Novák Edit Márta – Ahogyan én emlékszem

Arra már nem emlékszem, hogy hogyan kezdõdött az október huszonharmadikai napom, de mielõtt befejezõdött volna, az esti események felejthetetlenné tették. Valószínûleg hasonlóan kezdõdött, mint a többi. Ez idõ tájt a Fehérvári úton dolgoztam a Kismotor és Gépgyárban, (korábban Csonka gyár) mint fúrós. Munkám végeztével elindultam a József Attila gimnáziumba, ahol az esti esti tagozaton tanultam, hogy
az érettségi bizonyítványomat megszerezzem. Alighogy odaértem az iskolához, rögtön felfigyeltem a lázas jövés-menésre. Rövidesen kiderült a rendkívüli izgalom oka. Az iskolában ugyanis kihirdették, hogy az esti oktatás elmarad, mivel a diákok tüntetéseket szerveznek mind Budán, mind Pesten.

Tudomásunkra jutott, hogy az egyetemisták számos követeléssel álltak elõ s ezt készültek átadni a kormánynak. Többek között követeltek az orosz csapatok azonnali kivonását az országból és Nagy Imre visszahelyezését a miniszterelnöki székbe. Látván a többiek csatlakozását a felvonulókhoz, én is beálltam közéjük. Így akartuk mi is kimutatni együttérzésünket a közös úgy érdekében. Lassan elindultunk a Margit híd felé. Ahogy haladtunk, a számunk egyre nõtt.

Erõ a tömegben
Elérve a Parlamentet valamilyen különleges erõ kerekedett fel bennünk. Elõször csak csendben álltunk és a számunk lett egyre nagyobb, de aztán egyszerre mindannyian kórusban zengtük, “Nagy Imrét kérjük!” “Vesszen Gerõ!” Egy ismeretlen személy jelent meg a Parlament erkélyén s próbált minket jobb belátásra bírni, de végül is feladta a csitítást és akkor az erkélyen Nagy Imre jelent meg.

Mialatt Nagy Imre beszédét hallgattuk, a Rádió épületétõl érkeztek hírhozók s mondták, hogy ott az ávósok lövik az embereket. Ekkorra már kezdett a fáradtság erõt venni rajtam s úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Mivel sem a HÉV, sem a villamos, sem az autóbusz nem járt, az egész utat gyalog kellett megtennem Budaörsig, ahol családunk ezidõtájt lakott. Miután 1951-ben Budapestrol kitelepítettek, oda nem költözhettünk vissza még a kitelepítés feloldása után sem. A kitelepítések feloldása 1953-ban
egyike volt a korábbi Nagy Imre kormányzat intézkedéseinek. Tudvalevõ, hogy röviddel késõbb Nagyot Rákosiék elmozdították a hatalomból.

Október huszonharmadikán egy spontán magyar felkelés vette a kezdetét. A lázadás az elnyomás, az oroszok kizsákmányolása ellen kezdetben sikeres volt. Számos esetben még a Magyarországon állomásozó orosz katonák is csatlakoztak hozzánk. Magyarország és népe újra szabad lett. Nagy Imre ismét elnyerte a miniszterelnöki széket és a nép a szabadság mámorában úszott. Azonban ez a szabadság csak csekély hét napig tartott. Örömünknek hamar vége lett, mert Hruscsov újabb
hadosztályokat küldött be az országba. Ezek az újonnan beküldött orosz katonák úgy tudták, hogy egy kapitalista ellenforradalom ellen harcolnak a magyar munkások és diákok ellen.

A felkelés alatt a munkások sztrájkoltak. Az a vállalat, ahol dolgoztam szintén be volt zárva. Közlekedés nem lévén, a következõ napokat otthon, Budaorsön töltöttem.

November negyedikén az orosz katonaság másodszor is elözönlötte az országot, s ezzel a forradalom sorsa meg lett pecsételve. Elõzõ este Maléter Pál hadügyminisztert tárgyalásra hívták meg, de, még azon az éjjelen fogságba is ejtették.

Maradni vagy menekülni?
Számunkra, akik részt vettünk a forradalomban, a helyzet kritikussá vált. Nyilvánvalóvá vált, hogy az aránytalanul nagyobb és jobban felszerelt orosz hadosztályok eltiporják az ellenállást. Ez a kilátástalan helyzet késztetett többünket arra, hogy az elmenekülés gondolatával foglalkozzunk.Idõsebbik bátyám, Ferenc, Komlón dolgozott egy
szénbányában, mint munkaszolgálatos. November negyedike után elhatározta, hogy elhagyja az országot. Elõször azonban egy barátjával hazajött, hogy elbúcsúzzon és Pétert, az öccsét, is magával vigye. Barátja szinten a testvéréért jött haza. Amikor
meghallottam, hogy Ferenc és Péter Nyugatra készülnek, Klári húgommal együtt én is velük akartam tartani, de Feri lebeszélt, mondván, hogy “Ti lányok jobban teszitek, ha maradtok, mi lesz, ha az oroszok elfognak a határon?!” Így hát nem volt mit tennünk, mint hogy maradjunk.

Körülbelül öt nappal késõbb a szomszédék kilenc éves kislánya jött át a húgomhoz s elmondta, hogy aznap délelõtt tizenegy órakor elindul otthonról s elhagyja a hazát négy fiatalemberrel együtt. Most Klári húgom volt az, aki bejelentette, hogy õ is elmegy. Rögtön mondtam, hogy akkor én is megyek. Szegény anyánknak sem kellett több, lévén, hogy apánk bent ragadt Budán, lovaival az istállóban, így minden felelõsség anyám vállára szakadt. Szegény mamánk próbált lebeszélni bennünket, féltvén
bennünket a veszélytõl, de azt is tudta, hogy jövõnk érdekében a kockázat érthetõ. Végül is kezét tördelve búcsút vett tolünk.

A Budaörsi vasútállomáson egy fagyaszott húst szállító tehervonat peronjára ugrottunk fel. Az idõ meglehetõsen hideg volt. Alkonyatkor a szerelvény egy megállóval Gyõr elott megállt. A velünk utazó fiatalemberek megtudták, hogy habár a szerelvény nem megy tovább, a mozdony azonban elmegy Gyõrig. A mozdonyvezetõ felajánlotta, hogy elvisz minket magával, s így hetedmagunkkal letelepedtünk a szénrakások mellé. Ezekben
a napokban a vasutasok mindenkit készségesen segítettek, aki Nyugatra akart menekülni.

Gyõrnél egy személyszállító vonatra szálltunk. Most azonban újabb veszéllyel kellett szembenéznünk. Jegyet venni nem mertünk, mert féltünk, hogy akkor kiderül utazásunk célja. Így kénytelenek voltunk kocsiról kocsira menni, hogy elkerüljük a kalauzt. Közben a fiuk, akikkel együtt utaztunk ismeretséget kötöttek egy emberrel,
aki mint útikalauz közlekedett a kornyéken. Ez az ember azt tanácsolta, hogy szálljunk le egy megállóval Hegyeshalom elõtt, Levélnél s felajánlotta, hogy elvezet bennünket az osztrák határ felé. De intett bennünket, hogy vigyázzunk, mert az orosz katonák minden egyes vonat elé kimennek, hogy elfogják a menekülõket, különösen Hegyeshalomnál.

Tovább
Alig érte lábunk a földet, útikalauzunk rögtön egy istállóba terelt bennünket, ahol a tehenek társaságában vártuk, amíg az orosz razziának vége lett. Ekkor vezetõnk értünk jött s elindultunk a kukoricások között. A szárak még nem voltak mindenütt letörve, sem felszedve, s ahogy köztük mentünk, a talpunk alatt heverõ csutkák hangosan recsegtek-ropogtak. Ez a zaj még jobban felkavarta aggodalommal amúgyís teli
lelkünket. Imitt amott szénakazlak nyújtottak némi búvóhelyet, de azt nem tudhattuk, hogy nincsen-e éppen egy tank a kazal másik oldalán. Ahogyan a földeken keresztül haladtunk a holdvilágos éjszakában, agyunkban folyton ott járt a lehetõsége annak, hogy lõni fognak s akkor hasra kell vágódnunk. Egy idõ múlva vezetõnk leállt, mondván hogy õ már tovább nem tud vinni bennünket. Mutatta, hogy egy nagy reflektorfény
irányába kell mennünk, s azt követve Ausztriába jutunk. Búcsút vettünk ettõl a derék embertõl s tovább folytattuk utunkat a cél felé. Ahogyan óvatosan lépkedtünk, egyszerre csak hangokat hallottunk. Meg voltunk róla gyõzõdve, hogy elfogtak bennünket az oroszok. Szerencsére az egyik fiatalember a csoportból beszélt németül s így félelmünket csakhamar felváltotta az örömteli fellélegzés.

Ezek után Klári húgommal körülbelül két hónapot töltöttunk Ausztriában, kezdetben a határ közelében, majd Innsbruckban. Egy amerikai katonai repülõgép l957 január tizenötödiken az Egyesült Államokba hozott bennünket. Ez egy rendkívüli vízum kibocsátásával vált lehetõvé a magyar menekültek számára.

Visszatekintve el-elgondolkozom rajta, hogy mennyivel jobb lett volna, ha mindannyian otthon tudtunk volna maradni. Ha a Nyugat akkor a segítségünkre siet, hogy célunkat elérjük, akkor egy csomó vérontást és nyomorúságot tudtunk volna elkerülni, amely az ország lakosságának még harminchárom évig kijutott.


Novák Edit Márta
1957 január 15-ikén érkezett az Egyesült Államokba. Érettségizett Schenectady városában, New York államban, B.S. diplomáját a gyógyszerészeti fakultáson az Oklahoma-i Southwestern State University-n szerezte meg, MS diplomáját gyógyszerészeti karon a St. John egyetemen, New Yorkban. Jelenleg kórházi gyógyszertárban dolgozó gyógyszerész. Egy úgyszintén ’56-os menekülthöz,
Farkas Károlyhoz ment feleségül, kivel négy gyermeket neveltek fel a New York-i Chappaqua városban.