voltak). Bekapcsoltuk a rádiót, vajon mit közölnek a felvonulásról. Nemsokára férjem is hazaérkezett, látva izgatott, fellelkesedett hangulatom, ahogy neki is beszámoltam az egytemistákról, ö probált nyugtatni, nem volt olyan optimista mint én. Vacsora után emlékeztetett hogy estére szinház jegyünk van a Madách szinházba. Az elöadás 8-kor kezdödött, telt ház volt. Az emberek arcán látszódott némi izgalom, de még nem volt tudható hová fejlödnek a délutáni események. Egyszer csak hirtelen
megszakitották az elöadást, kivülröl messzebbröl hangzó puskalövések hangzottak. Nagy lett az izgalom, mikor Bárdy György szinmüvész a függöny elé lépett és egy Ady vers szavalásába kezdett, majd közölte, az elöadást nem folytatják, mindenki menjen haza. Kivül a Kossuth Lajos utca felöl, valamint a Rákóczi uton lelkes tömeg vonult a Magyar Rádio felé, kiabálva, hogy Forradalom van, irány a rádió, ahol majd beolvassák a 16 pont követelményt, hogy az egész ország és a világ is értesüljenek a budapesti történtekröl.

Férjemmel gyalogosan haladtunk a Rákóczi uton a Keleti pu. felé, mivel ekkor már nem volt sem villamos, sem autóbusz közlekedés. A Bródy Sándor utca felöl, amelyik párhuzamos a Rákóczi úttal, lövöldözések hallattszottak. A Rádió épületnél, az ÁVO lötte a fegyvertelen felvonulókat, hogy megfélemlítse, feloszlásra kényszerítse azokat. Ez csak olaj volt a tüzre, a tömeg felháborodása csak növekedett, s megindult a
Városliget felé a Stalin szobor ledöntésére. Jóval éjfél után értünk haza, édesapám már aggódott, neki még haza kellett mennie. A rádiót bekapcsolva hallottuk, hogy a kommunisták ellenforradalmi csõcseléknek bélyegezték a szabadságért tüntetõket, õszerintük mindenki az, aki nem hajlandó elfogadni a szovjet-kommunista ideológiát.

Szovjet-kommunista Zsarnokságból- a Magyar-a Nemzeti Szabadságért
Az 50-es évek kezdetétöl az emberekben egyre jobban és jobban növekedett az ellenszenv, keserüség a kommunista diktatura ellen. Utáltuk a választási csalásokkal ránk eröszakolt szovjetet kiszolgáló vezetöket, a Szovjetunió állandó dicsöitését, a vörös zászlókat, vörös csillagokat a sarló kalapácsal, az Internationálét, nemzeti himnuszunk helyett. Utáltuk az általuk ránkeröszakolt Aprilis 4-et, amit ök
felszabadulásnak neveztek, a cirkuszi jellegü Május 1 felvonulásokat. Megvetettük a kétszinüséget, a sok hazugságot, csalásokat, nemzeti üntudatunk lebecsmérelését, magyar nem lehetett magyar saját hazájában. Elkeseritõ volt a jövõ, gyermekeink sorsát is ök akarták irányitani, megszabva ki milyen iskolába mehet, milyen pályát választhat, függetlenül attól, hogy mihez van kedve, vagy tehetsége. Csodálatos, szinte mámoritó érzés volt ujra szabadon véleményt nyilvánitani, ujra énekelni: „Éljen a
Magyar Szabadság, Éljen a Haza”. Úgy érzem nehéz ezt megértetni, elmagyarázni a mai generációnak. Aki nem élte mindezt át, aki nem volt ott, nem tudom, tudja-e érzékelni 56 szellemiségét.

A Forradalom Dicsö Napjai
Megdöbbentö és félelmetes volt látni ahogy 24-én az orosz tankok ezrei megszállták a föváros utcáit. Probáltam hivatalomba eljutni, a Belvárosban mindenfelöl lelkes csoportok egybevegyülve meneteltek a Parlament felé. Közéjük csatlakozva ütemesen lépkedtünk a „russzkik haza” jelszóra. A Bajcsy Zsilinszky úton vonulva, én a Deák térnél kiváltam, hogy elérjem hivatalom. Nagyon kevesen voltunk, szinte üres volt az egész épület. Elhatároztuk, hogy a következö néhány napban nem fogunk bejönni, mert hallottuk a híreket, hogy több helyen rálöttek a felvonulókra. Motorbiciklis futárok vitték a hireket, röplapokat a város különbözö pontjaira. Igy hallottuk, hogy a
Nyugatinál kilöttek egy orosz tankot, a Köruton lévö szovjet könyvesboltnál égetik a szovjet könyveket, hogy a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztériumból lötték a nemzetiszinü zászlóval vonuló diákokat. Okt. 25-t követöen szervezetté vált az ellenállás, mind a pesti, mind a budai oldalon. Reménytkeltö hirek hangzottak az oroszok kivonulásárol, a Forradalom gyözelméröl, az uj miniszterelnök Nagy Imre tárgyalásai Moszkvával, ezt igérték. Ennek hatására néhány csendes nap igérkezett, az emberek kezdték eltakaritani a romokat, tisztitani az utcákat. Mivel hallottunk a
Ferencváros-i sulyos harcokról és károkról, férjemmel elhatároztuk, hogy megpróbálunk eljutni özvegy növéréhez, aki két gyermekével az Ipar utcában lakott.

Utközben át kellett haladnunk a Köztársaság téren. Itt láthattuk a hirhedt Pártház elfoglalásáért lefolyt harcok nyomait. A Pártházban lévö ÁVO-sok fehér kendöket lobogtatva azt a látszatot keltették, hogy megadják magukat a szabadságharcosoknak. Mikor ezek az épület közelébe értek az ÁVO-sok sortüzzel fogadták öket. Rengeteg halott volt, még a vöröskeresztes karszalagot viselö mentöket is könyörtelenül lelötték. Ennek következtében nem csoda, hogy a felkelök gyülölete tetöfokra hágott, és
elfoglalva az épületet, ök is ezt tették az ott elfogott ÁVO-sokkal. Mikor mi áthaladtunk a téren, még ott voltak a halottak. Az elesett hösök virággal beborítva, kis égö mécsesekkel körülvéve, az ÁVO-sokon pedig a partigazolványuk, néhány pedig lábnál fára akasztva. Rettenetes látvány volt, de sajnálatot nem tudtunk érezni. Továbbhaladva mindenfelé láthattuk az utcai harcok nyomait, a tank belövések pusztitását, jóformán alig volt érintetlen épület. A légnyomástól betört üzletek
kirakataihoz senki nem nyult, sok helyen nagy dobozok voltak kitéve adományt kérö felirással a hösi halottak hozzátartozói részére. Megható volt látni, hogy nem kellett õrizni ezeket a már megtelt dobozokat, mindenki csak adott.

Nagy Imre bejelentette a Forradalom gyözelmét és a szovjet kivonulását, és ez némileg folyamatban is volt. Mindenki arcán a gyözelem boldog mosolya sugárzott. Megpróbáltam hivatalomba bemenni, ha csak néhány órára is. Többnyire csak kicseréltük a hallott hireket, megtudtuk azt, hogy a személyzeti osztályon ki lehet kérni az egyénekröl vezetett „káder-naplókat”. Mindenkiröl készült ilyen jelentés, s ettöl függött esetleges elömenetele, állasa. Én is kikértem az enyémet, s kiváncsian olvasva így tudtam meg, hogy, mint „értelmiségi származásu, ideológiailag képzetlen,
politikailag elmaradt, a közömbösök közé tartozó, viszonya a vallással kapcsolatban klerikális beállítottságu, baráti köre a régi iskolatársakból tevõdik össze, szorgalmas, lelkiismeretes munkaerö, politikailag további fejlödésre szorul…” voltam jellemezve.

A Szabadság Dicsö Napjai Eltiporva
Megtudtuk, hogy a szovjet tankok a város határainál leálltak, söt kelet felöl, Záhony, Debrecen irányábol özönlenek az ujabb tankvonulások, elkerülve Budapestet vonulnak az osztrák határ felé. Nagy Imre hiába tiltakozott, fordult segitségért az Egyesült Nemzetekhez, a nyugati országokhoz, USA-hoz. Sehonnan nem mutatkozott remény s segitésre, még az SOS kérésre sem volt válasz. A szovjet látva mindezt megindította tankinvázióját a föváros ellen. A kommunistáknak volt hova fordulni segitségért – a Szovjethez – és ezt meg is kapták. A szabadságért harcolók csak magukra számithattak, magukra maradtak.

Nov. 4-én tanklánctalpak zörejére ébredt a város. Sokfelé ujból feléledtek az utcai harcok. Lányaim, akik akkor 8 és 9 évesek voltak, mai napig is emlékeznek az erkélyünk alatt “parkoló” hatalmas tankra, amelynek hosszu ágyucsöve a szemben lévö elöljárosági épületre volt irányítva. A nappali szobánk ablakai a légnyomástól már szilánkokban voltak. Ha az utcai harci zaj néha felélénkült, szaladtunk le a pincébe, ahol készitettünk fekvöhelyet, takarókat, és némi élelmet, ha esetleg hosszabb ideig kell ott tartózkodni.

A Szovjet és kommunista vezetök utasitására elkezdödött a Forradalommal rokonszenvezö vezetök letartóztatása (Nagy Imre, Maléter Pál). Hasonló utasitást kaptak a vállalatoknál, gyáraknál, és minden munkahelyen visszaállitott kommunista párttitkárok egy lista összeállitására mindazok nevével, akik résztvettek bármilyen módon, vagy rokonszenveztek a Forradalommal.

1957 Január elején egy “jóindulatu” párttag férjemmel is tudatta, hogy neve a vállalati listán van. Férjem a Magyar Nemzeti Banknál a devisa engedélyezési osztályon dolgozott. A Forradalom elsö napjaiban megszervezték a Forradalom Bizottságot. Öreá hárult a feladat, mely szerint ideiglegesen zárolni kell a bank külföldi számláit, ezzel megakadályozni azt, hogy a szovjet a magyar kommunisták segitségével ezekkel rendelkezhessen. Ketten egy kollegájával átmentek az angol követségre erre vonatkozólag informáciot kérni, és végre is hajtották.

Eldönteni – Megyünk, vagy Maradunk?
A hir hogy férjem neve a “rokonszenvezök” listáján van, kényszeritett arra, hogy találjunk valami módót a menekülésre. Ekkor – 57 januárban már szigoru rendelkezések voltak, hogy megállitsák a menekülök özönlését Ausztria és Jugoszlávia felé. Köztudott volt, hogy 56 november végéig több, mint 100 ezer hagyta el az országot. Ezek még aránylag könnyen tudtak átjutni a határon. 57 elején törvényt hoztak, mely szerint ha valakit elfognak egyböl 10 évet kap, s aki segitséget nyujt ilyen próbálkozáshoz, szintén ugyanezt. Létre jött a hirhedt vasfüggöny, “Iron Curtain”, õrtornyokkal, vérebekkel, és szovjet tankokkal vigyázták a határt.

Váratlanul egyik nap egy rokonunk Szombathelyröl, toppant be hozzánk rövid üdvözlésre, s mesélte, hogy az öcsém és családja részére hozott hamis igazolványokat, de azok nem tudnak elindulni, mivel 6 éves kisfiuk tüdõgyulladásban fekszik. Buzdított, miért nem ragadjuk meg ezt a lehetöséget? Ez a nem várt fordulat gyors cselekvésre serkentett. 24 órán belül meghozta az uj személyi igazolványainkat, mely szerint mi 1953 óta Szombathely-i lakósok vagyunk. Ekkor már Gyõrön túl csak az utazhatott, aki azon túli helységben lakott, vagy külön engedélye volt ebben az úgynevezett határsáv területen tartózkodni.

Hivatalunkból mindketten egy hét sí-vakációt kértünk, ez nem keltett különösebb feltünést, mivel minden évben ezt tettük, férjem síbíró is volt. Egyedül csak édesanyám tudott a tervünkröl. A legszükségesebb néhány holmit csomagolva kis kézi bõröndbe, indultunk a Keleti pályaudvarhoz. Férjem hálókocsi jegyeket vett Szombathelyig. Gyerekeink izgatottak voltak, mert így még nem utaztak, csak azt nem értették, hogy a nagymama miért sir? Én halkan egyre csak azt kértem édesanyámtól, hogy ne sírjon, mert esetleg feltünést kelt, de õ csak állt ott összeszorított ajakkal, és a könnyek
folytak arcán, azt gondolva, hogy soha többé nem lát bennünket. A vonat elindulása után gyerekeink lefeküdtek és elég hamar el is aludtak. Néhány óra után miután a vonat beérkezett Györ állomásra, katonák szálltak fel, és végigmenve mindenkit igazoltattak, aki a vonaton maradt. Mikor az egyik katona a mi fülkénkhöz ért, férjem kinyitva annak ajtaját, mutatta a katonának, hogy a család alszik, majd odaadta az igazolványokat. A katona megnézve azokat, udvariasan tisztelgett, és elment. Szombathelyre érkezve joval éjfél után, rokonunk várt az állomáson, vele mentünk házukhoz. Ö már elkészitette a tervet a másnapi határátlépéshez.

Elsö Kisérlet
A következö nap, az esti órákban rokonunk kikisért a vasutallomásra, ahol vezetönk már várt, de egymással nem beszéltünk. Ö jó barátja volt rokonunknak, és már többször segitett a menekülön. Felszállva a vonatra rövid távolságra ültünk egymástól, hogy láthassuk egymást. Rokonunk elõzõleg utasított, hogy ha igazoltatnak a vonaton, és kérdezik hová megyünk, csak mondjuk, hogy temetésre. Kabátjainkon viseltük az ilyen alkalomkor szokásos fekete gyászszalagot. A terv az volt, hogy amelyik
állomáson vezetönk leszáll, mi is azt tegyük, majd utána rövid távolságot tartva kövessük. Látva midön vezetönk készülödik a leszálláshoz, mi is azt tettük. Keresztülmenve néhány vágányon az állomás épülete felé észrevettük, hogy az tele van katonákkal. Néhány közelünkben lépkedö, akik szintén a vonatról jöttek, megjegyezték hogy biztos megint razzia van. Vezetönk nyilván tudta, hogy ilyesmi elöfordul, pánikba esett, s eltünt a sötét éjszakában.

Férjem hála Istennek nem vesztette el a lélekjelentétét, kicsiny bizonytalanság látszata végzetes lehetett volna. Mint aki ismerös a környezettel, nem mentünk be az állomásépületbe, hanem az mellett kivül sikerült észrevétlenül kijutni a keskeny országutra. Itt sem lehetett tétovázni, mert esetleg a néhány arramenö megkérdezheti, hogy merre, hová megyünk. Még azt reméltük hogy vezetönk esetleg vár ránk valahol a közelben, de tévedtünk. Pillanatok alatt kellett dönteni, mit tegyünk. Férjem észrevett egy útjelzö táblát, rajta egy falu nevét, 6 km. távolságra, az állomással ellentétes
irányba. Elindultunk abba az irányba, a koromsötét éjszakában, még nem tudva mit fogunk csinálni, csak mentünk.

Egyszer csak egy kis patakocskához érve, az azt keresztezö keskeny hid alol katonák ugrottak elénk, elemlámpák fénye az arcunkra világitva igazoltattak, kérdezve hová megyünk. Férjem megnevezte a falut, amit az utjelzön láttunk, mondván hogy másnapi temetésre megyünk. Szerencsére a katonák nem kérdezték, hogy kinek lesz a temetése. Tovább haladva egy kis erdöhöz értünk, amely mögött a távolban látszottak a falu lámpái. Elhatároztuk, hogy nem megyünk be a faluba, hanem ebben a kis erdöben, talán park is lehetett, várjuk meg a kora reggelt, s visszamegyünk a vonatállomásra, vissza Szombathelyre. Szerencsére nem volt hó, igy szorosan
összebujva, hogy melegitsük egymást, gyerekeinket az ölünkbe fektetve – ök el is aludtak – vártuk a virradatot. Arra számitottunk, hogy addigra a hidnál leváltják a katonákat, nem fogunk ugyanazokkal találkozni. Minden feltünés nélkül sikerült visszajutni az állomásra, senkivel nem találkoztunk, még a katonák sem voltak a
hidnál. Visszaérkezve, mikor rokonaink megláttak bennünket, nemcsak megdöbbentek a meglepetéstöl, de rendkivül örültek, miután elmeséltük a történteket. Ök azt hitték, hogy a rendörség fog jönni értük, ugyanis vezetönk még az éjszaka folyamán biciklivel visszament hozzájuk Szombathelyre, és azt mondta hogy a razzián minket elfogtak. Kipihenve a sikertelen probálkozás izgalmait, a nap folyamán arra gondoltunk, hogy talán legjobb lenne visszamenni Budapestre, mert tul nagy a veszély, és kockázat a sikerre. A határmenti falvak tele voltak magyar és orosz katonákkal, orosz tankokkal, ekkor már mindenki tudta, mi a „vasfüggöny” (Iron Curtain).

Második Kisérlet
Rokonunk nem tudott belenyugodni a kudarcba, egyrecsak buzditott, hogy mégegyszer meg kell próbálnunk, s oly meggyözöen, szinte biztos sikert biztositva beszélt, hogy végülis beleegyeztünk. Két nap elteltével ismét kikisért bennünket a vasutállomásra, a kora esti órákban. Elbúcsúzva, magunk szálltunk fel a vonatra. Azt az utasitást adta, hogy Egyházasrádoc állomásnál szálljunk le a vonatról, s ott az állomásépület külsö falán lévö piros póstaláda mellett egy nöszemély fog várni, ö fog elvezetni egy közeli parasztházba. Itt kell majd megvárnunk a fiatal parasztfiut, aki elvezet a Kiskölked nevü határmenti faluba.

Már besötétedett, mikor a fiatalember megérkezett a biciklijén. 1957 Február 17-ke volt. Szokatlanul ebben a honapban, esni kezdett az esö, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. A fiatalember utasitott, hogy ne beszéljünk, csak kövessük öt. Ö, tólva a biciklijét, elõttünk haladt mintegy 10 lépésnyire. Meglepetésünkre letért az utról és a szántóföldeken keresztül mentünk a falu irányába. A nagy esõtõl a szántóföld teljesen átázott, bokán felül süllyedt lábunk a sárba, minden lépés egy küzdelem volt. Én el is vesztettem egyik cipõmet, beleragadt a sárba, de nem volt idö a megállásra. Igy
folytatva az utat, kicsordultak a könnyeim, arra gondolva, hogy ime visszatart az “anyaföld,” nem akarja, hogy elmenjek. A fiunak nem volt nehéz menni, mivel térdig érö gumicsizma volt rajta. Kétórás ilyen küzködés után, teljesen átázva, végre elérkeztünk a fiatalember szüleinek a parasztházához. Látva állapotunkat, mindjárt adtak száraz holmikat, takarókat, gyerekeinket mindjárt ágyba tettük a jól befütött meleg szobában, el is aludtak pillanatok alatt. Átázott holminkat pedig a kályha köré terítettük, hogy némileg legalább megszáradjanak. Közben a férjem a gazdától tudott venni egy pár gumicsizmát a részemre, máskülönben nem tudtam volna folytatni az utat.
háziak minket is pihenésre biztattak, és közölték hogy éjfél után fog jönni a magyar határör katona, aki majd elvezet a határhoz.

Alig egy órát, ha pihentünk, a gazda felébresztett, hogy a katona korábban érkezett, öltözködjünk azonnal, mert indulni akar. Ugyanis szerinte a vastag-felhös égbolt miatti rendkivüli sötétség elõnyünkre van, s attól tartott, hogy késöbb esetleg a hold kibukkan a felhök mögül. Tehát fel kellett vennünk alig megszikkadt ruháinkat, nem volt valami jó érzés. Elindultunk. A katona elöl, fegyver a vállán, férjem utána, fogva Márta kislányunk kezét, én pedig utánuk, erösen fogva Katika kezét. Ö még a mai napig is emlékszik, hogy mennyire szorítottam a kezét, és hogy az én kezem mennyire reszketett. Az
indulásnál a katona utasított, hogyha látunk világitó rakétákat fellõni, azonnal földrehasalni, és ha esetleg elfognak bennünket, ö azt fogja mondani, hogy ö talált ránk, mikor probáltunk átjutni a határon. Most is a szántóföldeken mentünk, emlékszem egyszer csak egy szélesebb árokhoz értünk, amely a nagy esötöl megtelt vizzel. Nem volt más választás, át kellett menni a derékig érö vizen. Férjem ölbevette Mártát, a katona meg egyik karján fegyverét magasra tartva, másik karján Katit vitte keresztül, söt még nekem is segített felkúszni az árok oldalán.

Jóval éjfél után lehetett, 6-7 km. mehettünk, távolból hallottuk a kutyák ugatását az örtornyok irányából. A mi határör katonánk pontosan tudta az örtornyok közti járörök idörendjét, és melyik a legjobb pillanat az átjutásra. A magyar és osztrák határ közötti földterület mélyen volt felszántva, 3-talán 5 méteres csikban, ez jelezte a határvonalat, u.n. határsáv volt a neve. Itt a katona kezett fogott férjemmel. Jó szerencsét kivánt mindnyájunknak, és felhívta figyelmünket a messzi távolból látszódó fényekre, hogy az egy osztrák falu, valamint arra hogy a határ ezen a vidéken nagyon hullámos vonalu,
tehát legyünk nagyon óvatosak, nehogy visszakerüljünk magyar területre. Férjem még átadott neki egy mandzsettagombot, hogy juttassa el rokonunknak, akinél ott hagytuk a másikat. Ez volt a jel, hogy a határátlépés megtörtént.

Menekültek Ugyan – de Végre Szabadok
Miután átlépkedtünk a “határsáv” szántáson folytattuk útunkat még egy darabig, de szükséges volt megpihenni, mivel gyerekeink már nagyon fáradtak voltak. Férjem elövette zsebéböl a kis laposüveg „Kecskemétit”. Mindnyájan ittunk egy kortyot, remélve hogy átmelegit kissé, talán elkerüljük a tüdögyulladást, hiszen ruháink még nedvesek voltak, a nyirkoshideg februári éjszakában. Ujra elindulva, tartottuk az irányt a messze távolban látszó apró fények irányába. Egyszercsak észrevettünk egy kis
fabódét, valószinü a határörök részére. Belül volt egy kis fapadka, és egy kisméretü vaskályha. Lányaink azonnal leültek a padkára, és egymásra borulva el is aludtak. Férjem öngyujtóval megvilágitotta a bodé belsö oldalait, amelyek németnyelvü ujságokkal voltak betakarva. Ebböl mostmár biztosan tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. Férjem letördelt néhány vékony fagallyat a közeli fákról, és letépve az ujságpapirokat próbált tüzet gyujtani a kis kályhában, hogy nedves ruháink kissé száradjanak. Azonban a nedves gallyak föleg füstöt okoztak, nem meleget. Néhány
óra multán kezdett hajnalodni. Én a bodé oldalának dülve állva próbáltam szunditani, hisz leülni nem lehetett. Férjem kinézve a bodé ajtaján lévö kis 10 X 15 cm. üveglapon, észrevett a határmentén két menetelö katonát, de a távolság miatt nem tudtuk megállapitani, vajon osztrákok-e, vagy magyarok. Kilépett a kis bodé elé, és mindkét karjával integetve jelt adott rólunk. Láttuk, hogy a katonák irányt változtatnak, és közelednek felénk. Nagy megkönnyebbüléssel, és Istennek hálát rebegve felismertük, hogy osztrák határörök voltak. Mikor hozzánk értek, udvariasan tisztelegtek, mi
mindketten sirva mutatkoztunk be. Jól beszéltünk németül, igy elmondtuk, hogy menekültek vagyunk, és kértük segitségüket. Megnyugtattak bennünket, és közölték, hogy a legközelebbi falu – amelynek fényeit éjszaka láttuk a távolból – Moschendorf, és oda fognak kisérni bennünket, s ott majd a Vöröskereszt gondoskodik rólunk. A faluba érve, a reánk csodálkozo tekintetekböl következtettük, hogy milyen látvány lehetünk sáros, nedves, erösen füstszagu ruháinkban.

Miután személyi adatainkat feljegyezték, és csodálva hallgatták menekülésünk történetét, mivel 1957 februárjában már oly szigoru volt a határellenörzés, hogy talán kissé gyanusnak is találták, hogy ez nekünk sikerült. Közölték velünk, hogy egy katonai tiszt van útban – úgy emlékszem Graz-ból, aki szintén ki fog hallgatni bennünket. Néhány óra várakozás után, a tiszt meg is érkezett. Elmondtuk neki ugyanazt, de ö arra volt kiváncsi mit láttunk, tapasztaltunk a magyar oldalon, föleg láttunk-e orosz tankokat, katonákat nagy számban. Az osztrákok attól féltek, hogy miután oly szeretett
támogatást és segitséget adtak a menekülteknek, és rokonszenveztek a magyar forradalommal, esetleg a szovjet ezért megtámadja Ausztriát büntetésül. Miután lehetöségünk volt végre kissé rendbehozni külsönket, és bõven kaptunk élelmet, közölték velünk, hogy másnap elvisznek a Wöllensdorf-i menekült táborba (Flüchtling Lager), amelyet az angolok tartanak fenn. Még meg kell említenem egy kis Moschendorf-i emléket, amelyet sohasem tudtunk elfelejteni. Miközben férjem beszélgetett az egyik határörrel, megkérdezte töle volna-e lehetöség telefonon, vagy egyéb módón a Wienben lakó barátunkat értesiteni menekülésünkröl. A határör
benyult a zsebébe és 20 schillinget odaadva csak annyit mondott „táviratozzon a barátjának”. Örökké sajnáltuk, hogy akkor ott nem kérdeztük meg a nevét, hogy késöbb visszafizetve megháláljuk ezt a nemes cselekedetet.

Élet a Menekült Táborban (Flüchtling Lager)
Néhány hét után baráti segitség közbejárásával, és a Caritas segitségével áthelyeztek bennünket a Bécshez közel levö Klosterneuburg táborba. Egyuttal két kislányunkat a „Rettet das Kind” (Mentsd meg a gyermeket) segélyszervezet elhelyezte a Sacre Coeur leanyintézetbe, hogy megkezdhessék az iskolát, és a nyelvtanulást. Ez közel volt Bécshez, Pressbaumban, a vadregényes Wienerwald „Bécsierdö” területén. Részünkre ez óriási segitség volt, mert férjemmel együtt tudtunk foglalkozni további életünk elindításának. Bejelentkeztünk az USA követségen az USA-ba való
kivándorlásra. Itt sajnálattal közölték velünk, hogy egyenlöre a további kivándorlás szünetel, de várjunk türelemmel, majd újra megszavazzák a segitõ alapot. Ekkor már csak azok mehettek, akiknek „sponsor” segitségük volt. Én magam szivesen maradtam volna Ausztriában. E rövid idö alatt nagyon megszerettem a várost, az embereket, beszéltem a nyelvet, és hát hazám is közel volt.

A levelezés ekkor már folyamatban volt az otthonnal. Igy édesanyámtól megtudtuk, hogy két hét elteltével kezdtek keresni bennünket. Ö addigra már butoraink, és egyéb holmik nagy részét eladta, és egy fiatal házaspárnak szólt, hogy igényeljék ki lakásunkat. A pénzt átváltotta a fekete piacon angol fontra, és „virágnyelven” értesitett bennünket, hogy egy ismerös jön üzleti uton, akivel elküldi férjem egyik öltönyét. Mi ezt nem kértük, ezért mindjárt tudtuk, hogy ennek valami oka van. Az öltönyt megkaptuk, centiröl-centire áttapogatva, a váltömésbe bevarrva megtaláltuk a pénzt. Anyám
nagyon aggodott értünk, így akart segiteni rajtunk – a szeretet nem ismer határt.

A politikai hangulat nem volt békesnek mondhato Europában. Az úgynevezett „hideg háboru” a Szovjet és a Nyugat között egyre bizonytalanabb jövöre adott reményt. Féltünk hogy egy napon majd arra ébredünk, hogy a Szovjet megtámadja Ausztriát. Elhatároztuk, nem várunk tovább az USA quota megnyitására, hanem választunk a még menekülteket befogadó országok közül valamelyiket. Ezek voltak: Anglia, Kanada, Ausztrália, Délamerika. Kanada is már csak két csoportot fogadott el. Idejelentkezésünk után elég gyorsan be is osztottak az elsö csoportba. Abban is reménykedtünk, hogy valamikép egyszer majd csak átjutunk az USA-ba.

1958 Septemberében, 12 napi hajóut után partraszálltunk Montreálban. A kanadai kormány fizette utunkat, valamint elszállásolásunkat, élelmezést, mégpedig ugy, hogy a helyi börtönépületbe vittek, mivel az az állami költségvetés alá tartozott, és az egyéb segitöforrások a menekültek részére már kiapadtak. Részünkre ez rettentö meglepetés, és lehangoló csalódás volt.

Azonnal jelentkezni kellett az Immigration hivatalnál, ahol nem épen „kesztyüs kézzel” közölték, hogy minél elöbb munkát kell kezdeni. Mutattak egy listát, amiröl lehetett választani. Részünkre nyomatékosan ajánlották egy házaspár részére szóló szakácsnö, és inas-chauffeur munkahelyet, lányainkat Ottowába vitték egy katolikus leányintézetbe. Családunk ezen szétválasztásán nagyon elkeseredtünk, fõleg gyerekeink siró arcára emlékezve, midõn elbúcsuztunk, ugyhogy férjem 3 nap
elteltével felült a buszra, elment Ottowába és visszahozta gyerekeinket Montreal-ba. Utána az Immigratiós hivatalban kijelentette, hogyha kitesznek az utcára emiatt, akkor sem hagyjuk a családot szétválasztani. Rövidesen mindketten találtunk munkahelyet, igy két hét után elhagytuk az állami-börtön szálláshelyet, s megkezdtük életünket az új hazában. Szorgalmas munkával, a nyelv tanulással, és gyakorlásával végül mindketten elértük azt a munkahelyet, amivel meg voltunk elégedve. Férjem a müszaki pályán, mint müszaki tervezö-rajzoló, én pedig mint könyvelö a Volkswagen of Canada
Ltd. vállalatnál, ahol a német tudásomnak is nagy hasznát vetten, 5 év után megkaptuk a kanadai állampolgárságot.

Az Álom Megvalósul
Egy napon férjem egy nagy hirdetést vett észre a Montreal Star ujságban, mely szerint egy amerikai vállallat keres mûszaki gyakorlattal rendelkezõ személyeket. Férjem elment az interview-ra, kitöltve a papirokat, kitünõen letette a vizsgát, a vállalat képviselõje kezétrázva gratulált neki, mondván „Isten hozta a United States-be”. Nem felejtem el, milyen boldogan jött haza, mindezt elmesélni. A vállalat 5-6 hónap alatt elintézte a hivatalos engedélyeket, és megkaptuk a „first preference quota”-t (elsöbbségiengedély), és a vállalat költöztetett mindnyájunkat Beloit, Wisconsin-ba,
1964-ben. A 60-as években igen nagy volt a kereslet mûszakilag képzett egyének után. Két év leteltével, férjem egy igen jó ajánlatot kapott Cleveland-ba. Ide is a vállalat költöztetett 1966-ban. Nagyon boldogok voltunk Cleveland-ba jönni, egyrészt kitünö földrajzi helyzete miatt, másrészt nagyszámu magyar lakossága miatt. Gyerekeink is elérték az egyetemre lépés idejét, s ez is könnyebben volt megoldható. Azóta Cleveland az otthonunk, s itt értük meg az emlékezetes napot, mikor magkaptuk az amerikai állampolgárságot, amelynek dátuma arra a februári napra esett midön átléptük a magyar-osztrák határt.

Családunk minden tagja számtalanszor visszatért látogatóba Magyarországra az elmult évek folyamán. Temetõlátogatás alkalmával mindig elmegyünk a 301-es parcella sirjaihoz, emlékezni a több mint 300 vértanura, és hösre, akiket kivégeztek az 56-os Forradalom után.

Cleveland magyarsága is tart minden évben megemlékezést 1956 October 23-ra. Minden alkalommal résztveszek ezen, emlékezni, és emlékeztetni. Nem felejtünk! Habár idegen földön élünk, és itt fogunk meghalni, de a Hazához rendületlenül hûek vagyunk.


Takács Lajosné
Az Angolkisasszonyok budapesti Tanitoképzöjét végezte, és ott kapta diplomáját 1944-ben. A pedagógiai pályáról sajnos kénytelen volt lemondani, mivel a kommunista rendszer tanitási követelményeit nem volt hajlandó elfogadni. Jólesö érzéssel emlékezik vissza hogy munkahelyein az uj hazában mint Montreal-ban, majd Beloit-ban, mennyire méltányolták és elismerték szaktudatását, és szorgalmát. Cleveland-ban letelepedve, a bank szakmát választotta, és mint könyvelö dolgozott 21 évig. Innen ment korai nyugdijba, hogy férjével (aki ekkor már nyugdijban volt), még együtt élvezzék az aranykor éveit.
Ezen idö alatt, férje elhatározta a II-ik világháboruban, a Don-nál átélt emlékeinek leirását. Ebben segített gépelni, összeállítani és kinyomtatásra kész állapotba elõkészíteni a könyvet, amely a Don-i tragédia 50-ik évfordulórája lett kiadva. Ezzel egyidõben férje a doktori dissertációjának megírásán is dolgozott. Ennek gépelése is sok idõt, türelmet-igénylõ segítség volt férje részére, melyet végül is siker koronázott. Férje megkapta a „bölcsész doktor” cimet a Budapesti ELTE egyetemen. 79 éves volt.