Diósadi Bodó Gajda Ildikó – Út a Szabadság Felé

1956. október 24. reggelén, pont az iskolába készültem, amikor a nagyanyám bejelentette, hogy nincsen tanítás, mivel harc folyik az utcákon. A magyar forradalom az elõzõ este kezdõdött. Bár én nem voltam túl biztos, hogy ez pontosan mit jelentett, de az hogy nincsen iskola, csodás hír volt egy 13 éves gyerek számára. És még sok napig nem volt iskola. De a Bulcsu utca, ahol én laktam, csendes volt.

Néhány nappal késõbb a lakóházunkban élõ barátnõimmel minden ajtón bekopogtunk pénzt és könyveket kérni, hogy azokat elvihessük a sebesült szabadságharcosoknak a kórházba. A barátnõim ismertek egy ápolónõt, aki úgy gondolta, hogy a fiatalemberek a kórházakban igazán értékelni fogják ezt. Miután összegyõjtöttük a pénzt, a dohányboltba mentünk, hogy cigarettát is vegyünk. Mivel mi csak személyenként 2 csomagot tudtunk megvenni, így a bolt elõtti járókelõket kértük meg, hogy vegyenek cigarettát a mi pénzünkkel. Végre mindhárman eljutottunk a kórházig és bementünk a férfiosztályra.

Egy fiatalemberrel találkoztam, aki elmondta, hogy mire néhány nap múlva visszatérünk, õ már nem lesz itt, mivel biztosan ki fogják engedni a kórházból, még teljes gyógyulása elõtt, hogy folytassa a harcot az oroszok ellen. Mindezt úgy viszi véghez, hogy idõ elõtt kiveszi a hõmérõt a szájából, s az mutatni fogja, hogy nincs láza, és mivel a helyre nagy szükség van az újabb sebesültek számára, valóban ki fogkják engedni. A látogatás legszomorúbb része az volt, mikor egy nõ jött be elköszönni a többiektõl. Nagyon boldog volt, mert hazakészült. De közben az egész szoba észrevehetõen elcsendesedett – egyáltalán nem úgy tõnt, mintha a a többiek osztanák a nõ boldogságát. Miután elment, elmondták, hogy amikor õ maga megsebesült a forradalom kezdetén, teljesen elfelejtette, hogy a férje a karjaiban halt meg és senkinek nem akadt bátorsága ahhoz, hogy elmondja az igazságot neki.

Katonák a szomszédságunkban
Bár a XIII kerület, ahol laktunk, kiesett a harcok színterébõl, mégis történt két izgalmat keltõ eseményünk. Az egyik az volt, amikor egy orosz tank felfutott a járdára. Órákon keresztül állt, a katonák féltek kiszállni belõle. Nekem nem volt megengedve, hogy túl közel menjek hozzá, de még néhány órán át figyelni is igazán izgalmas volt. A katonák végül kibújtak és semmi bajuk nem lett. A második incidens akkor történt, amikor magyar vagy orosz katonák házról házra mentek fegyvereket keresni. Bárkit, akinél fegyvert találtak letartóztattak. Mielõtt odaértek volna a mi lakásunkhoz, szabadságharcosok jelentek és az ablakunk alatt folyt a harc. A biztonság kedvéért a pincébe menekültünk.

A szüleim nem tartózkodtak Budapesten, amikor a forradalom kitört s mivel a közlekedés nem mõködött egy jó hétig, nem is tudtak hazajönni. Miután édesanyám mégis megjött, minden aktivitásom megszõnt és képtelen voltam még a kórházba is elmenni. Végül rábeszéltem édesanyámat, hogy vigyen be a városba, hogy láthassam, miféle rombolások történtek. Akkor láttam meg azokat lakóházakat, amelyeknek a fele le volt rombolva, a másik oldalon állt az ebédlõ asztal kávés csészékkel az asztalon mintha valaki csak egy percre ugrott volna le valahová. Életemben elõször láttam holttestet – az egyik kapualjban, mellkasára nagy csokor virág volt helyezve.

Az élet Budapesten a forradalom alatt eléggé nehéz volt. Problematikus volt az élelmet beszerezni. Szerencsére a közelünkben volt a piac, de húst és kenyeret mégis máshol kellett bevásárolni. Jól emlékszem rá, hogy órákat töltöttem kenyérért sorban állással. Ettõl különben féltem is, mert többször hallottunk olyan esetet, hogy a sorban állókat lõtték és néhányan meg is haltak.

Menekülés
A szüleim fõleg november 4-e után, amikor az oroszok visszajöttek, beszéltek arról hogy elhagyjuk az országot. De amennyire lehetett, biztonságos módon akarták megszervezni. Az édesapám november 24-én hazajött a munka helyérõl (ÉPFU), ahol a munkatársai közül talált valakit, aki hajlandó volt kivinni bennünket a határig – de azonnal indulnunk kellett. Emlékszem, miféle izgalmas kalandnak tartottam ezt akkor. Több réteg ruhába öltöztem, hogy a szomszédok ne egy bõröndöt lássanak a kezünkben, ahogy elindulunk a lakásból. Édesanyám egy pár kolbászt és kenyeret pakolt egy aktatáskába – ez volt minden, amit magunkkal vittünk.

Miután könnyek között elbúcsúztunk egy pár rokontól elindultunk gyalog Budára. Egy budai térre volt megbeszélve a találkozó édesapám kollégáival. A sofõrnek engedélye is volt a kormánytól, hogy egy teherautót vigyen el a határig, és megkeressenek és visszahozzanak olyan teherautókat, amit mások elvittek a munkahelyükrõl, hogy abban a családjaikat szállíthassák ki a határhoz. A teherautónk jól meg volt pakolva, mivel összesen heten voltunk elõl és három férfi pedig hátul. Mivel tudtuk, hogy át kell hajtanunk rendõrségi ellenõrzési helyeken, meg volt beszélve, hogy kinek mi a munkája, mit kell mondani, miért van a teherautóban. Édesanyámat és engemet „rokonokhoz” vittek, közel a határhoz. A másik nyolc ember pedig vagy sofõr vagy szerelõ volt.

Ahogy haladunk a határ felé, egyszer csak három teherautó hagyott el minket ugyanattól a vállalattól. A mi vezetõnk ismerte õket és tudta, hogy megjárták már az utat a határig, s tudják, hol lehet könnyen átmenni. Ez nagyon jól jött nekünk is, mivel halvány fogalmunk sem volt, merre menjünk, ami elég ijesztõ szituáció, mivel ha valaki rossz helyen próbálkozik, a rendõrség könnyen letartóztatja, a katonák akár le is lõhetik. Úgy döntöttünk, követjük ezt a három autót, bár nekik más ötleteik voltak. Úgy érezték, hogy négy teherautó ugyanattól a vállalattól pont olyan képet fest, mint egy karaván; túl sok figyelmet vonva magára. Nem tudom egyébként, három autó miért ne lehetne ugyanilyen feltõnõ?

Tehát kezdõdött a színjáték. Mi elõl hajtottunk mindaddig, amíg tudtuk tudtuk a helyes irányt. Késõbb a többiek utolértek és kikerültek. Így haladtunk egész délután és este is. Éjfél körül megérkeztünk egy kicsi faluba, ahol azt mondták, maradjunk reggelig, mert a falu és a határ között egy orosz tank tart ellenõrzést és a sötétben könnyen ránk lõhet. De a faluban már senki nem volt ébren, aki befogadott volna, így egy zöld házba beparkolva töltöttük az éjszakát a teherautó ülésén.

Másnap reggel korán fent voltunk és hatkor indultunk a határ felé. Mivel nem voltunk biztosak az útirányban, megint a többi teherautót követtük. Bár nálunk voltak a szükséges papírok, amikor ellenõrzés volt, az elsõ teherautó adott pénzt, szalonnát és vodkát a katonáknak, így a többi kocsit nem is ellenõrizték. Addig vezettünk, amíg lehetett. Az út végén nagy meglepetésünkre ott találtunk még három teherautót az ÉPFU vállalattól. Innét aztán csak gyalog lehetett menni, mivel a határ már nem volt messze.

Ausztria és Magyarország között húzódott egy mély patak, de egy vállalkozó szellemõ ember kifeszített egy láncot a két part, a két ország között és egy kis komphajóval szállította át az embereket. Olyan volt, mint egy filmdíszlet, ahol az emberek különbözõ irányokból sorban érkeznek, hogy át tudjanak jutni Ausztriába. A férfi zsebe kidudorodott a sok pénztõl. Nekünk akadt egy nagyon ijesztõ pillanatunk is, mivel a lánc mellett egy kotrógéphajó állt, amelyen egy magyar katona ült, és nézte, amint mindenki távozik. De unalmában úgy döntött, hogy pisztolyával fellõ a levegõbe. Így majdnem mindenki szívrohamot kapott. Megmondtuk, még egyszer ilyet ne csináljon. Végre mi is Ausztriában találtuk magunkat. És végre szabadok voltunk.

A menekültek élete
A legközelebbi falu kissé messze esett a határtól, de a segítõkész osztrákok küldtek értünk egy traktort, amellyel az embereket beszállították a falu központjába. Annyira sokan voltunk, hogy a traktornak többször kellett fordulnia. Miután megérkeztünk, különbözõ osztrák családokhoz kerültünk, akik hazavittek és egy meleg ebédet adtak nekünk. Volt annyi idõnk, hogy bemenjünk a templomba hálát adni a jó Istennek a szerencsés utunkért. Estére már vissza kellett mennünk a vasútállomásra, ahol felszálltunk egy vonatra, ahol nyolc személy utazott egy fülkében. Aznap este nem volt vacsora meg fõtés sem és mivel november vége felé jártunk, eléggé hideg volt. A vonat addig állt az állomáson, amíg teljesen fel nem töltötték. Akkor aztán megkezdõdött a két napig tartó utazás, mert nem volt hely számunkra az addig már meglévõ táborokban. Így egy új tábort kellett nyitni. A két napos utazás alatt az egyetlen ételünk az a kolbász és kenyér volt, amit még édesanyám az aktatáskájában hozottt, s amit megosztottunk a társainkkal.

Végül a hatóságok nyitottak egy új tábort Kaisersteinbrucknál. Igazán nagyon jó volt leszállni a vonatról. Még arra sem volt idõ a táborban, hogy az ágyakat fel tudják állítani, így egy nagy terem mindkét oldalán szalma volt a földre szórva és mindenki két pokrócot is kapott a lefekvéshez. A családok kicsi ösvényeket csináltak a szalmában, magánélet nem volt, mivel itt idõs, fiatal, leány, férfi együtt élt. Miután több mint három napot ugyanabban a ruhában töltöttünk, igazán jó volt letussolni, bár a víz hideg volt. Hoztak ételt is egy nagy kannában. Volt egy Vöröskeresztes iroda, ahol használt ruhát osztottak ki – mi elmentünk, mivel én lyukas cipõben jöttem át, mert elfejtettem cserélni. A vöröskeresztes dolgozók nem beszéltek magyarul és legtöbb magyar nem tudott beszelt németül, ezért nagyon megörültek, amikor kiderült, hogy a szüleim jól beszeltek németül. Ettõl kezdve szüleim a Vöröskereszt-boltban segítették a magyarokat. Persze fizetés nem volt, de a tudat, hogy magyar magyarokat segít, elég volt.

A táborban nagyon lassan múlt az idõ, mivel nem akadt semmi tennivalónk. Ráadásul nem engedték meg, hogy elhagyjuk a tábort, hacsak nem hivatalos ügyben kellett Bécsbe mennünk. Volt azért egy pár utunk Bécsbe, hogy jelentkezzünk az amerikai nagykövetségnél. Az egyik alkalommal édesapám eladta a meleg téli kabátját, hogy legyen némi kevés költõpénzünk.

A nevünket végül december 26-án bemondták a hangszórón. Összecsomagoltuk azt a kevés ruhát amit a Vöröskereszttõl kaptunk és jelentkeztünk a busznál. Négy busz indult Münchenbe egy amerikai katonai táborba. Éjfél felé érkeztünk meg. Mivel a tábor nem volt felkészülve arra, hogy családokat helyezzenek el, így a férfiakat külön épületbe helyezték a nõktõl. Végül egy katonai transzportrepülõgépre szálltunk fel, hogy átvigyen bennünket Amerikába. Hogyan voltunk ilyen szerencsések, hogy repülõgépen tudjunk utazni, azt nem is tudom, mivel csak a kicsi gyermekes családok és az idõsek tudtak repülni, a többiek hajóval jöttek Amerikába. Megálltunk az Azores szigeten pihenni egy pár óra hosszáig és a Bermuda-szigeten is, mielõtt megérkeztünk McGuire Air Force repülõtérre New Jersey államban.

Érkezés az Egyesült Államokba
Elõször a Camp Kilmer, N.J. kicsi táborában helyzetek el, ahol elvégezték az összes papírmunkát és az orvosi vizsgálatokat. Ezután költözhettünk át a nagy táborba, ami az út túloldalán volt és innen tudtak az emberek távozni. Ahhoz hogy valaki a tábort elhagyja, az kellett, hogy vagy rokonai legyenek, vagy egy álláslehetõsége, vagy egy szervezet szponzorálja. Nos, nekünk nem volt sem állásunk, sem rokonunk, de szerencsére édesapám megtudta, hogy a Wilmington, Delaware-i állam egyházi tanácsa keres három családot, akiket szponzorálna. Nagy örömünkre mi lettünk az egyik család, akit kiválasztottak. Így 1957. január 31-én megérkeztünk Wilmington-ba és egy DuPont vegyész családhoz költöztünk, amíg a saját lábunkra nem tudtunk állni.

Hat hétig laktunk a DuPont vegyész családdal, miután egy csodálatos személy felajánlott egy két hálószobás lakást. Csak egy dollárért az elsõ négy hónapra és utána pedig csak negyvenöt dollár volt a havi lakbér. Természetesen nem volt semmi bútorunk, de néhány kedves idegen teljesen berendezte az egész lakást használt bútorokkal és edényekkel. Ez maga a mennyország volt, mivel ez volt a szüleim elsõ olyan lakása háború óta, amelyet nem kellett rokonokkal megosztani. Édesanyám elõször csak ideiglenes munkát talált, de késõbb felvették mint állandó munkást a DuPont vállalatnál. Az édesapám a Wilmington Trust Banknál kapott állást, ahol könyvvizsgáló lett.

Diosadi Bodó Gajda Ildikó
Gajda Ildikó 1966-ban szerzett egyetemi diplomát a Delaware-i Egyetemen. 1968-ban ment férjhez, férje vegyészmérnök, szintén a Delaware-i Egyetemen szerezte Phd fokozatát. 1994-ig Wilmingtonban éltek, amikor Ildikó férje Baton Rouge-ba, Louisiana államba kapott áthelyezést, a mai napig itt élnek. Gajda Ildikónak két csodálatos gyermeke és két gyönyörû unokája van.

Dr. Hitter Miklós és Mária Gajda Ildikó nagyszülei.