Terényi Ferenc – Apukám, Te hol voltál 56. októberében?

Ha a fiam megkérdezné tõlem… „Apukám, Te hol voltál 56. októberében?”, akkor bizonyosan az életem legszebb, legizgalmasabb része jutna eszembe.

SZEPTEMBER
Részemrõl úgy érzem a forradalom akkor kezdõdött, mikor egy egyetemista korú fiúval a vonaton munkából hazafelé menet beszélgettem 56. Szeptemberében. Hangosan panaszkodott, évek óta várt az idõre, hogy végre az egyetemre járhasson és most nem vehették fel mert minden egyetem tele van kínai vagy más kommunista ország fiataljaival. Saját hazájában nem tanulhat tovább, és erre mutatta milyen röpcédulákat szerkesztett. Nem emlékszem a tartalmára, de tudom még ma is, hogy akkor milyen félelem fogott el; ijesztõ volt a röpcédula tartalma.

KEZDET
Albertírsáról jártam Pestre dolgozni a Parafa kõgyárba. Október 24.-én reggel szokás szerint a vasútállomáson reggel négykor vártunk az elsõ vonatra Abonyi Miskával, ki távoli unokatestvérem. A szokásos félalvást a vonaton ma nem tudtuk megtenni, mert mindenki élénken beszélgetett, vitázott, hogy a kalauzok, kik az éjféli vonattal jöttek most azt mondják, Pesten a belvárosban lövöldözés van és vadásznak a
kommunistákra. A legnagyobb balhé a Rádiónal van. És a Miskával úgy beszéltük meg, jobb lesz ha nem szállunk le Kispesten a munkába, hanem lemegyünk Kõbányáig. Beérkezve, a vonatról ahogy lenéztünk a Zalka Máté térre, már tudtuk, nincs minden rendben. Az emberek nem siettek munkahelyük felé. Lementünk a sok tömeg, egy teherautón egy fiatalember torkaszakadtából átkozta a kommunizmust és mondta, hogy a Rádiónál lövik az Ávósok a Magyart. Kért, hogy önként ki akar jönni
segíteni. Miska meg én nem is szóltunk egymásnak, de már másztunk is a teherautóra. A Körút után az Üllõi úton letettek. Mivel a belvárost és az utcák neveit nem nagyon ismerem az olvasó tudhatja, hogy az utcát vagy környéket mikor megnevezem nem vagyok biztos benne, fõleg 33 év után Kanadából visszapillantva.

HARC
Hogy a teherautókról leugrottunk, több 9-10 éves gyerek jött oda és puskagolyókat — melyek zsírpapírba voltak csomagolva — nyomtak a kezembe. „Nincs puskám,” mondtam a gyerekeknek. Erre õk: „majd lesz.” És mutatták merre menjünk a Rádió felé. Csak egy pár lövést hallottunk ahogy az épület elé értünk. A bejárat elõtt vettem észre öt halott Ávóst; feküdtek egymás mellett. Észrevettem, ahogy az egyik feküdt, a keze a feje felett kinyújtva a középsõ ujja is le lett lõve és hiányzott az üres hely ahol az ujja volt. Megütötte a szemem. Hirtelen nagy lövöldözés, géppisztoly sorozatok.
Berohantunk az épület udvarába. A Miska eltûnt mellõlem, valaki az emeletrõl ránk lõtt. Mindenki felbõszült “felfelé, nyírjuk ki!” Én az egyik lépcsõjárathoz rohantam és ugrottam a lépcsõkön, hirtelen megmerevedtem, mert a lépcsõ kapunál két vöröskeresztes nõvér egy katonát ápolt. Az egyik a homlokát simogatta, a mellén alul vért láttam folyni. A katona jajgatott, „Édesanyám, sohase látlak többé.” Borzasztó hatással volt rám. De abban a pillanatban láttam mellette a puskáját. Odarohantam, felkaptam, csak a nõvérek néztek rám ijedten.

És a lépcsõn felfutás közben raktam a golyókat a tárba. Milyen jó, hogy a gyerekek adták a golyókat mert a puska tára üres volt. A másik emeletre érve már minden újra csendes lett, valaki kiüvöltözött az ablakon. „Ne lövöldözzetek, hülyék.” Leértem az udvarra, ott látom Miskát, nála is puska. „Hol vetted?” kérdem, erre õ „gyere
megmutatom,” bevezetett egy nagy hodály terembe hol százával puskák szépen sorban rakva a plafonig. Mentünk ki a Bródy utcába, jobbra nézve láttam az Ávósnak kinek hiányzott az ujja, valaki úgy látszik megtalálta, mert oda lett téve a csonka részhez egy pár centire és itt ez felfordította a gyomrom. Lehet, hogy ez a sok halott sebesült hozta ki. Az utcán a Rádió épületével szemben az erkélyen egy fiatalember szavalt, de olyan rekedt volt a hangja, hogy alig lehetett érteni a szavát. Újra lövések, valaki mutatta melyik ablakból lõttek ránk. Behúzódtunk egy kapu alá és lõttünk az
ablak felé de mindenki, micsoda felfordulás. Egy erõs vidéki kiejtéssel beszélõ fiú szólt hozzánk, hogy mi is menjünk velük be az épületekbe mert a piszkos Ávósok itt bújkálnak, és egy kórház-féle épületen mentünk keresztül. Az egyik szobában egy rendõr-félét rendõregyenruhába. A fiú ment is oda hozzá: 25 körül lehetett, látszott az arcán, hogy milyen félelemben volt, egy orvos féle ott állt és mondá “de kérem, ez kórház.” A gyerekek körülfogták, ráirányított puskával. Én a Miskával mentem tovább és le az utcára.

Most vettem észre, hogy a cipõtalpam le van szakadva és próbáltam egy spárgával felkötni. Egy egyetemista féle gyerek jött oda hozzám. Egy-két utcán át láttunk az Üllõi útra ahol most tankok, russzki tankok robogtak a Kõrút felé. E fiú hozzám szólt és a kezembe nyomott egy csomó töltényt. “Nézd,” mondta, “ezek a golyók olyanok, hogy egy tankot is ki tudnak lõni.” Én láttam, egy hülye is tudta volna, hogy a színes hegyû golyó az nyomjelzõ és nem lõ ki tankot, de annyira erõsködött, hogy “félsz, vagy
gyerünk.” Hát kicseréltem a golyókat, a tárba beraktam amit adott. És a falak mellett kezdtem az Üllõi út felé menni. Õ jött nem messze utánam, félúton a fal mellett megálltam. A tankok még mindig jöttek úgy néhány perc szünettel néha. Hallottam a dübörgést, hogy egy új csoport jön a lánctalp irányába, mikor beértek, lõttem, még
utána még egyet elkaptam, újra sehol semmi. Persze, hogy semmi. Ránéztem a diákra, hátul mutattam, hogy “mit akarsz még?” és mentem vissza, de a Miska ott állt, mondja, “menjünk az Üllõi út másik oldalára.” Átszaladtunk egy áruház mellett. Az Üllõi útról az elsõ utcáig kirakatjai voltak derék magasságba. Az elsõ utcán megálltunk. Volt már ott egy csapat fegyveres fiú, a kirakatban sehol üveg és ott egy szép cipõ. De fájt a szívem mert az én cipõm talpát egy madzag tartotta, de nem bírtam magam rávenni, hogy kivegyem.

ÁGYU
Egyszer csak látjuk az úton egy teherautót, katonákkal rajta jön felénk. Mikor odaért, mindannyian rájuk fogtuk a fegyvert, leállítottuk õket. Egy fiatal hadnagy ugrott ki és kérdezte, “mi van itt?” Most láttuk a teherkocsi után egy kis ágyút húztak. Mondtuk neki, hogy Ávósokat meg russzkikat lövünk. Erre Õ mondta, “Ez hihetetlen.” Nem értette, mikor kérdeztük, hogy kivel van, velünk, vagy a russzkikkal? Mikor a fiúk kezdték
lecsatolni az ágyút csak azt mondta, “azt a parancsot kaptam, hogy induljak Pestre… de hová? Kivel vagyok?” Erre szólt az autón lévõ katonáknak, hogy rakják le az ágyúlõszert és adják nekünk, de Õ megy tovább. El is ment. Nagy diadal; van ágyúnk. Egyszer csak egy Albertírsai fiút, a Kucit látjuk jönni két társával, fegyverrel, de azok nem Alberírsai fiúk voltak. Nagyon megörültünk a Miskával. Abban az idõben még Albertírsán mindenki ismerte egymást ha másképpen nem, úgy látásból.
A Kuci itt maradt és az ágyút segített felállítani, hogy az Üllõi útra nézzen tank magasságra állítva. Betöltötték, több fiú felállt a kirakatba, onnan jobban lehetett lõni az Üllõi út felé. Valaki kitalálta, hogy mikor elsül az ágyú, akkor ez nagyot fog ugrani és így az elsütõ zsinórhoz hozzá kötöttek egy hosszú spárgát és így messzirõl húzzák meg. A zsinórt letették az útra mert nem jöttek a tankok. Csend, mindenki vár. Én a fal mellett álltam, egyszer csak nagy dübörgés de a tankok nem jöttek. A kis utcán látjuk,
hogy a Körúton mennek a tankok. Többen oda ugrottak, ki a talpát, ki a csövét az ágyúnak, fordították, nyomták a Körút felé a csövét, egyszer csak egy borzasztó robbanás; az ágyú elsült. A talpra ráment a madzag és meghúzta a zsinórt. A fiúk, kik a kirakatban álltak mind estek. A golyó két fiú közt ment be az épületbe. Az a két fiú
valósággal felemelkedtek a levegõbe és leestek az utcára, de a rohanás ment tovább. Újra töltöttek. Tûz! De láttuk, hogy a golyó a sarki házat találta el, alul a Körútnál és nem jött több tank. Valaki szaladt mentõkért telefonálni. Néztem a két fiú derekán alul a ruhájuk le volt égve és láttam a fiú meztelen combja szemmel láthatólag nõtt és dagadt. A mentõk rögtön ott voltak és elvitték õket. Esteledett. Miska meg én behúzódtunk egy kapu aljába és próbáltunk szundikálni.

ALBERTÍRSA, MAJD VISSZA A VÁROSBA
Késõbb Miska felébresztett, hogy az égvilágon sehol senki nincs. Egy forradalmárt nem látni, jobb ha megyünk mi is haza, a puskákat eldugtuk a lépcsõ alá és indultunk a Nyugati pályaudvar irányába és a reggeli vonattal hazaértünk Albertírsába. Mivel munkába nem jártunk általában vagy a fõúton sétáltunk Albertírsán vagy az
úgynevezett 1-es ben söröztünk. Ez a régi Kúszka nevezetû italbolt volt, mely ma egy ortopéd cipõgyár. És a fiúk mikor hallották, hogy meséltük a Rádiónál esett dolgokat, mind mondták, hogy menjünk újra Pestre mert ennek nincs vége. Talán egy vagy két napra rá avasútállomásnál találkoztunk reggel. Andrásik Miska, Varga Karcsi öccse, kit csak Vörös néven ismertünk, Radics Gyurka, Radics Laci, Abonyi Miska, Mahalek Jancsi, és én, Terényi Feri, és Kóhut Pista. Ahogy a belvárosban csavarogtunk, bárhol kérdezõsködtünk, sehol senki nem tudott felvilágosítani, merre lehet egy
szabadságharcos felvételi helyet találni, amíg végre nagy lövöldözést hallottunk és abba az irányba mentünk. Az utcába értünk, melyben eszeveszett lövöldözés meg gránátrobbanás. Egy ajtó mögül egy fiú ki-ki ugrott, elengedett egy sorozatot az ellenkezõ irányba. Amikor ránk nézett, megkérdeztük, hová menjünk beállni és fegyverekért. Válaszolta, “Menjetek a Práter utcába.” Innen tudtuk merre kell menni oda. A Práter utcához érve láttuk, hogy jó helyen járunk, mert a Práter utca mindkét oldalán kisebb ágyúk álltak és kifelé voltak irányítva, tehát ezek ott bent védtek
valamit. Az õröknek nem kellett sokat mondani, õk kezdték:”Ha beállni jöttetek majd õ fel vezet.” Az egyik fiú bevezetett bennünket a Práter utcai iskolába, egy szobábába ahol egy fiatal fiú egy asztal elõtt ült. Mellette egy idõsebb megtörtnek nézõ bácsi állt. A fiú kérte a személyazonosságit meg munkahelyi belépõt és írt egy könyvbe. Az idõs bácsi mondta, hogy õ a parancsnok, most jött ki a börtönbõl és egy erõs nemzetõr csapatot akar itt kiképzeni. A szavaira nem vagyok biztos. Felvezettek az emeletre, hol azt mondták, hogy mi ebben a teremben mi vagyunk a második század és mi
Albertírsai fiúkhoz még hozzánk adtak egy csomó fiút és így lettünk a század második tizede.

Másnap reggeli után, tûzoltó egyenruhát kaptunk, csizmát. Civilruhánkat le bírtuk rakni, utána puskát kaptunk. Századparancsnoknak egy kiszolgált katonát választottunk kit névre nem emlékszem de nem nehéz megtalálni, mivel mesélte, hogy magyar katonai újságban sokat írtak róla. Nemrég szerelt le de míg katona volt megszökött a honvédségtõl és egy TSZ-ben dolgozott hosszabb ideig. Mikor megfogták, jóformán semmi büntetést nem kapott a szökéséért, mert a TSZ-ben dolgozott. A
tizedparancsnok meg Radics Gyurka lett, mert õ már volt tisztiiskolás, helyettese meg én lettem. Utána csendes napok következtek. Nappal fegyverkezelést tanultunk. Háromszor kaptunk enni, minden evésnél egy csomag cigit, ezt sehol nem lehetett kapni. Nappal járõrök ki jártak igazoltatni és mindig hoztak egy ÁVÓ-st, vagy akinek nem volt igazolványa. Az ÁVÓ-sokat az iskolába bal szárnyú teremben tartották, ha jól emlékszem csak egyetlenegy lett megtartva, aki biztos ÁVÓ-s volt. A többit elengedték. Ezzel az ÁVÓ-ssal 24 órán át egy õr volt egy szobában. Csak november 3.-án vagy 2.-án tört meg a csend mikor egy géppisztoly-sorozat jött a kapu felõl. Az ablakon
kinézve láttuk, hogy a mi kapunk õre áll az úton, egy személygépkocsi meg ott áll. Kaptunk puskát és lerohantunk. Még több parancsnok is jött és kérdezték, hogy mi történt. Az õr mondta, hogy “parancsoltam a gépkocsinak, hogy álljon meg és nem állt meg, a kocsiból kiszállt a sofõr és utas. Egy kínai – a sofõr – magyarázta, hogy ez diplomata kocsi és diplomata jog és el lettek engedve.

HEVES HARC
November 4.-én reggel nagyon korán lehetett négy-öt órakor nagy lárma: “Mindenki a második századból le a tornaterembe!” lett parancsolva, ott nagy ládák tele gránátokkal, fegyverekkel. Mi egy ládához álltunk. Egy férfi ott rögtön magyarázni kezdte, hogyan kell a gránát biztosítót helyesen berakni és mindenki rakja össze saját gránátját. Én csináltam magamnak hármat és mind a háromra még kettõt rá-belecsavartam. Három nyél, kilenc gránát. A Radics meg is kérdezte, hogy egy
husángot építek a gránátokból, és azzal akarom a russzkikat ütni? A földszinten vártunk, hogy valaki adjon valami parancsot mikor egy másik századparancsnok mondta, hogy menjünk fel az iskolapadlására, onnan tüzelhetünk az Üllõi úton haladó russzkikra. Fent a tetõn, a ház oldalán puskatussal kívertük a téglát, hogy kilövõ rések legyenek. Az Andrásik Miskának golyószórója volt. Bizony mentek a tankok meg páncélautók, a russzkik nagyon ravaszok voltak, a páncélautók mindig úgy öt vagy hat tank után jöttek, a tankra is lõttünk de hiába, sokszor nem jött páncélautó és az csak
egy két másodperc míg mi látjuk, mert csak az utcát keresztezi és már el is tûnt. Dél felé feljött egy repülõs hadnagy. Mondtuk neki, hogy mi a probléma és nem megyünk semmire. “Nem baj,” mondta, “mindenki tele tárral készen legyen a lõrésekben amikor a tankok jönnek, senki ne lõjjön csak amikor a harmadik tank elment.” Úgy is lett, a negyedik vagy ötödik tank után jött egy páncél autó. Na az aztán kapott… szét lõttük minden gumiját és az út közepén lesüllyedt. Volt ám diadal, üvöltözés. De azért lõttünk, mikor megálltunk akkor a russzkik lõttek és ez így ment egy darabig.

MAGYAR TANK
Akkor a hadnagy kért önkénteseket. Egy fiú és én jelentkeztünk. Mondta, hogy hozzunk sok lõszert, benzinpalackokat és gránátokat és Õ vezetett, de hogy hová… A háztetõkön, szószerint a ház kúpján mentünk. A sok robbanást, lövöldözést a fülem mellett ezrével éreztem. Hallottam a golyók süvítését. Végre leértünk a földszintre, egy folyosón megálltunk és a hadnagy mondá “A páncélkocsitól legközelebb fel kell mennünk az emeletre és le dobáljuk a gránátokat meg benzines üvegeket a
páncélautó nyitott tetejébe.” Újra elindultunk mi utána és a hadnagy térdre esett, azt mondta “Meg lõttek. De honnan?” Még mindig a folyosón voltunk, mondja a hadnagy “A lábamban a golyó.” Kiláttunk az utcára, ami a Práter utca és Üllõi út között van. A másik fiú ott felvette a hátára a hadnagyot és vitte vissza az iskolába. Én meg egyedül maradtam, az út másik felén állt egy tank egy kis közben (Corvin), de senki élõt nem láttam. Egyszerre csak láttam, jön ki az épületből egy magyar katona, tankos
sisak rajta. Rögtön szóltam neki, hogy “Ott a fal mellett az Üllõi úton egy páncélauto. Nem bír tovább menni, mert ki lõttük a gumiját, nem-e jönne ki a tankjával szétlõni?” “Nem, sajnos!” mondta a katona. “De bajtárs,” kiabáltam át, “a harckocsi tele russzkikkal és állandóan ránk lõnek!” De már engem ekkor annyira nem érdekelt semmi, leültem (azaz leroskadtam) a folyosón és rágyújtottam a robbanásokban,
lövöldözésekben. Nem is figyeltem semmire. A füstöt fújva jobbra néztem és az örömtõl felugrottam. A tank már kihúzódott az út közepére és az ágyú-tornyát fordította a russzki páncélautó felé. Kinéztem az ajtón, Istenem az ajtó alatt kint az úton egy magyar nõ holtan feküdt, munkás kék ruha rajta. Balra ott a russzki páncélautó, egy nagy robbanás és a páncélautó mintha felemelkedett volna és a falravágódott tank
visszahúzott a kis Corvin közbe. Vagy öt percig tartott a golyók robbanása a páncélautó felõl. Mikor a tankos katona kiszállt, örömmel intettem neki, hirtelen nagy csend lett. A tankos katona hozzám szólt, mondá “Tudja, fiatalember, én azért nem akartam azt a kocsit kilõni mert teljesen egyedül vagyok; ha a russzkiknak a harckocsiban lett volna valami tankelhárító fegyverük, akkor még ki sem értem volna az út közepére, ők lõttek volna engem szanaszéjjel. Tudja maga, hogy mennyi idõ az, hogy egy legény ki hozza a tankot? Tornyot beállítani, tölteni, lõni?” Én nem nagyon értettem. De büszke voltam a fiúra.

AZ ISKOLA
Mostmár az úton indultam, fütyürészve, vissza a Práter utcai iskola felé. Mielõtt a Práter utcához értem volna, a jobb oldalon egy russzki tank füstölgött. Mindkét ajtó, a teteje és elõl kinyitva. “Ezt is valaki kinyírta,” gondoltam. De késõbb délután az iskolából láttuk, hogy becsukódnak az ajtók és elvánszorgott a tank. Az iskolából visszaérve bent a lépcsõnél ott látok minden Albertírsai barátot. “Hát ti?” kérdeztem, “miért nem vagytok fent a tetõn? Miért jöttetek le?” A Radics odahúzott az ablakhoz “Gyere, nézd meg
miért!” Oda néztünk … nem volt tetõ az épület jobb szárnyán, hamar kilõttük a páncélautót és akkor mutatja a bal szárnyat. Oda egy lövés sem volt. Már tudtam … ott volt az ÁVÓ-s fogoly tartva. “De különben az ÁVÓ-s megszökött.” mondja Radics, „az õrrel együtt egy nõ volt.” Most újra hoztak vagy húsz foglyot, nem tudom kik voltak. Az egyik kiállt a parancsnok elé és mondja “Mi is magyarok vagyunk, engedjenek minket is harcolni.” A parancsnok mondja “jól van” és fegyvereket osztottak ki nekik. Az egyik parancsnok adta az utasítást, hogy éjszakára senki ne maradjon az iskolában.
Felmentünk az osztályba civil ruháinkat összeszedni és mit láttunk? a századparancsnok egyenruhája ledobva szanaszét. A Kóhut Pista mondja, “Na ez hamar megszökött, a hõs vezérünk.” De több egyenruha volt széjjel dobálva. Az Abonyi Miska mondja, hogy a puskája nem jó és keres másikat. A szoba tele volt eldobott puskákkal. Mutatta már a harmadik puskát, hogy nézzétek, a zárában az a kis kiálló rész bütyök mely elsüti a golyót, mind le voltak törve, végre talált egy jót. De úgy látszik, valaki a kommunistáknak dolgozott, hogy annyi idõt vett, hogy ezeket sorba letörje. A Radics vezetett el, úgy gondoltuk éjszakára valahol helyet kell találjunk.

KI A BELVÁROSBÓL
Már esteledett és ma nem is ettünk. Egy-két úttal tovább egy épületbe bementünk. Az elsõ emeleten egy nagy terembe mindenki lefeküdt. Én meg az Abonyi lettünk az elsõ õrök. Lementünk a földszintre, már sötét volt. De nagyon éhes voltam, mondtam a Miskának, én körülnézek valami kaja után. Sehol egy civil személyt nem lehetett látni. Talán mindenki a pincékbe volt családok, gyerekek. Egyik lakásból a másikba mentem, míg végre egy tûzhelyen egy lábost láttam… meleg vízet éreztem, belenyúltam és csoda! Egy darab fõtt húst találtam. Csakúgy kézzel ketté téptem és Miskával
lenyeltük. Reggel újra visszamentünk a Práter utcai iskolába. Lõszert kaptunk de semmi ennivalót. A szakácsok mind eltûntek de láttuk, a félmarhák ott lógtak a konyhában. Kaptunk egy-egy kis csomagot, parányi kis pirított kenyeret, rá írva: Made in Sweden. Megbeszéltük, hogy lassan húzódunk ki a belvárosból Kõbánya felé. Az utcán csend, ahogy mentünk. Hirtelen lövések jöttek távolról. A Radics bevezetett egy zöldes, fás környékre. “Hol vagyunk?” kérdem. “A Füvészkertekben” mondja Radics.
Még máig sem tudom, hogy valóban ez volt vagy nem. Most aztán erõs, újabb lövöldözés de már a süvítéseket is lehet hallani. A Radicsot kezdtem hülyézni, hogy hová vezetett ahol lõnek ránk és nem tudjuk honnan? Ahogy vitáztunk egy mély dobbanást hallottunk. Ahogy egymás mellett álltunk, kettõnk között egy fa állt és látjuk egy kis darab fakéreg esik le. Odanéztünk, ott volt egy kis lyuk. Tehát a kettõnk
közé a fába valaki odalõtt, a Radics lekapta a golyószórót a nyakából, rám akasztotta, elvette a puskám és mondja “Na most vezessen, õrmester úr.” Ezzel átadta a tizedparancsnokságát. Rögtön mondtam, szedjük össze a gyerekeket kik szanaszét feküdtek, és indulunk. Egy kis utcába érve hirtelen nagy csend támadt. A hátam borzongott a félelemtõl, ijesztõ csend, gondolom a többi gyerek így érzett. Megálltunk.
A Radics gúnyosan kérdi “Na most mi lesz, õrmesterúr?” Miska mondja “Te vagy az õrmester, te menj be elõre.” Az Andrásik Miskát a golyószóróval leállítottam. A kis utcába nézve mondtam “én bemegyek egyedül de ha valami van, akkor tüzeljetek.” És az út közepén befelé indultam. Én hülye az út közepén, talán félúton jártam, mikor az út végén egy keresztutca ajtójában egy olyan kis csapó ajtó a kapun kinyílik és mintha
egy fegyver csövét látnám… oda célzok a golyószóróval, meghúzom a két ravaszt… semmit nem lõtt. Pánikba estem, visszakiáltottam a gyerekeknek “lõjjetek!” és ledobtam a golyószórót és a fal mellé rohantam. A kis csapó ajtó becsukódott, a gyerekek nem lõttek. Andrásik kérdezte “hova lõjek, ha nem láttam semmit?”

Ahogy tanácskoztunk merre menjünk, hirtelen nagy lövöldözést hallunk, de nehéz aknatûz, vagy ágyú, mert nehezen sûvítõ golyók repkedtek fent. És mi a falak mellett néha-néha megálltunk vagy lefeküdtünk. Visszafelé mentünk egy kis térre melyet elõbb elhagytunk. Balra a kis téren van valami színház-féle… Ady Endre, vagy József Attila, nem emlékszem. A Radics szerint ez a József Attila tér. Közepén egy egészségügyi vagy orvosi rendelõ-féle. Jobbra fordulnak a villamos sínek, 26-os vagy 36-os, nem
tudom, Kõbánya felöl. Bementünk az orvosi rendelõbe. Se ablak, se ajtó. Hála Istennek találtam puskát, ugyanolyan golyó jár bele mint a golyószóróba. Látom, ahol a villamosok fordulnak a téren, egy szép autó, megy a motorja és sehol egy lélek. “Na, ez szép,” gondoltam, jó lenne szép autón az Albertírsai Nemzetõrök hazatérésére. Már indultam is érte, de talán félúton sem lehettem, mikor nagy dübörgés és egy ágyú
csövet látok haladni lassan Kõbánya felöli bal oldalú útról. A tankot még nem láttam, de tudtam, hogy a csõ hozzá tartozik. Mint egy maratoni õrült vágtáztam vissza és egy felfordított trolibusz mögé bújtam, az fedezett és a rendelõbe visszamentem.
A tank felénk fordult a téren és megállt. Utána jött egy másik és szintén melléje állt. Már sötét volt és nagy bosszúságunkra a tér másik felén egy villany égett, tehát nem mertünk a másik utcába átszaladni mert a tank észrevett volna. A nagy csendben egy lövés és a villany eltûnt. Jól lõtt a gyerek, rögtön tudtuk, hogy ott is vannak
forradalmárok. Megbeszéltük, hogy baloldali kis utcába kell átjutnunk. Kettesével szaladtunk, én és Abonyi Miska futottunk át, a tankos russzki utánunk eresztett egy hosszú sorozatot. Mindketten káromkodtunk, hogy “hogy az anyjába tud ez a russzki ilyen sötétben minket látni?” A második vagy harmadik házba behúzódtunk, hogy megvárjuk a többit, de sokáig nem jöttek.

A TÖBBI NEMZETÕR
Egy néni jött, kérdezte “Gyõzünk-e fiaim?” Én nem szóltam de majdnem sírtam, mert tudtam itt nekünk nem sok a remény.A néni újra visszajött a házból és meleg teát adott, nagyon megköszöntük. Még cukor nélkül is jól esett. Egyszer csak a ház udvara felõl jön Kohut Pista és utána a többiek. A csapatnak egyik fele káromkodik, a másik fele röhög. “Mi van?” kérdezem Pistát, mondja „Tudtuk, hogy mi már nem tudunk átszaladni mert a russzki tankos már titeket észre vett és hátul az épületnek a tetején jöttünk
létrán. Csak két létra kellett és mindenki a fenti létrán volt, senki nem akart az alsó létráért lemenni azaz feladni, így nem tudtunk tovább menni. Míg a legalsó gyerek látta, hogy út tovább nincs létra nélkül, akkor lement érte.” Ezért volt nagy káromkodás. Az út másik felén az ablakból fiatal nemzetõrök néztek ránk, mondták, hogy jöjjünk oda
éjszakára, voltak vagy 20-25-en, mind vidéki gyerek, lehet, hogy egy helyrõl valók voltak, mert mind ismerte közelrõl egymást. Volt köztük egy púpos gyerek, aki állandóan bohóckodott és mindenkit nagyon felvidított. Az egyik közülükvaló
mesélte, hogy az elõzõ nap a púpos kérte õket, hogy engedjék meg neki, hogy dobjon egy gránátot, mert õ még sohase dobott azt. Bevitték egy szobába, megmutatták neki, hogy húzza ki a szeget és dobja az utcára és mikor a Púpos dobta ki a gránátot, az ablak eresztfájához vágta és a gránát visszaesett közéjük, de az egyik fiú gyorsan kidobta és a Púpost felpofozták. De az még akkor is nevetett az egészen.
A parancsnokuk mint e csapat vezetõjét, engem megkért, hogy üljünk be a többi vezetõvel és beszéljük meg, mi lesz ezután.Többen arról beszéltek, hogy induljunk ki vidékre és partizán háborút kezdünk el, de nem mentünk sokra, mert senki nem tudta, hová menjünk, honnan lesz élelmiszer és lõszer? De abban megegyeztünk,
hogy csapatunk egyben marad és tovább megyünk másnap. Mikor vacsorát adtak, én a tányéromon kaptam két szem nokkedlit és egy kis sáv zöldpaprikát. Azt is a szerencsétlen lakók adták össze részünkre.

Még az éjjel nagy tûzharc keletkezett. A másik épületbõl ránk lõttek, aztán mi, és itt a fiúknak volt egy maximkájuk amit a kapu elé tolták és még avval is tüzeltünk, míg végre onnan átkiáltott valaki, hogy “Kik vagytok?” mi mondjuk, “Forradalmárok!” Õk is, mondja, erre szidtuk egymást egy darabig és ezzel vége lett és senkinek nem lett baja. Reggel hajnalban indultunk és a térre érve a tankok már nem voltak ott és ott baloldalt valami kis temetõn keresztül vezettek. A téren láttunk egy fiút hanyadt feküdt, holtan, megdermedve. A kezében még fogta a pisztolyát. Már messze elhagytuk a
vasútvonalakat, mikor 9-10 éves gyerekek szaladtak hozzánk a nagy bérház-félékbõl. “Bácsi,” mondja, “itt vannak a bozótban géppisztolyok ha kell” megmutatta. Felvettem egyet, tiszta új volt, még be volt zsírozva de örültem neki. Eldobtam a puskát. A gyerekek szülei is jöttek, kérdezték “Mikor mennek a russzkik?” Nem tudtunk sokat mondani. Egy csendes fákkal tele úthoz értünk. Itt a Radics felismert egy Albertírsai
fiút. A kis téren rengeteg ágyú minden irányba, meg légvédelmi-féle ágyúk is, örültünk, hogy biztosabb helyre értünk. Beküldtek egy épületbe ami a sörgyárhoz tartozott, kaptunk egy kis doboz konzervet enni, de már nagyon ki voltunk éhezve. Adtak egy teherautót, hogy portyázzuk ki a környéket, merre van a russzki gyalogság vagy tankok. Csatlakozott hozzánk még egy pár másvidékrõl való fiú. És a Zalka Máté térnél a vasút vonal mellett Pestszentlõrincz felé hajtottunk.

MUNKAHELYI LÁTOGATÁS
Mivel Kispest felé haladtunk, az a hülye gondolat jutott az eszembe, hogy be kellene menni a munkahelyemre. Bekopogtam a sofõrnek, hogy a Nószlópy utcába forduljon be. És megálltunk a Parafa kõgyárnál. Abonyi Miska, Kóhut Pista, és én, akik ott dolgoztunk, bementünk. Senki nem dolgozott most. A beszélgetésünkre az irodából jött valaki. De ki? Novák Árpi bácsi, a Párttítkár, egy Antal nevû üzemigazgató és a személyzeti osztályfõnök, üdvözöltek, kezet ráztunk. Be hívtak a tanácsterembe, ahol mint munkás soha nem voltam. Csak akkor látszott rajtuk valami félelem, mikor
lekapcsoltam a derékszíjamat és az asztalra raktam a gránátjaimat meg a géppisztolyt. De szépen elbeszélgettünk, Árpi bácsit mindig tiszteltem. A kérdésükre, hogy mi forradalmárok mit akarunk, csak azt tudtam mondani, “Az elsõ és a legfontosabb, hogy a russzkik hagyják el Magyarországot. Mi nem kívánunk ellenségeskedést s Szovjetúnióval, de menjenek el.” Bólogattak, nem szóltak, de a személyzeti osztályfõnök mondta, “ez érthetõ.”

PORTYÁZÓKBÓL TÜZÉRSEGÉDEK
Már hívtak kintrõl és felmásztunk a teherautóra és Pestszentlõrincz irányába indultunk. Egyszer csak egy közutcából utánunk fordult egy tank, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudtuk, melyik pillanatban lõ ránk az ágyújával. A russzki tankos biztosan tudta kik vagyunk, állig felfegyverzett civil ruhába gyerekek nyitott teherautón, vertük a sofõr ablakát, hogy forduljon el valamerre. És a Pestszentlõrinczi állomásnál az Üllõi út irányába fordultunk. Szerencsére a tank nem fordult utánunk.

Az Üllõi úthoz érve egy szép látvány fogadott az út közepén. Egy hatalmas ágyú, de én soha nem láttam ilyen hatalmas és hosszúcsövû ágyút. Két honvéd ült az ágyú mögött és egy tiszt az út mellett állt. Ha jól emlékszem, negyven év körüli fõhadnagy lehetett. A sofõr kiszólt mielõtt odaértünk, “vigyázzatok mert nem tudni kivel vannak,” erre többen talán mindnyájan csõre töltöttük a fegyvereinket. A tiszt intett, hogy hajtsunk át az Üllõi út másik felére, egy kis közútra. Leugráltunk és látjuk a kis úton messzebb két kis
bóforcfélét. Többen odamentünk, szórakoztunk vele, hogy lehet azokat a nagy töltényeket felülrõl belerakni és a csövet hogy lehet irányítani. Egyszer csak az Andrásik Miska szalad felénk és kiáltott. Ijedtság látszott rajta. Kérdésemre elmondta, hogy a tiszttel beszélgetett. Utána így szólt: „Mi portyázó csapat vagyunk, és nemsokára megyünk tovább.” Erre a tiszt kihúzta a pisztolyát és azt mondta, hogy aki el akar menni azt lelövi. A többi gyerekek már kezdték a beszédet figyelni, erre mondtam, “Gyerünk, beszéljünk vele.” Észrevettem, hogy több fiú levette a válláról a fegyvert ahogy mentünk vissza.

Kérdem a tisztet, mi a terve velünk mert mi tovább kell portyáznunk. “Nagyon egyszerû,” mondja, “ott az Üllõi út teteje, onnan fognak a russzki tankok lejönni Vecsés felõl, de ha gyalogságot küldenek ellenem, semmi nem tudja védeni az ágyúmat és önök azért maradnak. De különben is, a rangomnál fogva parancsolom, ha a katonáim lõttek, önök azonnal hozzák a lõszert.” Az Üllõi és e kis utca sarkán van egy temetõ, oda
bementünk mindnyájan. Ott volt a rengeteg lõszer. Senki nem vitázott, mert úgy látszik mindenki megértette az igazat. Egyszer csak hallottunk egy tank távoli dübörgését. A tiszt odaszólt a két katonának: “cél, gyerekek” azok csavargatták a kereket és emelték az ágyú csövét. A temetõben az Üllõi úti oldalon magas kõkerítés volt, és onnan néztük hol a mi ágyúnkat, hol fel az Üllõi útra, hogy mikor jelenik meg a tank. És egyszer a tiszt elkiáltotta magát “tûz!” és abban a pillanatban a tank teteje, tornya eltûnt. Fent mi
néztük még, hogy a tank zörögve, kattogva még jött lefelé egy kicsit, és utána céltalanul jobbra fordult. Utána halálos csend. A tiszt intett, mi megrohantunk, a nagy golyót vagy négyen cipeltük az ágyúhoz. Betöltöttük. A két katona újra irányította a csövet. Még egy tank jött. Újra egy lövés a mi ágyúnkkal. Újra egy roncs russzki tank, nagy diadal, üvöltés.

Nagy csend támadt, egyszer csak egy öreg csattogó, zörgõ repülõgép jött a fejünk felé. Ott megfordult. Erre a katonák emelték a nagy ágyút, lõtték a repülõt. Mi meg szaladva hordtuk bele a lõszert. A két bóforcot valakik kezelték, de senki nem találta a gépet. Láttuk a kis füstcsomót közel a repülõhöz, de semmi siker. Utána újra csend. Egyszerre egy nagy süvöltés, utána száz rengeteg nagy robbanás, ki merre tudott bújt és én is, mint a többi, bevetettem magam két sírhalom közé. És ezek a robbanások mind a
fejünk felett voltak. Itt ezek nem estek a földre és robbantak. Mind a fejünk felé ért, úgy robbantak. A Mahalek Jancsi hangját hallottuk, segítségért kiabált, én is odamásztam, a feje a homok és föld alatt volt, letisztítottuk és semmi baja nem volt, csak egy nagy szilánk a feje mellett esett le és a földet rávágta a fejére. Ahogy hirtelen csend lett, a tiszt kiabált felénk. “Azonnal hozzák ide a teherautót és csak a nagyágyúhoz lõszert kezdjék felrakni. Megmutatom hová húzassák az ágyút, utána elmehetnek,” mondá.
Visszafelé mentünk, a Pestszentlõrinczi állomás felé, és jobbra utána. E távolból feltûnt a Ferihegy repülõtér. Itt megálltunk. Felszerelték az ágyút és a Ferihegy felé irányították, a kilátó tornyot innen tisztán láttuk. De lehet, hogy a russzkik szintén láttak minket, mert a tiszt távcsõvel nézte és mondta, hogy nagy a sürgés-forgás. Már esteledett és a tiszt mondta, hogy nincs szüksége ránk és búcsút vett tõlünk.

VÉGE
És most újra valahol helyet kerestünk, ahol megalhatunk. Találtunk egy iskolát, ahol hátsó ajtók nyitva voltak és a kazánfûtõ gépek közt aludtunk. És itt találtunk több fegyvert is. Másnap a hírekbõl tudtuk, hogy jóformán már sehol nincs szervezett ellenállás és megbeszéltük, hogy jobb ha mindnyájan megyünk haza. Az emberek az utcán mondták, hogy ne menjünk annyian együtt mert a russzkik ha látnak több gyereket együtt mint mi, akkor vagy lelövik, vagy összeszedik õket. És úgy beszéltük meg, hogy egyenként megyünk amíg elhagyjuk a russzki gyûrût a négyes számú
útvonalon túl, a russzki szobortól egy-két kilóméterre megvárjuk egymást és onnan együtt megyünk haza, gyalog. Monornál voltunk már, mikor egy öreg bácsi a kertbõl szólt hozzánk, talán érezte vagy tudta, hogy a forradalomból jövünk. Kérdezte “Nyerünk-e fiúk?” Mondtuk hogy vége mindennek, erre hozott nekünk egy kis kenyeret és sajtot, micsoda áldozat volt ez mikor sehol semmiféle élelmet nem lehetett kapni. Pár nap múlva újra együtt végleg elhagytuk Albertírsát és nyugatra indultunk. Ha
egyszer valaha valaki egy találkozót rendezne nem csak 56-osoknak, hanem bizonyos részen együtt harcolókat, szeretnék találkozni azzal a Pestszentlõrinczi katonatiszttel aki olyan katonásan és derékül harcolt.


Terényi Ferenc
Története a budapesti Hunnia folyóiratban, valamint egy a Magyar Hadsereg Tisztképzõ Egyeteme(Zrínyi Akadémia) által kiadott könyvben már megjelent. Rövidesen a szabadságharc után elhagyta az országot, és Kanadában érkezett 1957 január közepén. Timmins-ben és Elliot Lake-ben (Ontario) dolgozott arany és urániumbányában, végül 1962-ben visszakerült Torontóba. Kitanulta a nyomdászatot, és az Ontario-i kormánynál talált munkát, majd a Montreal Trust vállalatnál. Az
American Express vállalatnál igazgató lett, és jelenleg igazgató a Royal Bank of Canada-nál. Van két gyermeke és lányától két kis unokája, fia tavaly nyáron fejezte be az egyetemet. Két gyermeke között tizenhárom év különbség van, így tizenhat évig majdnem minden szombatát azzal töltötte, hogy hordoztaõket a torontói Magyar Iskolába.