Vörös Katalin – De a gyerekeknek legalább lesz jövõjük…

Most, hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulója közeledik, újra elolvastam azokat a könyveket, amik az évek folyamán könyvespolcomon összegyûltek errõl a témáról. Szerencsésnek tartom magam, hogy megérhettem a rendszer összeomlását, és hogy Magyarországnak végre lehetõsége van saját sorsának alakítására.

Sajnos, édesapám már nem örülhetett neki, szegény. Amikor 1986-ban utolsó napjait élte egy pennsylvaniai kórházban, elhatalmasodott demenciával, látogatásomkor kimutatott az ablakon, amin keresztül egy kis vörös jelzõ-zászlóra láthatott, amint lobogtatotta a szél. Hidegen, lenézõen megjegyezte, “komcsik”. Megdöbbentem, mennyire mélyen él az emberben egy megalázó élmény.

Eszembe jutott, amikor 1956-ban az orosz tankok Mosonmagyaróváron a háztömb körül monoton dübörgéssel szántották az aszfaltot, apám, hazajõve munkából szól anyámnak, “Ibi, csomagolj a gyerekeknek, megyünk nyugatra!” “Lajos, megõrültél? Három gyerekkel, nyelvtudás és használható szakma nélkül, mit fogunk csinálni?”
– jött anyám válasza. “Nem érdekel, én már úgyis kétkezi munkásként fogok meghalni, de a gyerekeknek legalább lesz jövõjük.” Mi gyerekek, 15, 13, 11-évesen, megértettük, mirõl volt szó. Apánk, amiért nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, 35 évi tanítói munka után útkaparó, romeltakarító, vagonrakodó munkásként kereste meg kenyerünket.

Így is történt. Útunk Amerikába vezetett, ahol senki és semmi nem akadályozott abban, hogy azzá ne legyünk, amivé akarunk. Csak egy kis munkába, kitartásba került. Õ pedig gyári munkásként ment nyugdíjba és halt meg.

Emlékek tömkelege tör elõ, nemcsak bennem, hanem az 56-os nemzedék minden tagjában. Néhány nappal ezelõtt felkeresett az itteni Magyar Mérnökök, Tudósok és Mûszakiak Baráti Társaságának képviselõje, hogy felkérjen, vegyek részt a Berkeley megemlékezés szervezésében.

A University of California at Berkeley szépen kivette részét menekült diákok megsegítésében. Több mint 120 fiatalnak biztosított tanulási lehetõséget, többnyire tudós, mérnöki szakon, akik mind sikeres építõi lettek az amerikai gazdasági életnek. Berkeley indíttatásukra hálával gondolnak, ezért tartunk itt is egy megemlékezést, colloquium formában. El szeretnénk mondani a mostani diákoknak, hogy 1956-ban hasonló korú fiatalok készek voltak meghalni azokért az eszmékért, amelyeket itt Amerikában természetesnek vehetünk.


Vörös Katalin
Családjával menekülésük után elõszõr Svájcban élt, a Burgkastl-i magyar gimnáziumba járt. 1960-ban átköltöztek az Egyesült Államokba, Pennsylvániában telepedtek le. A philadelphiai Drexel egyetemen végzett, majd a Philco-Ford és RCA cégnél dolgozott elektromérnökként. Közben férjével a philadelphiai Magyar Tanya közösségében aktivan dolgozott és cserkészcsapatot vezetett. 1982-ben Kaliforniába került, ott tovább tanult a Berkeley egyetemen. Jelenleg a San Francisco Öböl
környéke magyar közösség számára elektrónikus levelezõlistát tart fenn. A University of California at Berkeley microchip kutatólaboratoriumja vezetõje. Mind a hat unokája beszél magyarul.